Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-02 / 243. szám, csütörtök

KeZ&KePFLM/MC Háztartások figyelem! A KOVOSMALT n. v. Fülek által gyártott jó minőségű háztartási kályhák minden igényt kielégítenek: EFEKT: Nagyobb helyiségek fűtése alacsonyabb értékű tüzelőanyaggal. Alsó lángtér. Forgatható csapórostély-szerkezet. Öntöttvas fűtő­test. Az erősebb samottréteg elsőrendű, tartós égési tulajdonságo­kat biztosít. Megtöltés után 12' óráig fűt. Zománcozott, korszerű kivitel, zsemlyeszínű és barna színösszetételek. Ára: 430 korona. ROPKA: Nagyobb helyiségek fűtése folyékony tüzelőanyaggal - naftá­val. Kétköpenyes. Zománcozott. Félautomatikus szabályozás. Korsze­rű kivitel. Kis méretek és súly. Magas hőhatás, pormentes fűtés. Ára: 900 korona. A kiegészítő vagy szabad kölcsön segítségével azonnal megvásárolható. Megtekinthetők és kaphatók az állami szaküzletekben. OF-250 egszorította Mihail kezét. Ta­lán arra akarta kérni, ránt­sa vissza a szakadék szélé­ről, amelybe bele kell zu­hannia. Mihail a melléhez nyúlt. Már nem vert a szíve. tSét lépésnyire feküdtek egy­K mástál. Biztos volt, hogy / \ egyikük sem tud saját ere­iéből a kövezet, öl felemel­kedni. A német katona szinte pillanaton­ként felnyögött: — Mutti! A szovjet katonának, amikor ma­gához tért, ez volt az első szava: — Mama, mama ... Mindketten azt hitték, ez az egy sző elegendő ah­hoz, hogy az ember megszabaduljon a borzongató bizonytalanságtól. Körülöttünk lövedékek robbantak, a zűrzavarban senki sem vette őket észre. A német katona hangosabban kez­dett beszélni. Mintha átkozott volna valakit. Az orosz nem értette ugyan, de sejtette, mit jelentenek a szavai. Hirtelen felfigyelt a német sut­togására: — Kamerad, kamerad! — Fütyülnek azok rád, — mondta csendesen a szovjet katona. Azt gondolta, a német végső kétségbe­esésében rajbeli barátait hívja. — Te orosz, — szólalt meg ismét a német. — Nekem szóltál, Mihailnak? — fa, kamerad. — Mi ütött beléd, sose hittem vol­na, hogy akad egy német katona, aki barátjának nevez. Mindig azt kiabáltátok: svajn. — Nix svafn! Kamerad! — Mit akarsz? Vízhez nem ju­tunk. En is nagyon szomjas vagyok. A városban minden utcáért, min­den épületért ádáz harc folyt. A né­met gránátosok nem jöttek rá, hogy a csata menete semmi jóval nem kecsegtet s végül valamennyien oda jutnak, ahová az a katona ju­tott, akt Mihail mellett fekszik. A német újra suttogni kezdett: — Kamerad... Mihail nagynehezen felkönyökölt. Sok vért vesztett, fájdalmat már alig érzett. A balkezét tépte le a gránát. A német felé pillantott. A gránátos előhúzta pisztolyát. / 1 A cső nyílását maga felé f~1 fordította, s kérlelni kezdte Mihailt, kússzon hozzá, húz­za meg a ravaszt. Másik kezét a hasára szorította. Mihail rákiáltott: — Ha nem bírod tovább, lődd agyon magad! A német megrázta a fejét, ezzel jelezte, hogy képtelen megtenni Képtelen! Mit kaphat még az élet­től? Csak fáfdalmat. Mitől fél? Mihail elfordította a fejét. Undort érzett a német iránt. Már alig él és azt akarja, hogy Mihail segítsen rajta. Nem meri meghúzni a ravaszt. Bezzeg, amikor egészséges emberek álltak előtte, szívükben reménnyel és vágyakkal, habozás nélkül tüzelt rájuk. — Kamerad — sziszegte a német. — Csak húzd meg, még egyszer utoljára — mondta Mihail. A német újra könyörögni kezdett. — Fogd be a szád! — figyelmez­tette. Vajon mit akart elérni ez a német, hogy ennyi kilométert tett meg? Biztosan maga sem tudja. Kár­hozatos útja végén már csupán egyet akar, hogy az orosz a barát­ja legyen, s megszabadítsa kínjai­tól. Mihail nagy erőfeszítéssel feléje kúszott. — Te fasiszta, add csak ide • azt az ágyút! A német halványan elmosolyodott. — fa, ich bin ... fasistal Mihail látta, hogy remény csillan a szemében. Elvette tőle a posztolyt. — Fenét vagy te fasiszta. Ha az volnál, nem neveznél barátodnak. Azt akarod, hogy elintézzelek, azért mondod magad fasisztának. Te már semmi sem vagy. — Tüzelj! — hörögte a német. Mihail szorosan mellé feküdt. Már nem volt ereje ahhoz, hogy vissza­másszon a nagy vértócsába, amely­ben azelőtt hevert. — Elvettem a pisztolyodat — mondta —, hogy eszedbe ne fusson az utolsó pillanatban a mieinkre tüzelni. A szemközti fárdán szovjet kato­nák futottak. Mihail folytatta: — Szörnyűség, barátom, hogy mindketten haldoklunk, és még most sem hihetünk egymásnak. Pedig ugyanolyan melós vagy, mint jómagam. Na, hogy éltél otthon? Adolf vjinter: KETTEN A KÖVEZETEN Reggel hétkor munkába siettél, es­te találkára, a moziba, vagy a li­getbe ... A német hallgatott. Mindkét kezét a hasára nyomta. Mihail szerette volna tudni, hogyan élt odahaza. Sajnálta, hogy nem tud németül. Beszélni akart a némettel. — Értesz oroszul? — kérdezte. A német elmondta azokat az orosz szavakat, amelyeket a kato­nai kézikönyvből tanult: — Állj! Kezeket fel! Falhoz! Mihail megkérdezte: — Minek kellett ez? Mire volt jó? jobbjával a német kezéhez ért, amellyel eltakarta a hasán levő se­bet Aztán ujjaival kitapogatta a derékszíj csatját. — „Gott mit uns" — ezt írták a hasadra, s mi megadtuk neked a válasz a „kezeket f el"-re. A német ránézett. — En kaput, te kaput, — mondta. — Gazember! Hogy mersz magad­hoz hasonlítani? En nem tudom, mit jelent németül „kezeket fel". Mégis meg kell halnom, itt, ebben a városban. Sohasem jutok el hoz­zátok. Eszébe jutott, hogy régebben meg­tanult néhány német szót. Mielőtt elkezdődött volna a város ostroma, egy erdőben pihentek, s Mihail így szólt bajtársaihoz: — Azért ezek a németek igazi gavallérok. Bejárták Európát, asszonyaiknak mindennemű csupa drága holmit küldöztek, hogy szép ruhában fogadhassanak ben­nünket. — Egy tanító ült melette, aki megtanította ezekre a szavakra: frajlájn, líbe, guten tag. Persze, nyakon ís vágna ezért valakit. Két év óta hányódik a frontokon, nem bolond, hogy mindenkinek azt mondja, „líbe". Oldalba lökte a németet. — Te tudod, hogy mi az, hogy „kezeket fel"? — fa, tudom. fól van, legaláb majd Berlinben tudni fogjátok, mit akarunk tőle­tek. A nevetés kifárasztotta Mihailt. / 1 Rosszabbul érezte magát. / I Azt képzelte, hogy a tábor tűz mellett ül. Nehéz nap ért véget, a szúr ony rohamot gyakorol­ták. Az arcvonal nagyon messze volt. Mihailnak tréfálni való kedve Lám: a „Heil Hitler"-ből ez a felkiáltás lett: „Mihail! Barátom!" A kéz, amely annyiszor lendült a szokásos köszönésre, élettelenül fe­küdt a véres seben, a vér rászá­radt a derékszíj jelvényére, melyen sasmadár díszelgett a horogkereszt mellett, s ez a felirat: „Velünk az isten." Mihail két ujjal megfogta a német kabátját. — Te német, miért akar­tad, hogy egymásra lövöldözzünk, itt, ebben a városban? Borzasztó hosszú lesz az út hazáig ... Az volt az érzése, hogy lendüle­tes léptekkel gyalogol egy tágas, szabad mezőn. Fordította: VERES JÁNOS Gál Vince házát a gottwaldoviak újra felépítik. Gál elvtárs egész csa­ládjával segít nekik, de még a legnagyobb munka közben sem feled­kezik meg arról, hogy új barátjatt meg kell wandégelni. (BACHÄN felvételei. J támadt: — Mi nem akartunk elmen­ni hazulról, de Hitler úr elküldte hozzánk seregeit, hogy hívjanak meg bennünket teára; nem utasítjuk vtsz­sza a meghívást, elmegyünk Berlin­be. Nem jutott eszébe, hogy maga is elpusztulhat. Talán még most se hiszi. S íme, most egy idegen város kövezetén fekszik, amelyről azt sem tudta, hogy létezik a térképen. Elv­társat harcolnak, győztesen nyomul­nak előre. Az ördögbe! A kövezeten fekszik, melyen emberek fártak, kutyák fut­kostak, autók robogták, hulladék hevert... Utca. Az utcán nem szokás feküd­ni. Mihail valami mást szeretett volna csinálni az utcán. Otthon, náluk, a padlásszobában egy Anasztázia nevű asszony lakott. Á férje kocsts volt a temetkezési vállalatnál. Mihail mindig azt mon­dogatta, 0 többre szeretné vinni. Az volt a vágya, hogy legalább mester lehessen. Elment a hajógyárba dol­gozni, de nem sok örömet szerzett munkatársainak. Titkon beleszeretett Anasztáziába, s attól fogva már nem viselkedhetett úgy, mint egy léhűtő. Szép ruhát, cipőt vásárolt magá­nak, és sokat járt-kelt az utcán, hogy mindenki lássa, milyen ember lett belőle. Ez a tökfilkó, akt most itt fek­szik mellette, engedelmesen tűrte, hogy gyalogost faragjanak belőle, oroszul gagyogta, hogy „Kezeket fel!" S kutya módjára, tetvektől szen­vedve figyelte a tizedest, aki sem­mi mást nem akart, csupán azt, hogy megállja a helyét az életben. Mit várt ettől a gyilkos háborútól? Bocskoros gyalogos! Hősnek képzeli magát? Hiszen nem merte meghúzni a ravaszt. S Mihailnak tönkretette az egész életét. Ahelyett, hogy ott­hon "sétálna az utcán, itt kell fe­küdnie a vértócsában. Bocskoros! M t van, gránátos? Lehet, hogy észhez tér, ha ráfön, hogy senkt sem segíthet rajta. Ám a legszomorúbb az, hogy Mihail sorsát már az sem fordíthatná meg, ha ez a katona észhez térne. ihail sírján csokrok tarkáll­nak majd, a német sírja üres lesz. De a föld egyformán bánik el velük. Szörnyű ez az őrült háború. Mihail már régen elérhette volna élete célját. S most kifolyik utolsó csepp vére is. — -Anasztázia! — suttogta. A német gránátos res kezével Mihail — Du, Anasztazie? Ich — Marga­rét! Mihail hallotta, hogy sírva fakad. Letörölte a könnyeit. Ügy érezte, hogy egy szerencsétlen, éretlen fia­talember fekszik mellette. — Azt mondod. Margarét? — kér­dezte a némettől. — Mi szükség volt rá, hogy ide fussunk? Sírj csak pajtás. Már nem ér semmit, de leg­alább megkőnnyít. Margaretet más fogja ölelni, minden elveszett. En sem látom többé Anasztáziát. Miért jöttél hozzánk? Most egy szép réten fekhetnénk valahol. Érzed, milyen kemény ez a kövezet? — Ich: Frédi. — Én: Mihail. Mihail úgy vélte, hogy ez a fiú, mikor utoljára látta Margaretet, szintén arra vágyott, hogy legyen belőle valaki. Akkor még valóban Frédi volt. E elhitették vele, hogy csak akkor válhat valakivé, ha vér­rel szennyezi be parancsukra egész Európát. Most ismét Frédivé vált, de már késő. — Ostoba, erre kellet nekem is ráfizetnem. — fa: Frédi — suttogta a német. Öszeszedte magát és hangosan felkiáltott: — Mihail! Barátom! Ezt az árvíz által szinte elsöpört utcát Oj utcának ;«ívjá«. Most már j valóban az is lesz. Kulcsod volt legközelebb a csicsói gátszakadáshoz és ezért ők szen­vedtek legtöbbet a zabolázatlanul terjedő víztömegektől. A szeren­csétlenségnek azonban ma már csak nyomai láthatók. 'A' helybeliek kölcsönösen segítenek az új otthonok felépítésében. El­jöttek a sógorék, komáék, egyszóval az egész rokonság. A gottwaldovi építészek eljöttek, körülnéztek és — segítenek. Képün­kön: Jozef Sukup és František Fusek. JL 1985. szeptember 2. * Cj SZÖ %

Next

/
Thumbnails
Contents