Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-14 / 224. szám, szombat

Megbillen az ég című könyvem borítólapjára Írtam: Határ mentén elő nép vagyunk Öregebbjeink megélték az első világháborút, a Tanácsköztársaságot, s már az én korosztályom — a harminca sok korosztálya — is megélte Münchent és a felszabadulást. A történelmi körülményekből következőn hol ide, hol oda taszítottak ben nünket, és ez egyfajta magatartást alakított ki a határ mentén élő emberekben. Ezt a magatartást szeretném ebben a regényemben nyomon követni, amelyből fze'fíönek szánom az alábbi részletet. Hő se egy ifatal tanító, akinek derékba törik a pályája. Fő alakja egy idős harcos, kommunista, akiben a felszabadulás után összezavarodik minden Többi szereplői is mind határ mentén élő emberek Amit mondanak vagy amit cselekednek, csak ök mondhatják és ők cselekedhetik, senki más helyettük. Barnabás trágyát hordott, két szekérre hányta a ganét. A szolgafiú meglépett tőle, nem bírta a szeszélyeit és hiába szaladgálta be a völgyet, új munkaerőt nem kapott. Dús fekte bajusza volt a gazdának és szálfa termete. Szava minden esetben perdöntőnek bizonyult. Legtöbb földje volt, négy ökör járt ki az udvarából, a falu szegénységének a zömét ő foglalkoztatta, nem mert senki ellenkezni vele. Bámulatos erővel és szorgalommal rendelkezett, a szolgafiúk azért is nem tartottak ki sokáig mellette. Hordásban két szekeret megrakott addig, amíg más egyet. Volt ls mindene: szecskavágóhajtó motorja, darálója és olyan tégla csűrje, hogy majdnem kétszer akkora volt, mint a háza. Istállója tele állatokkal és az első köztársaságban Morvaországból jártak el hozzá mészárosok. Háta mögött úgy beszéltek a faluban, hogy az összes ottani mészáros- és hentesüzleteket ő látja el hússal. Két lánya közül a nagyobbat már férjhez adta, de máig ls megfejthetetlen titok, három nappal a házasság után miért menekült haza. Azóta se ment vissza. A kisebbik lány, Erzsi, párját ritkító szépség. Fekete szeme, fekete haja, gyönyörű fehér fogsora és formás karcsú teste mohón magára vonta a legények tekintetét. Csodálta mindenki a Barnabás erejét és az egészségét. Dacára annak, hogy már hatvan éves elmúlt, betegséget még nem ismert. Pedig nem vigyázott magára, télen ls kikandikált bozontos fekete szőre az ingéből. Nagy templomba járó volt, nem mulasztott volna el egy Istentiszteletet sem. Az első padsorban volt a helye, nyári délutánokon ott hűsölt és énekelte a zsoltárokat. Elevenen él bennem az arca, ahogy hegyezte a fülét és erőltette a szemét, küszködött a szempilláival. Imádkozni és mulatozni szeretett, persze csak módjával, régebben a cseh fináncok, harmincnyolc után meg a magyar csendőrök voltak igen gyakori vendégei. Pertuban volt pappal, tanítóval, csendőrparancsnokkal, talán még Bottafalvi úrral Is. A kommunistákat gyűlölte. Akiről megtudta, hogy ellene pártoskodik, ha éhen fordult volna fel, akkor se adott volna neki munkát. A vörös katonákat is ő jelentette be, akik tizenkilencben a tanácshatalomért fegyvert fogtak. Nekem ls üzent anyámtól, mihelyt elterjedt a híre Széldömökl bácsi révén, hogy tegnap be akartam lépni a pártba, ma meg úgy beszélek vele, mint egy ficsúr. — Gondolja meg a dolgot, ha egyáltalán tanítani és orgonálni akar a faluban és a környékén! Így szólt az üzenet. Meg ls sértődtem érte. Nem közösködtem én még akkor senkivel. Azt se tudtam jóformán, hogy mi az a párt. A pap tanácsára szegődtem Széldömöki bácsiékhoz. Nem a szívem ós főleg nem az eszem diktálta a közeledést. A volt debreceni diák, a szegénység mélyéről magasra kapaszkodó fiatalember nem alacsonyodhatott le Hegyiékhez, akiket a faluban semmibe se néztek. A veszély nem hagyott nyugton, veszély közeledtére az ember mindent megtesz, így kerültem a Széldömöki bácsi házába, majd harmadnap a járásra igyekvő földéhes emberek csoportjába. S lám, már ez is baj, ez is szálka egyesek szemében, akik mindent elhisznek, csak azt az egyet nem, hogy ez az ezeréves rend össze is omolhat. Fájt a tapintatlan üzenet, s olyan érzést élesztett bennem, hogy akárhol ls lesz az életben a helyem, ezek között nem lesz. Akármilyen tiszteletre méltó is a foglalkozásom, csak a részeges suszter fia leszek a szemükben. Persze változnak az Idők. Változik az emberek gondolkodása, szemlélete is. Barnabás bácsi ma már ott tart, hogy a kommunistákhoz törleszkedik, azokat édesgeti pohár borra, pohár pálinkára az udvarába. Oszlopos tag a szövetkezetben. Mondom, ott ültem szokott helyemen az ablaknál és néztem ezt a soha nem nyugvó, izgága földtúró parasztot, ahogy vlllázta a trágyát a szekérre és törülgette verejtékező homlokát. Nem tartózkodott senki az udvaron, csak ő, Igv én vehettem észre először a tragédiát. A roppant erős ember eldőlt, elvágódott a földön. Azt hittem, hogy megcsúszott, de nem ült fel, nem tápászkodott fel, feküdt a trágyatelep szélén, mint egy halott. Felugrottam és rohantam az udvarukba. Útközben segítségért kiabáltam. Csődültek ls utánam az emberek utcáról, szomszédokból. Barnabásné asszony és Erzsike a nyomomban járt. Mire a kíváncsiak odasereglettek, már a mellénél térdepeltem és kigomboltam az ingét. Dörzsöltem a szive tájékát. tanítóra nem lesz szükség. Szeptembertől megnyílik a szlovák isko la. Mihez akarsz kezdeni? — Nem tudom. Fogalmam sincs róla — válaszoltam. — Mégis? — Tanítani szeretnék. — Mi ls úgy szeretnénk. Megszen vedtél a foglalkozásodért. Anyád sokat nélkülözött érted. De nem hiszem, hogy teste töredelmének hasznát vennéd 1 — Én se hiszem. — Mihez akarsz kezdeni? — Egyelőre várok. — Nem unatkozol? — Nem. — Sok tanító elment Magyarországra. Te meg visszajöttél. Ezt tudva maradhattál volna ott. Abban a hajdúsági falubanl — Húzott haza a szivem. Az emirtaim á c sBj ó z s Hiába volt azonban az igyekezetem, Barnabás bácsi nem mozdult. Hallgattam a szívverését, mint a harkály mielőtt kopogna, nem hallottam semmi neszet. A pulzusára szorítottam az ujjam, nem éreztem a szív dobogását. Leemeltem a sapkám, úgy adtam tudtára feleségének, leányának és az összesereglett népnek: vége: Meghatódottan tekintettem szét a bámészkodókon, öregeken, fiatalokon és gyerekeken, akik komor arccal osztoztak a hozzátartozók fájdalmában. Ekkor döbbentem rá, mennyire egy is ez a kis falu a sziklák tövében. A négyszáz lelket számláló község mint egy nagy család, amelyben vannak jók is, rosszak is, gazdagok is, szegények is, haragosok is, pereskedők is. Ilyen tragikus pillanatokban látni, mennyire összetartoznak, mennyire egy Nap, egy ég neveltjel. Eldőlt, meghalt egy ember, aki annyira velük, közöttük élt, hogy most nehéz lesz napokig nem látni, hiányolni őt. Nem volt szeplőtelen természetű ember, sokakat megsértett, megbántott, de a halál nagy engesztelői Barnabásné asszony, ez a kis töpörödött, sovány asszony az ura mellére borulva zokogott. Csontos, repedezett bőrű arca a fakó föld színéhez hasonlított. Annyira sírt, hogy Erzsike vigasztalta, meg ne repedjen a szíve. Vele sírtak az aszszonyok is, a háború utáni özvegyek, a párjukat veszített öregek, a szüleiket szerető fiatalok. — Ne sírjon, édesanyám, nyugodjon bele a jóisten akaratába — hajtogatta el-elcsukló hangon Erzsike. — Drága gyermekem! Drága uram! — Ismételgette az idős asszony. Mondtam, ne álljunk kint a pocsatajban, a trágyatelep szélén, emeljük fel és vigyük be a halottat a házba. Hallgattak rám. Fogalmam sincs, honnan került elő, lehet, hogy a kocsmából, de a sógorom állt mellém és bár nem voltunk beszélő viszonyban, szólt hozzám. — No, fektessük a karunkra a halottat, ajánlotta. — Bírjuk ketten? — viszonoztam a szólítást. A megrázó esemény engedékenységre készteti a haragosokat. — Bírjuk talán ... A futótűzként terjedő hír Boros Gézáékat is Ide szalajtotta. Úgy intézkedett, mint leendő nászjelölt, bandzsított egy kicsit. Fia is úgy állt Erzsike mellé, mint leendő férj. Az emberek lassan szállingóztak kifelé, én ls húzódtam utánuk. Délfelé járt az idő, bágyadtan sütött a nap, a tyúkok tavaszvárón heverésztek az udvaron. Kényelmesen lépegetve, gondolataimba merülve haladtam a házunk felé. Az foglalkoztatott, bajban, veszedelemben menynyire összetartozó, együttérző ez a nép. Máskor nem fér a bőrébe, gyűlölködő, áskálódó és irigy, megfojtaná egy kanál vízben a másikat. De ha baj van, ha a halál lekaszál valakit, vagy valaki elesett a háborúban, a fájdalomban osztozkodnak. Az átjárónál a sógorom ért be. Mintha soha semmi háborúságra nem adott volna okot, úgy csapódott hozzám. És arról érdeklődött, amit mindjárt hazaérkezésem után kérdezett volna, ha beszélő viszonyban állt volna a két család. — Veled ml lesz? — mondta és sűrűn beleszivogatott a cigarettájába. Pálinka szaga csapott az orromba. — Nem tudom — álltam meg a palló előtt. — Az a hír járja, hogy a magyar ber a családja körében szeret a legszívesebben élni. — Ebben Igazad van... Nekem sincs még állandó helyem. Hol az erdőn, hol a stószi fürdőben dolgozom. — Gépkocsivezetőnek tanultál ki. — Nem kapok hajtási engedélyt. — Pedig te elszöktél Szlovákiába, a behívó elől. Erre sincsenek tekintettel? — Fenét vannak. Szóltam már többször ls a kocsmárosnak, legyen a segítségemre. Meg ls ígérte, utánanéz a dolognak. — Akkor te is állás nélkül vagy? — Ahogy mondod. Egyesek csempészetre adták a fejüket, én azt nem akarom. — Gyújtókövet visznek Magyarországra. Onnan meg dohányt, cigarettát hoznak. Viszik Csehországba. Akik eddig ki se mozdultak a vackukból, egyszerre világjárók lettek. Miskolctól Prágáig utazgatnak. — Nem fogják el őket? — Még nem szigorították meg a határt... Ismered a Bujtor Laci bácsi fiát. — Hogyne. Varas-e még a szájaszéle? — Varas lesz már annak, amíg él. Tegnap éjjel egy cseh nővel állított haza. Az apjának torkán akadt a szó, amikor a fia a mennyjelöltet bemutatta. — Mit mondott? — Káromkodott, mint a záporeső. Tehette, a menyecske nem értette. A birtokbői, a házból való kitagadással fenyegette meg a fiát, ha a cseh nőt szélnek nem ereszti. Nem. is hagyta abba a kiabálást, amíg a fia el nem ment otthonról. — Hova mentek aztán? — Biztosan vissza az állomásra. — Bálint! — jött ki anyám a kapuba. — Kész az ebéd, az asztalra tettem. — S azzal be, vissza a házba. A hangnem olyan volt, mit tárgyalsz te azzal a csavargóval. — Szervusz — nyújtottam a kezem. — Szervusz — szorította meg a tehyerem. — Ne haragudj és ne haragudjunk. Ami történt a múlté, felejtsük el. — Nem haragszom. — Ha unatkozol, gyere át hozzánk. Én nem mehetek anyád miatti A sógor elindult, én is átmentem a pallón. Nem volt kedvem beszélni, s nem volt kedvem édesanyámat hallgatni se. Ugyancsak kioktatott, amiért leálltam beszélgetni vejével a falu szeme láttára. Úgy pörölt velem, olvan fennhangon, mintha ő járt volna tanítóképzőt Debrecenben és én csak hat elemit végeztem volna. • • • A bátyám nyitott be, ledobta a szolgálati sapkáját és kanalazta a levest. Anyám elhallgatott. Az ő címére mondott néhány szót, hogy pontosabb is lehetne, idejében hazajárhatna, de a posta, meg a színtelen kisasszony bolondítja a fejét. A házába azonban nem hozza, azt vegye tudomásul. Neki ilyen nyimnyám kisasszonyok nem kellenek. A bátyám szólt volna valamit, mert nagyon piszkálgatta a sztrapacskát, de aztán meggondolta a dolgot és elment. Én ls beültem szokott helyemre a szobába, apám ferencjóskás képe mellé — nyugodtan kiakaszthatnák a prágai Hašekkocsmába — és bámultam kl az ablakon. Még mindig nagy volt átellenben a sürgés-forgás, akik délelőtt a városban, a szomszéd faluban, vagy az erdőn voltak, most Jöttek letudni a kötelező halottnézést. Ajánlottam anyámnak, menjen át Barnabásékhoz és mondja nekik, küldjenek orvosért. — Orvossal kell megvizsgáltatni, beállt e a halál. — Ugyan? — csőválta fejét az anyám. Mindig Irtóztam arra gondolni, hogy élve temetik el az embert. Felébredni a sötét koporsóban és értelmetlenül dörömbölni, nem kívánom az ellenségemnek se. — Erlggy már — korholt a hangsúlyával. — Már látom, hogy Istentelennek neveltek Debrecenben. — Miért? — ámultam el. — Felül akarod bíráltatni a Jóisten karatát. Tanuld meg, ahol a Mindenható Isten döntött, ott az orvosnak semmi keresnivalója. Az agyadra megy ez a sok pihenés... Felszisszentem és keserű nyálat nyeltem. De az utolsó pillanatban meggondoltam. Nem sértem meg anyámat. Mire mennék vele, ha visszavágnék? Elmérgeslteném a helyzetet a családban. Egyébként is, láttam az ablakból, hogy Barnabásné asszony hozzánk tart Erzsikével. Mind a ketten gyászos feketébe öltöztek. Az asszony arca olyan volt, mint a kicsavart szivacs, a lányé ls télé lila foltokkal. Anyámnak Jóformán nem ls tudtam szólni, máris kopogtattak az ajtón. . Anyám széket törölt a vendégeknek, én ls közelebb jöttem az ajtóhoz. Helyet foglaltak mind a ketten. Barnabásné asszony oldalt, Erzsike szemben ült velem. Különösen szép volt fekete ruhájában. Rajta felejtettem a szemem. Észrevette, hogy nézem, de nem fordította el a fejét. Visszanézett. Lángot gyújtott a szivemben. Miután Barnabásné asszony kikeseregte magát és zsebkendőjével felitatta a könnyét, anyámhoz fordult. — A temetés miatt jöttünk. A tiszteletes úrnál már voltunk, ő tanácsolt ide bennünket. Az éneklés miatt. Kérjük meg a fiát. Megtepné Bálint? — magázta meg a tanítóságomat, régebben tegezett, mint a többi ilyen korút. — Szóra se érdemes — felelt helyettem anyám. — Miért ne tenné meg, hiszen az a foglalkozása! — Megteszem, hogyne tenném — szólaltam meg, miközben összepillantottunk Erzsikével. — Aztán milyen énekre gondol? — Temetési énekekre. Magára bízom a választást. Csak a Te benned bíztunk eleitől fogva ne maradjon ki Az volt az ő éneke. Azt nagyon szerette énekelni — fakadt sírva ismét Barnabásné asszony. Erzsikének ls könnybelábadt a szeme. — Hánykor lesz a temetés? — Holnapután reggel tíz órakor. — Ott leszek, legyen nyugodt. — Köszönöm, míg valamivel meg nem szolgálom. — Ugyan, ugyan. Kötelessége — kormányozta a szavakat anyám helyettem. — Szép nagy fia van Szekeresné asszonynak — mondta a szokásos illendőt. — Büszke lehet, hogy tanult embert nevelt a fiából. Csak már ezekkel az iskolákkal valahogy legyen. — Csak, csak ... Erzsike hallgatott a látogatás egész Ideje alatt. Olykor melegen rám sütötte a szemét. Tetszett neki, hogy a volt debreceni diáknak megakadt rajta a tekintete. Mindkét foncslkját ott pihentette a mellén, néha szokásból megsimogatta. Az arca majd kicsattant, olyan piros volt. — Nagy lány lett Erzsike — jegyeztem meg. Zavartan fészkelődött a helyén. — Megnőnek a gyerekek — állapította meg Barnabásné. Mikor elmentem Debrecenbe, még kislányka volt. Most meg már férjhez való. Van-e udvarló? — fordultam Erzsikéhez. Megrántotta a vállát és elpirult. — Falun nőtt fel, tudja hogyan van az. Mindegyiknek van kiszemeltje. Az övé Boros Gézal Jó dolgos fiú — felelgetett lánya helyett az anyja. — Gazdag fiú — tért a lényegre anyám. — Négy ökör jár ki az udvarból. Vaskapu, vaskerítés, egyes fiú. Az apja tekintélyes ember, a háborúba se vitték el. Negyennégyben nemzetőr-parancsnok lett. Nem is úszta volna meg szárazon a karszalagot, ha az oroszok nem az öreg Hegyit szemelik ki komisszárlusnak. Az egyik tiszt, valami gépéus, fél éjszaka faggatta, ki a szökött katona, ki volt nemzetőr, ki volt nyilaspárti. Hegyi egyet se árult el. Magában úgy gondolkozott, ti elmentek, én meg itt maradok. — így volt — helyeselte Barnabásné asszony. — Jó helye lesz náluk Erzsikének l — Mi is így gondoljuk Csak ez az én szegény uram így ne járt volna — állt lel az asszony és megtörölgette a szemét. — Bele kell nyugodni a jóisten akaratába. — Akkor eljön Bálint? — Elmegyek. — Köszönöm előre is, míg meg nem szolgáljuk — nyitotta az ajtót. Erzsike hátra maradt és búcsúzásul olyan igézőn nézett rám, hogy kalimpálni kezdett a szivem. Majd szerénven, tisztelettudóan vagv figyelmesen megállapította: — Nem jár sehova Bálint. Mindig ott látom az ablakban. Nem unatkozik? — Nem unatkozom. Azzal Batnabásék távoztak. Én meg visszahúzódtam szokott helyemre az ablakba, mint egy mániákus és szemmel kísértem a vendégeket az udvarukba. Erzsike többször viszszanézett, de nem mosolygott, nagyon komor volt az arca A koporsót már elhozták a városból, bele ls fektették a halottat. Készültem a temetésre. Amire soha nem került sor. Aznap délben csak a nagy szaladgálást láttam. Nem tudtam mire vélni a riadalmat, de amikor Barnabás bácsi kiborotválva, legszebb fekete ruhájában megjelent a lépcsőn, ijedtemben majd leestem a székről. — Édesanyám! — rikkantottam egyet. — Na, mi baj van? — ugrott be lisztporosan, könyékig feltűrt Ingujjban hozzám. — Oda nézzen, a Barnabásék udvarára és fogódzkodjék meg. — Szent Isten — szállt el anyám ajkáról a döbbenet. — Feltámadt volna? Ha nem csal a szemünk, bizony fel! Ott áll a lépcsőn és dörzsöli a szemét. Mintha sokáig aludt volna. Akik körülötte állnak, szaladásra készen. Elég lenna egyet dobbantania és mindenki hanyatt-homlok menekülne. — Még Barnabásné asszony is csak úgy simogatja a karját, mintha halottat simogatna. Nézze csak, édesanyám l — Ez nem jó jel. Meglásd, valami nagy baj zúdul a falura. — MibőJ gondolja? — Hát ebből a feltámadásból. Jő nem lesz belőle. — Miért? — Aki egyszer elindult, az már ne térjen vissza. Nem lesz szerencséje! Barnabásék udvarán nagyon sokan zsúfolódnak. Mindenki a gazdát nézi, nem akar hinni senki a szemének. Ha mozdul Barnabás bácsi, ők is mozdulnak, ha néhányat lép, ők is néhányat lépnek. Az idősebb asszonyok összekulcsolt kézzel imádkoznak. A gyerekek riadalommal a szemükben kíváncsiskodnak. Néhány perc múlva utat nyitott a csődület Domonkos Péter előtt, aki halálos sápadtan, összetörten támolygott szomszédja és a felesége karján. El se tudtam képzelni, mi történhetett vele. Ö is velük tartott azon a bizonyos reggelen a városba, akkor még nem volt semmi baja. Jó étvágya volt. Az istápolnokl kútnál az uraságéból tíz holdért korgott a gyomra. Kisparaszt volt öt holddal, tavasztól őszig a földjén dolgozott, télen meg az erdőn napszámos munkát vállalt. Szeretett kölcsönöket kérni. Könynyen kérte, nehezen adta vissza. Barnabáséknak máig is tartozik, pedig harminckilenc tavaszán kérte, máig sem adta vissza. Harag lett belőle. — Mi történt vele? — csodálkozott anyám. — ö a halottkém, ö állapltja meg a halált, ö engedélyezi a temetést — világosított fel és úgy lisztesen, feltűrt ingujjban kiszaladt és elvegyült a nép között. Anyámtól aztán a következőket tudtam meg: míg Barnabásné aszszony nálunk járt Erzsikével, megérkezett Domonkos Péter, a halottkém. Odaállt a koporsó fölé és a zsebébe nyúlt. Mindig hordta magával a jól bevált ténymegállapítót, a libatollat. A halott orrához dugta és várta a hatást. Remegnek e majd a pihék. A toll megcsiklandozhatta a Barnabás bácsi orrát. Mert felnyitotta a szemét. Ránézett a halottkémre. Domonkos Péter visszahőkölt, de csak egy pillanatra. Ugyanis a halott megint becsukta a szemét. A halottkém erre ismét odadugta a tollat. Barnabás bácsi újra felnyitotta a szemét és akkor már fel ls mordult. — Hát te mit keresel '«? Az én házamban? — mondta és felült a koporsóban. — Meghoztad a pénzem? — Meeeg — makogta a halottkém, és hőkölt vissza a koporsótól. Ekkor már Barnabás bácsi észbe kapott, hogy nem a legjobb helyen fekszik. Kiugrott a koporsóból, ö felállt, kiegyenesítette a derekát, kihúzta magát, Domonkos Péter meg ijedtében ájultan dőlt el. ŰJ SZŐ 8 * 1985. augusztus 14.