Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-07 / 217. szám, szombat

ts <D v. :0 S3 '0 2 oo "55 -O «o BIHARI KLÁRA: CIGÁNYLÁNY, DOBBAL A

mellékutcai kis üzlet homlokán a cégtábla ezt a feliratot viselte: Szilvás! Ferenc üveges és képkeretező. A kirakatban hosszúkás, csiszolt szélű és fehér keretbe foglalt tükrök lógtak az egymás mellé vert szegeken. A tükrök alatt aranyozott, meg ezüstös rámában egymáshoz hajló új házasok, ijedt arcú iskolások, hason fekvő, felemelt fejű csecsemők néztek keresztül a leülepedett porrétegen. Odabenn, a sarokra összetolt két hosszú asztal egyikénél, úgy, hogy balfelől érte a kirakaton behatoló világosság, sovány, görnyedt hátú, deres fejű férfi dolgozott. Méricskélt, számolt, fűrészelt és gyéménthegyű szerszámával nagy üvegtáblákat vágott szét a pontos jelölés szerint. A falakon az égő szívére jutató Üdvözítőt, Szűz Máriát, a Szánt Családot és az Angyali Üdvözletet ábrázoló olajlenyomatok, régi fotográfiák és különböző méretű tükrök függtek. Mindkét munkapadot lécék, leszabott fadarabok, keretezésre váró festmények és Ismeretlen rendeltetésű llmlomok halmaza borította. Annak az asztalnak a szélén, amelyiknél az üzlet tulajdonosa dolgozott, kövér, szürke macska szunyókált. A csendben hangosan csettent a lenyomott kilincs. Szilvás! az a|tó felé kapta a fejét, de mindjárt csalódottan vissza ls fordította. — Maga az, Benda úr? Már megint Itt van ... — dünnyögött bo$zszúsan és a gyémántvágót Ismét az előhúzott vonalra illesztette. Az ajtón apró termetű, vékony ember lépett be, a vasúti hordárok sötét zubbonyában. Őszülő, oldalt elválasztott haja alacsony homlokí ra csúszott az ellenzős sapka alól. Borotvált arcán függőleges, puha redők húzódtak, és széles nyergű, he' gyes orra is olyan puhának látszr tt, mintha tésztából formálták volfia. Kicsiny szemében, amely fölött s :éles, de megritkult, színtelen szemöldök húzódott, alázat, s egyben vaszság csillant. — Jó napot, Szilvás! úr! Ha n}ár erre járok, csak nem kerülöm el f— kezdte derűsen, s azzal az elszántsággal, hogy a barátságtalan fogadtatásról nem vesz tudomást. Szép őszünk van... Ha így mégy tovább, megtakarít még vagy két mázsa szenetl — folytatta hízelgőn és vidáman, mintha ez a saját hasz na és öröme volna. — Máris fázik a lábam... Kö(iy nyű magának! Aki szüntelenül cl jekedlk,- talpal, annak mindig melege van. De én tlz, meg tizenkét órát állok egy helyben naponta, lefagyhatok a cementpadlóhoz. felelt az üvegező mogorván, anélkül, hogy a hordárra nézett volna. Benda kínálás nélkül elfoglalta a Szilvási háta mögé állított régimódi, magas deszkaszéket. Befelé fordult lábfeje nem ért a földig, két nagy, vörös kezét az ölében egymásra fektette. — Sokat dolgozik... Persze, ha sok a munkája, nincs mit tenni, hajtani kell... — mondta kis szünet után együttérzéssel, amiből kicsendült a céltudatos ravaszkodás. Szilvási megértette, hogy panasza visszafelé sült el. — KI tudja, meddig lesz így ... — mormolta bosszúsan. Mély, rekedtes hangon krákogott, aztán megkérdezte: ' — No, mi az? Megint látni akarja? Benda fészkelődni kezdett a helyén, a szék halkan nyikorgott alatta. Szapora pislogással próbálta elfedni szemének diadalmas fényét. Hát, ha olyan jó lenne és elővenné ... — felelt meghunyászkodó, hízelgően alázatos kéréssel. Szilvás! letette a vágót, s előbb az egyik, azután a másik asztalon kezdett kotorászni. A lécek, rongyok, papírminták, üres ablakkeretek alól jó sokára előhúzott egy majdnem méternyi nagýságú, kifeszített festményt és a falnak támasztotta. — Itt van nl... csudálhatja... — mondta kelletlenül. — Most már harmadik hónapja tartom Itt, maga majd minden héten beállít, hogy megnézze, de a rámájára még most se adott előleget. — Arra is sor kerül előbbutóbb ... — válaszolt Benda azzal a gyengéden engedékeny hangsúlyjal, amellyel a nehéz, nyűgös betegeket szokták lecsillapítani. — Nagyon jó ez Így is ... Vagyis addig, ameddig összegyűlik a dugott pénzem, így Is megteszi... — tette hozzá gyorsan, mert az üvegező gyanakvó felhúzott szemöldökkel hátrafordult. A látogató ismét egymásra tette két nagy, vörös kezét és fejét elmerülten oldalt döntötte. A festmény ingvállas, virágos kendővel körülburkolt cigánylányt ábrázolt. Lángoló rózsákkal teletűzdelt, vastag ecsetvonásokkal felkent fekete haja meztelen vállára hullott, merev mosolya kivillantotta viaszosan sima, piros arcából a fénylő gyöngy-fogsort. Egyik karjával csörgős dobot emelt magasra, a másikat, amelynek végén az összeszorított négy ujj egyformán hosszúnak látszott, mintha késsel metszették volna el — csípőjének támasztotta. Ráncos Ingéből a pattanásig felfújt léggömb duzzadtságával buggyant kl egyik, rózsabimbős keble, nyakát aranypénz-füzér fogta körül. — Az a hiba — szólalt meg kisvártatva a hordár lassan és óvatosan, anélkül, hogy szemét a cigánylányról levette volna —, hogy a feleségem nem tud a képről. Lenne ls kiabálás, ha megneszelné, hogy százhúsz forintot adtam érte. Én nem is akartam megvásárolni, de az a festő, vagy minek híják, addig duruzsolt a fülembe, hogy így meg úgy, pártolni kell a művészeket, míg le nem vett a lábamról. Meg azután az a baj, hogy ezt választottam ... — beszélt tovább panaszos, magát sajnáltató hangon. — De mit tegyek, ha ez a kép tetszett meg... Mutatott az az ember másfélét is, de minek nekem havas erdő, amikor telente annyi havas fát találok otthon, Gödöllőn, amenynyi jólesik. A cicás-gombolyagos se kellett. Van nekünk egy nagy anyamacskánk, annak minden évben annyi a szaporulata, hogy nem győzöm a Dunába hordani. De ilyen nemigen kerül a szemem elé ... —

i Állával a festmény felé bökött, azután várakozón sandított Szilvási hajlott, mozgó hátéra, lapockáira, az üvegező azonban nem válaszolt. Benda tovább bámulta a cigánylányt és két összeakasztott lávával lassan harangozni kezdett. Időnként nagyot nyelt, Ilyenkor arcán megmozdultak a puha redők és velük mozdult széles nyergű, hegyes orra ls. — Micsoda szép mejje van... — szólalt meg kis szünet után elmélyült, rezgő hangon, önkéntelenül és felsóhajtott. — A havas, meg a cicás képet még csak megszokta volna a feleségem, de ezt nemigen tűrné el a szentképek mellett... Elmondana mindennek miatta, nem ért ő az ilyesmihez ... Meg hogy még rámába is kell tenni... Az üvegező nyomban visszafordult: — Ez azt jelenti, hogy én ingyen raktárt tartok magának és soha nem ad előleget a keretre? — kérdezte mogorván. — Hová gondol? — felelt az iménti, alázatosan nyájas, csillapító hangon Benda. — Majd lassacskán előadom a dolgot a feleségemnek ... Meg összegyűlik a dugott pénz is... — Kis ideig hallgatott, elmerülten szemlélte a cigánylányt és tűnődőn folytatta: — Vehetnék egy kis fehér olajfestéket és befesthetném a mejjét, de hát halálos vétek lenne... Meg azután mit ls érne úgy az egész... — Bánom ls én, befesti, nem festi, ez nem tartozik rám. De már harmadik hónapja tartja Itt és még egy fillért se láttam. Én nem vagyok állami alkalmazott, nem kapom elsején a százasokat, holnap abból eszek, amiért ma megdolgozok — szólalt meg Szilvási szemrehányón. — És azt is megkaphatja, hogy váratlanul lehúzzák a rolómat, mert a kisiparos csak megtűrt senki, bármikor el lehet venni tőle az üzletét, meg az iparengedélyét, avval, hogy menjen ő is szövetkezetbe, mint a tőbblekl — fejezte be váratlanul nekltüzesedve, szinte úgy, mint aki már élvezetet talál tulajdon keserűségében. Hadonászni kezdett a gyémánthegyű vágóval, sovány arca kipirult. A hordár felállt a székről. Már akkor rázni kezdte a fejét, amikor Szilvási még a mondanivalója közepén tartott és jobbra-balra mozgatta felemelt tenyerét. Ugyan már, hová gondol? — mondta behízelgően lágy hangon. — Nem nyúl az állam azokhoz, akik alkalmazott nélkül, a maguk erejéből tartják fenn az Iparukat. — Elhallgatott, szeme ravaszul megcsillant és sebesen, odaadó együttérzéssel tette hozzá: — Az egyik kollégám unokájának a férje miniszteri ember, jogász, vagy mi... Az én kedvemért bizonyosan megteszi, hogy körülszimatol, hogy ls áll ez a dolog a kisiparosokkal ... A jövő héten majd megint erre kerülök és hírt hozok magának, csak úgy barátságból, semmi másért. — Alázatosan, pislogó, rejtett derűtől csillogó szemével az üvegezőre hunyorított: — Jó lesz? — Ugyan már... — mormolta Szilvási és gyanakodva nézett rá munkája mellől. Azután felrántotta a vállát, s még valamit mondott, amit nem lehetett érteni, de a hangsúlyból a másik kiolvasta a megadó beleegyezést. A

hordár még egy pillantást vetett a cigánylányra, tiszteletteljesen elköszönt, és egész testével a kilincs felé fordulva, Óvatos lllemtudással, vigyázón csukta be az ajtót. A kirakat oldalánál összehúzódva addig leselkedett, míg az üvegező festett felületével lefelé fordítva, az egyik lomhalmaz aljára nem csúsztatta a képet, azután vidáman és elégedetten elindult hazafelé. MICHAEL GUTTENBRUNNER osztrák költő. FSiskolal tanulmányai, maid egy grafikat kísérlett intézet látogatása után kertész lett Bécsben. Több vers- és próza kötet szerzO/e. Utolsó kötete „Ungereimte Gedtchte" IRímtelen költemények) címmel Hamburgban 1959-ben ben jelent meg. Egész életműve szenvedélyes kiállás a fastzmus, a militarizmus, végső soron a háború ellen. Alábbi Írásában ts egyrészt a náci Németország bűneit idézi fel, másrészt pedig az ellen a német polgárság ellen emel szót, amelyik ma az NSZK-ban a fasiszta, militarista emlékek ápolásával megnyitja a kaput a revanststa militarizmus előtt. MICHAEL GUTTENBRUNNER: ELUTASÍTÁS N

em az vagyok, akit kerestek. Semmi kedvem, hogy tűzbe menjek értetek. Én sohasem háltam veletek. Édes álmodozni erdőkről, melyeket még nem érintett fejsze. Szeretem a hegyeket, ha csúcsaikra még senki sem tűzte ki buzgólkodásának fecsegő zászlaját. XI nem élitek túl az erdőket és hegyeket. De én megvédem a bőrömet. A kutya bundáját sem hagyom lenyúzni, ameddig karom elér, és hova kezem árnyéka vetül, nyiratlan maradjon a teremtmény! Ti kiáltottatok így: „Csillagok, hulljatok ránk! Föld, hasadj meg!" Ti hívtátok a háborút. Kórusaitok éveken át körülharsogták a Szörnyeteg fellegvárát. Ragadozó pofája a kis bajusszal bemarta magát az elkövetkező századokba. Nem hittétek el, hogy a bombák és gránátok odaátról is célba találhatnak. Mikor azonban városaitokban egyre több lett a kiégett víztartály és az elöntött pince, ujjal mutogattatok azokra, akik áttörték hazugságaitok felhőit. Ekkor Így szóltatok: „Hisz asszonyok és gyerekek élnek itt, játékkatonák között, erődítményeink nem beton-kolosszusok, csak csecsemők bölcsői a lombok alatt." Az embereket, mint veszett ebeket felhúztátok a fákra. Mértéketek az aljasság. Az ibolya s még a csalán ls becsesebbek, mint azok jelszavak, lengő lobogó zászlók, melyeket folyton magatok előtt hurcoltatok, melyeket követtek. Titeket a pokol követ. A számtalan, erőszakosan és fondorlatosan elkövetett gyilkosság miatt emelt vádak elhalkultak, elfújta őket a szél, hiszen megint a „régiek" vagytok: polgárai és kezesei egy rendnek, melyet az élet elé helyeztek, mint az akasztófát az örök üdvösség elé. Elfelejtettétek már, amit a hóhér vérrel a fénybe mázolt, fejtől fejig lépkedve, makacs és magányos munkában. Ajtótok nyitva áll minden irgalmatlan cinkostárs előtt, aki meglelte és már el is felejtette irgalmas bíráját. „Gyertek el mind, ti életvidám emberek, akik csak a szálkát látjátok meg a sánták és a hülyék szemében. Gyertek, felvidítunk benneteket. Túl sokáig tart már ez a sivár, fél-rossz lelkiismeret, bár isten angyalai a javatokra sáfárkodnak vele." — így hirdeti a mikrofon. Én pedig azt mondom: „Gyilkosok vannak közöttünk. Hiénák vannak közöttünk. Ti virággal és rezesbandával fogadtátok a gyilkosokat. És a melegebb üdvözlés annak jutott, akinek a kocsija 16 nélkül futott." H

azudjatok tovább! Bal kezeteket tegyétek oda, ahol nincsen szív, és jobbotokat nyújtsátok kl a szegények torka felé. Tépjétek kl a falatot a szájukból. Söpörjétek össze a népek hazátlan szemetét, és küldjétek őket új otthontalanságba. Fektessenek síneket a sivatagba. Hajtsanak gépeket. Mert tolni kell azt, ami Inog. És a morzsák, melyek gazdag asztalotokról lehullnak, ne annak jussanak, akinek nincsen pártfogója. Még a hulladékot ls értékesítsétek, mint csemegét az alvilág piacain. Nem kerestetek még eleget, raboljatok tovább! A háborútokban nyomorékká vált teremtményt cserbenhagytátok. Abban az időben, mikor ő csonjait beültette villátok kertjének rózsatövei közé, én betegen feküdtem a város e^y távoli zúgában. Kilátásom a kórház hosszú, keskeny folyosóira nyílt, váladékkal festett falakra, szennyes fehérneművel tömött üregekre és a vér- és esőmosta aszfaltutakra, melyeken megtört a villany fénye. A teremtmény éhségtől vinnyogott. Ti pedig a magatok tűzhelyén fővő fazékra gondoltatok. Figyeltétek kellemes rotyogását. Mint buborékok szálltak fel a számok, nőttek, habosodtak és kifutottak. A fazék oldalán lecsurgó kotyvalék szétfutott az izzó kályhalapon: szociális tűzetek gőzzé vált, és bűzlött, mint a pestis. Az élet vizéből merítettetek, az élet fáját aprítottátok és elkevertétek vérrel, állati és testvérvérrel, és a szellem sójával fűszereztétek. Visszaéltetek az eszmékkel, fűszerként használtátok őket zabátokhoz. Most így szóltok: „Rendnek kell lennie, ml rendet teremtünk". Úgy beszéltek a nyugalomról és rendről, mint legfőbb javaitok őrzőjéről és gyarapítójáról, holott a háborút tekintitek minden dolgok atyjának. Így szóltok: „Rend van, ha a vonatok menetrend szerint közlekednek. Ha az órákon egyezik az idő". (Azokén, akik engedelmeskednek, azokéval, akik parancsolnak.) Ha kettő meg kettő a ti javatokra négy. Ha a város utcáin több besúgó, meg rendőr hemzseg, mint szegény vagy vidám ember, Ha a rend eme őrzői megzavarják a forgalmat, elárasztják a legbékésebb tájakat ls: a folyópartot, parkok padjait, alvó házak között a holfényes sikátort." A katona, aki hadba vonult, hogy megtanuljon rettegni helyettetek („Pihenj!" — „Menetelésben indulj!" — „Gépfegyvertűz jobbróll" — „Gránát balról!"), a győzelem után, a győztesek szemétdombján még kinyalhatta az eldobott konzervdobozokat. Csak a tl ajtótok előtt halt éhen. S

usogó erdőben az ember szép meztelenségéről akarok álmodni. Ha ti már nem lesztek, megkönnyebbül majd a szívem. Milyen csodálatos lesz csillogó sziklacsúcsokról, fák lombkoronáján át benézni elhagyott utcáitokba. Mikor már semmi sem lesz ott, sem felvonulás, se menetszázad. Örökre bezártak a mozik, még a kaszárnyákban is csend tanyázik. Az emberek, állatalkat maguk előtt hajtva, elvonultak más vidék felé. Mert a hamura, amit itt hagytatok, nem lehet építeni. Romjaltok fölött, a véretekkel áztatott földből nem sarjad kl semmi. Távol mindentől, ami a tiétek volt: rombadőlt otthonoktól, törvénykönyvek és érzelgős regények esőverte rakásaitői, harcterektől és sportpályáktól, még sokáig hallani fogom a békés mezőkről felém zengő vadászhalihót: a felszabadult teremtményt örömujjongását, az emberség évezredében. Közületek ki ültetett be valaha ls egyetlen emberi kertet? Én még nem néztem a halál szemefehérjébe. Ha rátok nézek, a gyermekekre kell gondolnom. Mielőtt a halál kioltotta volna szemük fényét, vörösen Izzó vasmarokkal ronggyá tépte a képeskönyvüket. Az őrök eltűnt táj képeit: cikornyás tornyú kastélyt a tengerparton hajnalpiros és alkonyatzöld fényözönben. Láttam a fiúkat, akik utolsó nap az iskolában még a mellérendelt és alárendelt mondatokkal vesződtek, láttam őket holtan feküdni a földön. Törvényetek nevében agyonlőtték őket a katonák, akiknek kiképzésére oly büszkék voltatok. A katonákat egy tábornok vezényelte, a meggyilkoltak nevét az osztálykönyvből íratta ki és a névsort kiszögeztette a házak falára. A plakát alá pedig odakanyarította a nevét, K

érditek, hol van most? Utolsó tömeggyilkosságáről nem tért vissza, de mint hős, ott ül ma is az asztalotoknál. Felpanaszoljátok meg nem érdemelt sorsát. Aggódtok, hogy van-e cigarettája. És követelltek szabadon bocsátását. Én azt szeretem, amire tl rá sem néztek. Amit nem érint meg szenynyes vágyatok. Nem hívtalak benneteket, még leggonoszabb álmaimban sem. Hiába jöttetek el hozzám. Tévedtetek. LátA Anna fordítása ÜJ SZÖ 8 * 1985. augusztu* 7,