Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-23 / 294. szám, szombat

A FELHŐK FELETT METEOROLÓGIAI OBSZERVATÓRIUM 2630 MÉTER MAGASSÁGBAN Minden meteorológtal szolgálat alapja a különböző mérőeszközökkel, műszerekkel stb. jelszerelt megfigyelőállomások hálózata. A tudományos dolgozók rendszeresen megismétlődő időközökben ezeken az állomásokon figyelik az időjárás alakulásának minden moz zanatát. A megfigyelésekkel szerzett adatok Egyrészt bizonyos helyek, illetve területek időjárásának ismeretét, másrészt az időjárás előre jelzését teszik lehetővé. Egyaránt működnek megfigyelőállomások sík területeken és hegyekben. Hazánk legmagasabban fekvő meteorológiai állomása a Lomnicl-csúcson — 2630 méter tengerszint feletti magasságban épült csillagvizsgáló, amely 25 évvel ezelőtt kezdte meg tevékenységét. A Lomnicl-csúcson 1940 október elején kezdődött az időjárás megfigyelése. A német fasiszta megszálló hadsereg parancsnokságának utasítására 1945 januárjában be kellett szüntetni ezt a tevékenységet. A viszszavonló német katonaság megrongálta, s ezzel a forgalom lebonyolítására alkalmatlanná tette a Lomnlci-csúcsra vezető drótkötélpályát, minek következtében a hazánk felszabadítását követő hónapokban sem lehetett folýtatnt az időjárás jelenségeinek megfigyelését. A csillagvizsgáló csak a drótkötélpálya helyreállítása után, 1947. január 1-én újította fel tevékenységét. A csillagvizsgáló tudományos dolgozói az épület tetején elhelyezett meteorológiai készülékek segítségével háromóránként olvassák le az időjárás alakulását befolyásoló jelenségek adatait. Azután rádióval továbbítják őket a poprádi repülőtérre, onnét pedig távgépírón a bratislavai Időjárás előre jelző állomásra. Innen az adatokat a prágai távíróközpont közvetítésével elfuttatják valamennyi európai időjárás-előrelelző központhoz. A Lomnicl-csúcson jellegzetesen magashegyi az éghajlat. Gyakori a hőmérséklet hirtelen változása, és ugyanez vonatkozik az Időjárást meghatározó többi mozzanatra is. A Magas-Tátra e csúcsát gyakran vastag hótakaró borítja, ami nem ritka a nyári hónapokban sem. Az egy nap alatt négyzetméterenként mért legnagyobb légmennyiség 209 kg volt, A hőmérséklet egy havi átlaga a Lomnicl-csúcson mínusz 3,7 fok és ez egyben azonos a köztársaságunk területén mért legalacsonyabb átlagos évi hőmérséklettel. A Lomnicicsúcson egy megfigyelési időszak alatt mért legmagasabb hőmérséklet 19,4 fok, a legalacsonyabb pedig mínusz 30,5 fok volt. Azokban az években, amikor különösen kemény a tél, a Magas-Tátra völgykatlanaiban esetenként mínusz 39 fokot mutat a hőmérő. Ez többnyire akkor fordul elő, amikor észak sarki levegő beáramlása után felhőtlen az égbolt, szélcsend uralkodik és anticiklon terjed a Magas-Tátra,fölötti légitérben. A nehezebb hidet) levegő ennek következtében az alacsonyabb fekvésű helyek felé áramlik, ahol éjszaka még jobban lehűl. A Lomnici-csúcson mért évi átlagos csapadékmennyiség 1672 mm. A legtöbb a csapadék — átlag 184 mm, — júliusban, a legkevesebb pedig — átlag 98 mm, — októberben a Lomnici-csúcson. A legnagyobb csapadékmennyiséget — 376 mm-t — 1949 jutiusában mérték, ezzel szemben 1951 októberében még 2 mm-nyit sem jelentettek. A Lomntci-csúcs és közeli környéke csaknem egész éven át napsugaras. A csúcson egy év alatt átlag 2038 órán át süt a nap, és különösen az őszi hónapokban, mégpedig szeptemberben s októberben ontja itt bőségesen sugarait. Legkevesebb a napsütés jfiniusban. A légnyomás évi álaga a Lomnici-csúcson 550,9 mm, ami a közvetlenül a tenger szintje fölötti rendes légnyomásnak csupán 72 százaléka. A Lomnici-csúcson gyakran fúj rendkívül erős szél. Maximális óránkénti sebessége 55 km. Évente átlag 202 az ilyen nagyon szeles nap. Elég gyakoriak a hegyek fölött óránként 80 km es sebességgel végigszáguldó szélviharok is. A Lomnici-csúcson évente átlag 93 ilyen napot tartanak nyilván. Különösen a téli hónapokban gyakoriak. A Lomnicl-csúcson úgyszólván mindig zord az időjárás, úgyhogy a meteorológiát készülékeket kezelő megfigyelők csak rendkívül nagy fáradság árán teljesíthetik kötelességüket. Nagyon értékes munkát végeznek, melynek eredményeit nemcsak hazánkban, hanem Európaszerte is hasznosítják az időjárást előrejelző központokban, Dr. PETER FORGÁC A nyeremény minden hónapban 12 X 50 000 Kčs vagy személyautó és 100 000 Kčs külön jutalom Összesen 6 100 000 Kčs-t sorsolnak ki a CSEHSZLOVÁK ÁLLAMf SORSJÁTÉKON NOVEMBER 15. DECEMBER 15. JANUÁR 15. FEBRUÁR 15. MÁRCIUS 15. ÁPRILIS 15. OF 227 M

ár tavasszal, amikor még í sövény északi odalán ls meghuppadt és áttetsző nedvet eresztett az utolsó hó, kiszemelte Razmjotnov portáját egy pár vadgalamb. Sokáig keringtek a ház felett, minden körrel lejjebb ereszkedtek, a verem mellett szinte már a földet érintették, aztán könnyedén, súlytalanul föllibbenve a háztetőre szálltak. Fejecskéjüket óvatosan jobbra-balra forgatva sokáig ültek ott, nézelődtek, szoktatták magukat az új helyhez; aztán a hím málnaszínű lábacskáját magasra emelve, nyalkán, finynyásán végig sétált a kémény köré hintet piszkos krétaporon, behúzta, kissé hátravetette fejét és a begyén tompa szivárványfényben ragyogó tollát felduzzasztva bizonytalanul turbékolni kezdett. A tojó meg lefelé siklott, röptében kétszer hangosan nagyot csapott szárnyával, majd egy félkört leírva rászállt Razmjotnov szépszobájának ablakborítására, amely elállt a faltól. És ugyan mi mást Jelentett volna ez a kettős szárnycsapás, mint azt, hogy hívja párocskáját: kövesse?! Razmjotnov délben hazament, hogy megebédeljen és már a kisajtón át megpillantotta a két galambot a ház küszöbénél. A nőstény takaros lábacskájával szaporán tipegve szaladt a hóié-tócsa szélén, futtában felcsippentett valamit, a hím pedig kurta szökeléssel követte, majd egy pillanatra megállt, körbeperdült, lehajolt, csőrével, mélyen leeresztett begyével csaknem a földet érintette, farkát legyezőként széterpesztve lekushadt és a téliesen, kellemetlenül hideg, nyirkos földhöz lapulva, szilajul turbékolva megint a tojó nyomába eredt. Makacsul balra tartott, igyekezett félreszorítani a nőstényt a tócsától. Rajzmjotnov óvatosan lépkedve egy-két lépésnyire haladt el a galambok mellett, de azoknak eszük ágában sem volt felrepülni, csak arrább húzódtak egy kicsit. Razmjotnov a ház küszöbénél állva, meleg, kamaszos örömmel állapította meg: „Nem vendégnek repültek ezek ide. hanem házigazdánaki" És keserű mosollyal suttogta, félig csak gondolta magában: „Az én kései boldogságomra akarnak itt fészket rakni, így van ez, nem másképp ..." Szomorkás mosollyal, elködlő szemmel nézte, milyen módon csipegteti a búzát a szép kis tojó, a délceg hím meg folyton Ireg-forog körülötte, fáradatlanul, makacsul kerülgeti, és ömaga egy szemet sem csippent fel. Húsz esztendővel ezelőtt ő, Andrej, aki akkor még olyan fiatal és délceg legény volt, akár ez a hímgalamb, ugyanígy forgolódott a kedvese körül. Aztán következett a házasság, a tényleges szolgálat, a háború ... Milyen szörnyű és bántó sietséggel szállt el az élet! Ahogy eszébe Jutott a felesége meg a fia, szomorúan azt gondolta: „Ritkán láttalak életetekben, kedveseim, és most is ritkán látogatlak meg benneteket .. A hímnek nem ízlett az eledel ezen a verőfényes áprilisi napon. Nem ízlett az étel Andrej Razmjotnovnak sem. Most már nem is elködlő, hanem könnyfátyolozta szem mel bámult ki az ablakon és nem látta többet sem a galambokat, sem a nyájas kékséget ott az ablak keresztfáján túl; lelki szemei előtt annak a bánatos arca jelent meg, akit egykor régen talán az életénél is jobban szeretett, de nem élvezhette szerelmét, mert tizenkét évvel ezelőtt elszakította tőle a fekete halál, bizonyára egy ugyanilyen tavaszi fényben úszó napon ... Megesik az életben, hogy nemcsak az emberek, hanem madarak kurta kis boldogsága is gyógyíthatatlan, nyomasztó keserűséggel, gyötrelemmel teli emléket és nem irigységet, nem is megértő, gúnyos mosolyt kelt egyik-másik sebzett lelkű emberben ... Razmjotnov határozott mozdulattal felállt az asz tal mellől és anyjának hátat fordítva felöltötte vattás kabátját, a kucsmáját meg a kezében gyürkölte. Í— Köszönöm, édesanyám, de most valahogy nem nagyon csúszik az ebéd. — Ha a káposztaleves nem kell, adok aludtejes kását. — Nem, az se kell, nem kívánom. — Valami bajod van? — kérdezte óvatosan az anyja. — Ugyan mi bajom volna, nincs nekem semmi bajom. Ami meg volt, az már régen elmúlt. — Gyermekkorod óta olyan vadóc voltál, Andrjuska... Soha nem mondasz meg semmit anyádnak, soha nem panaszkodol... Kemény a szíved, úgy látszik, csont van a közepében ... — Te szültél Ilyennek, anyám, hát nincs mit a szemere vetni. Amilyennek a világra hoztál, olyan ls vagyok, ezen már nem lehet segíteni. — No, isten áldjon — mondta az öregasszony és sértödötten összeszorította fonnyadt ajkát. Részlet a közelmúltban Nobel-díjjal kitüntetett író regényéből, Razmjotnov a klsajtón kilépve nem Jobbra, a községi szovjet felé, hanem balra, a határba indult, de nem sietős léptekkel, torony Iránt, úttalan úton, a másik Gremjacsij Log felé, ahol ősidők óta — összezsúfolva, de békességben — csupa halott lakik. A temető kerítését elhordták. Az élők azonban a nehéz években nem nagyon tisztelték a megboldogultakat... Az időtől megfeketedett régi keresztek oldalt dőltek, némelyik hanyadt vagy hasmánt feküdt a földön. Egy sírt sem tartottak rendben, és a keleti szél búsan ingatta az agyagos kis halmokon a tavalyi burjánt, óvatosan mozgatta, mintegy vékony asszonyujjakkal babrálta a megvastagodott, szineveszett üröm fürtjeit. A korhadás, az avar és a felengedő fekete föld elegyes illata állhatatosan lebegett a sírhantok fölött. MIHAIL SOLOHOV*: FELTÖRI UGAR Az élő ember minden temetőben, minden évszakban elszomorodik; de csak kora tavasszal és késő ősszel lakik ott valami különösen éles, átható és állandó szomorúság. Razmjotnov a borjuk törte csapáson észak felé haladt, átlépte a temető árkát, ahol azelőtt az öngyilkosokat hantolták el, megállt egy besüppedtszélű, ismerős sír előtt és levette a kucsmát mélyen lehorpasztott, deres fejéről. Csak a pacsirták törték meg a csendet e fölött a darab föld fölött, amelyről megfeledkeztek az emberek. Attól a naptól fogva Razmjotnov gondos gyámságába vette a házén fészket rakó galambpárt. Naponta kétszer egy-egy összemarék búzát dobott az ablak alá és a szemtelen tyúkokat elhessegetve ott őrködött, amíg a galambok jól nem laktak. Jókor reggel sokáig elüldögélt a csűr küszöbén és szótlanul cigarettázva figyelte, ahogy az új lakók szalmát, vékony gallyakat, a sövényről meg levedlett ökörszőr-pamatokat hordanak az ablakborításra. Nemsokára elkészült a tél-túl összetákolt fészek, és Razmjotnov megkönnyebbülten sóhajtott fel: „Ideszoktakl Most már nem szállnak el." Két hét múlva a tojó nem repült le az eledelre. „Kotlík. Gyarapodni fog a gazdaság" — gondolta mosolyogva Razmjotnov. A pár galamb megjelenése óta szembeszökően megszaporodott Razmjotnov gondja: idejében ki kellett szórnia nekik az eledelt, cserélnie kellett a tálban a vizet, mert a küszöbnél csakhamar kiszáradt a tócsa, ezenkívül pedig égető szükség szorította rá, hogy őrt álljon a védtelenségükben olyan szánandó galambok mellett. Egyszer a mezőről hazatérve, amikor már a házhoz közeledett, meglátta, hogy az öreg macska — anyjának kedvence — egész testével a szalmára lapulva kúszik a háztetőn, aztán könnyeden a félig nyitott védőtáblára szökken és a farkát csóválva ugrásra készül. A tojógalamb mozdulatlanul ül fészkén, háttal a macskának — úgy látszik, nem érezte a veszélyt. Alig negyven centiméter választotta el a pusztulástól. Razmjotnov lábujjhegyen közelebb futott, előrántotta zsebéből pisztolyét, és lélegzetét visszafojtva egy pillanatra sem vette le összehunyorított szemét a macskáról. És amikor a macska, első lábaival görcsösen karmalászva egy kissé hátrahúzódott — élesen csattan egy lövés, és az ablakvédő meglebbent egy kicsit. A tojógalamb felröppent, a macska meg fejjel lefelé, akár a zsák, a földhányásra zuhant: keresztülfúrta a golyó. A lövésre kiszaladt a házból Andrej anyja. — Hol van az ásó anyám? — érdeklődött tárgyilagosan Razmjotnov. Farkánál fogva tartotta a lelőtt macskát és utálkozva fintorgott. Az öregasszony összecsapta kezét és jajveszékelve rikácsolta: — Átkozott gyilkos! Nem sajnálsz te semmit, ami él! Neked meg Makarkának akár embert, akár macskát ölni — egyre megy. Nagyon rááll a kezetek, átkozott garázdák, nektek gyilkosság nélkül már nem is élet az élet, akár dohány nélkül! — No-nol Nem kell mingyán sápítozni! — vágott közbe a fia. — A macskának most már mondj búcsút örökre! Makart meg engem pedig hagyj békében. Mer mink nagyon csiklándósak vagyunk, ha emilyen meg amolyan nevet kőtenek ránkl Hiszen mink éppen az emilyen meg amolyan bitangokat durrantjuk le irgalmatlanul — akár két lábon állnak, akár négyen — akik nem hagynak élni mást. Érti anyám? Na most pedig menjen be! Csatoráljon benn a házban; de azt, hogy idekint csatoráljon és szidjon, azt, mint a községi szovjet elnöke, szigorúan megtiltom. Az öregasszony egy hétig nem beszélt a fiával, annak még éppen kapóra jött anyja durcássága: egy hét alatt sorra lelövöldözte a szomszédok kandúrjait meg nőstény macskáit, és hosszú időre biztosította a galambokat. Dávidov egyszer, amikor betért a községi szovjetbe, azt kérdezte: — Miféle lövöldözés folyik ott a falu szélén? Minden áldott nap pisztolylövéseket hallok. Miért ijesztgeted a népet — kérdem én. Ha a fegyvered akarod próbálgatni, menj kl a határba és ott durrogass, mert így kellemetlen, Andrej, ez tény! r — Apránként kiirtom a macskákat t— felelte mogorván Razmjotnov. — Tudod, nem hagyják élni az embert az átkozottak! Dávidov meglepetten felvonta napszíta szemöldökét. — Miféle macskákat? — Mindenfélét. A tarkákat is, a feketéket is, a cirmosokat is. Amelyik a szemem elé kerül, az nem menekül előlem. >— Dávidov felső ajka megremegett — ez annak a jele volt, hogy teljes erejéből igyekszik visszafojtani a már-már kirobbanó féktelen kacagást. Razmjotnov tudta ezt, elkomorodott, s figyelmeztetően és ijedten előrenyújtott a kezét: — Csak ne nevess, matrózkám! Előbb tudd meg, miről van szó. — No, miről? — kérdezte Dávidov szenvedő arcfintorral és csaknem kicsordult a könnye nevettében. — Bizonyára nem teljesítették az Állami Melléktermékek begyűjtési tervét. Lassan folyik a prémállatok gereznáinak a beadása, és te is... te is belekapcsolódtál, mi? Jaj, Andrej! Jaj, nem bírom... Ismerd be de gyorsan, mert ebben a pillanatban itt halok meg az asztalod előtt... Dávidov a karjára ejtette fejét, a hátán meg csak úgy remegett széles lapockája. Ekkor Razmjotnov felugrott, mintha darázs csípta volna meg. — Bolond! Városi bolond! A galamb kotlik, nemsokára kikelnek a fiókák, te meg azt mondodd: „Állati Melléktermék! Bekapcsolódtál a prémtevbe ..." Hát mi az ördögnek kell nekem ^z az -egész butik, a szőr meg a pata? A galambok állandóra idetelepedtek, hát vigyázok is rájuk, ahogy kell. Te meg csak nevess, amennyi jólesik! Razmjotnov újabb csipkelődésre készült fel, így hát nem várta azt g hatást, amelyet szavai Davldovra ta'tek. Dávidov ugyanis sebtében megtörölte könnytől nedves szemét és élénken azt kérdezte: — Milyen galambok azok? Honnan kerültek hozzád? — Milyen galambok, milyen macskák ... Honnét kerülnek hozzám... Az ördög igazodik el rajtad. Szjoma, ma mindenféle ostoba kérdéseket teszel fel nekem. Ugyan minek?! — szól felháborodva Razmjotnov. — Hát olyan közönséges galambok: két lábuk, két szárnyuk, egy fejük, a másik végükön meg egy farkuk van, mind a kettőnek tollból a ruhája, de bocskort nem hordanak, mert olyan szegények, hogy télen ls mezítláb járnak i— no, ennyivel beéred? — Nem ezt kérdem én, hanem azt, hogy fajgalambok-e vagy sem. Gyermekkoromban én is tenyésztettem galambot, ez tény. Azért érdekel, hogy milyen fajták: keringök, golyvások, csuklyások vagy sirálykák? Hol szerezted őket? Most már, bajuszát szétslmltva, elmosolyodott Razmjotnov is. — Idegen szérűről szálltak hozzám, úgyhogy fajtájuk szerint szérűs galamboknak lehetne nevezni őket, mivel pedig hívás nélkül jöttek, becézhetjük őket, mondjuk „tekergőknek" vagy „ingyenélőknek" is, mert az én kosztomon élnek, maguk semmilyen táplálékot sem szereznek maguknak... Egyszóval, sorolhatod őket akármelyik fajtához, amelyik jobban tetszik neked. — Milyen színű a tollúk? — érdeklődött most már komolyan Dávidov. — Közönséges, galambszürke. — Vagyis? — Akár az éret szilva, amikor még nem nyúltak hozzá kézzel, amikor még hamvas, harmatos. — Á-á-á, vadgalambok — mondotta elnyújtva, kiábrándultan, Dávidov, majd mindjárt élénken megdörzsölte kezét. — Ámbár a vadgalambok közt is akad olyan cimbora, hogy sokért nem adnám! Meg kell nézni őket. Nagyon érdekel a dolog, ez tény! — Gyere el, nézd meg, szívesen látlak! MAKAl Imre fordítása 1965. október 5. * ÜJ SZÖ H