Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)
1965-08-28 / 238. szám, szombat
M ór tudtom: közeledik a vég. Nyugaton minden este vörösbe borult az égbolt. Később mór lövéseket is lehetett hallani. Az emberek késő éjszakáig bámulták a képet, amely — mindenkit a földre sújtott. Mindenkinek az járt az eszében, hogy s mint lesz, ha a veszedelem idáig ér. De erről senki sem beszélt. Minden hallgatásba fulladt. Az aggodalom, tanácstalanság, dac, szeretet és gyűlölet egyaránt. Estefelé meglátogatott egy kollégám. A tanító Kozák főhadnagy. Az ő százada kapta a feladatot, hogy feltartsa az ellenséget a völgyet átszelő úton, amely a faluba, hozzánk vezet. - Búcsúzni jöttem. Visszavonulunk! Magával mi lesz? - Velem? - Velünk tart? Veszedelmes lenne itt maradni, - Nem félek. Itt maradok. Itt az emberek, az iskola, a falu ... - Parancsot kaptunk a visszavonulásra. Viszontlátásra! Mintha egy kissé megremegett volna a hangja, Kezet nyújtott. Egy percig úgy tartotta a kezem, mintha tétovázna. De aztán erőt vett magán. - Vigyázzon magára, Márta! Valami az én torkomat is összeszorította. Egy szót se tudtam szólni. Csak bólintottam és kikísértem az iskolaudvar kerítéséig. Utána tekintettem, mint halad nehéz léptekkel, mellén a géppisztollyal a szűk kis utcán az országút felé. Ott megfordult és visszaintett. Én is integettem neki. Egyedül maradtam. "ogy elmentek, különös csend telepedett a falura. Valahogy úgy tűnt, mintha mindenki csak suttogott volna. Hogy az emberek sietősen járnak-kelnek. Tolvajokként sompo. lyognak. Hogy senki se lássa őket. Ne is hallja senki. Sehol sem gyújtottak lámpát. Csak a kéményekből szálló füst árulta el, hogy itt emberek élnek. Türelmetlenül vártam Magulka nénit, aki mostanában nálam szokott aludni. A falu csendes volt és én féltem ettől a csendtől. Olyan érzésem támadt tőle, hogy magam maradtam a faluban. Egymagam a homályban, amelyben véres csillag gyúl ki nyugaton és fenyegető moraj kél. Mély villanásokkal vicsorgatja fogait. Az iskola előtt álldogáltam. Láttam, amint a szomszédasszony, Vrtiakné kis?aladi az udvarra. Aztán az iskola felé indult. Hozzám. A kezét tördelte, - Kisasszony, jönnek! Félig suttogva beszélt. Szavaiból rémület érzett. Tudtam jól, kiről beszél, de azért megkérdeztem: - Kik? - A németek! El voltam készülve erre a válaszra, mégis egész testemen végigfutott a hideg. - Az öreg visszajött a hegyekből. A Snoža alatt megállították. Valami felől kérdezősködtek tőle, aztán eleresztették. Mitévők legyünk? Istenem, mitévők legyünk? - Várjunk. Nyugodtan várjunk, lelkem. Nehezen tudtam csak leplezni izgatottságomat. Hegy s mint lesz, ha megjönnek? Mikor érnek ide? Éjszaka? Reggel? Bárcsak itt lenne már Magulka néni. Ma, éppen ma késik. Vagy csak nekem tűnik úgy? Valahol a közelben száraz ropogás hallatszott. Géppuska? Géppisztoly? Nem tudom, de közel volt. Vrtiakné rémülten szaladt haza. És újra az a nyers ropogás. Az egyedüli hang ebben a csendben. Géppuska, vagy géppisztoly .. i Egy nap arra kért, engedjem meg, hogy bekapcsolja a rádiómat. Felőlem I Meg is feledkeztem róla, hogy van rádióm, Csak hallgassa. Ki tudja, mit tenne, ha ellenkeznék vele. A rádió halkan, nagyon halkan játszott. Sosem hallgatott könnyű zenét. Lehet, hogy nem szerette. Klasszikus zenét hallgatott. Lehet, hogy abban találta meg az otthonát. Erfurtot. A kis kozmetikai szalont. A feleségét és o két gyerekét. Már hónapok óta semmit se hallott róluk. Egyszer véletlenül bepillantottam a szobájába, Reggel úgy jöttek, akár az áradat. Tele voltak aggatva fegyverekkel, egy merő vas és acél. A föld döngött lépteik alatt. Különös visszhangot keltett ez abban a csendben. Elsőként egy magas, fekete férfi érkezett, a zubbonya ujján halálfej. Zöld-barna-sárga sátorlapot borított magára, zubbonya és inge a nyakán kigombolva. A mellén géppisztoly lógott. Hanyagul üdvözölt. - Maga a tanítónő? - Igen, Egy kicsit meghökkentette, hogy németül válaszoltam. - Ne haragudjék. Katonákat szállásolunk ide. Az osztályba. - Mit lehet tenni ... Rám tekintett, elmosolyodott. - Hiába, ilyen a háború. Hány szobája van? - Két kis szobám meg egy konyhám. - Az egyik szobájába be kell fogadnia a parancsnokot. - Egyedül lakom itt. - Mi német katonák vagyunk, Tőlünk nincs mit tartania. - Akkor is ... - A parancsnok nem lakhat abban a koszban, - intett fejével a falu felé. Még tiltakozni akartam, de aztán valami különös lehangoltság vett rajtam erőt. A legszívesebben elsírtam volna magam. B etelepedett a szobába. Magulka nénivel a konyhában húzódtunk meg. Msntegetődzött. Hogy nincs okunk a legkisebb aggodalomra se. Végül magam is belát_ tam, hogy a legnagyobb biztonságban a parancsnok közelében leszek. F'atal volt, alig harmincesztendős. Szótlan és komoly. Wamboid főhadnagy Erfurtból. Egy kis kozmetikai szalon tulajdonosa. Felesége volt és két gyereke. Már hónapok óta nem kapott hírt róluk. Ki tudja, mi van velük. A hírek szerint, amelyek előttük jártak, vérszopó szörnyetegeknek tartottam őket. Ezt itt sajnáltam. JOZEF HORAK: L E S Ott ült a kis fotelben, arcát a tenyerébe hajtva. Mintha sírt volna. A rádióból Liszt Preludiumának hangjai áradtak. A Garam felé olyan volt a világ, akár a felforrt katlan. A falu alatt ütegeket állítottak fel. Minduntalan lövések csattantak fel. Az ágyúk tüzet és acélt okádtak a völgyekbe. Reggelenként halottakat és sebesülteket hordtak az állásokból. Vöröskeresztes gépkocsikon szállították őket. Az egyiket a kórházba és a kötözőhelyre, a másikat a temetőbe. PRE Aznap reggel hármat hoztak. Kettő nyugodtan feküdt, a harmadik félt. Úgy sírt, akár a gyerek. Az édesanyját hívta. A háborút átkozta. Könyörgött, hogy segítsenek rajta. Rattenetesen félt a haláltól. Becsuktam az ablakot, de a siránkozás áthallatszott a falakon is. A folyosón léptek zaja hallatszott. A parancsnok szobájának ajtaja minduntalan kinyílt, majd újra becsukódott. A sebesültszállító kocsik épp aznap késtek. Ki tudja, miért? Lehet, hogy a partizánok aláaknázták az utat, a hidat. Ki tudja? Napközben a németek voltak az urak, éjszaka a partizánok. Nappal ezek haltak, éjszaka amazok. LU Végre megérkeztek. A siránkozás elhalt. Még sosem láttam olyan embert, aki a halál karmai közé került. Féltem bemenni a szobába. Csak mikor már minden elcsendesedett, akkor mertem kilépni. A folyosón találkoztunk. Látnia kellett rajtam, hogy mit érzek. - Mi törlént? - Semmi. Mindennapi dolog. Háború van. - Rettenetes. - Igaza van. Főképp annak, aki fél a haláltól. - A haláltól mindenki fél. DES - Aligha. Ha mindenki félne, nem lenne háború. - Az ott bent biztosan. Nagyon fél. - Félt. És aki félni kezd, kezd meghalni. - Fiatal volt. Előtte állt az élet. - Igen, előtte állt. Mire a kórházba érnek, mögötte lesz. - Meghal? - Érezte. Elfogta a pánik. Megszűnt hinni, megadta magát, mielőtt haldokolni kezdett volna. Szebb összeszorított fogakkal meghalni, - Amit tett, emberi volt. - Lehet. Vannak hősök és vannak félénk emberek. És gyávák. - Emberek ... Bement a szobájába. A lkonyattájt volt, Behívott a szobájába. Bementem. Nyugtalanul, de mindenre felkészülten. Izgatottságomban azt se tudtam, hol álljak meg, hová nézzek, mit csináljak. A szofcámaS teljesen idegennek láttam. — Foglaljon helyet, kisasszony. Bizonytalankodva leültem. - Komoly dologról van szó ... Nagyon komoly dologról. Szemmel tartott és kis tenyerével az asztal lapját veregette. - Tudja, hol állnak az ütegeink. A faluban mindenki tudja. Az utóbbi két-három éjszaka valaki a faluból az őrségünkre lövöldözött. Megremegtem. Az arcába néztem. - Lövöldözött? Dehát mit tehetek én?... Könyökével az asztalra támaszkodott. A tenyerét összedörzsölte. - Ha valamelyik őrtólló katonánkat megsebesítik . .. nem is szólva arról, ha agyonlövik ... Elhallgatott. Én is hallgattam. A fülem zúgott, rettentő gyengeség vett erőt rajtam. -... minden tizedik férfit agyon kell lövetnem a faluban. összerezzentem. Minden tizedik férfit..,? Minden tizediket! - A falut pedig hamuvá égetjük .. • Mondja meg nekik! - Lehetetlen ... Lehetetlen, főhadnagy úr. Biztos, hogy nem falubeli lövöldözött... A hegyek tele vannak partizánokkal. Hisz tudja jól... Hallgatott. Mosolygott. - Tudom, kisasszony. Én a magamét megmondtam. Fontolja meg, mit akar tenni. Ogy tűnt, mintha szörnyű álmom lett volna. Nem tudtam meglelni a valósághoz vezető utat. Ö azonban most is olyan volt, mintha semmi se történt volna, - Szereti Lisztet? Nem tudom, mit feleltem. De ő ügyet se vetett rám. Feltett egy gramofonlemezt. Egy perc múlva felhangzottak Liszt Les préludes-jének első taktusai. Felálltam és szótlanul kimentem a szobából. Mitévő legyek? Mitévő legyek? Eddig is elég volt a baj, de most már mindenkit veszedelem fenyeget. Egy jól irányzott lövés és... Minden tizedik férfi ... A falut meg felégetik .,. Egy pillanatig se kételkedtem benne, hogy valóban így lenne. Ezek az emberek nem egyszer kerültek ilyen helyzetbe. A gyilkolás és a gyújtogatás mesterségükké vált. Az életükbe tartozó mindennapi dologgá. Életük jelképévé. Világot átszelő vándorlásuk nyomai az esztelen chiméra után. A órák pedig feltartóztathatatlanul teltek. Mindjárt itt az este és a titokzatos lövész talán már fegyverét tölti. Valamit tennem kell. Ha akarnák, razziát tarthatnának. Mindent felforgathatnának. Bizonyára találnának fegyvert, hisz mostanában annyi van belőle az erdőben, meg a hegyekben, akár a virág a réten. De nem tartanak razziát. Inkább feláldoznak egyet, hogy százat megölhessenek. Hideg fejjel végzett számítás, józan kalkuláció. Dehát miért mondta meg nekem? Mi oka volt rá ennek az embernek? Egyre közelebb az este. Ki tudja, vajon a titokzatos lövész nem foglalja-e el már a helyét, ahonnan lövöldöz. Nem is sejti, mi fenyegeti a falut. S őt magát isi. El kell határoznom magam. Menjek? Ne menjek? Mennem kell! De hovó? Kihezí Oda, ahol feltételezhetném, hogy megtalálom a lövészt? Vagy egyszerűen házról-házra? És mi történik, ha nyomon követnek? Ki is lehet az? Tudom, biztosan tudom, hol találhatnám meg. Oda nem mehetek. Lehet, hogy lépteim nyomával o halál jelit rovom a házak falára. Az este egyre közelebb van. Nemsokára elborítja a falut. Tovább nem tétovázhatom. Lesz ami lesz. Felálltam és kimentem. A szobából kiszűrődik Liszt művének befejezése. A falu életét mintha valami óriás tenyere fojtotta volna el, várva, hogy mikor lélegzik utolsót. Az emberek lefeküdtek, de nem jött álom a szemükre. Vártak. Várták a pillanatot, mikor a halál megkopogtatja ablakukat. Senki sem tűnhetett el. Ott valtak mindenütt, minden házban. Mindenkiről tudtak. Éles, hideg volt a tekintetük, amely mindenen és mindenkin áthatolt. Mikor az éjszaka eltelt, az emberek fellélegeztek. Semmi se történtl Élnek és a falu házai állnak. Csak a csend uralkodik továbbra is. A sarokba szorított falu titokban megkönnyebbült. Csak titokban, mintha attól tartott volna, hogy egy hangosabb lélegzetvétellel felébreszti az ellenséget, magára vonja figyelmét. Az emberek lesben álltak. De senki se tudta, mit tennének, ha ... Ha szembe kellene nézniük a halállal. Ö pedig most is úgy járt-kelt, mint máskor. Nyugodtan, szótlanul, komolyan. Esténként elüldögélt a kis fotelben, fejét a tenyerébe hajtotta és zenét hallgatott. Legtöbbnyire Lisztet. Ki tudja, miért? Sok lemeze volt Liszt zenéjével. Egy este bekopogtatott a konyha ajtaján. Bejött és odaült az asztalka mellé. Ügy nézett rám, mint akkor, mikor először jártam a szobájában. - Azt jöttem megmondani... A szemembe nézett és talán azt várta, kitalálom, vagy megkérdem, mit akar mondani. - ... hogy már nem lőnek. És felállt. - Nem lőnek! Aztán kiment. Jó! hallottam, hogy fütyörészik. A Les préludes motívumát fütyörészi... A háború tovább zúdult, akár a gátját tépte folyó. A Garam menti völgy a háborús forrongás után egyszeresek váratlanul elcsendesedett. A halálkaraván óriási átkaroló mozdulatot tett, odahagyva a Garam melletti állásait. Krupina felől akart a felkelő katonaság és a partizánok hátába kerülni. A felkelők és a partizánok visszavonultak, mielőtt ez megtörténhetett volna. Ok azonban a faluban maradtak. Nem harcoltak, Örségbe jártak és szájharmonikán játszottak. És épp ezekben a napokban gyűrött levelezőlapot kaptam. Ez állt rajta: - üdvözlet! Végre tovább indulunk. Én itt maradok. A hegyek gyönyörűek. Adja át üdvözletemet Kockának. Ne feledkezzék meg az örökmécsesről a templomban. - És az aláírás: Kozákné. ölembe ejtettem a levelezőlapot. Tudtam. Kozák főhadnagy írt. Visszavonulnak, ő azonban a hegyekben marad a partizánokkal. Az életével játszik. De mi dolga van Kačkával? Üjra kezembe vettem a levelezőlapot és olvastam. Kačka afféle falusi proletár volt. Feleségével, meg egy esomó gyerekével élt a faluban. Harangozó volt, éjjeliőr, meg kisbíró. A felesége az iskolába járt takarítani. Kačka fát hasogatott meg fűrészelt. Kozák néhányszor találkozott vele, mikor nálam járt az iskolában. És most - üdvözli. Hirtelen világosság gyulladt az agyamban. Kačka tán háromszor is kérdezte, hogy nem fr-e o főhadnagy úr. Nem írt. Nem adott hírt magáról. Csak most. Nem mentem el Kačkóhoz. Megvártam, míg ő látogatott meg. - Van elég fája, kisasszony? - Van, bácsi, majd üzenek, ha kell,.. - És a főhadnagy úr nem üzent semmit!? —T"em válaszoltam kérdésére. Kémlelő |\\ tekintettel néztem rá. Látta az arI \\ camon, hogy valaminek történnie yk kellett. Hátóval az ajtónak tómaszkodott, mintha meg akarta volna -A- N akadályozni, hogy valaki beléphessen a konyhába. Vagy hogy a szó ne szűrődjön ki az ajtón. - Irt? Mondja már! - sürgetett suttogva. Szó nélkül átnyújtottam neki a levelezőlapot. Futtában elolvasta. Az arca felderült, majd nyomban azután makacs kifejezés jelent meg rajta, Egy percig még kezében tartotta a levelezőlapot, aztán visszaadta. - Köszönöm. És égesse el, kisasszony. Azonnal égesse el! Megfogadtam a tanácsát. A lapot tűzbe vetettem. Estefelé tehergépkocsik érkeztek o faluba, Benrint hoztak. Várták őket. Már bealkonyodott, mikor ismét behívott a szobájába. Az asztalon egy üveg vörösbor állt, meg egy tányéron száraz sütemény. Wamboid mosolygott. Összedörzsölte a tenyerét. - Ne haragudjék, kisasszony! Holnap elmegyünk. Búcsúzóul! A szobában maradtam. Bizonyóra azért, mert megtudtam, hogy elmennek. Szemközt látni lehetett a kis templomot. A templom oldalfalát. Ezerszer is rátekintettem erre a falra, anélkül, hogy észrevettem volna. Ügy beleillett a képbe, akár a fa, a bokor, az ösvény, a szántóföld, vagy az erdő. Mind együtt. Ma semmi mást nem láttam, mint a templom falát. A falat és a három ablakot. Keskeny, magas, gótikus ivüket. És bennük a megfeketedett vasrácsot. - Egészségére! - emelte fel a poharát. Magamhoz tértem. - A maga és a családja egészségére! A keze megremegett. Szemét bánat fátyolozta el. Bántott, hogy eszébe juttattam azokat, akik a legközelebb állnak hozzá. Megnedvesítettem ajkam a vörös nedűben. Kellemes ízű, édeskés ital volt. ö felhajtotta a poharát. - Jól beszél németül. - Az édesanyám is tanítónő. - Nem is tudja, milyen jól esik ai embernek, ha . ,, A határra már ráborult az este. Az őszi esték így, hirtelen telepednek ezekre a völgyekre. Engem nem ez lepett meg. Azon lepődtem meg, hogy bekövetkey;tt, amit vártam. A kis templom szélső ablakában, ahol az oltár állt, egy apró kis fény lobbant fel, Mór régen, nagyon régen nem világított. Most olybá tűnt, mintha az egész templom lángba borult volna. A torkomat erősen összeszorította valami. Szinte megfojtott ez a szorítás. Letettem a poharat és megdörzsöltem a szemem. - Mi történt, mi baja? - hajolt hozzám. Észrevette, hogy valamit figyelek. Hirtelen felállt. ö is abba az irányba tekintett, amerre én néztem. Meglátta a fényt, de úgy látszott, hogy nem nyugtalanította. - Fény! - suttogtam. Rámtekintett. Az arckifejezése elváltozott. Tekintete ide-oda rebbent, a fényről rám, rólont a fényre. A szemem kimeredt, úgy néztem ró. Egyszercsak észbe kapott, Kiment a szobából. J ól hallottam szilárd lépteit. Halk, d« határozott hangját. Aztán visszajött a szobába. Megállt és az apró fényt nézte, amely nyugodton pislákolt a templom ablakóban. Magam is a fényt néztem. Olyan érzésem támadt, hogy mindjárt történnie kell valaminek. Mint akkor, mikor a titokzatos lövészről ber-élt nekem. Nem tudtam, hogy a fény mit jelent, de rossz sejtelmeim támadtak. Valami történni fog! Valaminek történnie kell! Megfordult és odalépett mellém. Ebben a pillanatban a fény kialudt. - No! - szólalt meg. Hangjából eltűnt a feszültség. Lassan lehúzta az ablak redőnyét és lámpát gyújtott. Kiittam a poharam. Újra töltött. Aztán kinyitotta a gramofont és feltett egy leqnezt. A szobában halkan felhangzott Liszt muzsikája ... Les préludes... BABOS LÁSZLÓ fordítása ÜJ SZÖ 8 * 1965. augusztus 28.
