Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-07 / 217. szám, szombat

BESZÉLGETÉS FÁBRY ZOLTÁNNÁL STÓSZI MÉRTÉK A lem elször járok a faluban, s a Rozsnyóról Stószig l\l vezető kacskaringós, mondhatni lélekveszejtő / V szerpentin út is régebbtől ismerős, mégis mindig némi elfogódottság és szorongás vesz rajtam erőt. A sebesvizű patakok zúgásától hangos, s a fenyőkkel övezett, hegyek közé ékelődött fürdőhely nemcsak a találkozás izgalmát ígéri, hanem a levelekben jelzett megrokkant egészségi állapot miatt jogos nyugtalanság érzését is kelti. A szorongást csak a találkozás percet oldhatják fel. A gyors helyzetfelmérés derűsnek ígérkező pillanatát később beárnyékolja ugyan a látszat mögött settenkedő valóság, mégis, jól esik látnt a vendéglátó frisseségét, örök nyugtalanságát az elvégzendő munkával szemben. Bizakodását kétségek tarkítják ugyan, de minden ideje, türelme és töprengése a munkájáé. Minden érdekli, s meglepően mindenről tájékozott. Az irodalmi és politikai kérdésekről épp oly szívesen, lelkesen beszél, mint például a rozsnyói pionírok figyelmességéről. Megfontoltság, nagy élettapasztálat és bölcsesség cseng szavaiból. Nem az egyéni érdek és klcstnyesség, hanem az emberiség, s a közösség nagy ügyének szolgálata hatja át mindennap)alt. Az Idő parancsát követi, s az „anyagbőség és tisztító magány" magaslatáról, missziót teljesítve, emeli fel szavát a békéért, az embertelenség ellen. S nagy tudását oda tudja szelídíteni irodalmunk apró, hétköznapi dolgaihoz ts. Murikásságát emelkedetten tiszta elviség és népének szeretete hatja át. Montesquieu írta valahol: „Ha valami nemzetemnek hasznos volna, de egy másiknak ártana, nem ajánlanám ..., mert elsősorban ember vagyok, csak azután francia, vagy mondjuk: szükségszerűen vagyok ember, s csak véletlenül francia". Ez a nagystílű emberség az ő munkásságára, embert magatartására is jellemző. Mindenkor és mindig ember volt; azokban a legnehezebb időkben is, amikor az igazak közül is nem egy megtévedt. A napokban 68. születésnapját ünneplő Fábry Zoltánt köszöntve egy harcos élet előtt tisztelgünk. Az élet kicsi és nagy dolgai egyaránt találkoznak az író stószi hajlékában. Most ezekből ragadunk ki néhányat. A cseppben azonban ott a tenger: Fábry Zoltán őszinte embersége, szellemének ragyogása. • Közel ötévtizedes írói-publicisztikai munkássága során lankadatlanul az emberi méltóságért küzdött. A mérceként és mértékként ismert vox humana a fejlődés tendenciáit — ha szabad így mondani — mennyiben respektálta. Más szóval: a stószi mérték tegnapi és mat érvényesítése milyen többlettel gyarapodott? — Még ez évben egy szlovák válogatás jelenik -meg kritikai Írásaimból (szlovák, cseh, magyar és világirodalom) „Vox humana" címen. Jő cím. Igaz cím, mert mondanivalóim summázatát adja. Aki írásaimat közös nevezőre akarja hozni, annak tegnap és ma a vox humana kifejezés fut a tolla- alá, és magam is vállalom, hisz négy évtizede tudatosan sugallom; és ha a vox humana először a szlovákiai magyar Irodalom kiildetéses Jelszavaként jelentkezett, ma, mint „stószi mérték" már egyetemesebb igazolást és értelmet nyert. Mi a vox humana? Nehéz kérdés. Pontosan, helytállóan meghatározni szinte lehetetlen. És most, hirtelen, kapásból, mit mondjak? Mit mondhatsz, ha rádtörnek és neked szegezik a kérdést: mi a felelősség, ml a szabadság, mi az erkölcs? Aki e kérdésekre azonmód felelni tudna, az megoldott volna minden mást. A vox-humanával is így vagyunk valahogy. Talán közelebb kerülünk értelméhez, ha magyarra fordítjuk: emberi hang, emberi szó. Ez így semmit sem mond. Hitleré is az volt. A fontos, mit mond az ember és hogyan mondja. A vox humana e hatványozottságban emberséges hang lesz. A hangsúly eredendően és összegezőn az emberségre esik. Az emberség itt az emberi méltóságot jelenti, az emberhez méltó szót és nyomában az embert emberségre elkötelező tettet. Az emberi méltóság nem disz, üres dekórum, semmire sem kötelező frázis. A vox humana szó és tett egyező valósága. Realitás! Csak így lehet vállaló és változtató tényező, — ha úgy tetszik, történelemformáló erő: szocialista humanizmus! A vox humana összegező elkötelezettség. Legjobb értelmezését József Attilának Thomas Mannt köszöntő verse fedi fel, amikor „emberhez méltó gondról" beszél. Radnóti az „emberséghez méltó értelem" elsődlegességét hangsúlyozza. E két meghatározás teljes megvilágításba hozza a vox humana lényegét. A vox humana magatartás-forma, állásfoglalás dolga. Erkölcsi kritérium, morális elsődlegesség. író, kritikus morális elkötelezettségének ktkerülhetetlansége. A szellem: erkölcs! Akárhogy és akárhonnan közelítsem meg a vox humana titkát, a végeredmény, a végszó mindig erre rímel: a szellem: erkölcs. Mit jelent ez egy kritikus esetében? íme, itt fekszenek a papírok: épp Gaál Gábor Válogatott írásainak első kötetéről írok cikket, mellyel már egy fél éve tartozom a szegedi Tiszatájnak. Itt rögzítem ezt a Gaál Gábor Idézetet: „A kritikus nem az élvező egyéni, hanem a közösségek tiszta céljaiért küzdő emberi szellem képviselője". Ahol a kritikus, az író az emberségi közös célokat elejti, ott kivédhet&tlenül az antihumánum útjára téved. Ez feleletként arra a kérdésre is érvényes, hogy a vox humana pályámon milyen töblettel gyarapodott. Ami az „emberirodalommal" kezdődött, az következetesen csak a szocialista humanizmusba torkollhatott. A vox humanához való hűség csak állandó, érlelődő folyamatosságban képzelhető el. Törés nélküli állandósultság, és ez a töretlenség adja és hozza a többletet: a kié rést. A vox humana — úgy gondolom — az író nélkülözhetetlen alapállása és az Irodalmi folyamatosság következetessége. Eredő és summa. • Az író feladatát, felelősségét, igazságkereső harcát miben felölné meg? — Az elmondottak után ez a kérdés szinte feleslegesnek látszik. A vox humana azonban valóság, realitás. És a valóságirodalom (melynek alapja József Attila, hites mondata: „az igazét mondd, ne csak a valódit") — konkrétumon alapul. Korunkban a feladat így szinte magától adódik. Tegnap csakúgy, mint ma. Ahogy tegnap az embertelenség totalitása — a fasizmus háborúja és előzményei — láthatóvá, érzékelhetővé, élővé és éltetővé tette az embert, az emberséget az embertelenségben, úgy ma — amikor napjaink baljós jelei újra az embertelenség realizálása felé nyilaznak — az emberséget, a humánumot, ezt a tegnap bevált potencionális ellenerőt, kell megint jogaiba és kötelességeibe segíteni. A fasl2mus szörnykorszaka még nem múlt el. Akik a német fasizmus háborús bűneinek elévülési komédiáját játsszák le a nyilvános fórumokon, azok valójában a folytatásra, az új j háborúra spekulálnak. Az aktákat valamilyen formában le kell zárni, a világ rossz Izét elmulasztani, hogy a történelem legrémesebb — gyilkos, öngyilkos, — fejezetét, az atomháborút, tiszta lappal, az ominózus inulla-pontról és a Damoklesz kardjaként rémítgetett X-napról elkezdhessék: azaz folytathassák. A töretler folyamatosság ezen a síkon törvényszerű jelenség. A fasizmus az ismétlési kényszernek van alávetve, mondották tegnap egyformán Carl von Ossietzky és Willy Schlamm, akiből mára, mint amerlkanizált William S. Schlamm, az atomháború hajcsára lett. Nem véletlen, hogy az elévülés kimond ását Nyugat-Németországban szorgalmazzák, ahogy az sem lehet véletlen, miért demonstrálta tényként az elévülést épp Johnson Ame rikája, amikor a német fasizmus — tehát a fegnapvolt közös világveszély — Ieveretésének huszadik évfodulóját tüntetően elszabotálta. Az azonossá — háború világveszéllyé — vált Johnson nem sérthette meg Bonnt. E két vészjel, e két háborús fórum ma az Írói magatartás legaktuálisabb mozgatója lett világméretekben. Sertre, a helsinki békekongresszuson mozgósítási parancsot nyújtott ť.t a szellem embereinek. Ez a parancsteljesltés, ez a feladatkör oly magától értetődő, hogy minden mást háttérbe szorít. Az ember, az emberség, az összemberség — a tekintetnélküliség nihilpolitikájának megfelelően — újra a szakadék szélére érkezett. Vietnam az összegező figyelmeztető Jel. Minden összefügg. A görög események hátterében Vietnam áll. Amire még álmában sem gondolt a görög polgár, azt a nyakába akarták és akarják varrni: menjen amerikai szövetségesként a dzsungelbe meghalni! Ugyanakkor Bonn kézzel-lábbal kínálkozik: a Bundeswehrnek — csakúgy, mint majd három évtized előtt Spanyolországban a Wehrmachtnak — háborús gyakorlótérre, gyilkos próbára, élő célpontokra fáj a foga. Vietnam a tegnapi gyilkosok Guernicált Idézi. Az atomfasizmus ugrásra készen áll. Struccpolitika itt nem segít, a struccmagatartás maga a gyalázat. Ebben a pillanatban — öt perccel tizenkettő előtt — nincs más alternatíva, mint béke vagy világkatasztrófa. Az író — elveszőn és elveszejtőn — nem állhat a katasztrófanihilizmus vagy a „miközömhbzzá" térfelén! Az ő bűnére nem volt sem tegnap és nem lesz sem holnap mentség. Az írő és irodalom, mint háborús bűn — nem évülhet el sehol és soha! • Mi volt az Indíték, mely meghatározta hovatartozását? — A kérdések kezdenek logikus egymásutánba kapcsolódni. Az Írói magatartás kivédhetetlen háborús alapállását rögzítettük az előző mondatokban. Feltétlen háborúellenességét, antimilitarizmusát, antifasizmusát. Az én magatartásomat a háború átélt tényvalősága határozta meg. Erről már többször és több helyen szóltam. Az indító lökést a háború adta: a „gyilkos élmény". A „Béke igazá"-nak bevezetője és első írása bőven taglalja ezt a Damaszkuszt: ezt a valóság Igazára döbbentő változást, mely aztán kifelé a társadalmi változtatás kényszerét sugallta az olvasóba. Első világháborús élményem — és milyen kicsiség volt ez a második totális gyilkos valóságához képest! — csak a háborúellenes táborba vezethetett. Az antifasizmus életfeladattá lényegült, életsumma lett: a vox humana konkrét értelmet és formát nyert. A műfaj neve: antifasizmusl • Az irodalmi folytonosság szemszögéből hogyan ítéli meg napjaink csehszlovákiai magyar irodalmát? — Ha összevetjük irodalmunkat a tíz év előtti állapottal, a fejlődés mennyiségileg és minőségileg kézenfekvő és tagadhatatlan. A tematika — újabban különösen a regényírás — mitha csak az irodalmi folytonosság eddig volt légüres tereit akarná kitölteni, eddig volt kihagyásait pótolni: igyekszik tegnapi és mai életünket keretbe foglalni, történelmet írni. És Így is van rendjén, mert a regény: történelem. Hallom, hogy a prózaírók neheztelnek rám, amiért az Élet és Irodalomban megjelent beszélgetésben felftgyeltetőn csak a költőket ugrattam kl. Ma már bevallhatom, hogy ez taktika volt a részemről, az akkor már tapasztalható javulási tendenciát, a pozitívum Jelentkezését akartam ilyen módon új nekifutásra provokálni. Sikerült-e? Az új regények, novellák lesznek a megmondhatói. • Az utóbbi években hazai vonatkozásban sok elmarasztalás érte a kritikát. Az irodalmi termés és a kritikai gyakorlat kölcsönhatása álapján mi erről a véleménye? — A kritikával — lásd a KúriaKvaterka, Kultúra adalékait és az Antisematizmus megállapításait — itt mindig baj volt. Mondják: a kritika az irodalom tükörképe. Amilyen az Irodalom, olyan a kritika; vagy megfordítva: amilyen a kritika olyan az irodalom. Ez csak nagyjában igaz, mert adódhatnak helyzetek, amikor az irodalom és a kritika viszonylatában aránytalanság áll be. Művek születnek, de hiányoznak a megfelelő kritikusok; s adódhat helyzet, amikor a kritika megfelelő művek hiányában csak félgőzzel dolgozik, vagy üresen fut. Ez az a veszélyes állapot, amikor a kard elemészti a hüvelyt. Példája lennék, mert az ellenvetések — különösen Magyarországon — azt hányják a szememre, hogy itteni, kisebb értékű példákon demonstrálom azt, ami nagyobb fajsúlyú művekkel adekváltabban lehetne felmutatni. Az ember azonban — még ha nem is próféta a saját hazájában — nem maradhat hűtlen szűkebb köréhez, embereihez, magyarjaihoz, irodalmához, — mely itt létbizonylatot is jelent egyúttal. Aki negyvenöt éve segített dajkálni, növeszteni, izmosítani, pallérozni egy Irodalmat, az rabja is egyúttal, elkötelezettje, felelős tartozéka. Az „itt élned halnod kell" irodalmi viszonylatban is érvényes! A „Harmadvirágzás" egyik legfontosabb — és legsikerültebb — írásának a „Res poeticát'" tartom, mely az aránytalanság felbontásának Iskolapéldája lehetne, mert itt induló költőkkel is demonstrálni tudtam a költészet egész komplexumát. A pedagógiában nincs nagy és kis téma. Mindkettőt maximálisan kell venni és kezelni. A fő: a sugallat ereje. A kivetett mag valahol mindig jó talajba hull. És én hinni akarok az itteni jó talajban. „Lészen gyümölcs a fán": előlegeztem a bizonyosságot 1954-ben. Kritikai életünk sokkal nagyobb baja az, hogy szám szerint kevés a kritikus, és hogy kritikusi utánpótlás alig van. Nem Jelenik meg itt sok könyv, és mégis akad, mely egy sor kritikához sem Jutott; néha pedig egy év, sőt évek is eltelnek, amíg a kritika megjelenik. Azonnali reagálásról — pedig ez jelenti az irodalom éltető pulzálását — nálunk ritkán beszélhetünk. Jómagam betegségem miatt már alig jöhetek számításba (ez évben egyetlen kritika Jelent meg tőlem) és így egyre égetőbbé válik az utánpótlás kérdése. • Goethe szerint „a művészet tárgya a szép és a nehéz". A mai — modern költészet kísérletező útkeresése — és itt elsősorban a fiatalokra gondolunk — véleménye szerint mennyiben tesz eleget ennek az igénynek, s miben látja a buktatókat? — Az irodalom, a művészet kíséri letezés, újkeresés nélkül elképzelhetetlén. Ez az élet jele és joga. Ahol ez nincs, ott ernyedés áll be; és a dekadencia morbid lázában mégis életszínt demonstrál: valami újat produkál, „modern" lesz. És itt van egy veszélyes buktató: az „új" álarcában, a modernség Jelmezében a dekadencia, a hanyatlás színei és hangjai lopakodnak be művészbe, íróba, csakúgy, mint a nézőbe és olvasóba. Csak az a kísérletezés lehet pozitív, mely a valóság talajában gyökerezik. A dadaizmus, az expresszionizmus, az absztraktizmus és a szürrealizmus tegnap forradalmi jelenségek lehettek, mert ellenállást fejeztek ki a tőkés életszemlélettel szemben, tiltakozást az imperialista háborúk ellen. Nem lehet véletlen, hogy az antifasizmus nagy írói miért épp a tegnapi kísérletezők soraiból kerültek ki. Költők kísérletezése konkrét távlati cél nélkül: semmis. Izgalmas játék csupán. A legégetőbb, legaktuálisabb írói feladatot fentebb kijelöltük. Ifjú költőink kísérletezzenek: ez nem csupán joguk, de kötelességük ls. De ha kísérletezéseik nem állnak arányban a konkrét korproblémák vállalásával, hangsúlyozásával, akkor légüres térbe kerülnek és menthetetlenül elhalnak. A valóság kikerülése reálisan bosszúlja meg magát. A líra és a realizmus összefüggése megbonthatatlan. A „Harmadvirágzás" 1954-es névadó cikkében Alfréd Döblint idéztem: „A költészet előfeltétele a realitást felfogó, átlagon felüli éles szem és érzék. Természetszerűen, mert a költészet a valóságból nő ki és a realitást soha el nem hagyja." • Megjelent művei közül melyik áll Fábry elvtárshoz a legközelebb? — Kérdezz meg egy anyát: melyik gyermekét szereti a legjobban? Tud-e, mer-e különbséget tenni? Egy esetben talán. Ha valamelyiket igazságtalanság éri, vagy nincs szerencséje az életben, és Így azt dédelgetőbben kell melengetni, vigasztalni, mellre ölelni. Nekem is van egy ilyen lélekből leledzett legkedvesebb gyermekem, a talán soha meg nem jelenő, 1946-ban írt „A vádlott megszólal". A „Palackpostá"-ra se mosolygott a szerencse. Noha „hagyatéki letét" volt, mégis csonkítottan és idegen átírásokkal jelent meg. • S végül a szokásos, de számunkra mégis izgató kérdés: mik a jövőbeit tervei? — A terveket — megvalósításukat — egészségi állapotom szabályozza. Az „Európa elrablása" — mely könyvalakjában bővebb lesz és sokban' különbözik az annak idején az Irodalmi Szemlében közölt fejezetektől — második kötetéből eddig mindössze egy fejezet íródott meg, A „Korunk" anyagából állítottam össze egy cikkgyűjteményt „Valóságirodalom" elmen. Ehhez elő- és utószót kéne még írni. Az „Európa elrablása" első kötetének előszavát e napokban (vagy hetekben) próbálom megcsinálni. Közben mindenfelőlről kéziratokért ostromolnak, de most már nem ígérek semmit. A kereslet nagy, de a kínálat minimális, és így a mérleget — e beszélgetés pontjaként — elégedetlenül és szomorúan zárom le. FONOD ZOLTÁN WOLFGANG BÄCHLER: A FÖLD REMEG MÉG A föld remeg még, döngenek csizmatalpak. , Évről évre kizöldül a mező. A kínok, bár kiálltuk, itt maradnak lényünkben és ráncaiban az arcnak. Álmunkból a múlt sokszor tör elő. Mi ontottunk, a vér szétszivárgott a földbe. Piros még a heg és még egyre ég. A könny felszáradt, mely utunkra folyt ömölve. Meghitten, mosolyba, átokba és örömbe zártan, mint örök társunk, a halál kísér. Városok omladoznak még viharos éjben. A szélben virágjjor s hamu vegyül. Gödörben megfúltak hörögnek még a mélyben. De önigazolók ágálnak már a téren, míg fülünk s az övék belesiketül. Mint gyermekkorunkban, a nyarak úgy ragyognak, Az árnyékok mélyen hullanak belénk, Világos kérdést is sötétbe vonnak, Dombokon, hol keresztek magasodnak, súlyos, fanyar új bor érik a venyigén. Hajnal Gábor fordítása az özönvíz után című antológiából. (Európa). MB5. augusztus 7. * (JJ 9