Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-04 / 214. szám, szerda

ÉLVEZIK A NYARAT LÁTOGATÁS EGY PIONIRTÁBORBAN Aszoknyás A zeherjei EFSZ irodájának ajtaján korán reggel egy fiatal lány kopog. Válaszra sem várva benyit. Köszönés után az elnöknek szegezi a kérdést. — A mezőn vannak már a trakto­rok? — Igen. A válasz megnyugtatja. Az elnök bemutatja: — Navrátil Mária az agronómu­sunk. Egy éve került ide a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskoláról. Az agronómus leül régimódi író­asztala mögé. Iratcsomót vesz elő, de tekintete elsiklik a papírok fölött. Gondolata másfelé jár. Halkán, szinte csak úgy magának mondja. — Eljár az idő ... Június 15-én mú­lott egy éve, hogy itt dolgozom .., — Az évzáró gyűlésig mint csoport­vezető ténykedett — mondja az el­nök. — Megismerte az embereket, a határ fekvését... Most agronómus. — Kezdetben féltem az új beosztá­soktól — mondja Marika. — Szokat­lan volt. Ma már jól érzem magam az EFSZ-ben. Megszerettem az Itteni em­bereket. Nehéz szívvel válnék meg tőlük. Marika Rimaszombatbői Jár Zeller­jére. A bejárás körülményes. Reggel hétkor jön az autóbusz. A szezonban ez nincs korán. Ha délután öt órakor nem utazik vissza, három kilométer­nyit kell gyalogolnia a későbbi járat­hoz. A nehézségeiről egy szőt sem szól. A közös gazdaságról kezd be­szélni: — Ötszázhetven hektár szántóföl­det bíztak a gondjaimra. Az idei év próbára tesz. Meg kell küzdeni a mostoha időjárással. Néha az ember azt sem tudja, hol a feje... Kapá­lás, takarmánybegyűjtés, mind, mind egyszerre. Mintha csak szavait akarná igazol-, ni, az elnök felé fordulva folytatja: — Kimegyek szétnézni a határba. Az elnök beleegyezően bólint. Az agronómus az iroda egyik sarkából gumicsizmát és nadrágot vesz elő. Várakozó tekintettel néz körül, Az elnök föltalálja magát. A gyógyszerek helyes raktározása Minden orvosság nagyon érzékeny. Alá van vetve sok külső tényezőnek, amelyek megváltoztatják a hatását. Ilyen a magas hőmérséklet, a nedves­ség, a fagy és a fény. A háztartásban a gyógyszereket száraz helyiségben 10—15 fok C hőmérsékletnél tartjuk. Soha sem tesszük az orvosságokat az élélmiszerek közé, mert ez nem min­dig marad következmények nélkül. Nagy figyelmet kell fordítanunk arra, hogy az orvosságok a gyerme­kek előtt zárva legyenek. Sok eset­ben tragikusan végződött a szülők feledékenysége. Több olyan orvosság, amely a felnőttekre gyógyhatással van, a gyermekeknek árt. Gyermeke­ket ne küldjünk a gyógyszertárba és ne nehezteljünk a gyógyszerészre, ha az orvosságot a gyermeknek nem ad­ja ki. Ez csak elővigyázatosság, mert pl. 10 gramm szemcsepp olyan meny­nyiség, amely halált okozhat. Legjobb elhelyezést találunk az or­vosságoknak áz elsősegély-szekrény­ben vagy zárható fiókban. Az orvos­ságok raktározását bízzuk a gyógy­szerészekre és semmisítsük meg a ré­gi orvosságokat. Helyettesítsük az otthoni orvosságraktárunkat egy első­segély-szekrénnyel. NAGY GÉZA Későn... Ebéd után megszomjazott. A délutá­ni munkakezdésig még volt elég ide­je, s a közeli büfében megivott két deci bort. Egy őrakor pontosan ott volt a munkahelyén, megindította a futószalagot, és folytatta a vagonból a burgonya kirakását. Négykor letelt a műszakja. Hazafelé készült, amikor egy gépkocsivezető barátja jött hozzá, és kisebb szívességre kérte. Az illető szalmát akart hazaszállítani teher­gépkocsival egy közeli községbe, s ba­rátját kérte meg a gépkocsi visszave­zetésére. A kérést nem utasította vissza. Az ebéd utáni két deci borról régen meg­feledkezett. Ütnak indultak a szalmá­val, a helyszínen lerakodtak, majd a vendéglőben egy pohár sörrel leöblítet­ték torkukról a szalma porát. Utána átvette barátjától a Járművet, s elin­dult hazafelé. Csúszós volt az út, erősen sötéted­ni kezdett, a kocsit nem ismerte úgy, mintha ő járt volna vele. Az elfo­gyasztott alkohol azonban, ha nem agronómus Elszívunk egy cigarettát — int flz udvar felé. Az ajtó mögött mondja: — At akar öltözni... Más helyi-, ségünk pedig nincs .. s Félig sem szívtuk el a cigarettát, amikor az agronómus is megjelenik az udvaron. Határnézésre vele tartok. Munkájáról sok dicséretet hallottam. Ezekután más felől érdeklődöm. — Férfhezmenetelre még nem gon­dol? Azt hittem, megharagszik a kérdé­sért. Válasza azonban minden kéte­lyemet eloszlatja. — Még a főiskolán megismerked­tem egy fiúval. A kapcsolatot ma is fenntartjuk. Igaz, messze vagyunk egymástól. Ö is el van foglalva, akár­csak én. A Dolný Kubín-i járás tvrdo­šíni szövetkezetének az agronómusa. Egyszóval, kollégák vagyunk... Ez talán az oka, hogy ritkán találko­zunk. Emellett egy évi katonai szol­gálat vár rá .., — Mivel tölti tehát szabad idejét?_ — A könyv a mindenem. Már az iskolában is erre költöttem a meg­takarított zsebpénzemet. Lélekzetvételnyl szünetet tart, majd folytatja: — Rimaszombatban kevés a szóra­kozási lehetőség. A régi barátnők ls volt nagy mennyiségű, űgy látszik, növelte a bátorságát, mert jobban megeresztette a gépet, mint amennyi­re a látási viszonyok megengedték. Pedig csak tompított fénnyel világí­tott, mert a kocsi reflektorai felmond­ták a szolgálatot. Tíz, tizenöt percet haladhattak az országúton, amikor mintegy harminc méter távolságban sötét tömeget vett észre az úton, melynek egyik oldalán stoplámpa vö­rös fénye pislogott. A következő pil­lanatban, körülbelül tíz" méternyire maga előtt egy emberalakot pillantott meg, aki sapkájával integetett a kö­zeledő Jármű felé. A tragédia elkerülhetetlen volt. A gépkocsivezető a váratlan helyzetben nem tudott dönteni, későn fékezett, és elkésve rántotta oldalra a kor­mányt; az úttesten integető ember nem ismerte fel idejében a veszélyt. Kétségbeesetten próbált félreugrani, de már nem lehetett. A tehergépkocsi jobboldali sárhányója elkapta a sze­rencsétlen embert, aki a súlyos ütő­déstől háromszor is megfordult a le­vegőben, majd mozdulatlanul elterült az úttesten. A tehergépkocsi az út menti árok­ban állt meg. Vezetője -falfehér arc­férjhez mentek... Egyébként is köt az iskolában létrejött ismeretség. Beszélgetés közben észre sem vet­tük, hogy túljutottunk a hegygerin­cen. A közelben egy traktort pillan­tunk meg. A traktoros a kaszálógép­pel bajlódik. Az agronómus is segít a meglazult csavarokat rendbehozni. Amikor a munkával elkészülnek, az agronómus a traktor nyergében te­rem. Vagy kétszáz méter után leszáll a gépről. — A főiskolán megszereztem a haj­tási jogosítványt — mondja magya­rázólag. — Ez most igen jól jön. Más szemmel néznek rám a traktorosok is, ha látják, hogy valamit én is ér­tek a mesterségükhöz. Szótlanul haladunk tovább a gö­röngyös mezei úton. Az agronómus töri meg a csendet. — Régi vágyam volt, hogy mező­gazdasági iskolán tanítsak. De egye­lőre elhalasztom arra az időre, ha majd férjhez megyek ... gyerekek lesznek... El sem tudom képzelni, hogy ne járjak munkába, s csak „gaz­dasszony" legyek. — Lakás van-e kilátásban? — A közeljövőben a szövetkezetünk egy két lakásegységből álló házat épít. Itt kaphatnánk lálkást „mi" is. Elhallgat, mintha megbánta volna, hogy erről beszélt, s témát változtat. — A múlt évben 1110 tonna silónk volt. Az idén sem lesz kevesebb. 50 tonnát a sertések részére készítünk. A takarmány másodszori betakarítá­sát egészében gépesítve akarjuk el­végezni. Csak az időjárás embereiné meg végre már magát. Késő délután tértünk vissza a szö­vetkezet irodájába. Az elnököt már nem találtuk ott. Az agronómus tás­kájából ennivalót vesz elől. Falatozni kezd. — Száraz koszton élek — mondja bosszúsan. — Amikor idekerültem, az óvodába jártam ebédre. A járási Isko­laügyi szakbizottság azonban később megtiltotta ... Nem tudom meddig bírja a gyomrom a száraz ételt. Kint szemerkélni kezd az eső. Az agronómus borult arccal nézi az ab­lakot. Ráncba szalad homloka ls. Hosszan hallgat. Nézi a mezőről ha­zatérő embereket, traktorosokat, akik közül egynéhányan betérnek az iro­dába; a beszélgetés témája az időjá­rás, a másnapi munka. Az agronó­mus is bekapcsolódik a vitába. Ami­kor kettesben maradunk, mosolygó arccal mondja: — Nem bántam meg, hogy ideke­rültem', ' IV < ­S az ajtó előtti tócsában mosni kezdi a gumicsizmáját. NÉMETH JÁNOS cal, remegő lábakkal indult a földön fekvő áldozat felé. Ha esetleg segíte ni lehetne ... Nem volt segítség! Az erdőből fát szállító traktoros, akí a tehergépkocsi vezetőjétől segítséget akart kérni, be­lehalt sérülésébe. A gázoló is, az áldozat is bizonyos mennyiségű alkoholt fogyasztott veze­tés előtt. Nem voltak részegek, csu­pán mérsékelt ittasságot állapítottak meg náluk. Az alkohol azonban még­is hatott, gátolta reflexeiket, s je­lentős része volt a tragédia bekövet­kezésében. Ladislav Luptíik Dolný Ohaj-1 la­kos, aki a tehergépkocsit vezette, éle­tében első ízben került bíróság elé. A huszonhat éves fiatalember munka­helyén is, lakóhelyén is jő hírnévnek örvend. Rendes, becsületes munkás­embernek ismerik. Vigyázatlanságával mégis egy ember halálát okozta. A Bratislavai Kerületi Bíróság má­sodfokon nemrégen tárgyalta a gá­zoló gépkocsivezető ügyét. Ladislav Luptákot Jogerősen tizenhat hónapi szabadságvesztésre ítélte, és két évre eltiltotta a gépjárművek vezetésétől. («ál.) Az FSZM közép-szlovákiai üdülőiben az árvíz sújtotta vi­dékekről körülbelül 1300 gyer­meket helyeztek el. A Közép­szlovákiai Téglagyár kuneradi „Tehliar" pionírtáborában jú­nius 28-a óta 136 ekecsl gyerek talált otthonra, ahol 3 tanító és 6 tanítónő, valamint a pionírtá­bor személyzete vigyáz rájuk. A pionírtábor meglátogatásakor Bak Piroska kolozsnémai tanítónővel ta­lálkoztunk először, aki a gyermekek­kel együtt érkezett ide. „A gyermekek nagyon elégedettek, mindent megkaptak, amire csak szük­ségük volt, ruhát, cipőt, különféle hi­giéniai- és tisztítószert. A téglagyár dolgozói játékokkal, sportfelszerelés­sel is ellátták őket. És ami a gyer­megszíveket a legjobban megörven­deztette, amiben a gondoskodás leg­szebb megnyilvánulását látják, az a Ružomberokról küldött 300 magyar mesekönyv. Kezdetben sok gyermek sírt az elhagyott otthon után, ma már megnyugodtak. Azok a szülők, akik meglátogattak bennünket, szintén dicsérőleg nyilat­koztak és bár gyermekeik távol van­nak otthonuktól, a megnyugvás érzé­sével távoztak, hogy teljesíthessék kötelességeiket. Az üdülő vezetőjétől, Kováč elvtárs­tól ezeket hallottuk: „Az üdülő személyzete és jómagam is elégedettek vagyunk a gyermekek­kel. Kezdetben féltem egy keveset, főként amikor Jobban megismerked­tem az „ottani" helyzettel és megér­tettem, hogy milyen lelkiállapotban vannak kis vendégeim. A kisebb kez­deti nehézségeken — sírás, félénk­ség — régen túljutottunk. Megszokták a rendszeres, napi ötszörös étkezést, amely mind mennyiségben, mind mi­nőségben kezdetben „gondot" okozott nekik. Habár az étlap összeállításá­nál minden tényezőt figyelembe vet­tünk, a gyermekek egy része az előt­tük ismeretlen ételeket mégis bizo­nyos előítélettel fogadta. Ma már azonban, főként a kisebbek, vissza­nyerték elevenségüket, árad belőlük az életkedv, a vidámság, igyekeznek mindent megtanulni és bebizonyítani képességeiket és a pionírtábor élete zökkenőmentes." Cséfalvay Sándor, a vezetők egyike, A japán vezérkar 1944-ben rádöb­bent, hogy elvesztette a háborút. Nem remélhette, hogy haditechnikájával és fáradt embertarta­lékalval döntően megváltoztathatja a háború kimenete lét, ezért — fana tikus hittel — va Iamilyen új csoda fegyverben bízott. E célból szervezték meg önkéntesekből az ún. élő torpedók, vagy japán nevü­kön kamikadzék osztagati. A szamu­rájok szellemét ápoló mindenre el­szánt fanatikus hazafaik a robbanó­anyaggal töltött repülőgépeket egye­nesen a célba, rendszerint amerikai hajókra kormányozták, s a célpontot száz százalékosan megsemmisítve ön­magukat is feláldozták. Történészeket, regényírókat, újság­írókat egyaránt érdekelte a kami­kadzék története. Részleteket azon­ban nem tudhattak meg, mert a halál jelöltjeinek kiképzése szigorúan titok­ban folyt, életükről senki sem fecseg­hetett, mert első és egyben utolsó be­vetésükről senki sem tért vissza. Ed­dig legalább is így gondolták. A San Antonio- olasz hittudományi karnak van azonban egy Japán növendéke, szerzetesi nevén fra Lutgl. Nos, Luigl testvér bőven szolgálhat felvilágosí­tással a kamikadzékről, mert családi nevén Takaluku Malszuo maga ís a halálba indulók között volt, s csak véletlenül menekült meg. A nemesi hagyományok és az ural­kodóház iránti végtelen odaadás szel­lemében nevelt szamuráj ifjú kitünte­tésnek vette, hogy társaival együtt őt is elfogadták önkéntesnek. — Minden japán született katona. Választott nép vagyunk. Isten kiválasztotta a japáno­kat és országukat — így vezeti be fra Lulgi a háború évek légkörének jellemzését. A hazafias szellemben ne­velt nemes ifjakba beoltották azt a tudatot, hogy a mikádő, a császár, is­ten fia, örök életű a túlvilágon s nagy dicsőség és kötelesség áldozatot hozni érte. A kamikadzék reggel ötkor keltek. Tíz percük volt öltözködésre és tisz­tálkodásra. Aztán következett a fog­lalkozás: angol nyelvet, számtant, a vereknyel kilencéves iskola tanító* ja, ezt mondotta: „Amikor az iskolaügyi osztályon megismertettek a helyzettel, minden további kérés nélkül idejöttem a gyer­mekekhez. Nem érdekelt akkor, és most sem érdekel, hogy szünetem van és hogy kapok-e ezért valamilyen anyagi juttatást. Elégedett vagyok, minden szempontból jól érzem ma­gam és azt akarom, hogy lehetősé­geimhez és képességeimhez mérten hozzájárulhassak ahhoz, hogy a rám bízott gyermekek is jól érezzék ma­gukat." Ezután a gyermekekhez fordultunk. De beszéljenek ők maguk. Takács Veronika, 13 éves: „Minden nagyon szép itt, az elszál­lásolás és az étkezés is nagyon jó. Nem vagyok szomorú, már barátnőim ls vannak. Mindig van valami elfog­laltságunk, legszívesebben levelet íruiik haza, játszunk, kirándulunk, Ra­jecké Teplicére járunk fürdeni. Na­gyon szép vidék ez, nem is vártam ilyet. Csókolom a szüleimet és azt üzenem nekik, hogy ne nyugtalan­kodjanak, jól vagyunk." A szintén 13 éves Dórák Barnabás egészen kifulladva, verejtékcseppek­kel a homlokán futott hozzánk. — Mitől izzadtál meg ennyire? — Labdáztunk és sokat szaladtam, de mi nyertünk. Nagyon jól érzem itt magam. Lőrincz Jani azt üzeni, hogy nagyon várja az otthoni levelet, hiszen már eltelt néhány nap azóta, amióta itt voltak a szülei. Capai Jancsi (és még sokan mások is) nagyon szépen köszönik szüleik­nek a személyesen hozott vagy postán küldött csomagokat. Azt üzenik, hogy nincs semmire sem szükségük, meg­van mindenük. A kicsi, 7 éves Polácsek Lacika bá­torsága egyenesen meglepő volt. Szin­tén igen Jól érzi magát, vannak paj­tásai, akikkel játszik, ízlik az enni­való és egészséges, mint a makk. Ezerháromszáz gyermek élvezi a nyarat, gyönyörködik a természet szépségeiben Közép-Szlovákia üdülői­ben és várják, hogy újra felépüljön a vízrombolta családi fészek és sze­mük előtt újra kitáruljon az annyira szeretett és vágyott hazai táj. EDO IVANClK földrajzot, repülőgépvezetést tanultak. A legkisebb vétséget is szigorúan megtorolták, leginkább botbüntetéssel. Egy-egy oktató öt emberrel foglalko­zott. Ha valaki vétett a fegyelem el­len, vigyázzba állították és többször ököllel az arcába sújtottak. Ha köz­ben elájult, felmosták. A legkegyetle­nebb büntetés az ún. repülő volt. A vétkest a repülőgépet utánzó szét­tárt kézzel, kiegyenesített fejjel láb­ujjhegyen órákig hagyták mozdulatla­nul állni. Ennek is ájulás volt a vé­ge. Amikor Onoszl tengernagy elindí­totta a Szjö (győzelem) akciót, 150­en voltak a kamikadzék. A bevetésük előtti utolsó hetek mostoha viszonyok között teltek, nehogy megkedveljék az élet gyönyöreit és lemondjanak eredeti szándékukról. Elvégre a leg­nagyobb gyönyör meghalni a csá­szárért. A háború utolsó előtti évében, majd egészen a kapitulációig mintegy két­ezer kamikadze pusztult el önkéntes halállal. Bevetésük előtt az utolsó es­ti létszámolvasáskor felolvasták azok nevét, akik másnap a halálba indul­tak. Utána parancsnokaikkal együtt vacsoráztak, majd megírták végrende­letüket. Aranyollöval levágták haj­fürtjüket, és körömreszelékükkel együtt azt ls betették a hozzátarto­zóiknak írt levelükbe a végrendelet mellé. Hajnalban hlnomaruval, a halálba induló hősök szalagjával ékesítették, és szamurájkardot kötöttek derekuk­ra. Takaiuku Matszuo egy Oka mintájú repülő torpedóra volt beosztva. Ezt a hordozó repülőgép bizonyos magas­ságban kioldotta, s a halálpilóta 12—20 kilométer távolságbői, sugár­hajtóművek által óriásira növelve se­bességét, pontosan a célba irányította a torpedót. Matszuo bevetésére azon­ban nem került sor. A bevetés előtti napon ugyanis atombombák robban­tak Japánban, a szovjet hadsereg pe­dig megsemmisítette a kvantungi had­sereget. Japán kapitulált. A neme» Ifjú céltalannak látta további életét, így került missziósok hatása alá, akik a kegyetlen szamuráj erkölcsökkel szemben — érthetően — vonzóbb táv* latot mutattak neki. Varsázó a Laiorcan. (Zsilka László felvétele) A KAMIKADZE UJ ELETE A JAPÁN MILITARISTÁK UTOLSÓ FEGYVERE ® MEGELEVENEDIK AZ £ LÓ TORPEDÓK TRAGÉDIÁJA FRA LUIGI EMLÉKEZIK (J| SZÖ 4 * 1965. augusztus 4.

Next

/
Thumbnails
Contents