Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-25 / 266. szám, szombat

Htíilil KIVALKflBáH GIZIAfi U ] zn iť »*?««i 6í rii'rti m»- 4 ' SÁSA • * FR"íCU *:H9PÍUMll^ B

ítCMthn «fILtldS iUWfl mami* iíMStiÁi a- j JjUk 5Ítlit!«?ÍÜ J NEMES El VONZZA A TÍIÉJE1ET • J MUNKANÉLKÜLIEK AZ ATHÉNI UTCÁN PENTELIKOIVrÓL AZ ALMOK NEGYEDÉIG — Nézzék ezeket a hófehér falakati A világ legnemesebb építőanyagai Több ezer tonnái Pentelikon Görögország legnagyobb márványbányája és feldolgozója. Egy óriási külszíni bánya fenekén állunk. Meredeken emelkednek magasba a hófehér falak, fölöttünk az égbolt négyzetnyi darabja kéklik. Khrtsztosz Feidoptasztisz, a Muzakisz Bánya szakszervezeti titkára elragadtatással beszél a pentelikonl márványról és történetéről. A déli hőségtől olyan a bánya, mint egy izzó vulkán, s itt a mélyben alig tudunk lélegzeni. Feidopiasztisz elmondja, hogy innen szállították azokat az óriási márványtömböket, amelyekből a Parthenon fehér oszlopait faragták. Sok szobor és emlékmű készült a pentelikonl márványból, ezek ma az athéni utcákat díszítik. A fővárosi régészeti múzeum, a nemzeti könyvtár épületeit és néhány lakóházat is csiszolt fehér kő ékesít. A kávéházi márványlapok ugyancsak innen kerültek kl... Pentelikon márványkészletei kifogyhatatlanok. Szeretném megismerni azokat, akik verejtékükben fürödve kitermelik a nemes és drága építőanyagot. A márványbányákban nincsenek gépek. A kétkézi munka nagyon olcsó, s a vállalkozók sokat keresnek rajta. A közelben forgatja nehéz kalapácsát RuSszosz Dtmttrosz. Ez a barna arcú, közép kórú férfi a napfénytől kifakult kék ingben kalapácsával még egy csapást mér a márványtömbre, aztán verejtékét letörülve fáradtan elmosolyodik: — Érdekli a munkánk? Már megszokta a hőséget, ötven év körül lehet. Harminc évvel ezelőtt hagyta ott a szülőfaluját, s ment munkát keresni. Sem a pireuszi kikötőben, sem a Papasztratosz dohánygyárban, sem a vasúton nem volt számára munka. Egy utcai kávézóban véletlenül találkozott földijével, aki a pentelikoni márványbányában dolgozott, ő szerezte neki az állást. Dimltrosz beletörődött a nehéz munkába. Minden vágya egy családi ház volt. — Így hát harminc éve töröm és csiszolom a márványt, de még nincs annyi pénzem, hogy házat vehessek. Pedig évről évre nehezebb a munka. Érzem, nincs már sok hátra. Muzakisz úr, a gazda egyre szűkmarkúbb, elmaradoznak a különféle pótlékok. Minden Idősebb bányásznak az a vágya, hogy legalább 65 éves koráig kihúzhassa, de ez még senkinek sem sikerült. Vagy ktpenderítik őket az utcára, s fiatalokat vesznek fel a helyükbe, vagy meghalnak. A szilikózis elvégzi romboló munkáját... • MUNKABÖRZE Szalonlkiben egy reggel elmentem a munkabörzére. Egy homályos nagy szobában agyonfáradt férfiak és nők tömege ácsorgott. Munkanélküli-igazolványt tartottak a kezükben. Egymás után járultak egy alacsony korlát mögött ülő tisztviselőhöz. — Egy hónappal ezelőtt voltam itt, mára hivattak... A válasz megint a szokásos udvarias elutasítás. Egy asszony az elutasító választ hallva megingott és bizonytalan léptekkel kiment. Utána eredtem. Útközben beszédbe elegyedtünk. Maria Galidu elmondta, hogy dohánygyári munkásnő, legutóbb a városi temetőben szolgált, de elküldték onnan. Hogy miért? Furcsa eset. Egy nap hívatták az igazgatóhoz. — Holnaptól kezdve el van bocsátva — hangzptt a rideg utasítás. — De miért, igazgató úr? — A rendőrség követeli, az ördög vigye el őket... Az elbocsátás nem érte váratlanul, mert tíz évvel ezelőtt a dohánygyáriak beválasztották őt a szakszervezet vezetőségébe, ő pedig mindig kiállt társai érdekeiért. Azóta a rendőrség örökké zaklatta. Ha még egyedül volna, valahogy csak ellenne, de így, három gyermekkel, özvegyen! Dimltrosz Sztratlsz képviselőtől hallottam, hogy a görög nagyvárosokban negyedmillió ilyen szerencsétlen munkanélküli él, ami aránytalanul sok, mert a munkaképes lakosság száma mindössze 3 millió 600 ezer. • ÁLMOK NEGYEDE Athénben, az Avgl szerkesztőségében ismerkedtem meg egy negyven év körüli sötét hajú férfival. — Kosztasz Kodziasz. Ismerős név. Nemcsak irodalmi kritikákban tűnt fel a neve, hanem Taszosz Livadltlsz költővel együtt írta az Almok negyede című nagy sikerű görög film forgatókönyvét. — A filmben megörökített nyomortanyák, viskók nem díszletek. Ez a valóság. Aszlrmatosz, Athén egyik negyede. A film feltűnése után a kormány fogadkozott, hogy emberhez méltó hajlékokhoz juttatja a negyed lakóit. Nézzük meg, hogyan tartja be szavát. Itt vagyunk a helyszínen. Az ősi Akropolisz tövében egy egész negyed nyomorúságos viskókból áll. Belépünk az egyikbe. — Heraklia, gyújts világosságotl — szól egy sovány férfi priccséről felemelkedve. Üdvözöljük egymást. — A férjem szeme nagyon beteg — magyarázza az asszony Megtudjuk, hogy Georgiosz azelőtt dohánygyári munkás volt, de a dohánypor megtámadta a szemét. Ekkor elszegődött segédszakácsnak egy kocsmába, de a gőz és a füst szintén nem használt a szemének. Lassan megvakul. Kodziaszt felismerik. Már járt itt akkor, amikor a filmet forgatták. Ittlétünk híre gyorsan terjed a negyedben. Az emberek örülnek. — Amikor bemutatták az Álmok negyede című filmet, a hatóságok végre lépéseket tettek, hogy felszámolják az Aszirmatosz negyedet. Sok őslakót új házba költöztettek. Persze, azok hitelben laktak. Egy új lakásért félévenként 1200 drachmát kell fizetni. Honnan vegyenek ennyi pénzt Aszirmatosz lakói? — meséli. — Itt éltem az Asztrmatoszban, ttt is fognak eltemetni. Csak arra vágyom, hogy Szeraftna. lányom sorsa más legyen, mtnt a miénk• Nagyon szeretnék ebben hinni... — mondta búcsúzáskor a vak. J, Kernyilev görögországi úti jegyzetei Abldjant, a kitűnő ízléssel és hozzáértéssel elrendezett afrikai kirakatot látva egy-két pillanatra szinte fellelkesültem. Hm! Talán mégis azoknak lesz igazuk, akik csökönyösen mondogatják, gazdasági csodák nemcsak Japánban vagy Nyugat-Németországban képzelhetők el, hanem az elmaradottnak hitt Afrikában Is. Vagy nem ezt bizonyítja a mesésen fejlődő Elefántcsontpart? Nézzük csak. Íme a mindennél meggyőzőbb tények: Az utóbbi hat esztendőben az egy főre Jutó nemzeti jövedelem megduplázódott Elefántcsontparton. 1960ban 595 millió dollár volt ebben az afrikai országban a termelés értéke, 1964-ben már elérte a 825 milliót. Külkereskedelme tíz év alatt 200 százalékkal növekedett. Abidjanban, az Impozáns felhőkarcolók és paloták városában naponta 25,000 személygépkocsi halad át a Houphouet-Boigny hídon. Elefántcsontpart talán az egyetlen fekete-afrikai ország, amelynek évi költségvetése rendszeresen többlettel zárul. Mi ez, ha nem gazdasági csoda? A vitathatatlan bizonyítékok előtt meghajol az ember. Hanem azért anynyit megengedhet magának, hogy az elefántcsontparti gazdasági csoda rózsaszínűre festett kulisszái mögé pillantson. E bepillantás — enyhén szólva — megváltoztatja a tények alkotta elképzelést. Kezdjük talán azzal, hogy a vitathatatlan prosperitás áldásairól Elefántcsontpart 3.8 milliónyi lakosának jó háromnegyed része mit sem sejt. Néhány hivalkodóan gazdag várostól eltekintve az ország nagy részében a szegénység és a gond az úr. A parányi falvak lakói ugyanúgy verejtékeznek a mindennapi betevő falatért, mint a gazdasági csodával egyáltalán nem dicsekedhető szomszédos afrikai országok lakosai. Ezek számára tehát semmit sem Jelent az a bizonyos, a nyugati kapitalista sajtóban oly magasra értékelt „afrikai gazdasági csoda". Mégis, kik élvezik hát az elefántcsontparti virágzást? Mindenekelőtt azok a franciák, akiknek száma megháromszorozódott azóta, hogy Elefántcsontpart független lett. Ez megint csodaszámba megy, mert az afrikai országok zömében pontosan ennek az ellenkezője történt. A külföldiek szedték a sátorfájukat, és hazamentek. Nem tetszett nekik a kilátás, hogy azok uralkodjanak felettük, akik tegnap még a rabszolgáik voltak. Az ellentétes irányú francia népvándorlásnak kézenfekvő a magyarázata. Elefántcsontpart gazdasága a francia monopóliumok markában van. S nemcsak a gazdasága. Magában az abidjanl kormányapparátusban több mint ezer francia szakértő tevékenykedik. Ennek a tevékenykedésnek az eredménye szemmel láthatóan jótéi kony hatással van a helyi francia érdekekre. A francia kormány és a volt anyaország kapitalistái százszázalékosan megbíznak az elefántcsontparti gazdasági veztetésben. E bizalom ékesen szóló jele, hogy Franciaország több mint tizennégy millió fontot fektetett be Elefántcsontparton. Az igazság kedvéért persze hadd tegyem hozzá, hogy a befektetés okos cselekedet volt. A francia monopóliumok egyetlen év alatt csaknem harmincmillió font profitot visznek kl Abidjanból. Belemartak már az afrikai elefánt húsába az amerikai és a nyugatnémet tőkéssakálok ís. Amennyire a volt anyaország előjogait élvező franciák engedik, ők is befektetgetnek Elefántcsontparton. őket is érdekli az olcsón termelhető elefántcsontparti kávé, kakaó, pálmaolaj, fa, déligyümölcs stb. GAZDAGOK ÉS SZEGÉNYEK Ä felvilágosultabb afrikaiak ma már nem hisznek a csodákban. Nem tartozik közéjük Houphouet-Boigny elefántcsontparti elnök ?em, aki a rossz nyelvek szerint rendszeresen konzultál varázslókkal és csodadoktorokkal — már amikor erre idejéből futja. Mert az esetek többségében inkább külföldi, elsősorban francia tanácsadóival tárgyalgat. Kertelés nélkül kimondja, hogy a szocializmus eszméjét és egész gyakorlatát merő badarságnak tartja. Tudatosan tört lándzsát a kapitalista előjelű fejlődés mellett. Franciaországban magába szívott reakciós konzervativizmusával nem fér össze a szocializmus gondolata. Ha államfői teendői engedik, elvonul vlkendeznl szülőfalujába, és kastélyának kertjében, mesterséges tó partján üldögélve elmélkedik a világ dolgairól. A tóban szent krokodilok lubickolnak, s az elnöki kastély pazar pompával berendezett szöbál XV. Lajos korát 'idézik. Valóban megkapó, az emberben érzelmes gondolatokat ébresztő kép. Hadd öntsem le azonban a valóság hideg zuhanyával. Ez az Idilli kastély négy milliárd (!) elefántcsontparti frankba került. Kivel fizettették ezt meg a francia építészek, ha nem az elefántcsontparti néppel, az olcsó kávé és kakaó termesztőivel? Abidjanban járva lépten-nyomon találkoztam gazdag afrikaiakkal, akik elegánsabba

n öltöznek, nagyobb kocsikban járnak, mint maguk a franciák. Ez utóbbiaknak már nincs szükségük rá, hogy gazdagságukat bizonyítsák. Az elefántcsontparti afrikai burzsoázia is kiveszi részét a gazdasági csoda áldásaiból. Az abidjanl munkás azonban semmivel sem keres többet, mint millió és millió afrikai dolgozó társa. Teljes elkötelezettség gazdaságilag és politikailag a kapitalizmus mellett — ezt nevezi Houphouet-Boigny elnök „igazi neutralizmusnak". Ami persze a dolgok alaposabb vizsgálata után úgy hangzik, mint valami ,,Made in Francé" mosópor hirdetése. Elefántcsontparti csoda. Abidjanl újságíró ismerősöm kesernyésen elmosolyodik. — A mi népünk ősidők óta pogány. Nem hisz a csodákban. DIETER STADACH BELGIUMI RIPORTJA BELGIUM ACHILLES-SARKA A

utóval egy órát tart az út Charleroix-ig. Az út két szélén villasorok. Brüszszel déli peremén milliárdokat költöttek e fényűző lakokra. A látóhatáron hirtelen ffeltűnnek az első gyárkémények. Amikor Brabant tartományból hirtelen Eno tartományba lépünk, az az érzésünk, mintha — szinte természetellenesen — egy más világba kerülnénk. Amióta itt szenet bányásznak, a természet kénytelen lépésről lépésre hátrálni. A látóhatáron kopár hegyek, csupa kőzet. Köztük félig városi, félig falusi jellegű települések láncolata. Az utak mentén bányászházak, kezdetleges téglaépületek, ahol a padló a talajjal egy szinten van, és rongydarabok helyettesítik a függönyöket. A borinage-i szénmedence bányái siralmas állapotban vannak. A vágatok másfélezer méter mélységig húzódnak. Bár 1953 óta a bányáknak több mint a felét bezárták, és évről évre fokozatosan csökkentik a működő bányák számát, még mindig tízezrek görnyedeznek e mostoha föld alatt, néhol derékig vízben állnak, állandó közelségben a halállal, amely 1956-ban egyszerre 236 bányászt követelt áldozatul. — Menjen Caregnonba, keresse fel Quitelliére-t, tőle majd mindent megtud Borlnage-ról — biztattak Brüsszelben. Marié Quitelliére egy svájci polgári családban született, ápolónőnek tanult kl, s 1950 óta Borinage-ban telepedett le, hogy segítsen a betegeken. 1953-ban férjhez ment Leon Quitelliére-hez, egy hamisítatlan, temperamentumos vallonhoz. Éppen az ö vendégei vagyunk. Caregnonban az első világháború előtt nők és lányok ls dolgoztak a bányákban. Megtörtént, hogy harmincéves férfiak kénytelenek voltak abbahagyni a bányászatot, mert szilikózist, vagy valamilyen Izüt leti betegséget kaptak. — A legnagyobb baj az élet sivársága, a szegénység, amin minimális keresettel és aggkori biztosítással sem lehet segíteni. A legszomorúbb az, hogy ezrével nőnek fel fiatalok, akiknek a legkisebb kilátásuk sincs arra, hogy rendesen megalapozzák életüket a mi világunkban. Hát az iskola? Talán az segíthet? Marle csak legyint. — Természetesen, mindenkinek van foga a művelődésre. A gyakorlatban ez persze másként fest. Kisfiam egyszer nem érti az egyszeregyei. Leülök, és megmagyarázom nekt. Máskor- megint más tárgyban kell vele foglalkoznom. Csodálkozom, mert nem buta, és • nem lusta. Felkerestem a tanítóját. Egyszerű magyarázatot adott: nagyon kevés az ideje. Csak a legjobb tanulókkal tud foglalkozni. Igy van ez majdnem minden iskolában. Ennek következtében több száz 14-éves gyermek elemi Ismeretekkel fejezi be az iskolát. A gyerekek felnőnek, s mégsem „felnőttek". Felkészületlenül, kiskorúan kerülnek munkahelyre. Vöröstégla-épületek komplexumából kiválik egy szürke, négyszögletes kőépület. Kihallatszik a gyermekhad zaja. Húsz-harminc 6—7 év körüli fiú és lány egy teremben összezsúfolva ír, énekel, játszik. Azt mondják, a gyerekek akár mindennap szívesen eljárnának ide. De ez lehetetlen. Nincsenek segéderők. A csoport vezetője, bár fiatalember, nagyon fáradtnak látszik. Leon megjegyzi: — Még harmincéves sincs, de már nem bír dolgozni. Leszáll az est. Hideg szél söpör végig Borinage-on. Elsüvít a Waterloóra emlékeztető bronzoroszlán s a takaros villák mellett. Lassan bandukolunk. A városból új, ragyogó gépkocsik áradata jön velünk szemben. Neonfényben úsznak a pazar útvonalak. Borinage messze van innen — egy órát tart az út. ELIAS BČLA ACCRAI LEVELE V EMLÉKTÁRGYÁRUS AZ ABIDJANI UTCÁN 'A szerző felvétele)