Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-07 / 248. szám, kedd

wss&i mttmm SÜ N A világ leghosszabb függőhídja VERRAZANO NARROWS BRIDGE a neve, s New York két városrészét, Brooklynt és Staten Jslandot köti öszsze. Egyike azoknak a nagy városrendezési alkotásoknak, amelyekkel a világváros komoly közlekedési problémáit igyekeznek megoldani. A Manhattan-körzet gyorsforgalmú közlekedési hálózatának kulcsjelentőségű gócpontja lett, s kétségtelenül nagymértékben hozzájárul a hírhedt „dugók" kiküszöböléséhez. A Verrazano New York hatvanadik hídja. Hosszú ideig vajúdott, míg elnyerte mai alakját. Első tervei már ötven évvel ezelőtt elkészültek. A nagyszerű műszaki remekművel kapcsolatban rengeteg nehézség merült fel: részben az oppozíció ellenállása váltotta ki őket, részben a különféle jogi, adminisztratív és műszaki problémák. MSg a hadügyminiszter is kifogást emelt ellene, azt bizonygatva, hogy háború esetén a híd túlságosan könnyen sebezhető. Negatív álláspontot foglaltak el vele szemben kezdetben maguk Brooklyn és Staten Island lakosai is. Felhívták a figyelmet arra, hogy a Verrazano számos telekspekuláció és más bonyodalmak okozója lesz. Az építővállalatoknak ezért óriási meggyőző kampányt kellett folytatniok s végül győztek. Szót adtak a számoknak, műszaki adatoknak, amelyek úgyszólván meghökkentették az embereket: A hídépítésnél felhasznált acélfonalak hossza eléri a Föld és a Hold közti távolság egyharmadát. A 228 méter magas kapuk 70 emeletes épület magasságával vetélkednek. A hidat évente akár 48 millió gépjármű ls Igénybe veheti. AZ ÉPÍTÉSI MUNKÁKAT 1960 januárjában kezdték meg s 1963 márciusában fogtak hozzá a tartókábelek kifeszítéséhez. Nem csekély problémáról volt szó. A több mint két kilométer hosszú kábelek átmérője ugyanis — 87 centiméter, tehát nem lehetett őket a megszokott módon összetekerni s úgy kifeszíteni egyik partról a másikra. A kábeleket — akárcsak a budapesti ErzsSbet-hídnál — a helyszínen szerelték össze. Először egy ceruzavastagságú közönséges acélkötelet feszítettek ki a két torony között s a két parton lehorgonyozták. 428 ilyen összekapcsolt acélszál képez egy kötelet, 61 kötél ^edig a tartókábelt. Az acélkötelek nincsenek a megszokott módon összesodorva, sem csavarszerűen összetekerve, egymás mellett párhuzamosan futnak. A négy tartókábel összeszerelése természetesen tökéletes pontosságot igényelt. Ezekre a kábelekre szerelték végül a függőleges acélköteleket, amelyek magát a hídpályát tartják. A merész mérnöki alkotás tervezője Otmar Amman, aki harminc évvel ezelőtt a Washington-hidat építette. A „Science et vie" című francia folyóirat szerint a 83-éves építész arra a kérdésre, hány emberéletet fog követelni n híd építése, azt válaszolta, hogy körülbelül százatl Ez a megdöbbentő Jóslat szerencsére nem teljesült — az építkezésnek csak két halálos áldozata volt. Tekintettel arra, hogy a munka nagy szakképzettséget igényelt, és veszélyes volt, a munkások aránylag magas jutalmakat kaptak: körülbelül hat dollár volt az órabér s ezenkívül azok, akiknek szerelés közben a kötélmászók ügyességével kellett végezniük munkájukat, még pótlékokat ls kaptak. A SZAKÉRTŐK SZÁMÍTÁSAI szerint a híd akkor sem lenne túlterhelve, ha teljesen tele lenne gépjárművekkel. A világ egyik legutolsó merész műszaki alkotása, az 1295 méter fesztávú Verrazano Narrows Brldge már forgalomban van, és új lendületet biztosít New York közlekedésének. Elektromos hipnózis Az, hogy az emberi agy működésekor elektromos impulzuSftk' keletkeznek, már régóta ismeretes, sőt, az enkefalográfiában arra használják fel őket, hogy az impulzusok gyakoriságának alakjának stb. pontos elemzése révén felvilágosítást nyerjenek az agy egészségi állapotáról. Kézenfekvő tehát a gondolat, hogy meg kellene próbálni az agyba közvetlenül bevezetett elektromos Impulzusokkal gyógyítani az agy defektusait. Elméletileg ennek különösebb akadálya nincsen, gyakorlati megvalósításához azonban először az agyi tevékenység fizikai-kémiai alapjait kellett Jobban megismerni. Számos állatkísérlet alapján a bionikusok felderítették, hogy az agyi tevékenység részben nem ís túl bonyolúlt elektrokémiai folyamatkénť-játszóäik le. Ha agy rendkívül vékony elektróddal „behatolunk" az Idegsejtbe, a neuronba, akkor abban elektromos impulzusok hatására ugyanolyan fizikai-kémiai folyamatok idézhetők elő, mint amelyek akkor játszódnak le, amikor az Idegszálon át érkezik a neuro-nba az ingert jelentő impulzus. Az állatkísérletek azt mutatták, hogy az állatok Ily módon történő elektromos ingerlésre nem motorikusán, hanem szenzorlkusan reagálnak. Sikerült igy •felfedezni azokat az agyrészeket, amelyek a félelemhez, a jóérzéshez, a haraghoz és más „lelki" tevékenységhez kapcsolódnak. Sőt, amikor pl. a természeténél fogva jámbor macskát agyának vadság-centruimában Ingerelték, és ejt az, ingerlést több alkalommal megismételték, akkor már nemcsak az ingerlés alkalmával vált vaddá, hanem a „macska-természete" is vaddá alakult át. Ezeknek a kísérleteknek azonban nemcsak az volt a céljuk, hogy az agyat mintegy feltérképezhessék, hanem ily módon gyógyhatásokat is kívántak elérni. Egy kleptomániában szenvedő betegnél ilyen mód szerrel esetleg gyógyulás érhető el. A kísérletek ma már túlhaladták az állatkísérletek szintjét, mert nemrégiben egy 43 éves, a kísérletre önként vállalkozó személy agyába is „beépítettek" ilyen elektródokat. Maga a műtét különösebb veszélylyel nem jár, a koponyát vékony fúróval megfúrjáK és e lyukon keresztül vezetik be a már említett vékony elektródot. Mindebből a kísérleti személy, bár ébren van, semmit sem érez. Az első — emberen végzett — kísérletnél az elektród a félelemérzetet, illetve a bátorságérzetet irányító neuronba Jutott és az elektromos impulzusok hatására a „civilben" állatszelídítő foglalkozású férfi a békésen szunyókáló macskáktól is pánikszerű félelembe esett. Ez a félelemérzet mindaddig fennállt, amíg az elektromos impulzust adó berendezés működött, viszont a kikapcsoláskor azonnal mag.swöfti,.*., Mivel nem lényeges, hogy az elektródok az elektromos impulzust vezetékes úton, vagy pedig elektromágneses hullámok formájában kapják-e, a kísérlet oly módon ls végrehajtható, hogy az impulzusokat kibocsátó berendezés és az ezt kezelő személy egészen más helyiségben tartózkodik, mint a kísérleti alany. Ez a lehetőség viszont fantasztikus, regényekbe Illő távlatokat nyithat meg az ideg- és elmebetegségek gyógyításában. Ilyen vonatkozású gyakorlati kísérletek máris folynak. Egy 28 éves fiatalember narkolepsztában szenvedett. E betegségnek jellegzetes tünete, hogy a beteget naponta gyakran ellenállhatatlan alvási kényszer lepi meg annyira, hogy mindenféle munkára képtelenné válik. Nos, e fiatalember agyának ama pontjába, amely ^z ébrenlétet szabályozza, ilyen elektródot „építettek be". A beteg a zsebében egy kis tranzisztoros rádióadót hord és amikor érzi, hogy nagyon fáradt — vagyis kezdődik az alvási kényszer —, akkor bekapcsolja az adókészüléket és p'ilanatok alatt Ismét éber lesz. Ily módon a betegséget tulajdonképpen már orvosolták is. A Párizsban nemrégiben megrendezett nemzetközi repülőgépkiállítás egyik látványossága volt a „Coralie" típusú rakétamotor, amely a „Ceclas-Eldo" nevű „európai" mesterséges hold második fokozatát fogja hajtani. A képen a hajtómű alsó része a fúvócsövekkel: Mesterséges kvarckristály A

mos területén széleskörűen alkalmazzák. Gyárkvarckrlstályt a tudomány ás a technika szátanak belőle elektromos rezgőkristályokat a rádloelektronikus műszerek frekvenciájának biztosítására, alkalmazzák optikai berendezésekben, gyógyászati készülékekben, hibakereső műszerekben, különféle adókban stb. A ritka és igen drága természetes piezokvarccal sikeresen veszi fel a versenyt a mesterséges kvarckristály, amelyben a villamos jellemzők olyan kívánatos kombinációi érhetők el, amelyek a természetes kvarckristályban nem találhatók meg. A mesterséges kristály különböző irányítottságú és megadott méretű monokristályok alakjában növeszthető s lényegesen elesébb a természetes kristálynál: "v Kincset ér néha a mostohagyerek is A művészettörténészek általában mostohagyereknek tekintik a plakátfestészetet, s ezért a különböző művészettörténeti kiadványokban róla sző nem Igen esik. Igaz, származása nem túlságosan arisztokratikus, sőt Inkább plebejusnak mondhatnám, mivel a fejlődő kapitalizmus nagyvárosainak lüktető keres, kedelme hozta életre, hogy segítségével, még a népes utcák tarka kirakatai és csillogó fénye közt ls szembeötlő színességével, lendületével az egymás közt versengő üzletemberek és vállalatok magukra, Illetve gyártmányaikra, árucikkeikre, esetleg üzlet- és mulatóhelyiségeikre hívják fel a nagyközönség figyeld mét. A plakát szürke és anonim őskora után a pompázó színek, művészi kompozíciók hőskora következett és a szülőapa, aki a plebejus származású mostohagyereket szalónképessé tette, egy satnya testű s egyben lángeszű grófi ivadék volt — Henri de Toulouse-I.autrec, a párizsi Montmartre halhatatlan festője, ö volt az, aki plakátjaival (Moulin Rouge, Díván Japonals stb.) valóban nemesi rangra emelte az alkalmazott művészetnek eme modern műfaját, amelyről kritikusok és művészettörténészek konokuj hallgattak. Pedig hosszú évtizedeken át utcaszögietekről, hirdetőoszlopokról és külvárosi palánkokról szólt hozzánk és hozzájuk egyaránt. Kiabált és gyakran üvöltött is. Hol árucikket kínált, hol moziba, színházba vagy hangversenyre hívott, hol labdarúgó-mérkőzésre invitált. Egyszer hadikölcsönre szólított fel, máskor szeretetről és Irgalomról prédikált, de gyakran gyűlöletre és emberölésre uszított Ma virított és harsogott, holnap máir a tegnapé lett, eltűnt, hogy egy újabbnak adjon helyet, majd a szemetesládában végezze tiszavirágszerű percnyi életét. Alkotóik gyakran művészek, még többször azonban középszerű iparosok, s nem egy esetben kontárok voltak. A plakát pillanatnyi reklám- és propagandaeszköz lett, tömegcikk, melynek technikai kivitelezése mindinkább gyatrábbá vált. Az értékek devalválódtak, s mindmáig nem igen jártak eredménnyel a különböző rehabilitálás! törekvések sem. A Szlovák Képzőművészek Szövetségének bratislavai kiállítási termében P icassoés a párizsi Iskola plakátjai címen megrendezett plakátkiállítás azonban azt mutatja, hogy a nagy elődnek méltó utódai vannak, s hogy a művészi plakát a szó toulous-lautreci értelmében is él. Él, hat, s remélnünk kell, hogy hatása alatt nálunk ls feltámad a plakátfestészet, a plakát-grafika elfelejtett művészete, s hogy a prágai František Muzika nemzeti művész példája szintén kör vetőkre talál. Igaz, hogy ez a tárlaton látható nyolcvan, szebbnél szebb plakát, melynek szerzői közt Picasso, MIró, Chagall, Braque, Légér mellett fellelhetjük Archipenko, Buffet, Hartung, Manessier, Vasairely nevét is, csupán száz, kétszáz, ötszáz, esetleg ezer példányban készült, mégpedig kis kézinyomdákban, ami műszaki kivitelezésénél nagy előnyt Jelentett! Nem is kerültek az utcaszögletekre, s hirdetőtáblára. Képtárak és elegáns üzlethelyiségek kirakatait díszítették, s végül is a műgyűjtők magas áron vásárolták meg. És ez érthető. Mert ezeket a plakátokat korunk legjelesebb művészei készítették, rendszerint ezért, hogy saját alkotásaik kiállítását propagálják. Picasso az egyedüli kivétel. Az alkalmi kiállítási plakátokon kívül minden évben további két plakátot készít: az egyiket a francia fazekasak vallaurisi országos vásárához, a másikat pedig az ottaed bikaviadalok alkalmából. A bratislavai kiállítás plakátjai tulajdonképpen eredeti grafikai alkotások — litográfiák és linómetszetek — őspéldányai, melyeket sokszor az alkotó művész aláír, vagy szignál. Ezek az őspéldányok, ha szabad ezt a kódexre vonatkozó kifejezést ebben az esetben használnom, raritásoknak számítanak. A műgyűjtők fantasztikus árakat kínálnak értük. Hogy csupán egy példát említsek, a tárlaton látható sárga-fekete bikás Picasso plakát egy példánya a Német Szövetségi Köztár. saságban 12 ezer márkáért kelt el. S talán az sem érdektelen, hogy nyugati műgyűjtők, elsősorban franciák, a mostani kiállítás kollekciójából szerettek volna néhány, Párizsban már réges-régen nem kapható és nem látható plakátot megvenni. Kétségtelen, hogy a megnyilvánult érdeklődés indokolt. Hiszen a kiállítás anyaga ezúttal valóban világszínvonalat képvisel. Aki látja Picasso zseniális ötleteinek művészi megvalósítását, szín. és betűharmóniájának abszolút tökéletességét, Mirő gyermekien játszi, életörömmel teli s mégis oly szigorú kompozícióját, Chagall sajátos poetizmusát, Buffet, Légér, Manessier és a többiek művészi kánonokba fegyelmezett fantáziáját, Hartung férfias energiáját és Vásárhelyi — Vasarely színkáprázatát, s a forma csillogó, de súlyos vártübe öltözött mondanivalóját, rádöbben arra, hogy ez a plakátkiállítás lényegében világhírű képzőmCvészek grafikai alkotásainak díszszemléje — nagy jelentőségű kulturális esemény! A dicséret azonban nemcsak Pícassót és társait illeti, hanem azokat a kiváló nyomdászokat is, akik az alkotók olyan segítőtársaivá váltak, mint az öreg Mourlot és a fiatal Arnér. S még valakit! Dicséretet és hálát érdemel JifI Siblík professzor, a prágai Képzőművészeti Főiskola tanára, a kiváló művészettörténész és lelkes műgyűjtő, aki évek hosszú során, fáradságot és anyagi áldozatot nem kímélve ezt a nagyszerű grafikai anyagot összegyűjtötte. Személyében a nemrégiben elhunyt Dr. Vincent Kramáf mellett, a modérn képzőművészet egy másik olyan szerelmesét ismertük meg, akire nemcsak a prágai művészetszerető és műért(5 közönség lehet teljes Joggal büszke, hanem Aštól egészen Csernőig mi valamennyien. BARSI IMRE Új könyvek Izgalmas, tanulságos olvasmány A Kossuth Könyvkiadó kiadásában megjelent Jacques Delarue A Gestapo története című könyv. Jacques Delarue — a francia ellenállási mozgalom kiemelkedő személyisége — a felszabadulás után megírta személyes élményektől és indulatoktól fűtött könyvét. Az általa megőrzött dokumentumokból, a levéltári, múzeumi és rendőrségi forrásanyagokból tartalmas, s ugyanakkor mindvégig izgalmas és érdekes művet alkotott. A könyv időrendben követi a Gestapo történetét — megszületésétől, 1933-tól, pusztulásáig, 1945-ig. Bemutatja többek között a Gestapo — és egyébként a hitlerista birodalom — vezető figuráit: az egyéni becsvágytól vagy a fasiszta megszállottságtól fűtött hóhérokat. A könyvet jól összeválogatott Illusztráció egészíti kl. • Giacomo Laurl VolpI, a világhírű tenorista nemrég töltötte be 72. életévét, és elhatározta, hogy negyven évi művészi tevékenység után nyugalomba vonul. Most búcsúzott el olaszországi híveitől a Róma melletti Aricában tartott hangversenyen, de külföldi búcsúestjére csak ősszel került sor. Hiába, nem könnyű abbahagyni... • A közkedvelt konferanszié: Kellér Dezső megbízást kapott egy egész estét betöltő konferansz-film írására. A humoros helyzetekben bővelkedő, sok szereplőt foglalkoztató filmben helyet kapnak az utóbbi évek legsikeresebb Kellér-konferanszok is. • Sophia Loren szerződést köt Chaplin kémfilmjének főszerepére. A Hongkongban játszódó film férfi főszereplője előreláthatólag Marion Brando lesz, a film producere és rendezője Chaplin. 1965. szeptember 6. * (JJ SZÖ 5