Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-25 / 266. szám, szombat

A tűzszünet után Szerda éjjel óta elhallgattak a fegyverek az lpdiai—pakisztáni fronton. Sasztri indiai miniszterelnök és Ajub Khan pakisztáni köztársasági elnök tűzszüneti rendeletét megkönnyebbülve fogadta a békéért aggódó nemzetközi közvélemény. A béke híveinek öröme azért is érthető és indokolt, mert a kasmíri tűzszünet egybeesik az ENSZ jubileumi, 20. ülésszakának kezdetével. Az a tény, hogy a Biztonsági Tanácsnak az indiai—pakisztáni konfliktus elsimítására hozott határozatait egyhangúlag fogadták el, s az ENSZ-közgyűlés egyetértett velük, szikrányi reményt kelt a világszervezet fontos tatanácskozásai előtt, hogy a mostani ülésszak eredményesebb munkát fog végezni, mint az előző. Tehát az indiai—pakisztáni tűzszünet biztató kezdet az ENSZ munkájában. Megoldás, kompromisszum, vagy ...? A hetek óta tartó tesvérháborúban elért tűzszünet nehezen született meg. Mindkét fél makacsul ragaszkodott követeléseihez, s csak az ENSZ-főtitkár többszöri közbelépésére, valamint más államok, elsősorban a szovjet kormány békeközvetítő ajánlatára, úgymond a világbéke érdekében egyezett bele a tűzszünetbe, mely derűlátással sem tekinthető véglegesnek. A béke sorsát ugyanis mindketten eredeti követeléseik maradéktalan teljesítéséhez kötik, ami — jóindulat hiányában — pillanatnyilag szinte megoldhatatlannak látszik. Pakisztán határozottan követeli a kasmíri népszavazás megtartását, mert reméli, hogy az ottani mohamedán lakosság Pakisztánhoz fog csatlakozni. India viszont hallani sem akar a népszavazásról, eleve elutasít minden ilyen kísérletet, s a kasmíri kérdés ilyetén felvetésében szuverenitásának megsértését látja. A helyzet bonyolultságát az is bizonyítja, hogy a tűzszünet tényleges érvénybe lépését követően egyik fél sem hajlandó visszavonulni az augusztus 5-e előtti állásokba, és még szerdán, a 23 órai hatállyal elrendelt tűzszünetig az indiai és a pakisztáni csapatok is igyekeztek minél nagyobb területre kiterjeszteni ellenőrzésüket. Delhiben és Karachiban ismét kigyúltak a lámpák. Esténként fénybe borulnak a városok, a háború komor fellege egy időre eloszlott. De a béke reménysugara még nem törtét a sűrű ködön. A 18 éve tartó viszályt meg kell oldani. A megoldás ebben az esetben csakis a kérdés tárgyalásos rendezését jelentheti, ahogyan azt a szovjet kormány javasolta. Nem vitás, hogy a tárgyalásos megoldás ésszerű kompromiszszumot kívánna mindkét féltől... Gordiuszi csomó, vagy mesterséges akadályok? Az indiai—pakisztáni konfliktus központi kérdése tehát Kasmír fejedelemség sorsa. A múltban függetlenséget élvezett, később Indiához csatlakozott állam problémája az imperializmus gyarmati rendszerének átkos örökségeként vetődött fel. Tény az, hogy Kasmír sajátos terület, ékessége, koronája annak az országnak, amelyhez tartozik. A méltóságos Himalájánál terül el, hegyei kobaltban és más ásványkincsekben rendkívül gazdagok, földje termékeny, bőven ontja javait. Híres a kasmíri népművészet: sálak, selyemszövetek stb. Egy sajátosságot azonban árgus szemekkel sem lehet felfedezni, egyszerűen azért, mert nem létezik: tudniillik azt, hogy az itteni nép másmilyen lenne India többi népeinél. Mahatma Gandhi, az indiai nép nagy szabadságharcos vezére és politikusa mondta egykor: „Amennyire láthattam, a kasmíriak — egy nép. Nagy népgyűléseken néha nehéz megkülönböztetni, a mohamedánok, vagy a hindik vannak e többségben." Gandhi egykori megállapítását megerősíti egy kasmíri képviselőnek napjainkban tett kijelentése: „Először indiaiak vagyunk aztán mohamedánok." Tehát a kérdés lényege nem a vallási hovatartozás. Az egyszerű nép körében a vallási hovatartozás nem játszik olyan nagy szerepet, mint amilyent bizonyos politikai körökben tulajdonítanak neki, bár vitathatatlan, hogy lelkiismeretlen politikusok könnyen visszaélhetnek a B-SK- íSI • V ««••! fe tömeg vallásos érzelmeivel. A kasmíri népet vérségi kapcsolatok fűzik mind az indiai néphez, mind a pakisztánihoz, tehát testvérek. A viszályban nem is a nép a fontos, hanem a gazdag ország területe, mely, mint mondottuk, „ékkő az ország koronáján". Indiának és Pakisztánnak Is súlyos belpolitikai gondjai vannak. A legégetőbb problémák általában a népjólét fokozásával függnek össze, de ezeknek megoldását a mostani viszály háttérbe szorította. Pakisztán sem tud kecsegtetőbb távlatot mutatni Kasmírnak, mint India. A kasmíri nép elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntsön sorsáról, s határozza meg, hová akar tartozni, vagy független akar-e maradni. Kettőn áll a vásár Ahogy a kasmíri nép maga hivatott dönteni országa sorsáról, a konfliktust is az indiai és a pakisztáni kormánynak kell rendeznie maguk között — a világszervezet és más békeszerető országok legfeljebb csak segédkeznek. A békevágytól áthatott segítőkészség legszebb példáját mutatta a szovfet kormány, amikor a napokban felajánlotta a szemben álló feleknek, üljenek öszsze, s higgadt légkörben, külső be avatkozás nélkül tanácskozzanak a viszály békés rendezéséről Taskentban vagy más szovjet városban. A javaslatnak pozitív visszhangja volt; a közvélemény várja a következő lépést, a konkrét tárgyalások megkezdését. Annál szomorúbb, hogy az indiaipakisztáni háborúban a Kínai Népköztársaság — ahelyett, hogy hozzájárulna a harcoló felek kibékítéséhez — a zavaros helyzetet kihasználva még inkább bonyolítja a viszályt. Az indiai Szikkin állam határán lezajlott Incidensekre, s nem utolsósorban a Pakisztánnak nyújtott „erkölcsi buzdításra" gondolunk. Az indiai—pakisztáni viszály megoldása megfontoltságot követel. A helyzet gyors cselekvést Igényel, mert mindkét országban előretört a nacionalista reakció, s élezi a helyzetet. Indiában az atomfegyver gyártásának azonnali megkezdését követelik, Pakisztánban pedig azzal fenyegetőznek, hogy január 1-vel az ország kilép az ENSZ-ből. A konfliktus mielőbbi rendezése tehát a világbéke megőrzésének legfőbb érdeke, ugyanakkor a világszervezet presztízse forog kockán. LÖRINCZ LÁSZLÓ Traktorosok a nagyvásáron A szinte egész évben kedvezőtlen időjárás ez idén valóban különleges kegyeibe fogadta a brnói nemzetközi nagyvásárt. Nem is panaszkodhatnak a rendezők a látogatottságra. Persze az ügyfelek sem az üzletkötési lehetőségekre, de maradjunk a látogatóknál. Nem jegyeztem meg, hogy melyik pavilonban találkoztam azzal a két fiatalemberrel, akik jóformán csak végigjáratták tekintetüket a gépkolosszusokon s mentek tovább. Ezeket se a gépek érdeklik — gondoltam, s kíváncsiságból követtem őket. Egyikük megállt. Figyelmesen vizsgálgatott egy esztergapadot. — Gyere, mit bámulsz rajta, úgy se fér bele a táskádba — szólt társára a magasabbik. — Abba nem, de a műhely sarkában az ablak mellett, ott nemcsak elférne, hanem el is kellene, — válaszolta emez nyugalommal és tovább szemlélgette az alkotmányt. Erre aztán a másik is visszalépett. — Látod, — magyarázta a köpcösebb, — ezen még tengelyt is esztergálhatnánk, meg egyéb alkatrészért sem kellene napokat szaladgálni. Mert nézd csak, ide a gyalut is fel lehet szerelni. Jó lenne ez nekünk, hallod I — Úgyse veszi meg az öreg. S neked nem könnyebb kész alkatrészből dolgozni? A köpcös beleegyezően hallgatott, s mentek toVább. A következő pavilonban sem sokat Időztek. Valamivel többet a nyárson sült csirke meg a brnói 12-es mellett. Felfrissülve indultak tovább. A hosszú csaknem felkiáltott. — Ott vannak. Néhány, igazán szemrevaló lány álldogált a közelben, beszélgettek, kacarásztak. Hát nem mondom, a lányokon kissé tovább legeltették a szemüket, mint például az új villamos vc laton. Még vissza is fordultak, de azért folytatták útjukat a személygépkocsik pavilonja felé, ahol annyi ember tolongott, hogy alig tudtam követni újdonsült ismerőseimet. Szerencsére ők is megunták a tülekedést s azzal a megjegyzéssel váltak ki a sorból, hogy: — Eh, menjünk. Nem nekünk való itt sem a Moszkvics 408-as, sem az új Mercedes. Meg hát az öregnek is be kell majd számolni az újdonságokról. Néhány perc múlva már a traktorokat, kombájnokat, ekéket — szóval a mezőgazdasági gépeket szemlélgették. Már a mozgásukról is észrevehettem, hogy itt otthon vannak. Ezt azért sem volt nehéz kitalálnom, mert számomra mindjárt rejtjelesen kezdtek társalogni. — Te, ezt (mondott vagy 3 betűt, meg vagy két számot) meg kellene venni, — lelkesedett a magasabbik. — Olyan ez mint a tavalyi. A brnói vásáron a legfigyelemre méltóbb mezőgazdasági gépek közé tartozik a szovjet gyártmányú, KKU-2 típusú, kétsoros burgoi nyakombájn, melynek teljesítménye 0,35 ha/őra. (CTK — J. Saroch felv.) — Dehogy olyan. Nem látod, hogy erősebb a gerendelye, meg a merevítő szár is... — Tudod, hogy gyerekkoromban sem szerettem az olyan játékot, amelyet csak az ablakon keresztül nézhettem. Hát honnan tudjam én azt, hogy ez a merevítő bírná-e a Feketevíz menti agyagot. Ha ott kipróbálhatnám. A lengyel és finn kombájn mellett nem sokat időztek, mondván, az SZK—4-et már ismerjük, annál jobbat aligha szerkesztenek a közeljövőben. A silókombájnra meg csak annyi megjegyzést tettek, hogy jó lenne belőle legalább még három a gazdaságnak. A vetőgépek? Egyik kanalas, a másik hengeres s ha ezek is olyan egy-kettőre elromlanak, mint az eddigiek, akkor kevesebbe kerül, ha az ócskákat kijavítják. A fejvágó cukorrépakombájn mindkettőjüknek tetszett. Már látták egyszer egy bemutatón. Az érdekesebb volt, akkor dolgozott. Csakhát mikor jut nekik is belőle. Tavaly is azt mondták a kérdésükre, hogy még fejlesztés alatt van a gép. A sorozatgyártásra csak később kerül sor. Volt ott traktor, sokféle. Az univerzális alváz mellett tovább időztek. Aztán bosszankodtak. — Hát ha már univerzális alváz, miért nem rakták mellé a kellékeket, hogy lássuk, hány féle munkát lehet vele végezni. A német tehénnel nem sokat törődtek. Pedig a kitömött állat szakadatlanul ontotta a tejet. Talán azért, mert nem tejpártiak? Meg kellett kérdeznem. Furcsán néztek rám. — Minek kellene nekünk kerék a fejőállás alá, hiszen egy talpalatnyi legelőnk sincs. Áz osztrákok motoros fűkaszálója már jobban megnyerte tetszésüket, — Látod, ezzel könnyű lenne le' kaszálni a töltésoldalt, — magyarázta a hosszú, akit társa Sanyinak szólított. A köpcös pedig azt mondta rá: — Nem látod, hogy ezt nem a mi vidékünkre, hanem a hegyvidékre, a partokra szerkesztették, ahol nem lehet traktorral kaszálni. Oda per* sze jó lenne belőlük néhány ezer. Ki győzné mind felsorolni, meny» nyit bölcselkedett a kiállított mezőgazdasági gépek szemlélése közben a két mátyusföldi fiatalember. Még az igazán nagy elismerést kiváltó, szovjet gyártmányú osztályozó burgonyakombájnra is volt megjegyzésük. Két pohár sör mellett aztán meghányták-vetették a mezőgazdasági gépek fejlesztésének problémáit. Hogy Jő lenne abból a trágyaszőróból is egy-két darab, a fémből készült silótorony azért könnyítené meg a munkát, mert annak nemcsak a töltése automatikus, hanem az etetőberendezése is automatára működik. Meg aztán ... szóval van itt egynéhány dolog, aminek hasznát vehetnénk a gazdaságban. Csakhát ... egy nap kevés ahhoz, hogy az ember mindennel megismerkedjen, aztán otthon mindenről beszámoljon, ami a vezetőket meg a gépek embereit érdekli. Vagyis semmiképpen nem árt az még a traktorosoknak sem, ha kirakják eléjük az ország és a világ mezőgazdasági gépeit. Még akkor sem, ha nem találnak meg mindent, amit szeretnének. Mert az idén valamivel többet láthattak, mint tavaly. És hát bizonyára az illetékes szakemberek az üzletkötésen túl a kiállítás tanulságait hasznosítják. Nem utolsó sorban a traktorosok javára. HARASZTI GYULA Rechtor menekül, rohan az úton, a városkán kívül letér egy ösvényre és Igyekszik minél feljebb jutni, a hegyek közéi Legalább a kertekig eljusson, akkor megmenekült. Csak a domboldalon álló erdőben fújja kl magát egy kissé, onnan figyeli a Giaveno—Coazza közt hirtelen megnövekedett forgalmat. Katonai autók száguldanak az úton... A távolban látni az aviglianói tő tükrének egy darabját és a napsugárban fürdő síkságot. Mitévő legyen? Innen nem Juthat le, de egyelőre nem is fontos. Csak az a fontos, hogy szabad ... szabadi Alkonyat táján elindul Borghata Rossa felé. Mllíkóhoz. Mllfiko örömében sírva fakad, amint megöleli. Már tud kalandjukról, és szökésükről. Sárosit sem sikerült elfogulok! — Egész Coazza tele van a hírével — újságolja büszkén MHCko szállásadója. — Nem ls csoda, hisz az Iskolából mindeddig egyetlen fogolynak sem stkerült megszöknie. Rechtor fáradt, enni sincs kedve, csak egy friss tojást eszik meg, s pohár forralt bort Iszik rá, aztán megszólal: — Mlíöko, add kölcsön a tőrödet, legalább valami fegyverem legyen, aztán Indulok ... — Nem volt még eleged mára?! Maradj itt éjszakára — marasztalja Mlléko és a gazda is rábólint. — Szó se lehet róla! Éjfélkor találkoznom kell Sárosival! — Az már más! Vidd magaddal a revolveremet. — Éjszakára talán elég lesz a tőr is. És ismét úton van. Szikrázó fagyos éjszaka. Az országúton katonákkal tele teherautók. Időnként megállnak és fényszóróik sugárkévéit a hegyoldalra vetik. Kerülgeti őket, tévelyeg, de végre ott van a házuk feletti hegyoldalon. Hány óra lehet? Fél tizenkettő. Tíz perccel éjfél után ott van a megbeszélt helyen. Sárosl már várja. — Már arra gondoltam, hogy figyelmeztetem a háziakat.., — Ilyen kevéssé bízol bennem? — Bízom benned, de — szeretem Ritát! — Akkor gyerünk, vigasztaljuk meg! Babbo már várja őket. A ház romjai között álldogál, ott figyeli a fasiszták mozgolódását... Becsúsznak az Istállóba. Mamma betegágyán Imádkozik. Odalépnek hozzá, kezet szorítanak vele. — Hajoljatok le, hadd simogassalak meg benneteket — suttogja. — Már délután hírűi hozták, hogy elfogtak két partizánt. Mindjárt tudtuk, hogy rólatok van szó. — Rita hol van? Elmenekült? — Nélkülünk nem menne el — suttogja mamma. — Ott sír a bunkeretekben. Ered), Sárost, vigasztald meg. Te meg, Rechtor, beszélf. — Tudták már, hogy kereket oldottunk? — Igen, a vőnktől, de a fasiszták délután azt híresztelték, hogy újra elfogtak benneteket. — Egyetek, még meleg a polenta — kínálja őket babbo. Sárosl azonban nyilván nem éhes, megcsókolja a mamma kezét és úgy eltűnik, mint az árnyék. e Huszárvágás volt, az egész Sangona völgye tud már róla — mondja elismerően Walter, amint ott ülnek az istállóban egy-egy tányér polenta mellett. — A nácik őrjöngenek. Azzal fenyegetőznek, hogyha elfognak benneteket, klszúrfák a szemeteket. Előbb azt állították, hogy Aviglianóban, majd hogy Torinóban estetek ismét a kezükbe ... — Mit nevetsz, Sárost? — Eszembe jutott az a náci, akt tudott horvátul, — akt azt mondta, ha rossz fát tettünk a tűzre, pórul — „male" .., járunk. — Hát ml rosszat tettünk? — néz nagyot Rita. — Hol a határ a JÓ és a rossz között? Mindig azok szabják meg, akik hatalmon vannak. — Ha minden ember betartaná az isten tízparancsolatán — sóhajt fel mamma. — Es ha a hitetlenek a kommunista erkölcsök szerint élnének! De nehéz az embereket átgyúrni... — játszik a kanalával Walter. — lépésről lépésre haladunk. Egy évszázad — egy lépés — az emberiség mindig csodálja az Ókori Görögország ideáljait — a kalokagathiát... — Az micsoda? — A szellemi és testi tökéletesség, a szépség és jóság egysége... de nem ezért jöttem ide. Két súlyos sebesültünk van. jó lenne, ha ide a bunkerbe szállíthatnánk őket. De még ápolásra szorulnak. Milyen ember a plébános? — A tisztelendő úr? Nagyon derék, jó ember. — Ha beleegyeznének, Torlnóból idejönne egy partizán ápolónő. Nem kellene maguknál laknia, de összebarátkozna Ritával, s Igy ápolhatná a két sebesültet és mammát ts. A bunkerben elférnének hárman. A két sebesült és Sárost mint őr. Te meg, Rechtor, velünk Jönnél a hegyekbe. — Kl az a kettő? — Ismeritek őket, de a nevűket csak akkor árulom el, ha idejöhetnek ... — Rám ne legyenek tekintettel, maguktól függ, babbo és mamma — szólalt meg Rechtor. — En természetesen átadom a helyem a sebesülteknek. — Bárkinek átadod a helyedet? — Bárkinek, akiről tudom, hogy nem dönti szerencsétlenségbe a családot. (Folytatjuk) 0] SZÖ 4 *19B5 "eptember 25.