Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-11 / 252. szám, szombat

Vevőt keres házra, bútorra, autóra, motorkerékpárra? Hirdessen az ÜJ SZÓ-ban! Ingatlan és ingó javak eladását és vételét: hirdesse az ÚJ SZÓ-ban! ClCc&á l Qfy&ib! &tedménife&! Hirdetési irodánk címe: PRAVDA- INZERTNÁ KANCELÁRIA, BRATISLAVA, JESENSKÉHO 10. - TELEFON: 343-04. KAREL FÁBIÁN: Végre mór megjegyezhetnéd, hiszen erre járunk minden esztendőben. - Ez mire való? - Hát, - vonto meg vállát o férfi -. Már nem is tudom. Ha például két fiatal össze akart házasodni. - Az meg mi? - Hát gyűrűk, meg ilyesmi — mondta a férfi, és gyorsan hozzátette. — Nekünk nincs gyűrűnk, de az nem is fontos. Ha mondjuk két fiatal együtt akarta leélni az életét. A nő értetlenül csóválta a fejét. — Mi is együtt élünk. Katedrális nélkül. Rábólintott. — Rosszul mondtam. Inkább ... például ha egy híres ember meghalt ... - Mi az, hogy híres ember? - Nos, ... mondjuk, okine-k volt rá pénze, annak a holttestét ebben a katedrálisban ravatalozták fel és innen indult a temetési menet... — Legyintett, mert igazából semmit sem tudott neki megmagyarázni. - Halványan még emlékszem rá, hogyan haltak meg az emberek suttogta. - Gyorsan verd ki ezt a fejedbőlI Ott van egy üzlet, ahol biztosan találunk fegyvereket is. Arrafelé indultak. Ennek az üzletnek az ajtaját sem falazták be. A bérlő gondosan bezárta, mielőtt elment meghalni. Berúgta az ajtót. Mivel már félhomály volt, gyertyát gyújtott. Egy doboz száraz gyufa és gyertya mindenütt akad. — Várj! — mondotta óvatosan, letépett egy nyaláb száraz füvet, meggyújtotta és az üzlet közepébe dobta. Nem érdekelte, hogy esetleg tűz keletkezik. Ütjük vonalát ugyanis mindenütt városok és üzletek szegélyezték. - Biztosan tele van kígyóval. N

emcsak fegyverek voltak itt. Olyan üzlet ez, amelyben valaha mindent vehettél. - A sarokban konzervpiramis emelkedett. A férfi belerúgott. A konzervek összedőltek, A maréknyi száraz fű lángra kapott és lassan tüzet fogott tőle az asztal. - Nem bízom a húszéves konzervekben. S különben is ... Minden nap ehetünk friss húst. — Kihúzta az egyik fiókot s az ott talált töltényekkel megtömte zsebeit. Nem vett el sokat, tudta, Hogy a legközelebbi városban ismét talál. - Meleg kezd itt lenni - nyafogott a nő, - Akkor lefekszünk, — bólintott a férfi. — Sokáig tart, amíg az üzlet, meg a ház leég. A nő leült a tűz mellé, kezét keresztbefonta térdein. Fehérnemű nem volt rajta, de a férfinak eszébe sem jutott, miért is legyen neki. Minek is. Még mindig meleg volt, csak éjszaka hűlt le a levegő. Az asztal már égett. Az egyik konzerv, amelyik a láng közelébe gurult, nagy reccsenéssel felhasadt és hatalmas sárga lángokkal lobogni kezdett. A férfi egy szép tranzisztoros rádiót talált, gépiesen elfordította a gombot. Csend, Mindig így teszek, gondolta dühösen, mindig elfelejtem, hogy nincs az az elem, amelyik kitart húsz évig. Belerúgott egy magnetofonba. - Ha jobban tanultam volna, akkor életre tudnám kelteni ezeket a tárgyakat. Csakhogy én már elfelejtettem, hogyan készül a Bunsen- vagy Leclanché-elem. De Ha még eszembe is jutna, akkor sem tudnám, honnan szerezzek kékgálicot. ülj csak. Melegedj. Talán jobb is, hogy mindezt elfelejtettem. Természetesen. Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor még talált száraz, jó elemeket, itt-ott megpróbálkozott a rádióval, Am az éter halott volt. Még sercengés sem volt hallható. A levegőből eltűntek az elektromos hullámok, vagy ha voltak is, az ember már nem fogta őket. A halál az étert is elpusztította. Az asszony állához húzta térdét és eszébe sem jutott, hogy nem illik így ülnie. Megszűntek a határok, az előítéletek. Tágranyílt szeme aszerint csillant meg, hogy hol és honnan csapott fel a láng. - Állandóan arra a katedrálisra gondolok — suttogta. - Az esküvőkre? - Nem. A temetésekre. Tulajdonképpen sohasem mondtad el, hogyan kezdődött. - Egyszerűen, - mondotta a férfi. Kihúzta magát. Felállt és leemelt néhány doboz finom cigarettát. - Érdekes, a cigarettán, a jó itókán és a lőszeren nem fog az idő. — Mosolygott. - Igyál! - odadobott a nőnek egy üveg konyakot, amelyért felmászott a polcok tetejére. Eltaposta az utána kúszó tüzet. - Mert ha ez itten lángot fog, - mutatott a mennyezetig érő, üvegekkel tömött polcra, — szaladhatunk. - Sohasem mondtad el... - Lassan igyál. A világ még rouvdig tele van alkohollal. Ez megmaró** kem valahogy nem ízlik, lehet, nagy azért, mert nem kell fizetnem érte, .. . Hogyan történt... A férfi az egyik égett deszkából letört egy füstölgő darabot. Kört rajzolt a padlóra. - Ez a világ, érted? - Tudom, Ezt már maflyaráztad. Rudolf Altrichter: „Amikor már késő..." (Plakát-terv, 1964) M

em hagyta magát megzavarni. Itt, a földgolyónak ezen az oldalán - a fadarabbal egy fekete keresztet rajzolt — a vörös gombon tartották az ujjukat. Itt pedig - a szemben levő oldalon egy másik keresztet rajzolt - szintén a vörös gombon tartottók az ujjukat. A kibernetikus gépek másodpercnyi pontossággal kiszámították, hogy a két fél közül melyik tud előbb tüzelni. - Miért? - Hogy elpusztítsák az embereket. - Egyik a másikat? A férfi bólintott. A nő hitetlenül rázta a fejét. És te ott voltál? A férfi ismét bólintott. — Jelentéktelen kis hadnagy voltam. Tudom, mit akarsz mondani. Agyonlőttek volna, ha megpróbálom az őrnogy ujját eltolni a piros gombról. - És azután? - Azután az őrnagy egyszercsak elaludt és lehuppant a földre. A katonaorvos Hozzálépett és ex-et mondva ő is a földre rogyott. Egyszerre hatott ez az egész emberiségre. Illetve majdnem egy időben. A XVI. században erre azt mondták, hogy pestis. Csakhogy az mindig a földnek csupán egy részén pusztított. Az emberek nem utaztak annyit, tudod? Nem hordták szét a bacilusokat. Csak azt nem értem, miért nem haltam meg én is? A nő bólintott. - Én se értem, hogyan maradtam életben. Nem vették észre, hogy a tűz mégis elérte az üvegeket. Amikor az első felrobbant és tüzes könnyekkel öntözte meg őket, kimentek az éjszakába. - Mindig maradj itt, ebben d fénykörben! — figyelmeztette a nőt. — Tele van itt kígyókkal, és farkasok is jöhetnek. — Megpróbálta betörni a szomszédos ház befalazott kapuját. Ügy gondolta, a tűz nem terjed át gyorsan erre a házra. - Legfeljebb egy kicsit melegünk lesz. A nő ökölbe szorított kezét szája elé kapva felkiáltott: Ne csináld! Abbahagyta a befalazott kapu bontását. Megrázta a fejét, melyen az elmúlt évek alatt oroszlánsörény nőtt. - Miért? Hiszen erre te nem emlékezhetsz! Amikor megtaláltalak, alig voltál hatéves. - Csak annyit tudok, hogy befalazták a házakat - suttogta és egész testében remegett. Bólintott, hiszen ő mindezt jobban tudta. A pusztulás olyan nagy léptekkel járta a világot, hogy nem győzték eltemetni a halottakat. A természetes halál megelőzte a mesterségest. Ahol valaki meghalt, befalazták a ház bejáratát. Aztán meghaltak azok is, akik a falazást végezték. - Hagyd abba! - kérte a nő. G

ondolkozva megállt a tégla fölött, amelyet éppen ki akart rúgni a helyéről. Minek? A kíváncsiság már régen elpártolt tőle. Csak csontvázakat találna, amelyekről mór régen lemállott o bőr. Ugyan, az emberi bőr! Találhatna aranyékszereket, amelyeket a nő úgy sem hordana, mert azt sem tudná, miért ékesítse magát. Lefeküdtek a tűz fénykörébe, amely melegítette és védte őket. A férfi az órájára nézett. A legjobb svájci gyártmány. Számtalan üzletet kutatott végig, amíg éppen ezt megtalálta és elvette. - Pontosan tíz óra - monda elégedetten. — És fontos ez? A férfi arca elborult, lehúzta csuklójáról az órát és bedobta a tűzbe. — Igy jobb — tette hozzá, — most már mindig óra nélkül leszek. Te nem tudod, mi volt az naponta fél ötkor kelni. — Azt igazán nem tudom. — Az ember e haszontalanság rabszolgájává vált. - Elgondolkozott. - Az ember szabad, ha nem ismeri az időt. Ha senki és semmi sem méri a munkáját. Nagyon komolyan beszélt, ám a nő mégis nevetni kezdett. — Mit nevetsz? — A katedrálist. Bólintott. Ez jó nevetés. Hatalmai denevérek repdestek a fejük felett él a lángokba vetették magukat. A tűz mindig reccsent egyet és büdös füstgomolyagot lövellt ki. Mint az emberek, gondolta és elégedetten magához húzta az asszonyt. — Mit gondolsz, lesz valaha gyermekünk? — Katedrális - nevetett a nő. — Talán nem lesz — ingatta tagadólag a fejét a férfi. — A morbusz elintézett téged is, engem is. A nő újból elnevette magát. — Persze, hogy lesz gyermekünk. De most aludni akarok! A reggel csodálatos volt. Minden oldalról zöld, smaragdos madárszemek tekintettek rájuk. A kígyók elbújtak. Az öklömnyi pókok sem mutattak csípési szándékot. E

lindultak a régi aszfaltozott út széles sávján és nem érdekelte őket, hová érkeznek, mert — ahogyan a férfi gondolta - a telet akár itt is kivárhatnák. Csak be kellene menni egy szűcs-üzletbe, egy szőrmeboltba, Talán csak a kényelemszeretet viszi őket Dél felé. Lehet, hogy a gólyák és a fecskék is kényelmesek? Az asszony megtorpant és dermedten a távolba révedt. - Látod? A nő látása volt a jobb. A férfi egy kis ideig a szemben lévő dombtetőt figyelte, amelyen mozgott valami. Aztán megdöbbenten jelentette ki: ez . . . — ... ez egy ember! Kihúzta pisztolyát s szemöldökét összevonva, lassan csőre töltött. A nő sohasem látta még ilyen haragosnak. Kezét a fegyverre téve Halkan kérdezte: - miért? — Ember! - ismételte a férfi felháborodva. - ülj itt és várj! Ezzel bement az őserdőbe. Fordította: SKALINA KATALIN 1

6 cipőjük volt, az egyik üzletből vették el. Abban az üzletben senki sem árult és senki sem vásárolt. Az összetört kirakat dísze, az ezüst hal megfeketedett, de a nylonszál, amelyen függött, sértetlen maradt. Az ajtó, ahogy a szél nekivágódott, meg-meglendült a pántokon. Akkor nem keljeit az ajtót befalazni, mert ebben az üzletben nem halt meg senki. Az eltelt húsz év nem ártott a cipőnek. A kidolgozott bőr sokáig eltart. Biztosan tovább, mint a nyers, emberi bőr. Erről lépten-nyomon meggyőződhettek mind a ketten. A ruhákkal már rosszabb volt a Helyzet. Akkor, húsz évvel ezelőtt az emberek már nem gyártottak különösebben tartós anyagokat, mert nagyon gyorsan kellett dolgozniuk, hogy megélhessenek. Sok munkát adott, amíg egy másik üres üzletben összeválogatták, amire szükségük volt. Különben akár minden nap is vehettek új dolgokat. Pontosabban mondva húszéves dolgokat. Az emberek bőre már régen szétmállott. Lágy, rövid, senyvedt füvön lépkedtek, amely természetellenes egyenes sávban nőtt. Nyugatról Kelet felé húzódott. - Ez mi? - kérdezte a nő. - Valaha országút volt. Aszfaltozott. Erre már emlékezhetnél. - Mi az, Hogy országút? Nehezére esett a válasz. Csak azt tudta, hogy a hideg elől mindkettőjüknek valahová messze délre kell menniük, s hogy tavasszal a régi úton majd visszatérnek ebbe az országba. Igy vándorolt vele már húsz esztendeje. Délre-Északra. Délre-Északna. Csakhogy húsz évvel ezelőtt a lány alig volt hatéves és hamar elfáradt. Olyankor kénytelen volt a vállára venni. A nap tűzött, de már nem volt annyi ereje, hogy átmelegítse az aszfalt felületét. Már azért sem, mert alacsony, sárgás gyepszövevényen keresztül fért csak hozzá. Rossz volt járni azon az aszfalton, mert a csírázó magok szétfeszítették, hogy a szárba szökkenő növény a fényre kerüljön. Úgy fodrozódott, mint a tengeröböl, amelynek szintjét hideg szél bodrozza. De még így Is jobb lépés esett ezen az egyenes sávon, hogy csak imitt-amott kellett átvergődni a csipke és égerbokrok között, melyek néha az út közepén hajtottak ki, mint közvetlenül a dzsungelban menni. Eszébe jutott, milyen érdekes, hogy a madaraknak, az állatoknak és a rovaroknak nem történt semmi bajuk. Csak a halak pusztultak ki, azokat alaposan elérte. Már rég elfelejtette, hogy valaha valamit is tudott az ember származásáról. Most nem volt szüksége tudásra és így az idő múltával kiejtette agyából a fölösleges ismereteket. Hangosan, elgondolkodva mondta: - Van valami közös vonás a Hal és az ember között. De már nem tudom, hogy mi. - Mi az, hogy Hal? - kérdezte a nő. A férfi legyintett. A nő gyönyörű volt, de a férfi nem vette észre a szépségét, mert nem hasonlíthatta össze más asszonyok bájával. A húsz év alatt csaknem elfelejtette, S. Gy. rajza amelyek ezt elkerülik, betegség pusztítja el. Igy selejtez maga a természet. Kezében egy nagy kilences pisztolyt tartott. Még fiatalon jutott hozzá és nem akart tőle megválni, bár akármikor szerezhetett volna jobb fegyvert is, mint ez a medveölő. Lóbálta ide-oda. - Ha beérünk a következő városba, az egyik üzletben meg kell állnom töltényért. Már elfogyott. — Ha ugyan még használhatók — mondta a nő, mert sok mindent megtanult a férfitől. Megrázta a fejét: - A fegyverek nem öregszenek, most már nem. Amióta nincsenek emberek, nem avulhatnak el a fegyverek. Ez igazán jó áru. M

ár egy nagy városban jártak, de a dzsungel itt is folytatódott. A nő megállt és csodálkozó pillantással bámult egy magas épületre. A merészen ívelő tornyon kakas vöröslött. — Katedrális — mondotta a férfi. — - Lám, most sincs belőlük se több, se kevesebb, mint akkor volt - mondotta a férfi és fejét csóválta. - Egyik felfalja a másikat, olyan tökéletes módszer szerint, hogy aránytalanul semmi sem szaporodik el. Azokat, hogy valaha más asszonyolt is léteztek. Most egyedül éltek a világon. Alig lépésnyire tőlük egy nyúl futott át az úton. A nő tudta, hogy valami nincs rendben, hiszen a nyulak nem szoktak szaladni. Pillanattal később egy róka ugrott ki a dzsungelből. - Hát ezért! — jeovezte meg elégedetten. Ü] SZÓ 8 * Í965. szeptember 11.