Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-25 / 266. szám, szombat

'tá&aka/b Akkor Ogyesszában nagyon hideg volt. Minden reggel nagy, zörgő teherautókon haladtunk végig a macskaköves utakon a repülőtérre, fagyoskodva vártuk a nagy, szürke madarakat, melyek a starthelyre gördültek. Az első két napon azonban, éppen amikor beszállásra készültünk, parancs érkezett, hogy az időjárás nem alkalmas a repülésre, sűrű a köd a Fekete-tenger felett, vaay mélyen járnak a felhők, s mi ismét beszálltunk a nagy, zörgő teherautókba és a macskaköves utakon visszatértünk a kaszárnyába. A kaszárnya túl nagy volt, piszkos és tetves, s a földön guggolva, vagy a koszos asztalon végighasalva 'huszonegyeztünk vagy énekeltünk, s az alkalmat vártuk, hogy túl legyünk a falon. A kaszárnya tele volt várakozó katonákkal, egy sem mehetett be a városba. Az első két napon hiába kísérleteztünk a kilógással, elcsíptek bennünket és büntetésből nekünk kellett cipelni a forró kávésvödröket és a kenyeret kirakni; és ott állott mellettünk egy géhás olyan csodálatos szőrmebundában, amelyet csak a fronton szabad viselni, számolt, hogy egyetlen kenyeret se tudjunk meglovasitani. Arra gondoltunk ekkor, hogy ez a géhás csak számol, de nem fizet. Az égbolt Ogyessza felett még mindig felhős volt és sötét, az őrszemek fel, s alá járkál' tak a kaszárnya fekete, piszkos falai előtt. A harmadik napon csak arra vártunk, hogy egészen besötétedjék, aztán egyszerűen elindultunk a főkapun keresztül, s mikor az őrszem megállított bennünket, annyit mondtunk: „Szelcsini vezénylés" és átengedett mindnyájunkat. Hárman voltunk, Kurt, Erich és én, nagyon lassan haladtunk. Még csak négy óra volt, de már egészen sötét. Nem akartunk mást, csak kikerülni a hatalmas, fekete, mocskos falak közül, és most, amikor kinn voltunk, szívesen lettünk volna ismét belül. Mindöszsze nyolc hete voltunk katonák, szorongással telve, de azt is tudtuk:.ha ismét bent lennénk, feltétlenül csak kifelé kívánkoznánk, s az egész ügy lehetetlen lenne. Különben is csak négy óra van, aludni se tudnánk a tetvektől és a nótázóktól, s amiatt sem, mert féltünk és reménykedtünk egyszerre, másnap reggel kedvező lehet az idő a repülésre, mi elindulunk a Krím fölé, ahol a halál vár reánk. Nem akartunk meghalni, nem kívánkoztunk a Krím fölé sem, de nem bírtunk tovább gubbasztani ebben a sötét, szennyes kaszárnyában, ahol minden bűzlött a pótkávé szagótól, ahol mindig kenyeret kellett rakodni a front számára, ahol mindig ott állt a géhás, a front számára készült bundájában, és folyton számolt, nehogy egyetlen kenyér is eltűnjön. Nem tudom, mit is akarunk. Lassan baktatunk befelé a sötét, göröngyös külvárosi utcákon; a kivilágítatlan, alacsony házak között csak néhány elkorhadt karó keríti el az éjszakát és azon túl pusztaság látszik, pusztaság, mint otthon, ahol azt hiszik, hogy egy utcát alapoznak, csatornát ásnak és mérőlécekkel járnak ide-oda, s ott csak rom van, hamu és törmelék, ismét fű nő, nyers, vad fű, buja gyom, és már nem látható a tábla: „Törmelék lerakása tilos!" Mert már túl sok törmeléket hordtak reá... Nagyon lassan haladtunk, mert még túl korán volt. A sötétben szembetalálkoztunk katonákkal, akik a kaszárnya felé igyekeztek. Mások a kaszárnya irányából jöttek és elhagytak bennünket. Szorongás volt bennünk a rangjelzésektől és legszívesebben viszszatértünk volna, de tudtuk azt is, ha ismét benn leszünk a kaszárnyában, az elkeseredés mar majd bennünket. Mégis jobb inkább a félelem, mint az elkeseredés a kaszárnya fekete, mocskos falai között, ahol cipeltük a kávét, ismét csak cipeltük a kávét, és kenyeret raktunk be a front számára, ismét csak kenyeret raktunk be a front számára, s ott szaladgál a géhás finom bundájában, mialatt minket megvesz a hideg. Olykor balról vagy jobbról egy-egy Ház következett, melyből sötétsárga fény pislogott kifelé, hangokat is halili Miiimimimiiiiimriiiiiiiiiiiiiiiiiiii lőttünk, világos és idegen, félelmes és rikácsoló hangokat. Majd a sötétségben elérkeztünk egy egészen fénylő ablakhoz, ahonnan lárma hallatszott, s katonák hangja, ahogyan dalolták: „Mexikóban süt a nap ..." Belöktük az ajtót és beléptünk: odabent meleg volt és füst. Katonák ültek itt, nyolcan vagy tízen, némelyik mellé asszony is került, ittak és daloltak; az egyik hangosan felnevetett, mikor beléptünk. Fiatalok voltunk és alacsonyak, a legalacsonyabbak az egész zászlóaljban; egyenruhánk vadonatúj, karunkat és lábszárunkat szúrta a műrost, alsónadrágunktól és ingünktől viszkedett a csupasz bőrünk, még pulóverünk is teljesen új volt és szúrós. Kurt, a legkisebb ment előre és asztalt keresett; ő tanuló volt egy bőrgyárban, mindig csak arról mesélt, hogyan készítik ki a bőröket, noha ez gyártási titok volt, s még azt is elmondota, hogy mennyi volt a haszon rajta, bár ez egészen szigorú üzleti titok. Letelepedtünk melléje. Egy kövér, fekete asszony jött ki a pult mögül, jólelkű ábrázattal, megkérdezte, mit akarunk inni. Először megkérdeztük, mibe kerül a bor, mert mi már hallottunk arról, hogy Ogyeszszában minden nagyon drága. - Ot márka egy palack - mondta az asszony, s három palack bort rendeltünk. Sokat vesztettünk a huszonegyen és megosztottuk, amink még maradt: mindegyikünknek tíz márkája volt. Némelyik katona evett. Sült húst ettek, amely még gőzölgött a fehér kenyérszeleteken, mások fokhagyKOSIK I. RAJZA. más kolbászt ettek és most mi is rájöttünk, hogy éhesek vagyunk, s mikor az asszony odahozta a bort, megkérdeztük, mibe kerül az étel. Azt mondta, hogy a kolbász öt márkába, a hús kenyérrel nyolcba. Mint mondta, a sertéshús egészen friss, de mi mégis három adag kolbászt rendeltünk. Egyik-másik katona csókolgatta asszonyát, vagy egészen nyíltan ölelgette, úgy, hogy mi nem tudtuk, merre is nézzünk. A kolbász forró volt és zsíros, a bor nagyon savanyú. Miután elfogyasztottuk a kolbászt, nem tudtuk, mitévők legyünk. Már nem volt mit mesélnünk egymásnak, tizennégy napig feküdtünk egymás mellett a vagonban és mindent elmondtunk már. Kurt bőrgyárban dolgozott, Erich egy parasztgaz. daságból jött, én pedig iskolából; a szorongás még mindig bennünk volt, de legalább nem éreztük többé a hideget ... A katonák, akik a nőkkel csókolóztak, most felcsatolták derékszíjukat és eltávoztak az asszonyokkal együtt; három nő volt velük, kedvesen kerek arcúak, csevegtek és csacsogtak, most elmentek a hat katonával, gondolom, hatan voltak, de öt biztosan. Csak a berúgottak maradtak tovább, akik a „Mexikóban süt a nap"-ot danolászták. Egyikük, aki a pultnál állt, egy hosszú, szőke tizedes, most felénk fordult és ismét kinevetett bennünket. Azt hiszem, túl csendesen és mereven ültünk az asztalnál, kezünk a térdünkön; mint az oktatásnál a kaszárnyában. Majd a tizedes szólt valamit a kocsmárosnénak és az fehér pálinkát hozott nekünk, aránylag nagy poharakba. „Fel kell őt köszöntenünk" — szólalt meg Erich és térdével noszogatott minket. Én pedig addig kiáltottam) „Tizedes úr!" amíg észre nem vette, hogy hozzá szólok. Ekkor Erich ismét a térdével irányított bennünket, felálltunk és együtt kiáltottuk: „Egészségére, tizedes úr!" A többi katona hangosan nevetett, de a tizedes felemelte poharát és átkiabált hozzánk: „Egészségükre, gránátos urak!"... A pálinka erős volt és keserű, de melegített és szívesen ittunk volna még egyet. A szőke tizedes intett Kurtnak. Kurt odament és intett nekünk is, miután néhány szót váltott a tizedessel. Az úgy vélekedett, hogy mi elvesztettük az eszünket. Ha nincs pénzünk, adjunk el valamit. Megkérdezte, honnan jöttünk, és merre tartunk. Elmondtuk, a kaszárnyában várjuk, hogy a Krímbe röpítsenek minket. Erre komoly képet vágott, és nem szólt egy szót sem. Ezután megkérdeztem, hogy itt mit lehetne piacra dobni, ő így válaszoltt mindent. El lehet adni mindent, köpenyt és sapkát, vagy alsónadrágot; órát, töltőtollat. A köpenyünket nem akartuk eladni, egyrészt mert tilos volt, másrészt akkor nagy hideg volt Ogyesszában. Kiürítettük zsebeinket: Kurtnak volt egy töltőtolla, nekem órám, Eriehnek pedig egy bőr pénztárcája, amelyet sorshúzáson nyert a kaszárnyában. A tizedes átvette a három tárgyat és megkérdezte a kocsmárosnétól, mennyit ad értük. Az mindent gondosan átvizsgált, közölte, hogy rosszak és 250 márkát ajánlott fel. 180-at csupán az óráért. A tizedes azt mondta, hogy kevés a 250, de azt is mondta, ha mi holnap elrepülünk Krím felé, akkor már mindegy lesz az egész, fogadjuk csak el. Ketten a katonák közül, akik azt dalolták, hogy „Mexikóban süt a nap", odajöttek asztalunkhoz és megkocogtatták a tizedes vállát, az bólintott és elment velük együtt. A kocsmárosné nekem adta az egész pénzt és én mindegyikünk számára rendeltem két adag disznósültet kenyérrel, és pálinkát nagy pohárral. A hús friss volt és zsíros, forró és majdnem édes, a kenyeret majdnem teljesen átitta a zsír, és azután még egy pohár pálinkát ittunk. Ékkor a kocsmá

rosné közölte, hogy nincs több disznóhús, csak kolbász. Mindegyikünk evett még egy adag kolbászt, s hozzá habzó fekete sört ittunk, majd még egy pohár pálinkát, és süteményt is rendeltünk, lapos, száraz süteményt őrölt dióval. Azután még többször ittunk pálinkát, de nem részegedtünk le: melegünk volt és jól éreztük magunkat. Nem vettük észre az alsónadrág műszál-anyagának szúrásait, vagy a pulóverét. Üj katonák jöttek be és együtt énekeltük valamennyien: „Mexikóban süt a nap." Hat órára elfogyott a pénzünk, még be sem rúgtunk. Visszamentünk a kaszárnyába, mivel nem volt több elkótyavetyélni valónk. A sötét, göröngyös utcákon nem volt világítás, s mikor odaértünk az őrséghez, az őrszem szólt, hogy menjünk be az őrszobára. Az őrszo'ba meleg volt, száraz és koszos, bűzlött a dohányfüsttől. Az altiszt leszidott minket, s közölte, hogy majd meglátjuk a következményeket. Éjjel mégis nyugodtan aludtunk, és másnap reggel ismét a macskaköves utakon szállítottak ki bennünket a nagy, zörgő teherautók a repülőtérre. Ogyesszában hideg volt, az idő pompás, tiszta és véglegesen beszálltunk a repülőgépekbe. És amikor felszálltunk, hirtelen rájöttünk, hogy soha többé nem térünk vissza, soha többé ... (Flórián László fordítása) M

egeredi az esö. Carrte lele fölé emelt kis táskáját, s futva teszt meg a néhány lépést a bárig. Steve már a nyitott ajtó mellett, a sarokasztalnál út. Mihelyt megpillantja, felemelkedik és mosolyog. Came agyán átvillan, kétéves ismeretiségtlk alatt hányszor tért már be ide Rendszeresen találkoztak: csaknem minden este. Az utolsó három estét kivéve — jut eszébe, és hirtelen fájdalmat érez. Táskájáról lerázza az esőcseppeket, az asztalhoz megy, a fiú hozzá hatol és arcon csókolja. A pincér be sem várja, hogy szóljanak, sört tesz Carrie elé. Már tudja... gondolja a lány. Az utcát végigpásztázza a zápor, az esőcsatornák vastag sugarakban zúdítják vizüket a hepehupás, repedezett járdára. — Éjjel sosem estk — mondja Carrie — Igen, szinte azt kell hinni, hogy éjszaka párává lesz — jegyzi meg Steve. A járda csattog, az esö a nyitott ajtón a bárba ls befröccsen, Carrie bokáján végigcsorognak a cseppek. Megemeli a lábát, és az aztal alá néz. — Ázol? — kérdt Steve. — Nem, csak leprtckol. — Ha akarod, beljebb húzódhatunk. Esőkabátos rendőr sétál a járdán, cuppognak a tócsák, de ügyet sem vet arra, hogy hova lép. A lány utána bámul. Messzebbről, a folyó felől, hajó dudál — a sziréna hangja elnyújtott, búgó panasz. A bár sarkában gramofon. A csapos a pulton, áthajolva kicseréli a lemezt, habozva, halkan indít, azután felerősíti a hangot. — Istenem ... — sóhajt Steve. — Ml történt? — A Vestt la giubba... — Pokolian csúnya szokást vettél fel utóbb. — Mégpedig? — Mintha itt se lennél. — Nem szándékosan teszem ... — Az ördögbe ts — szakítja félbe Steve. — Ne vedd szemrehányásnak. Mindenkinek jogában áll, hogy néha furcsa legyen. — De én nem vagyok az — tiltakozik Carrie, és elakad. „Csak semmi érzelgősség

ŕ — bíztatja magát. A folyó felöl ismét felbúg a hajósziréna. A fiú oldalra hajtja a fejét: úgy hallgatózik. — Talán egy uszály eloldódott... Kacagj, Bajazzo... és a tű recsegve karcolja a lemezt. — Elutaztak a szüleid? — Carrie nyugodtságot erőltetett magára, de hangja a kívántnál követelőzőbb. — Természetesen. Miért ne utaztak volna el? A lány bólint és elmosolyodik. Igen, hiszen csak rövid időre jöttek a szülei. De három napig, míg a városban voltak, nem látta a fiút. Eszébe ötlik az is: meg se hívták, hogy megismerjék. Ez bántotta kissé. / flnek, a sört iszogatják. U Kimért léptekkel visszajön ugyanaz a rendőr. Az utca túloldalán. sztnte a falhoz lapulva, kutya lohol. — Mit gondolsz, hová tart? — kérdi Carrie. — Kl? — A kutya. Steve a lányra néz, azután ki az esőbe. — Nem tudom — mondja. — Mintha a kikötő felé igyekezne. , . — A kompok, hallod... mislőtt a partot elhagy fák. — Mindössze két utcányira vannak ináén. — Gyere, menjünk át mt ts. — Minek? — Talán mulatságos, nem? — Szakadó esőben? Már a nyelve hegyén volt, hogy miért ne, de a fiú kék szeméből feléje induló szemrehányás láttán lemond róla. — Nem, azt hiszem, mégsem.... — Tessék? — Ha valami házikónk volna, oda mehetnénk és megbújhatnánk — mondja Carrie halkan. A pincér sört hoz. A lány figyeli, milyen gondosan tölti a poharakba. — Lakást akarok változtatni — jelenti kt. — Ogy gondolom, nem jó nekem már ebben a városnegyedben. — Miért? — Magam sem tudom. Tálán gyerekesség ... — Kinőttél te már abból. A lemez lejárt, a pult mögötti ember lomhán a gramofonhoz hajol, és másikat tesz fel. — Istenem... — sóhajt fel Steve. — A Parasztbecsület intermezzója volt... — Azt hittem, szereted. A fiú grimaszt vág és nem válaszol. Az eső ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megeredt, eláll. — No jó — mondja a fiú. — Gyerünk. Elindulnak. Útközben az ereszekről megkésve hullogató vízcseppek fojtott neszét hallgatják. Utcákon mennek végig, aztán megállnak a lány lakása előtti magas vaskapunál. Carrie a táskájában kotorászik. Végre megtalálja a kulcsot, kiveszi. de a földre ejti. Steve utána hajol, felemeli és a zsebkendőjébe törli. — Bocsáss meg — mondja a lány — én már ilyen ügyetlen vagyok. Steve kinyitja a kaput. Most veszt észre először, a kilincs hámlik és rozsdafoltokat hagy a kézen. — Nem hívlak fel — mondja a lány. — Ma valahogy nem vagyok abban a hangulatban. A fiú habozik, a lány várja, nem fog-e tiltakozni, esetleg kérlelően fellépni. De a fiú csak annyit mond: — Holnap jelentkezem. Nagyon setét az udvar. A kapu fölötti kis lámpa fényét felfogja a sűrű szőlőlevél. Carrie egy pillanatig az utat kerest, azután felvonja a vállát: nyilván belepte a víz. Elindul, szandálja beázik. A banánfa alatt, a széles levelekről még szitál az eső. Carrie felnéz, és a felhők közötti apró résen megpillant egy darabka eget. Ogy reszket egy csillag, mint a felhők közé tört gyémánt. Lassan vonszolja magát a lépcsőkön. Az egyik fokon, még mielőtt a pihenőt elérné, cipősarka a deszka közé szorul; lehajol, kirángatja a cipőt. Szúrágás. C zobájában fojtott a levegő. Megindítja a ventillátort, s lassan vetkőzni kezd. Semmire sem gondolva felakasztja a ruháját, ktfésüli a haját, és sebtében rendbe hozza a körmeit. Egyszerre zavarni kezdi a ventillátor zümmögése. Kikapcsolja, kitárja az ablakot. Leveszt az ágyteritőt, összehajtogatta és félrerakja. Aztán lefekszik és kinyújtózik. Sírva fakad, de rögtön korholni kezdi magát: van ennek valami értelme?... Hacsak az nem, hogy megfájdul a szeme és bedagad és reggelre karikás lesz... Ezt ismételgeti magának, mlg végül, elalvás előtt, már csaknem el is hiszi.., BScski Anna fordítása * Shirley Ann Grau harmincöt éves amerikai író. A ház őre című regénye nemrégiben elnyerte az egyik idei Pulitzer-díjat. Ű] SZO 8 * 1965, szeptember 25,