Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-25 / 266. szám, szombat

BENNE BÍZTUNK, S NEM A VÁROS FALAIBAN... BARTÓK BÉLA HALÁLÁNAK HUSZADIK ÉVFORDULÓJÁRA Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek, S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. (Ady Endre: A Tűz csiholója) E

zerkilencszáznegyven októberében, Bartók Béla utolsó hazai hangversenye után búcsúzott az új magyar zene Kolumbuszától Bóka László ezekkel a megrázó szavakkal: „Nehéz idő megalázó óráiban, a rettegés gyenge perceiben, a nemzethalál rémlátásaival küszködve egyaránt elég volt elgondolnunk azt, hogy közöttünk jár, s felemeltük porba hullt homlokunkat, .szivünkből elszállt a félelem ... Szent zálog volt 6 közöttünk, s nem a város falaiban bíztunk, hanem abban, hogy ő bévül van a falakon. Hittük, hogy ragyogó szemével megállítja a sorsot, s az oroszlán elnyúlik lábánál..." A fasizmus embertelen §s fajirtó korában az új, magyar Orpheusz azonban nem a vadon nemes királyával állt szemben, hanem a kafkal értelemben vett aljas és becstelen Szörnyetegekkel, akik először megkönnyebbülten fellélegzettek, amidőn Bartók Béla hajóra szállt, hogy az óperenciákon túlra, Amerikába hajózzon, poha később már sajnálták, feogy futni hagyták, hogy nem pusztították el, akár Balatonszárszón, akár Sopronban, a Győr melletti Abda község nyúlgátjánál, Mauthausenben, Auschwitzién ... Pedig még búcsúhangversenyén is oly bőséggel adakozott, akárcsak a régi piagyar népmesék legkisebbik királyfia. Míg nem jött, sírni sem, vigadni sem tudtak igazában t magyarok. Egy elmaradott ország nagyjában műveletlen népe az idegen eredetű és idegen kultúrájú budapesti polgárságot utánozta még a XIX. század alkonyán ls, s főleg zenei terén igyekezett hozzá hasonlóvá válni. Azokhoz, akik Bécs, Berlin és München zenei szalonjait és tárlattermeit imádták és ismerték el csupán. Még a vidéki cigányzenész is rákapott a német muzsikára, S ha nem, akkor a magyar kisvárosokban a dzsentrik és az őket majmoló kispolgárok mulattatására érzelgős „magyar nótákat" és izzadságszagú „vérforraló csárdásokat húzott. Mert csak ilyen módon, magyartalan lopott zene hangjainál sírva vigadhatott a magyar úri S a magyar zene műintézete, ahogyan ezt Bóka jellemezte. • Kutyakaparó csárda volt és a fonóka. Bartók Béla fellépése aztán új világ kezdetét jelentette Magyarországon. Első zongoraszonátáját 1897-ben írja, első vonósnégyesét 1899-ben. Ezek után a Habsburg-ellenes hangulatban szerzett neoromantikus Kossuth-szimfónia következik, melyet nagy sikerrel mutatnak be a filharmonikusok Budapesten és Manchesterben. Tanítómesterei világsikert várnak, csak azt nem tudják még, vajon virtuóz zongorajátékával, vagy pedig mint zeneszerző írja be nevét a fiatal Bartók Béla a magyar zeneirodalom aranykönyvébe. A nagy sikerekre azonban még várnia kell, mert a fiatal óriás kitaposatlan, járatlan ösvényre tér. Ezerkilencszázötben Párizsban eredmény nélkül pályázik Zongorakvintettjével a Rubinstein-díjra. Szokatlan, újszerű zenéjét figyelemre sem méltatják, jóllehet éppen ezzel a szerzeményével közelítette meg ílőször a hallhatatlanság küszöbét. E

bben az időben fedezi fel Bartók Béla és hű barátja, munkatársa Kodály Zoltán a magyar népi zene, helyesebben mondva, a magyar parasztzene rejtett szépségeit, s ismeretlen mélységeit. Ekkor lobban fel gyűjtószenvedélye, s veszi egyben kezdetét zenekutatói tevékenysége. Találkozása az igazi népzenével sorsdöntő volt, s az „önismeret" kezdetét jelentette nála, a kiindulópontot a zeneszerző számára. És ha eddig a magyar műzene valóban csak idegen mintáknak volt a másodlagos, művészileg értéktelen utánérzéses, akkor Bartók Béla és Kodály Zoltán e magyar zenei Atlantisz felfedezésével és kipallérozásával ezt a zenét nemcsak magyarrá tették, hanem egyben európai színvonalra ls emelték. Bartók Béla, akárcsak József Attila, a költő, jól tudta, hogy „pokolra kell annak menni", aki magyar földön magyar dudás akar lenni.. .1 És ez a drága, Igazszép ember leszállt a századok mélyébe, az élet örvényeibe, hogy onnan búvár módra nemcsak egy darab ázsiai zenekultúrát, hanem a mai ember bonyolult lelki világának egy-egy mozzanatát ls felszínre hozza, s beágyazva őket saját életművének fundamentumába halhatatlant alkosson. Nem elégedett meg a magyar parasztzene felfedezésével. Érdeklődése a szlovák, román, délszláv, majd későbben az észak-afrikai arab és a kis-ázsiai török népi zene felé fordul. Így aztán akarva, nem akarva eljut a kis népek létproblémáinak lényegéhez is, a megismerés a teljes emberi műveltségnek egy közös fejezetét tárja fel előtte, miáltal művének tudományossága törvényszerűen szociális, valamint politikus értelmet is nyer. Jómaga pedig minden igaz magyarsága és hazafísága mellett őszinte és bátor humanistává válik. Ennek a fejlődési vonalnak egyik állomása az 1911-ben megjelent Allegro Barbaro, s beteljesedése az 1931-es Cantata Profana. Ám Bartók Béla magáénak vallja a modern európai zenét is. Ha a múltból Bach, Beethoven meg Liszt ragadták meg, akkor a kortársak közül Strauss Richard, Debussy a kedvenc, de főleg Sztravinszkij, aki orosz „barbár" zenéjével vele rokoniélek, no meg Arnold Schönberg. S a zseniális szintézis eredményeként sokasodnak zenei alkotásai. Alkotóerejét az első világháború ugyan hosszabb időre megbénítja, hogy ezután két színpadi művel, „A fából faragott királyfi" című táncdadaljátékával, majd egyfelvonásos operájával a „Kékszafcjiiň herceg várával" ielentkezsék. Tizenkilencben, a Tanácsköztársaság idején Kodály Zoltánnal, Reinitz Bélával és Dohnányi Ernővel egy zenei direktórium élén ténykedik. A forradalom leverése után kampány indul meg ellene, amely 1921-ben Hubay Jenő „jóvoltából" ismét felújul. Hazaárulónak, román pártinak bélyegzik, megfélemlíteni mégsem tudják. Amikor néhány ultranacionalista kritikus megtámadja Kodály Zoltánt, a jómaga is üldözött Bartók Béla barátjáért és bajtársáért kiáll. Cikket Ír, s e cikk végmondatai ismét gerincességét, megrendíthetetlen bátorságát, de nem utolsósorban hűségét is igazolják. „Ezt az embert" — írja —, „akinek a magyar kultúra oly sokat köszönhet, ezt támadják úton-útfélen, hol hivatalos körök, hol pedig kritikusok ...", „miközben a magyar kultúrfölénynek fontosságát harsogják ók, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik ..." Ezeket vágja az uri §s „keresztény" Magyarország vezetőinek szeme közé Bartók Béla, noha az üldözés és az erkölcsi, anyagi megsemmisítés elől őt ls csak a külföld rendkívüli érdeklődése menti meg. Az ellenforradalom utáni években egymást követik európai hangversenykörútjai. London, Párizs, Frankfurt, Prága a dicsőség határkövei. Majd egy észak-amerikai turné következik, és 1929-ben a Szovjetunió, ahol saját szavai szerint: „a leglelkesebb közönség előtt zongorázhatott!" A

külföldi sikerek után nagy kényszeredetten Horthvék is kitüntetik a művészt. Ám Bartók Béla nem alkuszik. Nevetve meséli a Nyugat egyik irodalmi estéjén Gellért Oszkárnak, hogy nemcsak Moszkvában kapott gyönyörű munkát, Horthyéktől Is megkapta a CorMegkaptam" — mondotta —, „de az érvln-koszorút. tesítés is várt, hogy menjek el a kabinet irodába és köszönjem meg. Nem megyek el és nem is fogom megköszönni!" Bartók Béla, akinek harmadik színpadi művét, a Lengyel Menyhért szövegére Irt „Csodálatos mandarin" című expresszionista pantomim játékát csak halála után adják elő a felszabadított Magyarország színpadján, akkor már gyakran foglalkozik a kivándorlás gondolatával. Fojtogatja a Horthy-korszak vérgőzös légköre. S hogyne fojtogatná őt, aki 1931-ben egy ősi román népének szövegére készült alkotásával, a Cantata Profana című kórusművel tesz hitvallást az emberi szabadság mellett. Egy évvel később, éppen a Cantata Profanaval kapcsolatban fejti ki emberi crédóját, művészi ars poeticáját: „Az én igazi vezéreszmém... a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé, minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem ... szolgálni zenében .. .1" Hitler hatalomra jutása, Mussolini egyre növekvő befolyása a magyar bel- és külpolitikára elviselhetetlenné teszi számára az életet. Elveit azonban nem adja fel. Bátran kiáll két üldözött író, Veres Péter és Féja Géza mellett és elsőnek írja alá a Magyar írók tiltakozó kiáltványát. De 1937. december 3-án, amikor halálsápadtan hallgatja a pesti utcán az Est című lap rikkancsának szívbemarkoló rikoltását: „Szenzációs kiadás! József Attila, a kiváló költő vonat elé vetette magát és szörnyethalt!" — valószínűleg már döntött, hogy elhagyja Magyarországot. S úgy ahogyan megtiltotta, hogy műveit a fasiszta Harmadik Birodalomban és Olaszországban előadják, 1940. október negyedikén kelt végrendeletében kijelenti, hogy mindaddig, amíg Budapesten vagy Magyarország más városában és falujában Hitlerről és Mussoliniról utca vagy tér lesz elnevezve, róla sem utcát, sem teret ne nevezzenek el — s vele kapcsolatban mindaddig emléktáblát sehol ne helyezzenek el!" Ezután már csak az október tizediki búcsúhangverseny következik, s rá nemsokára tengertúlra kél — ötvennyolc éves korában. Pedig ekkor már súlyos beteg. Izületi és az idegfájdalmak lázrohamai gyengítik testét, amelyben már pusztít a gyilkos kór, a fehérvérűség. Amerikában csalódások várják. Amerikának nem kellett Ježek, s Bartók Béla sem kell. A jenkik Friml Indián szerelmét kérik, s nem a Csodálatos mandarint, vagy a Cantata Profanát. Negyvenháromban aztán fordul a kerék. Régi tanítványok és új barátok összefognak, mindent elkövetnek, hogy a Divertimento és a Concerto nagy alkotója szellemi rangjához méltóan éljen. Elérkezik a nagy sikerek ideje is. Negyvennégy vége felé fehudi Menuhin a nagyszerű „Szonátaszóló hegedűre" című Bartók művel ér el nagy sikert New Yorkban, SzergeJ Kusszevickíj pedig a Concertőval hozza lázba a bostonlakat. A babérkoszorúk azonban már elkéstek. A halálos kór ellen nincs orvosság. A Harmadik Zongoraversenyt a haldokló Bartók alig tudja befejezni. És mély búval szemében mondja orvosának, hogy teli bőrönddel kell elmennie az árnyak völgyébe. Pedig Bartók Béla haza, Magyarországra, Budapestre szeretett volna visszatérni... Bátor és nemes szíve azonban negyvenöt szeptembere huszonhatodik napján, a New York-i West Side kórházban megszűnt dobogni. S az ottani temetőben egyszerű márványtábla hirdeti, hogy ott fekszik Bartók Béla, a XX. század legnagyobb zeneszerzőinek egyike, a kiváló zongoraművész és zenekutató, az új magyar műzene megteremtője. Bartók Béla is a tűz csiholója volt, akiről Colin Masson, a neves angol zenekritikus azt írta, hogy „ .. .erőfeszítései nyomán Magyarország rákerült Európa zenei térképére... A világ megismerte a magyar zenét..." S

aligha kétséges, hogy Lehel vezér portyázó vitézei óta valóban Bartók Béla volt az első magyar, aki felírta a magyar nép nevét Európa fírmamentumára. Nem karddal és vérrel, nem is tűzcsövával, hanem zsenijével és humanizmusával. BARSI IMRE HALADÓ SPANYOL KÖLTÖK LEÓN FELIPE: Ex libris: A végére értem A végére értem ... Ki hozott el idáig? és miért hoztak el idáig? ... Én nem akartam énekelni... s most úgy tűnik, mintha más se lett volna a sorsom: csak énekelni, imádkozni, kiáltani, sírni, káromkodni ... S mindezt a díjbeszedők, a megszállottak hangján, sötét, szaggatott, felkavaró, keserű hangon ..: S most itthagyjam mindezt az irományt? Úgy hagyjam itt, mint a bűnös, aki leírja vétkeit s szégyenkezve megvallja testvéreinek. Talán nem is más, csak magambaszállás, avégből, hogy majd jó gyónást tehessek. De ha Isten amúgy is tud mindent! Csakhogy azt hiszem inkább, Isten semmit se tud. És senki sincs a világon, aki tudná, hogy szegény kis ember voltam, aki még csak beszélni se tudott Ó, ha csak tudtam volna beszélniI Ha most elmondhatnám egyszerűen ..; ha még egyszer elkezdhetném mondani csöndesen: Meggyónom, Uram ... Könyörüljetek rajtam. BLAS DE OTERO: Holt év, új év Megint egy év. Spanyolhon - mély sötétség. Sötét az ember. Hazug fény világlik a homlokán. Dermedt fény. Fagy rogyásig. Megrepedezett föld. Tenger. Nehéz ég. Ez a hazám, a szégyen; szégyenét nézd Cantábriától Andalúziáig. Harag tajtékai. Szűzmáriánk, itt a te földed: epertakarta éhség. Megyek haza, hogy bemocskolva leljem heverni ifjúságom, vérehulltán; bemocskolva, de nem vállalva sorsát. Vérehulltán, de nem reményveszetten. Megint egy év a halál vándorútján, míg új életre nem kel Spanyolország. RAFAEL ALBERTI: Campo de'F/orí Csuprok, csavargók, csirkék, cérnaorsók, krumpli, műanyag, cipő és saláta, ing, nadrág, mindenféle sarlatánja, olcsóságok, amik nem éppen olcsók. Fokhagymák, fogasok, Frascati-korsók, rákok, retkek, nyakkendők nagy nyalábba, líra, mely fut, s hiába futsz utána, kötnéd ezerszer s ezerszer eloldod. Campo de'Fiori, Virágok Piaca, minden színeknek szertelen habarcfsa, bókok, fények, süket dumák szívesség ... Mint minden terek legbúsabb királya, élő tüzeden, bár már semmi lángja, Giordano Bruno húsa sül ma is még. JORGE GUILLÉN: Halál a távolban Van, hogy a bizonyosság réme áthat, s előttem a jövő reszketve lépked. Egyszerre csak a város peremének fala rámered, s szinén ott cikáznak a fénylő mezők. De lehet-e bánat, ha nap ragyogja be? Már semmivé lett a szorongás. Az ért gyümölcs a lényeg most. A kéz nekilát a hámozásnak. ... S majd minden napok legkeservesebbje is eljön. Fogadja kész akarattal a kéz. S a szörnyű erő közeledtét könny nélkül várva szóljak: teljesedj be, jogos és méltó végzet. A csupasz fal törvény lesz rajtam, nem esetlegesség. SOMLYÓ GYÖRGY fordításai 1985. szeptember 25. * 0] SZ.Ö ď