Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-09 / 250. szám, csütörtök

Milesz a fölthle!? I. Ha a gyakorlat a tudományra vár... Az ország legnagyobb faluját hfisiesnn védte a lakosság, a katonaság, meg 8 brigádosok. A 12 000 lakosú Gúta otthon maradt lakosainak Idegei szinte a pattanásig feszültek. Hiszen a rögtönzött, gyenge gát túlsó oldalán ott leselkedett a pusztító ár. Kát, helyenként három méterrel magasabb, mint a fél falu házainak fundamentumai. — Ha átszakftja a gátat — mondta akkor T. Béla bácsi — 15 évi munkánkat söpri el az árvtz. Elsöpri, mert a mi házunknak jóformán csak a kéménye látszana ki a vízből. Mondta és ment, cipelte a homokkal töltött zsákot, oda, ahol gyengébb volt a gát. Mentek mások is, százan, ezren. szágos érdek — mielőbb meg kell inditani a mezőgazdasági termelést. Nem lehet titok, hogy a termelés felújításénak módszereit illetően vannak nézeteltérések. Ám a módszerek egyikét sem lehet egyoldalúan elvetni. Mert kl vitathatja, a tudományos dolgozóknak igazuk van, amikor ott kezdik — illetve már megkezdték — a termelés újjáélesztésének folyamatát, hogy megvizsgálják, elemzik a talajt, kiszámítják — a talajélet, a talajszerkezet és főképpen a talajerő szempontjából — ml minden kell a földnek, hogy újra termést hozzon. — Jó ez, kell ez a segítség a mezőgazdaságnak — jegyezte meg az egyik szövetkezeti elnök. Ogy kell ez most nekünk, mint a falat kenyér. Csakhát... Az agronómus — aki egyébként a mezőgazdasági főiskola levelező tagozatán végzi tanulmányait — ily formán egészítette ki a megjegyzést: — Nem mondom én, hogy azokkal a kísérletezésekkel, elemzésekkel felesleges munkát végeznek a tudományos dolgozók. Többé-kevésbé megfogadjuk mi a tanácsaikat is, csakhát arra nem lehet mindig várni. Mert ugyebár az elemzés, meg a kísérletezés időbe telik. Itt pedig a gyakorlat gyors beavatkozást követel. Itt most előnyösebb, ha a tapasztalatokra támaszkodunk. Mert nézzék ezt a földet. Ki gondolt akkor a földre Ki gondolt akkor í mindennapi kenyeret termő földre, amikor a gyerekeket és az asszonyokat elvitte az autóbusz, a teherautó, s ha a töltés nem bírja, a házat elviszí az ár. A család előbb-utóbb megkerül, de a ház, meg a sok drága bútor... Hát igen, volt, lett volna mit menteni. Hogyan is juthatott akkor az ember eszébe éppen a termőföld, amelyet már több mint 80 000 hektáron amúgy is eltakart a szem elől a tengerré növekedett árvíz. Egyébként is, mi értéke van olyankor a földnek, amikor a rombadőlt lakásokból kényük-kedvük szerint kiúszhatnak a bútorok... a tengerre. Ki is úsztak több száz lakásból. Hát a föld? Az egykor ingoványos, nagyobb részben sását, nádat termő csallóközi föld hány évi megfeszített munka árán vált olyan gazdag televénnyé, hogy az ország éléskamrájának nevezhettük? És ebből a mozdulatlannak, élettelennek látszó televényből semmit nem rabolt el a víz? De rabolt. Nagyobb részben elrabolta, kilúgozta a talaj termőerejét szolgáló talajszerkezeti „berendezéseket". Ez akkor jutott eszembe, amikor Gútáról Nemesócsa, Tany, majd Nagykeszi felé úszott velünk a kétéltű. Úsznia kellett, mert például Tanytól Nagykesziig csak akkor ért talajt a kétéltű lánctalpa, amikor a faluból elindultunk, Illetve amikor megérkeztünk. is felvetődik a kérdés — mi lesz a földdel? Erről beszélgettünk az Állami Nagyhizlaldák Nagymegyeri Gazdaságában. Azt mondta az egyik idősebb bácsi: — Hát bizony, nagy csapás ért bennünket. Igaz, nem ez az egyetlen elemi csapás a mi városunk határában, ha a nagyapám nagyapjáig visszapergetjük a történelmet. Elemi csapás, — hol kisebb, hol nagyobb — gyakran éri a mezőgazdaságot. Szóval volt, van és talán lesz is. Nem kis csapás, hogy az idén a határunk nagyobb részéről az árvíz aratta le a termést. Sok fáradságos munkánk gyümölcsét elvitte a víz. De én azt mondom, hogy ez még mindig „csak" elemi csapás. Egy esztendőt még ki lehet heverni. Segítséggel. Az azonban már katasztrófa lenne, ha a következő esztendőben sem teremne a föld. Együtt élünk a földdel megbontotta a Országos érdek Nemcsak a kétéltű úszott Sajnos úszott a vízen sok más is. Például: az egyik sodrásban sárgarépa nagyságú cukorrépákat vitt a víz. Sokat. Talán egy 60 hektáros parcellát bontott meg. Ha pedig ezeket a répákat ki tudta szedni a talajból, mennyivel könnyebben kivette azokat a tápanyagokat, sókat, amelyek életet lehelnek a növénybe. De ki mert volna akkor a talaj, a termőföld pusztulásáról még csak egy szót is szólni, amikor a járművön levő tanvi és ekeli asszonyok a kezüket tördelték, hiszen a tompa puffanás azt adta tudtunkra, hogy valahol megint összedőlt egy ház. Hát így volt. Még ma is összeszorul az ember szíve, ha azokra a naÚgy tettük fel a kérdést, mi lesz a földdel? Arra gondoltunk, hogyan, milyen beavatkozások következtében indulhat meg a mezőgazdasági termelés azokon a területeken, amelyekből az árvíz kilúgozza a tápanyagot, lényegesen megváltoztatta a talajszerkezetet és úgyszólván megbénította a talajélatet. Nincs benne semmi érdekes, hogy a kapott válaszokban egy — a többi között — közös vonás is van. Az, hogy az árvíz sújtotta terület talajának termőerejét vissza akarják szerezni, adni. A mezőgazdasági üzemek vezetői, dolgozói és a tudományos Intézetek egyaránt vallják, hogy ezen az országos viszonylatban is kiváló termőterületen — orNéztük. Ahol lazább volt a talaj és erősebb a víz sodrása, ott az ár termőréteget. Ahol kötöttebb volt a talaj, mélyebb a víz és valami útját állhatta a vízben levő iszapnak, hordaléknak, ott a termő talajra vastagon rátelepedett az árvíz szennye. Nem mindenütt, de nagyobb részben kavicsos az árvíz sújtotta terület altalaja. Ez a tény lényegesen megkönnyítette a talaj tápanyagainak kilúgozását. A talaj biológiai élete pedig ott szenvedett nagyobb kárt, ahol mélyebb volt, illetve tovább állt a vlz. Társaságunk tanárembere papírt, ceruzát vett elő, képleteket Irt, talajszerkezeteket rajzolt, bizonyított. Elhittük a képletek, rajzok tudományos igazát. Miért ne hittük volna el, hogy a megrongált talajnak kell a szervesanyag, a műtrágya, a só, a mész stb., mert ezek nélkül lehetetlen lelket lehelni a szinte halott talajba. Az árvíz sújtotta terület ősparasztjai ezen a ponton könnyen egyetértenek a tudományos dolgozókkal. Ám hadd idézzem még D. Péter bácsi véleményét is. — Tudom én azt, hogy a ml államunk ad nekünk kenyeret. Azt is tudom, ha a gazdasági épületeket helyrehozzák és visszakerülnek az állatok, azok sem pusztulnak éhen. A kenyér és a takarmány nem fog hiányozni. De bocsásson meg a világ, a parasztember addig nem élhet békében, amíg magot nem hint a földbe. Mert nekünk nemcsak táplálékot ad a föld, hanem mindent, az egész életet. A föld terméséből építünk, ruházkodunk. Együtt élünk a földdel. Igen, az fi életüket csak az teheti teljessé, ha élet fr*rül a földbe, ha a földeken is megindul az élet. Ehhez természetesen ai is szükséges, hogy mlelfibb tetfi kerüljön a fejük fölé. De a részletekről majd beszéljenek a nemesécsaiak, a gútaiak, a nagykesziek, a lakszakállasiak, meg a többiek. Az illetékesek. HARASZTI GYULA J O B ARATÓ K A sziráki kastély nyári verőfényben úszott, s a tövében az utolsó aranysárga kalászok hajtották fejüket a kombájn motolája alá. — Jól fizet — kezdte a beszélgetést vendéglátónk, Nagy László, a Sziráki Állami Gazdaság Igazgatója. A gróf örökébe lépett, 6600 hold gazdája Nógrád egyik legjobb gazdaságában. — Egy holdon 16 mázsa búzát és két mázsával több árpát takarítottunk be — folytatja, — Ha figyelembe vesszük, hogy az idén milyen idő volt, nem is rossz ez a termés — szabadkozik az igazgató, mintha a tizenhat mázsa annyira lebecsülendő lenne. Nálunk — gondoltam magamban i—: egy hektáron sem termett több. Pedig Szirák közel fekszik határainkhoz. — Mi hoz több Jövedelmet a növénytermesztés vagy az állattenyésztés? — szegezzük neki a kérdést. — A bevétel 60 százaléka az állattenyésztésből ered. Pedig nincs is nagy állományunk. Belépünk a kastélyba. A magas, rideg falak között kellemes hűvös fogad. — Erről jut eszembe, hogy egy ízben ettem maguknál liptói túrót. — mondja az igazgató. — Nagyon jó volt. Sajnos juhtúróval nem szolgálhatunk. Ehhez ml nem értünk. Ogy látszik ez a maguk féltve őrzött kiváltsága. — Ha majd viszonozza látogatásunkat, megkínáljuk egy kis liptói túróval. Röviden végzünk az ebéddel, mert kíváncsian várjuk, mit mutatnak még vendéglátóink. A poharakban megcsillan a gyöngyöző szilváni. — Ez a bor aranyat nyert — tartja a fény elé a poharát az igazgató. *-> Megérdemelte — mondjuk szinte egyszerre, miután kiürítettük poharunkat. — Csakhát aranyérmet mér többször ls nyertünk. Gyerünk a pincébe — indítványozza. Görnyedten ereszkedünk le a szűk pincehelyiségbe. A falakon vastag penészréteg világít. e-* Ogy érzem magam mint otthon, Garamsallón — csúszik kl a számon a fejembe tolult gondolat. — Hol? S állón? — veti fel kíváncsian a fe^ j ét Zelnlk János borgazda. — Igen, hasonló pincénk van. — Ismerem — derűi fel az emlékektől a borgazda arca. — 1941 és 42-ben én telepítettem ott új szőlőket. Azt mondja, hogy a garamsallói bor ls nyert arany érmet a nemzetközi borkiállításon? Lehet, hogy éppen én neveltem azokat a szőlőket. Az ötvenkilenc éves borgazda elégedetten, a jól végzett munka tudatában dörzsöli a tenyerét. Igazi mester a szakmában. Hogy minél jobb bort termelhessen, a tokaji pincékből hozott eredeti penészt, feloldotta mustban és bepermetezte vele a falakat. E° • szrevétlenül elröpült magyarországi látogatásunk. Szinte rosszul esett a búcsúzás, mert Jó barátokra találtunk. De talán teljesül Zelník János kívánsága, aki már szívesen látná, hogy fejlődik a keze munkája. Mert országokat választhatnak el a határok, de embereket nem. V. P. FEKETEVIZI HALÁSZOK Az elnök emlékét. Még jónéhány helyen víz ben állnak a házak, a szövetkezeti telepek, még jókora területet víz borit. Sokkal lassabban indul az élet az árvíz sújtotta területen, mint gondoltuk. Az árvíz aratta le a termést Tény, hogy lasA JÁRÄS SZÉKHELYÉN találkoztam vele. A fa, lufa aratási ünnepélyre készült, akadt hát egynéhány elintéznivalója. Gazdag volt az aratás Fámádon. Talán az egész járásban itt csurgott legvaspokra gondol. Már azért is, mert tagabban a zsákba az acélos búza. Érthető, hogy ma is sok minden őrzi a katasztrófa az aratási ünnepélyre ki akartak rukkolni. Magyarországi vendégművészeket is felkértek a fellépésre. Éppen abban az ügyben jártak Léván. A né pi zenekar és kellékei részére egy autóbuszt fogadtak. Izgatottan jártak egyik helyről a mástkra, míg végre sikerült elérniük, amit akartak. Sürgős dolguk volt ugyan, de egy kts időt szakítottak a kíváncsi újságíróknak. Zömök, negyvenhez közeledő ember Saláti Andsan halad az újjá- rás. Életéről szeretnék megtudni egyet s mást. építés. Pedig — bár Ö inkább a szövetkezetről, a falufáról beszél. Nem a naptár szerint kis büszkeséggel. Az utóbbi időben megszépült, somég nyár van — kat csinosodott ez a két és félezer lákósú takaros község. Rendbehozták a járdákat, a másfél hektárt kitevő park meg vetekszik a legszebb Ilyen létesítményekkel. Ebben a szép munkában benne van az elnök is testestül-lelkestül. Mondjon hát erről valamit. — Nehéz lesz... Mielőtt az elnöki tisztséggel megbíztuk, titkár voltam. Ismerem jól az embereket, az egész falut. Mégis azt állítom, az ember haflamos arra, hogy nagy dolgot jelentéktelennek, a kicsit pedig érdemtelenül nagynak lásson. Inkább kérdezzen, mire kíváncsi? — Elsősorban életére, terveire. — Hát, ami most leginkább foglalkoztat, az a tanulás. A jogtudományi egyetemet végzem a levelező tagozaton... Nem könnyű ez családos embernek. már az ősz kopog az ablakon. S azoktól a szövetkezetesektől, akik még ma is csak a sátorlapot mondhatják otthonuknak, vakmerőség lenne megkérdezni, mi a véleménye, mi lesz itt a földdel. Mert visszakérdezhetne: „Inkább azt mondja meg az elvtárs, hogy mi lesz a házammal? Nem tudnám megmondani, csak azt, hogy előbb-utóbb felépítik. Hogy ki vagy kik és mikor, arról naponként tárgyalnak a nálamnál illetékesebbek. Lassan normalizálódik az élet. És Nagymegyeren, Csilízradvanányon, Ekecsen és másutt már így — Annál is inkább — szólok közbe — mert az elnök képletesen szólva, az egész falu „családfőfe". — Van is ebben valami — mondja mosolyogva. Különösen mostanában a ml munkánk nagyon összefonódik a szövetkezettel, tehát a község lakóival. A gyűléseinken ts sokat foglalkozunk a szövetkezet ügyeivel. Ez különösen érdekli az embereket. Az aratásra terelődik a szó. — Nehéz volt, mtnt mindenütt. De ahoj nem ment géppel, kaszát fogtunk, Megérte! A fáradságért dúsan fizetett a föld. — Pedig országszerte gyengébb az idei gabo-> natermés. — NÁLUNK NEM. Búzából közel tíz mázsával termett több hektáronként. Nekünk jó értelemben „húzta keresztül" az időjárás számításainkat. Igaz, a jég négyszer megpaskolta a határt, megtépázta a gabonákat. Különben olyan termésünk lett volna, amilyenre a falu legöregebbje sem emlékszik. Még így is az egyik hathektáros táblán ötven mázsás termést értünk el hektáronként. — Ez rekord! — Mondom, ha nem fön a jég, talán — nem túlzás — mtndenütt termett volna ennyi... A har-. minchét mázsás átlag sem lebecsülendő. — Sok helyen szívesen vették volna, ha ennek a felét elérik. — Gondolunk azokra ls, akik az idén csak szalmát aratták, vagy még azt sem. Néhány vagonnal megtoldottuk a szerződéses eladást. Van miből... A tagság sem panaszkodhat. Megkapják, ami jár. Minden száz korona keresetre öt kiló búzát és két kiló árpát... — Jószágot is tarthatnak a háztájiban? — Jól jön mindenkinek, ha a ház körül kapargál a szárnyas, az Ólban röfög a hízó. A FALU ÉLETE ÖSSZEFONÓDOTT a közös gazdasággal és az elnökkel. S a legnagyszerűbb, hogy a sok gond közepette is szakit időt tanulásra. Pedig nem könnyű jól is dolgozni, a vizsgákon ts helyt állni. És még egyszer sem ismételt egyetlen osztályt sem. — Szeretné, ha túl lenne az egészen? — Nagyon várom. Meg is fogadtam, ha befejezem a főiskolát, pihenek egy kicsit. Hisz amióta az eszemet tudom, tanulok. Egynéhány tanfolyamot elvégeztem. Egyéves politikai iskolázáson is részt vettem. A kommunistának erre szüksége van. Ha többet tud, könnyebben eligazodik az élet sűrűjében. Sok álmatlan éjszaka, lemondás a szórakozásról és a családról. Van értelme ennek? Amtnt ezzel az emberrel beszélgettem, megértettem, mi ad neki annyi erőt. Szívből, szinte szeretettel beszél falujáról, az emberekről, a több mint kétezer hektáros közös gazdaságról. Tudfa 0 és a közösség minden vezetőfe, hogy mint a folyó a sok pataktól, úgy a helyi nemzeti bizottság aprónak látszó dolgaiból dagad szélesre községükben a politikai élet is. Hiszen, amikor vállalta tisztségét, nagy célt tűzött maga elé. — Régi tervünk, hogy a szövetkezetben, a faluban egyre közelebb hozzuk az embert az emberhez ... ÉRDEMES ISMÉTELNI, ízlelgetni az elnök utóbbi szavait. Közelebb az embert az emberhez... Ilyen szép ennek, a mondatnak a gondolati tartalma. S hogy milyen erő van ebben, azt az eddigi eredményeik minden ékes szónál jobban bizonyítják ... Lehet, mindenben nem sikerült az elképzelése. Az emberekkel való bánásmód nem egyszerű. Ám, ha a HNB-k szívesen foglalkoznak a közösséggel, egyre több lesz a jól politizáló, gondolkozó, faluját, hazáját építő parasztember. MÉRY FERENC 1965, szeptember 9, * ÜJ SZÚ 5