Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-21 / 231. szám, szombat

Ŕ\ NICOLAE VE LEA*; KÖLCSÖN KÉRT SZEM ÜVEG « Gogu nekik is kölcsönadta a szemüveget. Először o napba néztek, és nagyokot kurjongattak a csodálkozástól, aztán meg a mogyoró- és vadrózsabokrok között futkároztak, sőt o tisztásról a kukoricásba is átszoladtak. Sorra szemügyre vették a kukoricocsöveket, és - mindet zöldnek látták; omikor pedig megtapogatták, valamennyit szárainak találták. De nem sokáig csodálkoztak rajta, a titok megfejtését későbbre halasztották — Inkább a tököt bámulták. Mert hát az is zöld volt. Már meg sem tapogatták, még messzebbre mentek, oda, ahová krumplit és babot vetettek. Gogu vrftük tartott, s kérte, adják vissza a szemüvegét. Az pedig, aki éppen viselte, arra kérte Gogut, engedje még „csak addig a szilvafáig vagy „csak addig a diófáig". Gogu hagyta. Amikor pedig a szemüveg viselője odaért, még azt is kikönyörögte: engedje meg Gogu, hogy egy kicsit foroghasson. És a szemüveg szárát hogy le ne essék az orráról — jól a füléhez szorítva, forogni kezdett. Forog, forog, forog és közben zöldnek látja a kukorica-, a búzatáblákat, a fákat, a zöld éggel összemosódó házakat, és úgy érzi: óriás diófa árnyékában van, amelynek ágai, levelei a földig hajolnak. És amikor a gyerekek a levegőt is zöldnek látták, olyan zöldnek, amilyen a bársony, amelyet meg lehet fogni, szinte szét lehet morzsolni —, kinyújtották a kezüket, hogy megfogják, és ujjaik hegyével szétmorzsolják, Ekkor Gyáros Gogu, látván, hogy a szemüveg viselője már nem fogja, nem óvja a leeséstől a drága kincset, hirtelen letépte az illető gyerek orráról, eliramodott tőle, és egy másiknak adta. Az pedig, amelyik az imént még javába forgott, néhány pillanatig még tántorgott, aztán elterült a földön, de a szemét ekkor sem nyitotta kl, hogy pillái alatt megőrizhesse még egy picit ozt a zöld világot, amelytől meg kellett válnia. A földön elterülve, azonal felsajgott a talpa a futás közben szerzett tövis- és tüskeszúrásoktól. Eddig nem is érezte, de most úgy égette, mintha valami csintalanságért kellene vezekelnie. Egy idő óta a gyerekek már csakis azért gyűlAlacsony asztalnál, téglalap alakú, faragott lábú zsámolyon ültek. Az asztal közepén, a tálban kása párolgott. Dodet figyelmesen evett, nyelve alatt egy falatka kenyeret tartott. Ettek. Apja szelíden megszólalt: — Mond csak, Dodet, fiam, mióta nem ettél te rendes ételt? A gyerek a kérdést értelmetlennek találta, ezért így felelt: — Mintha édesapám nem tudná... — Tudom én, fiacskám, csak kíváncsi volnék, egyet gondolunk-e. Mégis, mondd csak, mit szeretnél estére? Dodet száján már majdnem kiszaladt a „kapros pörkölt", de mivel apja kérdésében a gúny árnyalatát is fölfedezte - így válaszolt: — Petrezselymes birkalevest, káposztás kacsát, és második fogásnak (ezi a második fogást apja katonatörténeteiből hallotta, és ki tudja, mi okból, valamiféle különlegességnek hitte, amellyel az étkezést befejezik) — és második fogásnak két mákosfánkot kérek. Az apja, ki egyébként komolyan beszélt, mégsem haragudott meg, amiért a fia (gy félreértette. Ezúttal valóban gúnyosan szólt: — No, de hát ez aztán más káposzta, de látom, tudod te, mire fáj a fogad! Én meg azt hittem, egy kis sülttel is beérnéd. De hát ilyen az ember. Dodet nem szólt többé. Óvatosan tört a kenyérből, hogy a szemüvegért is vihessen. Mikor az apja észrevette, így szólt: — Végy csak, Dodet fiam, végy becsületesen, hisz jut is, marad is. Ne csipegess már, mint a madár! Dodet azonban továbbra is csök úgy vett, mint azelőtt. Apja most mégharagudott, és mérgesen szólt: — Nem hallod, fiam, mit mondtam az elébb? Végy becsületesen abból a kenyérből, hisz van elég! S 8" n u» IM •o —í >. a> o Z két darabka kenyere maradt, letette a kanalati sírva fakadt, és kiszaladt az udvarra. D

élfelé, miután apja elment Sölátrouba a segélyért, Dodet kiballagott a legelőre, a Kopár Tisztásra. Nemsokára Gogu Is megjött. Ott volt már valamennyi gyerek; s mindenki elhozta azt, amit Gogu kért. A gyerekek köréje gyűltek, és megmutatták, amit hoztak. Gogu azonban félrelökte őket: - Ma Csak én nézek a szemüveggel, Ti majd utánam jöttök, és megkérdezitek, hogy mi milyen, én meg majd megmondom. Ma a tolyó felé megyünk - szólt, s futásnak eredt a legelőn keresztül a kukoricás felé. A gyerekek utána. Azok, akiknek már korábban sikerült futás közben a szemüvegei viselniök, megkérdezték: - Mondd, Rádoi bácsi kukoricája milyen? - Zöld. - Zöld? - kérdezték hitetlenkedve a többiek, akik látták a kukorica földrehullott, megsárgult leveleit. Azok pedig, akik még egyszer sem viselték a szemüveget, még jobban kételkedtek: - Bizisten zöld? - Bizisten, na! Aztán, mikor elhagyták a kukoricást, megkérdezték: - Hót Tuculete paszulya milyen! - Zöld. - Zöld? - Zöld. - Bizisten? - Bizisten, na! - Hát Leancu Nicö kenderje, milyen? - Az is zöld! - Száradjon el a kezed-lábad, ha nem? - Úgy hát! Igy ment ez, amíg csak a folyóhoz nem értek. Ott megálltak. Nem a folyó miatt, hiszen az már rég kiszáradt, hanem mert mindegyik gyerek egyegy követ vett a kezébe, és azzal állt Gogu elé. Különösen azok kíváncsiskodtak, akik még sohasem néztek a szemüvegen át. - Milyen a kő? - Zöld. - Nahát! Dodet ekkor fogott egy kovokövet, és ozt mutatta Gogunak: - Hát ez meg milyen? - Zöld! - Hát hogyne volna zöld, amikor szemüveg nélkül is az! Azt hittem, ezt meg másmilyennek mutatja ez a híres pápaszem. A

gyerekek nevettek. Dodet, tulajdonképpen azért csinálta ezt, hogy bosszút álljon Gogun, mert tudta, hogy ő ma semmiképp sem kapja meg a szemüveget. Gogu pedig azt hitte, hogy a többiek elvesztették hitüket a szemüvegben, és így szólt: - Gyerünk. Aki elhozta, amiben megegyeztünk, megkaphatja. Indulás a falu felé! Visszafordulunk. Frujinö Marin átnyújtotta a darapuliszkát, és föltette a szemüveget. A többiek utána indultak. - Mond csok. milyen a puliszka? - Zöld. A

szülők nem tudták, mit is játszanak a gyermekek. Az 1946-os szárazság idején történt. A föld megrepedezett az aszálytól, sötét üregei éhes, tátott szájakra emlékeztettek, amelyek szemrehányóan meredtek az égre; az ég kék volt, arany színű - közönyös. A fű meghajolt, mintha saját árnyéka védelmében keresne oltalmat a nap ellenséges heve elől. Á fák kiszáradtak, leveleiket elhullatták, olyan kopárok és szegényesek voltak, mint a palatáblán, a gyermekek krétarajzain. Az emberek hallgatagon, türelmesen viselkedtek. Ebédnél a háborúról mesélgettek egymásnak, amikor még ennél is rosszabbul táplálkoztak. Az asszonyok rászóltak gyermekeikre, ha a köles- vagy darapuliszkából, a rozskenyérből többet vettek a kelleténél; csak csipegethettek, mint a verebek. És bár errefelé az emberek szófukarak, most különféle hírek kaptak szárnyra, s szálltak sebesen, szájról szájra. Beszélték, hogy néhol, Moldvában, sőt közelebb, a völgyek s a mezők falvaiban még nehezebb az élet. Mennek oz emberek az országúton, s egyszerre csak felbuknak az éhségtől az árokparton. Amikor meg az orvos felvágja a hasukat, csak egy kevés cserfaháncsot vagy papírgalacsint talál benne. Azt is beszélték, hogy a hegy lábánál levő kolostor egyik apácájának egyszer ebédtájt megjelent a Szűzanya, és azt mondta, hogy a Fehér ürömcsillag nemsokára a tengerbe hullik; ürmössé változtatja a vizet, amely vadul sisteregve elárasztja o földet. Csaknem az egész világ belehal a részegségbe, csupán a gyermekek maradnak életben - mert ők nem isznak -, s mert az ég mentőcsónakot bocsát le számukra. A gyerekek azonban mindenről nem tudtak, és csak játszottak. Gyáros Gogut (apját a falusiak Gyárosnak nevezték el, mert volt egy pálinkafőzője, meg egy olyan gépe, amely a kifejt tejből tüstént elválasztja a tejfölt, anélkül, hogy a tejet letennék aludni) néhány nappal ezelőtt meglátogatta a bátyja Pitestiből. A fiú egy boltban dolgozott. Városi ruhában érkezett, orrán zöld színű szemüveget - napszemüveget - viselt. Amikor elutazott, öccsénél fejlejtette. Ám Gofu tudta, hogy neki felejtette ott. Alighogy a bátyja elment, nagy titokban fogta a pápaszemet, és kiosont vele a kertbe, onnan meg a mezőre. Az orrára biggyesztette, és valósággal elkábult. Milyen különös volt minden! Mintha egy másik világba csöppent volna, és ki tudja, miért, hirtelen csodálatos csönd vette körül; még a szíve dobogását is hallotta. A napba pedig - amely elől azelőtt lehunyta szemét -, ha szembe sütött, s eszébe sem jutott belenézni - most hunyorgás nélkül belebámulhatott. Élettelen, vörös pamutgombolyaggá szelídült. És ahogy így merően nézte, a legszívesebben ökölbe szorítva zsebre vágta volna a kezét, hogy erősnek érezze magát -, mintha olyan ellenséggel találkozott volna, akitől már nem fél. A föld fölött hatalmas árnyék borongott, s szinte várni lehetett, hogy most azonnal elered az eső. Azután, ha sokáig így álldogált a zöld szemüveggel az orrán, futni támadt kedve. Először azért, mert ilyenkor a levegő besurrant az inge alá, végigcirógatta a nyakát, meg a karját, és ettől kellemesen lehűlt a teste. Ez a hűvösség pedig olyan volt, amilyen a nagy cseppekben hulló eső szokott lenni. És mindezt szinte érzi az ember, ezzel a szemüveggel az orrán. Azután meg azért is szaladnia kell, mert közben minden olyan szép zöldnek látszik: a bab is, a kukorica is, a krumpli is, meg a szilva is. Minden zöld: az is, ami előbb olyan fehér volt, mintha liszttel hintették volna meg. És nyargalni kell egyiktől a másikig, hogy jobban láthassa és meg is foghassa. Megszállottként rohangált Gogu azon az első napon a kertben és a mezőn, míg csak ki nem ért a legelőre, a Kopár Tisztásra. I

tt verődtek össze a falu gyerekei, öt évestől nyolc évesig: ott volt majdnem mindenki. A legtöbbje dologtalanul őgyelgett, hiszen az állatok részint megdöglöttek, részint levágták őket. A gyerekek játs^ni jöttek, * Nicolae Velea román (ró, 1936-ban született. 1960-ban jelent meg első kötete. lek össze a Kopár Tisztáson, hogy a szemüvegen keresztül nézhessék a világot. A

mikor Gogu látta, milyen nagy keletje van a pápaszemnek, követelőző lett és kijelentette: csak annak adja oda, aki legalább egy darab rozskenyeret vagy legalább két marék köles- vagy darapuliszkát hoz hazulról. Gogu ert nem azért csinálta, mintha nem lett volna meg otthon a betevő falatja, - bőségben éltek hanem, mert ilyen rossz természetük volt valamennyiüknek: minden apróságon nyerészkedni akartak, A gyerekek pedig, a szülők ámulatára, ettől fogva hamar jóllaktak az ebédnél, s még ki sem fogyott a leves a tálból, máris szorosra zárt marokkal kilopakodtak a házból. Az a nap, amelyen történetünk kezdődik, éppen olyan nap volt, mint bármely más. Mégis, ezen a napon Chicá Tuca fia, Dodet, sok mindenen elcsodálkozott. Először is, hogy korábban ültek asztalhoz, mint máskor. Azután meg, hogy apja nem arról mesélt, hogyan ették háború alatt, amikor bekerítették a csapatukat, a barackfa gyökerét, és mert édesnek találták, az almafa ragyás levelét. Meg aztán anyja sem figyelmeztette: csak csipegethet a rozskenyérből, mint- a veréb. Legjobban azon csodálkozott, hogy nagyobb volt a kenyér, mint máskor, és így, számítása szerint, elegendő ahhoz, hogy jóllakjék, meg hogy Gyáros Gogunak is vihessen belőle a szemüvegért A feleségének meg ezt mondta: - Szólj rá, asszony, erre a gyerekre. Ne fukarkodjék mór annyira, hisz most indulunk Sőlátrucba a segélyért, amit Oroszországból küldtek. Aztán estére rogyásig ehet. Azért mondta az asszonynak, hogy az szóljon a gyereknek, mert attól tartott: Dodet már nem hisz neki, mint ahogyan az imént azt a kérdést sem vette komolyan, hogy mit is enne. Az asszony így szólt: - Egyél, Dodet fiam, hiszen ma megkapjuk a segélyt, aztán csinál majd neked anyád kapros pörköltet, olyat, amilyet szeretsz. Dodet nagy csodálkozva nézett hol az egyikre, hol a másikra, és mert figyelme közben elterelődött a kenyérről, nagyobbakat tört le belőle. Aztán föleszmélt, és megint csak aprókat csipegetett. Az apja meg letette a kanalat, és így szólt: - Ugyan, add csak ide, te fiú, azt a kenyeret! Dodet odaadta. Apja több apró darabkát tört le belőle, tenyerébe tette, és átnyújtotta a fiúnak. - Nézni fogom, ahogy eszel. Minden kanál ételhez vegyél a szódba egy falás kenyeret is. Egy szép napon még arra ébredünk, hogy elfelejtettél enni. , Dodet ettől kezdve úgy érezte, gombóc van a torkában, de azért hősiesen evett, és közben merőn apja szemébe nézett. Amikor már csak - Zöld? - Zöld hát! Gogu hamarosan elvette a szemüveget, és egy másik gyereknek adta. Az meg, akitől elvették, hátramaradt, és a többiektől elszakadva, leverten ballagott; már nem kérdezgetett. Igy haladtak a kukoricáson át, kerülő úton, a falu felé. A Momöi-dombon azonban, ahonnan le akartak ereszkedni a faluba, földbegyökerezett a lábuk, A falu felől ugyanis enyhe szellő fújdogált. És ez a fuvallat a rég nem ízlelt puliszka illatát, hozta. Kissé füstös volt ez a szag, érződött rajta, hogy a lányok, asszonyok már oly rég nem főztek ilyet, hogy egy kicsit odakozmált. A gyerekek már látták is maguk előtt a vágódeszkárd kiborított puha, sárga eledelt. Sőt, némelyek még az apró részleteket is maguk elé képzelték. Egyik az anyját látta, amint egy szögről cérnát akaszt le, szépen kisimítja, és szelni kezdi vele a puliszkát, Frujinö Marin meg a nővérét látta, amint szégyellősen a konyhasarokban gunnyaszt, mert odakozmált az étel. A gyerekek még az üres vasfazekakat is maguk előtt látták, az üres vasfazekakat, amelyekben már csak egy hártyaszerű puliszkaréteg maradt. Hirtelen eszükbe jutott, amiről szüleik délben beszéltek, hogy Sälätrucba mennek a segélyért. Olyan dermedten álltak ott, mintha villám sújtotta volna őket, s az orrcimpájuk remegett belé. E

z a néma dermedtség tulajdonképpen csak néhány pillanatig tartott - és mihelyt magukhoz tértek, nekiiramodtak, mint akit csalán csípett. A szemüveg ekkor éppen Ni tá Marin fiánál, Picőnál volt, ő pedig, megiramodtóban egészen megfeledkezett róla. A pápaszem leesett az orráról, de már nem állt meg, hogy fölvegye. A többiek, akik mögötte futottak, szintén nem figyeltek oda, ráléptek, s darabokra tapodtak. Dodet, aki legesleghátul szaladt, a dombgérincre hágva, még látta a keret felét, melyen egy kis darab színes üveg csillogott -, de épp abban a pillanatban csapta meg az Illat: a kaporral készített savanykás pörkölt illata. Elhajította hát a fél szemüveget, és anélkül, hogy pontosan tudná, miért, kurjongatva táncolni kezdett rajta, s mihelyt ízzé-porrá tiporta, ő is a falu felé iramodott; egyre kurjongatott, aztán karját széttárva, szirénázott, mint o repülőgép, mert azt hitte így hamarabb hazaér. Gyáros Gogu pedig, aki a falu felől szálló légáramlatban semmi szokatlant nem érzett, nem értette, mi történt - és zokogva szedegette fel a szemüveg maradványait. KOSALY MARTA fordítása fTJ S7Ú 8 * 1885. augusztus H.