Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-04 / 245. szám, szombat

1™»ZERKILENCSZAZÖTVENEGY október huszonkilencedikének éjjelén Sós Károly megölte Szabó Jánost. Sós Károlyt tizenöt évi fegyházbüntetésre ítélték. Szabóné ötéves kislányával, Ilonkával, Sósné pedig hatéves kisfiával, Lacikával maradt magára. Azóta tizenhárom év múlt el. Sós Laci gépipari technikumot végzett és felvették a gépészmérnöki egyetemre. Szabó Ilonka sikeresen befejer te az óvónőképzőt és elhelyezkedett a járásban. Az is hozzátartozik a krónikához, hogy a rettenetes eset előtt jó viszony volt a két család között. Utána derékon tört a barátság, halálos gyűlölet váltotta fel. Különösen Szabónéban lobogott magasan a gyűlölet lángja, s ahol tehette, mocskolta Sósékat. Évek múltával azonban látszólag megnyugodott a két asszony, de csak látszólag. Megtörtént ugyanis, hogy a nagy nyári szünetek alatt az esztrádműsorok próbáin a két fiatal között kölcsönös barátság, később szerelem szövődött. Már-már a jövőjüket tervezgették, családi otthonról, gyerekekről álmodoztak. Sósné ezt mondta a fiának: - Én nem szólok bele a dolgodba, csinálj úgy, ahogy jónak látod. - Egyszóval, nem ellenkezett. De Szabónéban felizzott a gyűlölet. Ezt mondta a lányának: - Soha nem egyezem bele! Inkább kiterítve lássalak, mint Sós Laci menyasszonyánaki Ilonka sírásba fojtotta a bánatát. Laci elgondolkodott. Éjjeleken át mérlegelt, tépelődött, kereste, kutatta az igazságot. Érveket és ellenérveket sorakoztatott fel, de hiába: a nappalokba futó éjszakák, s az éjszakába fúló nappalok jajongó gondolatpilléi tanácstalanul vergődtek az agyában. Tény, hogy embert ölt az apja, akire már jóformán nem is emlékszik. Nem tudja, milyen volt a termete, milyen a hajszíne, nem tudja, milyen izmok feszültek a bőre alatt, milyen érzések kavarogtak a mellében, mi volt a kedvenc étele, szerette-e az állatokat, az itait, a családját, komor volt-e vagy vidám, fütyörészett-e olykor-olykor, ha öröm érte, káromkodott-e, ha mérges volt?.,. Semmire nem emlékszik, csak a két szemére, a két meleg szemére... Lehet-e gyilkos, akinek két olyan meleg szeme van, akinek a szemére évek múltán is emlékezni leheti?... Ki tudja, mi adta kezébe a kést, ki tudja, milyen erők tapostak bele a két ember barátságából?... Joga van-e hát gyűlölni vagy védeni az apjátl?... Semmi nem maradt meg belőle, csak a messzi homályból felizzó szempár. Mi ez? Csalóka játék, hamis illúzió, ítéletet oldó és könnyítő lázálom? Félre gondolatok! Hol van az megírva, hogy az apák bűneiért a gyerekeknek kell bűnhödniök? Ebbe a gondolatba kapaszkodott bele Sós Laci, ez a gondolat vitte el életében először Szabóéktioz. Ilonka rémült szeme fogadta. Szabóné meg megmeredt, mintha karóba húzták volna. Az arca izzó parázs, a szeme, mint a támadásra készülő kobráé. Úgy állt ott a szoba közepén, mintha egész életében erre az egyetlen egy pillanatra készülődött volna: a gyűlölt fenevad besétált a ketrecbe, elérkezett hát a leszámolás ideje. Érezte, hogy ez az alkalom soha többé meg nem ismétlődhet, ezt ki kell használni. - Mit akarsz itt, Sós Laci? - Szabó nénivel akarok beszélni. - Hát jó, beszélgessünk - mondta az asszony fojtott hangon. - Beszélgethetünk, Sós Laci! ismételte a szót, azzal a szekrény elé lépett, kinyitotta az ajtaját, belenyúlt és egy ruhaakasztót emelt ki onnan. Kopott, fakult kabát lógott rajta, alatta fehér ing. Kemény mozdulattal az asztalra dobta, A gombolatlan kabát két szárnya szétnyitott, s a fehér ing elején a késvágta rés körül fekete folt sötétlett. Sokágú csillaghoz hasonlított. - Most már beszélgethetünk! - mutatott Szabóné a vérfoltos ingre, s felindultan, remegő szájszéllel várt. - No, miért hallgatsz, mért nem beszélgetsz, Sós Lacit? ň FIÚ MEGKÖVÜLTEN állt az asztal mellett, valami rettenetes érzés beléfogta a szót. Most fogta csak fel teljes egészében apja tettének szörnyűségét. Képzeletében megelevenedett az az éjszaka, szinte maga előtt látta a kést fogó kezet, az ömlő vért, hallani vélte a hörgést... s megmozdult alatta a padló, kis híján elvágódott. Mégis összeszedte magát, csendesen megszólalt: - Mért gyűlöl engem, Szabó néni!?,.. Hiszen nem én követtem el ezt a szörnyűséget... - Tudom ... - mondta az asszony szintén csendesen. - Mégis gyűlöllek!... Annyira gyűlöllek, hogy a két kezemmel tudnálak megfojtani. Csak annyit mondok én neked. Sós Laci, hagyd békén a lányomat és menj utadra, mert nekem addig nem lesz nyugtom, míg meg nem fojtalak, addig az én lelkem nem könnyebbül meg! - Hogy beszélhet így, Szabó néni? - Ügy beszélek, ahogy beszélek! A te apád maholnap visszatér éli tovább a világát, mintha misem történt volna, de az én Jánosom már örökre odavan! Ilonka eddig egy széken kuporogva sírdogált. Most azonban hirtelen felkapta a fejét, nem bírta tovább magába fojtani a szót, s talán túl heves is volt a kitörése: - Hagyja már abba, édesanyám! - Hallgass! Ne avatkozz az én dolgombal - Nekem is van beleszólásom, mert az én jövőmről van most szó. Igenis van beleszólásom! - Úgyl - pattant fel Szabóné. - Gürcöltem rád, felneveltelek, taníttattalak apa nélkül, kisasszonyka lettél, hát most már én hallgassak, ne szóljak bele a dolgodba!?... Hát nem, édes kislányom, nem hallgatok! De te hallgatni fogsz és úgy csinálsz, ahogy én akarom, különben.,.] Ilonka bár elhallgatott, de az a makacs, dacos vonás ott felejtkezett a szája sarkán megkeményedve, mint az edzett acél, s néma tiltakozást sugárzott. Sós Laci is megkeményedett, elköszönt és elment: Ilonka mozdult volna utána, de az anyja visszaparancsolta: ) - Itt maradsz! A falura halkan ereszkedett le a nyári alkony. Felgyúltak már az utcai lámpák, az égen halványfényű csillagok pattantak. A házak előtt itt-ott gyerekek játszottak még hangoskodva, a nyitott ablakokon át rádiómuzsika szűrődött kifelé... Zsongott, lélegzett, élt a falu... Sós Laci meg úgy érezte, hogy életlen késsel hasogatják a szívét. Nagy-nagy elkeseredése nyújttatta vele a lépést. LOVICSEK BÉLA: Sós Károly újabb cigarettára gyújtott. Mintha enyhén megremegett volna a keze, de az is lehet, hogy csak az öngyújtó kanóca pislákolt a szomjúságtól oiyan gyanúsan. Sapadt arcúnak jobbfelén, közvetlenül a szeme aiatt láthatóan ugarbugrált egy idegszál. Sűrűbben kellett pislognia. Nem mosolyodott el, nem is sóhajtott, amikor beszélni kezdett: - Nem vártam, hogy a nyakamba ugorjatok, azt sem, hogy körültáncoljatak. Valahogy így képzeltem el a hazatértemet. Sőt, voltak pillanatok, amikor rosszabbat gondoltam. Például, hogy a faluban leköpnek az emberek, meg hogy bezárjátok előttem az ajtót. Eddig nem köptek le, nem zártátok be az ajtót, de érzem, hogy felesleges, Wg teher vagyok, legalább is a te számodra. Ne érts félre, fiam nem azért beszélek így, hogy részvétet ébresszek benned, egyáltalán nem az a célom, csupán azt akarom, hogy tőlem tudd meg, kl az apád, és mi az igazság ... Tudod, a dolgok sokféleképpen alakulhatnak, de a mocsok Mikor hazaérve belépett a szobába, egy idegen embert látott ülni az asztal mellett. Alacsony termetű, vékonydongájú, őszülő hajú, simára borotvált arcú, szomorú ember nyugtatta kezét a terítőn. Anyja a tv-készülék előtt állt és csendesen sírdogált. Laci rögtön megértette, miről van szól hazajött az apja. Két évvel hamarább, mint ahogy kellett volna. Most mit csináljon? .., Szó nélkül forduljon ki a szobából?.,. Vagy boruljon az apja mellére és könnyes szemmel suttogja a fülébe: de jó, hogy hazajött, de jó, hogy itt van mellette? ... Nem, azt nem tudja megtenni, azt nem is kívánhatja tőle az apja. Ha meg kívánja, hát rosszul teszi... Különben is nem érez semmi melegséget a láttán, ellenkezőleg. Számára egy teljesen idegen ember ül az asztaíuknáU <. és pontosan az ő helyén.,, Igen, a szemében is csalódott: nincs abban semmi melegség. Inkább valami szánalmat keltő állati félelem és könyörgés. Mit akar tőle kikönyörögni? A részvétet?... A fiúi szeretetét?... Talán bizony csókolja meg a gyilkos kezét? Mit kíván hát tőle? Mért nem szól már valamit? Az anyja is hallgat, mint aki megnémult. Legalább ne sírna! Olyan borzasztó most hallgatni a szipogását!... Az óra is olyan csendesen ketyeg a falon, mintha nem is menne, mintha megsüketült volna az egész világ ... Mit csináljon?... Hiszen a teljesen idegen embert is illő üdvözölnil.., Úristen, mit csináljon? - Megjött apád - mondta sokára Sósné. Néma, döbbent csend. Végül megreccsent Sós Károly alatt a szék. Lassan felállt, tétován körülnézett, aztán kifele indult. Az ajtóban még megállt egy pillanatra, mintha szólni akarna, aztán végleg kiment. Csendesen tette be maga után az ajtót. Ez a szótlan méricskélés, ismerkedés napokig tartott. Ez alatt Sósné többet sírt, mint evett. Sós Károly is kereste a helyét, mint a hosszú vándorútról megtért madár a fészkét. Minden a fonákjára fordult. Felborult a megszokott rend, s a lelki nyugalom. Még egyszer sem ültek közösen ebédhez, vacsorához. Kibírhatatlan feszültséggel telt meg a levegő. Szinte már fojtogatóan hatott a szótlan jövés-menés, a tétlenség, a bizonytalanság. Mindannyian érezték, hogy ez a helyzet tűrhetetlen, hogy valamit tenni keliI De mit? Más a helyükben talán minden nap tökrészegre itta volna magát, de ők ketten - apa és fia - nem ittak. Túlságosan is józanul mérlegelték az új helyzetet, olyannyira józanul, hogy semmi okosat nem tudtak kigondolni. Sósnéban szólalt meg legjózanabbul az ész, hiszen ő volt az összekötő kapocs, egyszemélyben anya és feleség. Nagyon bölcsen és ügyesen úgy irányította a dolgokat, hogy vasárnap kikerülhetelenül együtt ültek ebédhez. Csendben elfogyasztották az ételt, utána az asszony egy üveg bort állított az asztal közepére, meg két poharat törült tisztára. Sós Károly rágyújtott, aztán nyugodt, lassú mozdulattal félretolta az üveget, - Erre itt most semmi szükség — mondta szokatlanul mély hangon. - Te csak menj a konyhába, végezd a dolgodat! - mondta az asszonynak - mi meg elbeszélgetünk egy kicsit, ha kedved van hozzá ... ? - mondta a fiának, s mióta hazajött, most néztek először egymás szemébe. Nem volt a hangjában sem izgalom, sem túlfűtöttség, nem volt abban semmi az égvilágon, csak őszinteség. Laci szótlanul ült, csupán beleegyezőn bólintott. Igen, az a leghelyesebb, ha elbeszélgetnek, mert nekik valamit tisztázniok kell — mondott szóból ért az ember. A széles ablakon széles nyalábban ömlött be a tűző napfény. Beborította a padló egy részét, felgyújtotta a festett fal aranyos mintáit, meg az asztalon álló kristálytisza poharakat. kerültem, aztán itthon is maradtam. Anyád gondozott szegény, nem is akárhogyan, A Jani negyvenhat tavaszán került haza fogságból. Olyan dagadt volt a feje, mint egy tyúkkas. Csak annyit mondott akkor; no, cimbora, megtanultam én már a mórest, aztán tudni fogom mit, hogyan tegyek! Nehéz idők voltak azok, fiam... A pártba nem vettek be, mert akkoriban magyar nem kellett a pártba, Füstölgött is a Jani eleget, meg átkozódott, hogy majd ő megmutatja. Hát úgy mutatta meg, hogy reszlovakizált, aztán visszakapta a párttagságát. Nekem is mondta nemegyszer, tegyek úgy, mint ő, meglátom úgy lesz jó. De én megmakacsoltam magam: nem és nemi Máig sem tudom melyikünknek volt igaza... Aztán egy szép vagonba pakoltak és Irány Csehország. Jani a vagon mellől rámvigyorodott: ugye mondtam te, pupák, hogy csinálj úgy, mint én, de neked nem használt a szép szó. Most már utazhatsz, hogy a nyavalya törjön ki!.,. Nem szóltam én semmit, csak azt gondoltam magamban, most már mindegy, majd csak lesz valahogy, ha más kibírja, én sem pusztulok bele. I, mindig mocsok marad, az igazság meg igazság. És azt is jegyezd meg jól, hogy az igazság nem mindig annak az embernek az oldalán áll, aki azt állítja magáról, hogy csakis ő az igazságos és senki más. Én nem állítok magamról semmit. Ítélkezz te! Hogy jobban megérthesd a mondanivalómat, jócskán vissza kell kanyarodnom a múltba... Négy-öt éves lehettem, amikor elveszítettem a szüleimet. A falu mögött sárgaföldet fejtettek az egyik gazdának, s közben rájuk szakadt a part. Engem az öreganyám nevelt fel. Áldott jó asszony volt, én meg makacs, rossz természetű, mint a kötődő ló. Olyan voltam én, ha egyszer megkötöttem magam, maga az úristen sem engesztelt ki, vagy bírt más belátásra. Meg aztán a feketére én sohasem tudtam azt mondani, hogy fehér. Inkább bitóra hagytam volna magam húzatni. Meg is ittam a levét nem egyszer. Nem tehettem róla, ha egyszer olyan természettel áldott meg a sors. Állítólag apámra ütöttem. No, mindegy. Szabó Janival együtt gyerekeskedtünk, együtt nőttünk fel. Ö is éppen úgy nyomorgott, mint én, pedig neki éltek a szülei. Csak annyiban különböztünk egymástól, hogy ő jóval nagyobb növésű meg erősebb volt, mint én, mindannyiunk között a legerősebb. Került-fordult mármeg csak félkeresztbe dobált minket, aztán meg röhögött rajtunk, hogy milyen félős nyulak vagyunk. Jól emlékszem, egyszer a nagy fűzfa alatt Játszottunk a patak parton. Miközben mink szépen játszottunk, Jani fellopakodott a fára és levizelt minket. Ahányan voltunk, annyi fele szaladtunk, ő meg csak úgy nyerített a nevetéstől. Egyszer aztán visszaadtam neki a kölcsönt. Vesztemre. Úgy helyben hagyott, hogy orromon-számon dűlt a vér. Hát így éltünk: összevesztünk meg kibékültünk, egyszóval barátok voltunk jóban, rosszban. Felnőttünk a gazdók kenyerén. Mert mióta a két kezem bírja a munkát, szolgalegény voltam. Egyszer aztán összeakadt a két árva bogáncs: anyád meg én. Jani is megházasodott. Attól kezdve az uradalmi majorba jártunk napszámba. Neki játék volt a munka, hatalmas erejének meg sem kottyant bármi nehezet végeztünk is. Én sem akartam lemaradni, énrám bíz ne dolgozzon senki emberfia. Akarattal kellett pótolni az erőt. Sokszor bizony mikor megszorítottak, a kapa meg a kaszanyél ette meg helyettem az ételt. Kibírtam; nem pusztultam bele. Pedig sokszor ugrattak meg gúnyoltak is. Lenyeltem, mi mást tehettem volna. A mi falunkban mindig erős volt a munkásmozgalom, biztosan hallottál róla. Kaptunk is szép plüss-zászlót a központból. Előbb a vörös szakszervezetbe iratkoztam be, később a pártba. Jani is, mert ő semmiből sem akart kimaradni. Annyira vitte, hogy nemsokára 6 lett a pártelnök. Kemény, nyakas ember volt. Amit akart keresztülvitte, ha kisbalták potyogtak is az égből. Jöhetett húsz csendőr is, nem gyulladt be. De másnak is kuss volt ám, a párt ügyeibe nem szólhatott bele senki sem. Nem mondtam, jól ment minden. Nagy sztrájkokat szerveztünk, nem is eredménytelenül. Ha kellett, a tizedik faluba is elmentünk megagitálni a munkásokat, hogy ne hagyják magukat rábeszélni a sztrájktörésre. Mikor visszacsatoltak Magyarországhoz, se szó, se beszéd, mindkettőnket elnadrágoltak a kakastollasok. Rajtam ugyan nem volt mit ütniök, de Janit alaposan helybenhagyták. Alig bírt hazavónszorogni szegény. Két-három hétjcj káromkodott is, mint a vasasnémet. A kisbírótól az atyaúristen mindenkit szidott. Másodszor is elverték. Akkor aztán elcsendesedett. Egyszerre vonultunk be katonának is. Egy századnál szolgáltunk, egymás mellett háltunk, a frontra is egyszerre mentünk. Negyvennégy szeptemberében megsebesültem: itt, a felső lábszáramat ütötte át két golyó. Talán az volt a szerencsém, mert a sebemmel karácsonykor hazaE OLYAN karonülő voltál, próbálgattad már a szót, veled játszadoztam egész úton. Anyád folyvást sírt. Én meg biztatgattam: ne sírj, anyjuk, ne félj, megélünk mink a jég hátán is, csak dolgozhassunk. Dolgoztunk becsületesen két kemény évig, de meg is éltünk. Nem valami fényesen, de megéltünk. Mikor visszajöttünk Csehországból, akkor már Jani fejes volt a faluban. Nyírta a jónépet - így szokta mondogatni rettegett tőle mindenki. Földet, pincét, nagy darab szőlőt foglalt - volt gazdátlan elég és úgy élt, mint a kiskirály. No, cimbora, mondta, kell-e föld, szőlő?... Nem kellett nekem semmi. Akkor kezdődtek a földmunkák a halastónál, jói kerestem, megelégedtem én azzal. Nem mondom, egy darabka szőlő jó lett volna, mindig irigyeltem a borosgazdákat, de gondoltam magamban, nem kell nekem senkinek a szőleje. Ha megkívánom a bort veszek és iszok. Aztán azon a bizonyos októberi napon Jani kicsalt a pincéjébe, hogy kóstoljam már meg a borát. Jól van, gondoltam magamban, kimegyek, megiszok egy-két litert, azzal levan, a hatos. Iszogattunk, füstölgettünk, közben ránk esteledett. Jani gyertyát gyújtott, aztán csak elkezdte, hogy ne makacskodjam, hiszen eljött a mi világunk, amiért annyit szenvedtünk, élhetünk, mint Marci Hevesen, hogy lépjek be én is a pártba, alakítsuk meg a szövetkezetet, aztán irányítsunk, hiszen a mi kezünkben van most a hatalom... Én csak hallgattam, hallgattam egy ideig, aztán a bolond fejemmel kipakoltam mindazt, ami már régen a begyemben volt. Mondom neki, nem így akarta a párt, nem ezt akarja a párt, amit te csinálsz, Jani. Hiszen te rosszabb vagy, mint a hajdani ispánok voltak ... Mondtam én neki mindent, ami eppen eszembe jutott, pergett a nyelvem, pergette a bor. Aztán még azt is mondtam, hogy becsületben éltem eddig, abban is akarok meghalni. Meg azt is mondtam, hogy amíg olyan emberek vannak a pártban, mint te vagy, Janikám, addig bizony én nem lépek bele! Erre aztán eldőlt a borjú az én Janimban. Felegyenesedett, mint valami torony, majd a mennyezetbe ütötte a fejét, az arca igencsak elváltozott. Te, te, nyomorult, ordította a szemembe, itt döglesz meg a pincémben a nagy becsületességeddel, laposra verem azt a becsületes pofádat, és öklével az arcomba vágott. A prés mögé estem. Éreztem, hogy felrepedt az arcom és kiserkent a vér. Feltápászkodtam. Jani meg csak egyre azt hajtogatta, hogy megdöglök, hogy agyonver... Megijedtem. Nem szégyellem bevallani, féltem tőle. Egy pillanat alatt átgondoltam, hogy annyi mindenen átvergődtem már életemben, megúsztam a háborút, sebesülést, most meg itt dögöljek meg, ebben a rothadt pincében, itt verjen agyon ez a vadállat!?... Eszembe jutottál te is meg anyád is, élni akartam. Könyörgésre fogtam a szót: ne bomolj, legyen eszed, Janikám! Nem használt neki o szép szó. Felkapta a kisszéket és felémvágta. Szerencsére nem talált el, ripityára tört a présen. Megdöglesz, ordította vérben forgó szemmel. Kétségbeesésemben elővettem a bicskámat és magam elé tartottam. Szarvasagancs-nyelű, erőspengéjű bicska volt. Micsoda!? Te bicskát mersz rámfogni!?... Eltaposlak, mint a gilisztát, te nyomorult! Azzal nekem rontott... és beleszaladt a bicskámba ... Szívét ütötte át a penge... Ott fetrengett a lábam előtt, dűlt belője a vér... én meg se élő, se holt... Aztán lementem a faluba, szóltam Bálint Ferkónak, hogy fogja be a lovait. Szekéren vittük haza szegényt ... A bíróságon nem hitték el, hogy így történt. Azt mondták szépen tudok mesélni, meg hogy az igazság az, hogy a rendszer ellensége vagyok, gyűlölöm a pártot, azért tettem. Kérdezhettek bármit, egy árva szót sem szóltam... 1 ANI MEGHALT, én életben maradtam. Mi hasznom belőle? Megvetnek majd az emberek. Bárhová mehetek, a múltam elkísér, a homlokomra sütött bélyegtől nem tudok megszabadulni: embert öltem. Másokkal együtt te is azt tartod ... Sokáig az is nagyon bántott, hogy miattam a te nyakadat is elvágják. Nagyon örülök, hogy nem így történt. Nem is tudod mit jelent az nekem, hogy mérnök leszel. Te azt nem tudod felfogni, fiam ... Anyáddal úgy döntöttünk, hogy elköltözünk innen. Nem mintha másutt könnyebb volna, idehaza nem bírnám ki... Az a kislány meg ha igazán szeret, kitart melletted. Megálltok ti a magatok iában, nem szorultok gyámolítóra. Sós Károly öntött magának egy pohár bort: - Egészségedre! - mondta. A bort megitta, aztán lassan kiment a szobából... S a betűző napfényben a festett falon még mindig égtek az aranyos minták ... ÚJ SZÚ 8 * 1985, szeptember 4.