Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-10 / 189. szám, szombat

N H A T TAN: Megbotozásom hiteles története Sz ezredparancsnok Thuk nevezetű bajtársammal együtt magéhoz rendelt egy napon. — A DaJ folyónál átkelnek az arcvonalon, és az ellenség hadállásai mögött megteszik a szükséges előkészületeket ezredünk későbbi hadműveleteihez! Január második felében jártunk. Szünet nélkül esett, s az északi szél a csontjainkig hatolt. Hogy ne fázzunk, a barna vászon egyenruhára rávettük meleg vattamellényünket is. Gránátokkal és tőrökkel megrakott szittyókosarainkat a vállunkra dobtuk, s egy nylonkendő fedezéke alatt nekivágtunk az útnak. Az ellenség mindig vak, szokták mondani. Mi ls ezt tapasztaltuk, mert a nylonkendőt a fejünkre kötve akadály nélkül úsztuk át a Da] folyót. Az ágyúk csövei némán meredtek ránk s ml hajnali háromra már Tra Csou község határában voltunk. Tra Csou egyébként a legszebb faluk egyike volt a környéken, zöld vizű csatornája selyemszalagként kígyózott a rizsföldek között. Az egyik ültetvény közepén megálltunk, hogy megtanácskozzuk, ml módon hatoljunk a faluba. Pillanatok alatt határoztunk: Tam anyót keressük fel. ö egyszer már befogadott minket. Amikor elhaladtunk az őrhely mellett, a szolgálatos őrök éppen civakodtak valamin. A sötétben is felfedeztük a fürdőt meg a kőszegélyes faluvégi kutat, majd szintén különösebb feltűnés nélkül sikerült eljutnunk a jól Ismert ház kapujáig, amely már a pár hónappal ezelőtt Itt töltött napok emlékét juttatta eszünkbe. A nagy fehér kutya is észrevett bennünket, és ugatni kezdett. Ennek már nem nagyon örültünk. Megpróbáltam elhallgattatni az ebet, de a szép szóra nem hallgatott. Bajtársam rizst dobott neki egy egész marékkal. Erre tüstént abbahagyta, lefeküdt a földre és mohó étvággyal falni kezdett. Én ezalatt megkocogtattam a kapu szárnyas ajtaját és csendesen megszólaltam: — Tam anyól Engedjen be! Az unokája vagyok. Bentről egy női hang válaszolt: — Ha akarnak tőlünk valamit, várják meg a reggelt! Miért éppen éjszaka zavarnak minket? — Azt mondta, hogy az unokája... — szólt közbe egy másik női hang. — Tán sürgős dolog ... — Sürgős! Ismerjük az ilyeneket. Biztosan házkutatást akarnak tartani. Éjszaka nem engedünk be férfit a házba. Ha netán gyanúsak volnánk nekik, hát tartsák szemmel a házat reggelig, akkor aztán az egészet kedvükre felforgathatják — hangzott a mogorva válasz. — Nem, nem, anyó! Mi tényleg az unokái vagyunk és messziről Jöttünk — próbáltam engesztelni az öregaszszonyt, de ő erre sem hajlott. — Nekem nincsenek unokáim. Nem tartok rokonságot a felkelőkkel — kiabálta jó hangosan. Ez utóbbi, persze nem volt Igaz. Tam anyónak három gyermeke közül a legidősebbik 1949-ben vonult be a néphadseregbe, s még abban az évben el is esett. Másik fia, Ba, összekötőnk volt sokáig, és az egyik partizáncsoport helyettes vezetője. A francia megszállás után illegalitásba vonult, a falujában maradt és a földjéből élt. Tam anyó legkisebb gyermeke, a tizennyolc éves leány, Ngok szintén velük élt, ő is a földet művelte és selymet szőtt. Ba részére volt egy jelszavunk. Ügy éreztük, itt az alkalom, hogy felhasználjuk. — Ba uram! — kezdtem —, jó fonalunk van. Nincs szükségük fonálra? — Attól függ... — zendült meg egy férfihang. Ba elvtárs hangja kínai vagy hazai fonál? — Hazai. — Hány motring? — Kettő. Ezzel máris helyben voltunk: fapapucs kopogása hallatszott, s nemsokára a kapu is kinyílt. Bementünk. Ba lámpát gyújtott. Tam anyó a tűzhely parazsát kezdte élesztgetni. Ngok pedig a kannát készítette elő teához. Meggémberedett végtagjaink hamarosan felmelegedtek, és lassanként a beszélgetés is megindult. Kezdetben az egészségről meg az Időjárásról beszélgettünk, később azonban egyre szomorúbb dolgok kerültek terítékre. A párolgó tea sem vidított fel bennünket túlságosan, mert nagyon éhesek voltunk mind a ketten. Thuk is meg én is valami jó vacsoraféléről ábrándoztunk, amikor Tam anyó megszólalt: — Gondoltam, az este óta nemigen ettek... Illedelemből szabadkozni kezdtünk: — Köszönjük, de ilyenkor csak nem fognak neki főzőcskézni! Még meghallanák a szomszédok a tányércsörgést. Egyéb sem hiányzik, mint hogy tudomást szerezzenek rólunkl — Á, ne féljenek, Ngok Ilyenkor szokott indulni a határba. Néha még korábban is — nyugtatott bennünket Tam. — Különben szerencséjük van, mert maradt egy kis leves vacsoráról, azt megehetik. Ngokra hárult a feladat, hogy kiszolgáljon minket, és ő a farkasordító hidegben is kimerészkedett a rizslevesünkért. Mi pedig ezalatt a bambuszágyon ülve tanácskoztuk meg a helyzetet Ba elvtárssal. Hajnali négy óra múlt, mire megvacsoráztunk, aztán ledőltünk a föld alatti búvóhelyen egy kis időre a bambuszágyra, és kakaskukorékoláskor, amikor a tam-tam dobok megszólaltak az őrségváltásra, mi ls fölkecmeregtünk, hogy egy időre búcsút mondjunk a világnak. Egy reggel a mezőre is kimerészkedtem, elbeszélgettem az emberekkel, még gyomlálni is segítettem nekik, amikor hirtelen egy sereg katona tűnt fel a közelben: feketék, fehérek és a bábkormány zsoldosai vegyesen. Nem volt más választásom, mint hogy tüstént eliramodjam onnan, és a legrövidebb úton elérjem a búvóhelyünket. Futni kezdtem, de akkor meg egy másik ellenséges oszloppal találtam szembe magam. Tyű, ennek a fele sem tréfa, gondoltam, és futottam, ahogy bírtam. Gépfegyvergolyók süvítettek a fejem fölött: nyilván csak azért nem céloztak lejjebb, mert parancsot kaptak rá, hogy élve fogjanak el. Utánam iramodtak hát egypáran, próbáltak utolérni. Üldözőimnek is meglehetősen fürge volt a lábuk, így bizony mindvégig a nyomomban voltak. Amikor a szántóföldeket átszelő gyalogút közelébe értem, gyorsan levágtam oldalra, aztán a község kertjébe ugrottam be, onnan egy tüskés garádicson át egyenesen Tam anyóék kertjébe huppantam. — Ni, ott szalad! Fogjuk meg! — kiabálták vérszomjas hangon, és kis idő múlva már ők is az udvaron voltak. Elsőnek Tam anyó tért magához. Pillanatok alatt felfogta a helyzetet. Felugrott a szövőszék mellől és akár egy fúria, nekem esett. Fél kézzel megragadta az üstökömet, másik kezével a tollseprűt kapta kl a sarokból, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, irgalmatlanul püfölni kezdett. Közben szitkozódó hangon kiabálta: — Te senkiházi tekergő, te! Hát ez a hála, amiért világra hoztalak — sipította, s közben csak úgy pörgött kezében a söprűnyél —, felneveltelek, kiházasítottalak, te meg egész nap FARKAS ALADÄR magyar szobrászművész a vietnami nép szabadságáért vívott harcát alkotásaiban juttatja kifejezésre. Felvételünkön a művész az Atomlovagok Vietnamban című szoborcsoport alkotása^ kdzben.^ a kártya meg az Ital után futsz. Evvel teszed tönkre a családodat. Egész éjszaka lumpolsz. Hogy nem sül ki a szemed a szégyentől! — átkozódott Tam anyő, akár a vízfolyás. Még hallgatni ls elég lett volna, hát még a hátamon elszenvedni a csattogó ütlegeket. Szívem tájékán mégis hálaérzet gyűlt az öregasszony iránt. Tudtam, ha megmenekülök, csakis az ő boszorkányos ravaszságának köszönhetem. Reménységem csak fokozódott, amikor Ngok csengő hangját is meghallottam. Pedig az ő szájából sem áradt egyéb, mint korholás. * Veled aztán Jól megvert az Isten, mondhatom. Mióta apa meghalt, szegény öreg anyádnak kell eltartani. Lustálkodsz, meg egész nap mindenféle bitangokkai tartasz, akik csak addig állnak szóba veled, amíg el nem nyerik a pénzed, mert még a kártyához sem értesz, ahhoz ls hülye vagy — pörölt velem a drága. Még a könnye Is kihullt, annyira beleélte magát a pórul Járt feleség szerepébe. — Azt akarod, hogy elpusztuljak? Eltorzítottam a hangom, és így könyörögtem az „anyámnak". — Csak még az egyszer tessék megbocsátani nekem! Ígérem, hogy soha többet nem csinálok olyasmit, amivel anyai szívét megszomorítom! Tam anyót azonban nem lehetett olyan könnyen meghatni. — Hányszor ígérted már, hogy megjavulsz? S én mindig elhittem neked, de most aztán nincs tovább! Takarodj a szemem elől! — rikácsolta, és ha lehet, még nagyobbakat csapott a hátamra a seprűnyéllel. — Pusztul], ne is lássalak többé! Nem volt más hátra, mint hogy „asszonyomhoz" forduljak némi közbenjárásért: — Ha még maradt számomra egy jottányi hely a szívedben, könyörülj meg rajtam és kérd meg anyát, hogy ő ls bocsásson meg! Ezzel nyomban letérdeltem a földre és így szóltam mindkettőjükhöz: — íme, leborulok a lábuk elé és jó hangosan, hogy a vitéz urak ls hallják — mondanom sém kell, hogy üldözőim már régen ott álltak az ajtóban és szájtátva figyelték a jelenetet —, megesküszöm, soha többé nem veszek kártyát a kezembe. Ha netán mégis megtévednék még, nem bánom, pusztuljak el, méghozzá édes szülőanyám és drága hitvesem átkaitól sújtva! Ngok felemelkedett a szövőszékről, odalépett Tam anyóhoz és megfogta a kezét. Anyuka, az én kedvemért ez egyszer bocsásson még meg! Az én felelősségemre!... — kérlelte szép szóval az édesanyját, akarom mondani az „anyósát". Aztán felém fordult: — Utoljára figyelmeztetlek. Még egy eset és visszamegyek a szüleimhez. Erre Tam anyó megenyhült, a tollseprűt a sarokba hajította, és leült a rokkához. Én pedig fölálltam és megpróbáltam kiegyenesedni, ez azonban nehezen sikerült. A bábvitézek a torkukat köszörülték és alattomosan nevetgéltek. A fehér katona pedig csak állt kimeresztett szemmel, az egészből egy szót sem értett. Türelmetlenül felmordult: — Mi az? Mi van itt? Az egyik bábvitéz felelt neki gyatra nyelvtudással: — Ö nem lenni Vietminh. ö fia öreg anyjának. Kártya játszott, ezért anya megbüntetett őt. A fehér bólintott, és Ngok felé vetett egy ragadós pillantást, aztán könyökével megbökte az előbbi zsoldost. — Kérdezd meg a kislányt, nem akarna-e velem? — mondta és csettintett egyet a nyelvével. A bábvitéz legyintett: — Á, a felesége ennek ... — Akkor menjünk! — mondta unott hangon a fehér, és hanyagul szalutált. Elmentek. • » • öt évvel a felszabadulás után jártam ismét Tra Csou faluban. Első utam Ba elvtársékhoz vezetett. Ngok azóta férjhez ment, de mikor megtudta, hogy ott vagyok, kisfiával a karján ő is odajött. — Hát én azóta sem könyörögtem úgy nőnek, mint akkor magának tettem. Emlékszik? — kérdeztem. Ngok így válaszolt: — Pedig az eltelt jó pár év alatt bizonyára lett volna módja rá. Nem? Zavarba jöttem, de megpróbáltam kivágni magam: — Sajnos — kezdtem kissé elnyújtva a szót —, akarom mondani szerencsémre... olyan alkalmam azóta sem akadt. Tam anyó meglegyintette az arcomat, Ngok pedig szégyenlős mosolylyal sütötte le a szemét és a füléig elpirult. Fordította: AVAR PAl NICOLAE VELEA (RNK): NAPKERESŐ A ház mögött meredély magaslott, elfogta a fél eget Radu iszonyodott a szakadékos oldaltól, és gyűlölte. Félt tőle, mert úgy mondták — az öregek beszélték —, tenger volt itt valamikor, s ez a meredély volt a partja. Gyűlölte mert mindig fogyos, nedves, mint a szalamandra bőre, és álmaiban folyton gyötri öt. Álmában kibomlott szilárdságából a szikla, és nagy hideg fehérségével megindult feléje Közeledett, s amikor már maidnem elérte, föléje hajolt, meg akarta fullasztani. Leginkább azzal kínozta, hogy lassan közeledett, lassan hajolt fölé, mintha időt akarna adni neki a futásra, a menekvésre De akárhogy próbált futni, nem tudott; a szikla lassan-lassan, engesztelhetetlen nagyságával föléje hajolt. Olyan engesztelhetetlennek s oly hatalmasnak érezte, hogy senki, senki, még szülei, akik pedig mindent meg tudtak lenni, sem menthetik meg. Es amikor már majdnem megfojtotta, Radu sikoltott, s verejtékben úszva felébredt. Mindez onnan eredt, hogy a szakadék dél múltával maga mögé rejtette a napot, amikor még annak jó darab útja volt az égen. Látta a gyermek, hogy ül idő előtt udvarukra az alkonyi árnyék, hogyan telepszik rá nyomasztóan mindenre. Azon a reggelen gyönyörű őszi nap kezdete volt, Radu szívében örömteli nyughatatlansággal, hirtelen ébredt, nem kívánt mint máskor tovább aludni. Valami szokatlanul örvendetes, megtörténendő dolog előérzete járta át. A szoba ajtaja nyitva állt, a nap fényt s meleget ontott be rajta. Radu először azt hitte, hogy örvendező nyugtalanságát a tiszta, szokatlanul erős lény okozza, amellyel a nap mindent végig simogat. Aztán a közeli hegyen megpillantott néhány legelésző marhát. Elcsodálkozott, hogy öt még nem költötték fel, kthaltani a marhákat. Aztán rögtön eszébe jutott, hogy apja megmondta tegnap: ma Iskolába fog menni. Kikelt az ágyból, öltözködni kezdett. A széken megtalálta hosszú nadrágját, a tiszta inget, s egy szandált is lelt, amiről eddig nem is tudott. Magára öltötte a ruhát, felhúzta a lábbelit, és különös érzéssel kilépett a házból. Még az apja ásítás közben ejtett szavaiban is — amikor enni küldte őt — valami szokatlant érzett. Aztán elindultak az iskolába. Szótlanul lépegetett apja mellett az úton. A szelíd, őszi, meleg fénnyel világító napra s a tiszta égre pillantva, amelyet most egész kerekségében láthatott — nem volt ott a szakadék, hogy elrejtse —, a gyermeket nagy-nagy öröm fogta el, s ezt az apjával is közölni akarta. De nem lelvén szavakat, amelyekkel örömét megértesse, apja karjára tette a kezét, valahol a könyöke körül és simogatni kezdte. De amikor tenyere apja csuklója közelébe ért, úgy megnőtt benne az ért-, hetetlen öröm, hogy maga sem tudta, mit tesz, behunyta a szemét, összeszorította fogát és oly erősen megcsípte a férfit, hogy az nyakon vágta, s rákiáltott: ml lelt? Azt magyarázta aztán, hogy végre jöjjön meg az esze, befellegzett a haszontalankodásnak, a játéknak, most már nagy lett, vigyázzon, mert a tanulás felnőtt dolog. Radunak rosszul esett, hogy az apja nem értette őt meg, elhúzódott hát tőle, és semmit sem szólt. Így, ilyen leverten lépett be az iskola udvarába s az osztályba is, nem álmélkodott, nem örült semminek — pedig hányszor gondolt szívrepesve ezekre a pillanatokra. Mintha jelen sem lenne, tudomásul se vette a körülötte történő dolgokat, «zt sem tudta, hogy került az egyik hátsó padba. Amikor a tanító névsort olvasott, csak azután állt fel, s mondta: jelen, miután a körülötte ülök megbökdösték. Így ült az óra feléig, amíg a nap fennebb emelkedett, s füzetére egy sugarat és a füzet felső sarkára egy muskátlilevél árnyékát vetette. Az iskolaablakban cserepes muskátlik álltak. Radu a hátán a tarkóján érezte a nap szelíd melegét, ceruzával körberajzolta a muskátlilevél árnyékát, és ismét elárasztotta az öröm. Felnézett, más szemmel látott most mindent. Valamennyi dolog kedvére való lett hirtelen: az ostorszerű ábrák a táblán, az öreg tanító a szemüvegével, a képek a falon. Minden tetszett neki, s valami szeretett volna tenni, hogy az örömért, amit okoznak neki, kimutathassa háláját. S amikor a tanító megkérdezte, kl akar ott maradni padokat rendezni, ő állt fel elsőnek. Az Iskolából hazafelé menet, kelet felől súlyos, tömött felhőket látott üszni. Megértette ebből, hogy közeleg a tartós, őszi esőzés. /I nap delelőre állt, Radu arra gondolt, hogy mire hazaér, nem lesz napfény, eltakarja a meredély. Es jönnek a nagy felhők is, ez pedig azt jelenti, hogy sokáig, talán hetekig nem láthatja a napot. Mire hazaért, nem látszott a nap, a meredély mögé hanyatlott. Azaz, hogy látszott, de csa>k az udvarban álló diófa hegyén. Az ágak hegyén már csak néhány levél árválkodott, s ahogy a szél gyengén meg-meglegyezte, le-lehullott egy egy. Radu figyelte a leveleket, s ahogy lehulltak, elfogta. A nap melegét őrizték még. A levelek után futkározó Radut látva, húga megfontoltan, nagyoskodva rászólt. — Mit csinálsz te, ember?l A nap után szaladsz? Ügy tüzeltek a diófa hegyén a levelek, mintha apró napocskák lettek volna. Aztán a szakadék a diófát is árnyékába vette. Radu a lassan, de könyörtelenül közelgő fellegekre nézett. A szakadék növekvő, megnyúló árnyékát ls nézte, úgy tűnt, hogy az a felhők árnyékának fogadására indult. Látta, hogy nő, nő lassan s beborít mindent, mint őt álmában. Ügy érezte, menten megfullad. Nem bírta tovább. A szakadékos oldal bal szélén volt egy emelkedés, az is meredek, de fű, csipkebokrok s mogyoróboK-ok nőttek rajta, meg lehetett mászni. Radu jóformán maga sem tudta mit tesz, lerúgta a szandált, elhajította az iskolástarisznyát, és nekiszaladt a meredek emelkedésnek. Egy darabig, amíg nem volt túlságosan meredek, a lábán ment. Mikor nehezebb lett a mászás, térddel, könyökkel kapaszkodva haladt tovább. Lélegezni is alig tudott már. A hegyoldal mind meredekebb, szinte megmászhatatlan lett. A gyermek egy egy fűcsomóba kapaszkodva kúszott tovább. Egy erdei pajzsikába fogózkodott. Amíg a bal térdét felhúzta, csak a pafzsikán függött, a növény kiszakadt, s ő visszagurult. Összevissza karcolt arccal s kézzel egy tüskebokorban találta magát, elkábulva. Az új inge is elszakadt. Bőgni szeretett volna, összetépni valamit dühében, de ahogy kissé magához tért s megnyugodott, Ismét mászni kezdett. Feszülten figyelt, kapaszkodás közben belevájta lábujjait a földbe, úgy égtek, mintha húsát szaggatnák. Még egyszer visszaesett, de idejében elkapott karjával egy mogyorófa-tuskót. Karja meggémberedett, de nem várt, hogy helyre/őljön — attól félt, lemegy a nap —, csak jobbjával s két lábával segítve magát újra kúszni kezdett. Erősen elkábulva ért fel a tetőre, és látva, hogy leáldozásig van még vagy két emberhossznyi útja a napnak, megkönnyebbült, fejét karjába fészkelve, a fűre hajtotta, és sírni kezdett. Aztán, amikor lecsillapodott, felállt és a szakadék pereméhez ment. M

egpillantotta az apját, a gazdaság rétjén kaszált. Örvendett neki, nagyon illőnek találta, hogy éppen most kaszál az apja. Teheneket is látott a legelőről az istállók felé vonulni. Ezt is nagyon odaillőnek találta, nagyon helyénvalónak vélte, hogy most történik, s örvendezett. A kevéssel azelőtt még gyülekező felhőkre pillantott, látta, hogy kezdenek elszéledni, visszahúzódni. Ezt is természetesnek találta, nem is csodálkozott rajta. Hirtelen kacagni kezdett. Köveket emelt fel, s behajította a szakadékba. Azok megmozdították a többi követ, s a görgeteg süvítve, hahotázva a mélybe szaladt. Radu azt hitte, hogy a kövek együtt örülnek vele, az ő kacagását visszhangozzák, sokszorozzák. FORRŰ LÁSZLÓ fordítása. Ű] SZÖ 8 * 1365. július 10.