Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-03 / 182. szám, szombat

J

uszuf, a nagyvezlr, uralkodásának negyedik évében megbotlott, s egy veszélyes cselszövés áldozataként hirtelen kegyvesztett lett. A küzdelem egész télen és tavaszon át tartott. (A tavasz alkalmasint rossz és hideg volt, s makacsul késleltette a nyár kibontakozását). Május havában a vezír végül is győztesként került ki a száműzetésből. S az élet folytatódott: fényesen, nyugalmasan, egyhangúan. De azokból a téli hónapokból, amikor «z élet és halál, a diadal és bukás közt annyi sem volt a távolság, mint késnek az éle, a győztes vezfrben maradt valamelyes tűnődő révetegség. Az a mondhatatlan valami, amit a tapasztalt és meggyötört emberek mint rejtett sajátot őriznek magukban, s ami csak önkéntelenül tükröződik olykor, egy-egy szavukban, tekintetükben, mozdulatukban. A száműzetés napjaiban, a magányban és kegyvesztettségben a vezír emlékezetében felevenedtek a gyermekkor és a szülőföld emlékei. Mert a csalódás és a fájdalom a múltba utalja a kutató gondolatot. Eszébe Jutott az apja és az anyja. (Még akkor elhunyt mind a kettő, amikor ő a császári istállók felügyelője mellett szerény szárnysegéd volt; sírjukat kővel rakatta ki, s fehér fejfát állított nekik.) Fel-felidézte képzeletében szülőföldjét, Zsepát, a faluját, ahonnan kilencéves korában elhurcolták. Megnyugvással töltötte el balsorsában az, hogy gondolatban elidőzhet a messze tartományban, szétszórt kis falujában, ahol minden házban róla mesélnek, az 6 sztambuli sikereiről, az ő dicsőségéről, és ahol nem tudja, nem ls sejti senki, hogy a diadalnak árnyéka is van, a sikereknek ára. Még azon a nyáron alkalma volt beszélgetni szülőhazájában Járt emberekkel. Érdeklődött és tájékoztatták. Ä felkeléseket és háborúkat követő felfordulásban éhínség ütötte fel a fejét, betegségek, járványok pusztítottak. Busás segélyt utaltatott ki minden zsepai hozzátartozójának, s meghagyta, derítsék fel, milyen építményekre van szükségük leginkább. Jelentették neki, hogy a faluban élő nagy Setklcs család a módosabbjai közül való, de a falu és vidéke elszegényedett; a mecsetjük körülégett, omladozó; a kútjuk kiapadt; de még fc nagyobb baj az, hogy nincs hídjuk Va Zsepán. A falu dombon ül, épp ott, ahol a Zsepa a Drinába szakad; a Visegrád felé vezető egyetlen út a Zsepán vág át, hajításnyira a torkolatától. A rönkhidat, legyen az bármilyen, elviszi a víz. Mert vagy a Zsepa árad meg, hirtelen és veszélyesen, mint minden hegyi patak, lezúdul és hátát kapja, vagy a Drina vize duzzad meg, felönti torkolatánál a Zsepát, majd az ár ragadja magával a hidat, mintha ott se lett volna. Télen, ha bevonja a rönköket a jég, megszakadhat Jártában a jószág is. Aki ide hidat veretne, főbenjáró Jót tenne velük. A vezír a mecsetnek hat szőnyeget adományozott, s kellő összeget, hogy a mecset elé háromcsőves kutat állítsanak. Ugyanakkor rendelkezett a hídverés ügyében is. Élt akkor Sztambulban egy olasz építész, aki számos hidat épített a város környékén, s általuk lett neves. Azt bízta meg a vezír kincstartója, s két udvari emberrel elküldte Boszniába. M

íg télvíz idején meg ls érkeztek Visegrádra. Az első napokban bizony megcsodálták a visegrádiak az ősz, ám tiatalos és üde arcú idegent, amint a hídra járogatott s hajlottan vizsgálgatta, kopogtatta a követ, egy-egy levált szilánkot elmorzsolt az ujjai közt s nyeivevel ízlelgette az anyagát, vagy amint lépteivel méregette a pillérközöket. Majd napokon ét fel felgyalogolt a kőbányához, ahonnan annak idején a visegrádi híd anyaga kikerült. Napszámosokat vitt magával s feltáratta a már behordott, bozóttal és sarjadék fenyővel borított lelőhelyet. Addig ásatott, amíg gazdag és mély rétegre nem bukkant, melynek köve tömörebb és fehérebb volt a visegrádi hídénál. Aztán leereszkedett a Drina mentén a torkolatig s helyet jelölt a révnek a kő átszállításához. Ekkor az egyik udvari embert leküldte Sztambulba a tervezettel és költségvetéssel. Mialatt a jóváhagyásra várakozott, az építész idegenkedett attól, hogy Visegrádon vagy a torkolattól északr? eső keresztény házak bármelyiké ben lakjék. Fából rakatott magának házat a két víz közti csücsök magaslatán s ott ütötte fel tanyáját. Főzni maga főzött magának. Tojást, tejfelt, hagymát és szárított gyümölcsöt a parasztoktól vásárolt, de húst, amint mondják, sohasem vásárolt. Folyton rajzolt, farlcskált, a mészkőíéléket vizsgálgatta, vagy a patak folyását és sodrát kémlelte. Közben megjött Sztambulbói - tisztviselő a vezfr Jóváhagyásával, tneg a szükséges pénz egyharmadával. Megkezdődött a munka. A környékbeliek nem győztek eleget csodálkozni a különös munkálaton. Mert aligha is volt az hídveréshez hasonlatos, amit csináltak. Először, rézsűt a patakon, súlyos fenyőrönköket vertek le a mederbe, közéjük két sor cölöpöt, befonták vesszővel s a közét teledöngölték anyaggal, mint a sáncot. Az irányt változtatott patak szárazon hagyta a fele medrét. Épp megvoltak ezzel a munkálattal, amikor is fönt a hegyekben felhőszakadás lehetett, mert a Zsepa megzavarosodott és megáradt. Még az éjszaka átszakította derékban a gátat. Mire megvirradt, a víz már leapadt, de a sövénygát kasa cafatokban, a cölö Csődült is a környékbeli falvakból a népség, hogy lássa a hidat. A Visegrádról és Rogaticáról érkező városiak, miközben gyönyörködtek benne, azon sopánkodtak, hogy Itt van, ezen a kietlen, sziklás vad vidéken, és nem az ő kisvárosukban. — Elvégre a mi falunk szülte a vezlrti — válaszolták a zsepalak, s veregették tenyerükkel a kőkorlátot, mely olyan egyenesre és élesre volt metszve, mintha nem is kőből, hanem sajtból vésték volna. Alighogy az első utasok átkeltek a hídon, meg-megállva a lenyűgöző alkotás láttán, az építész kifizette a munkásokat, összecsomagolt, ládáit, pök kitépve lógtak a megdőlt rönkö- műszereit és kartonjait felmálházta, kön. A munkások és a nép közt súgás-búgás támadt: hogy a Zsepa nem tűr hidat a hátén. Harmadnapján azonban újabb utasítást adott az épíIVO ANDRIC: A jeltelen híd tész: verjenek még mélyebbre újabb cölöpöket s egyenesítsék ki a megdőlt rönköket. És visszhangozni kezdett ismét a sziklás meder az ütemesen döngő pörölycsapásoktól, a munkások hangos kiáltozásától a mélyén. Mikor mindennel megvoltak, lekerült a bányából a kő is, majd megérkeztek végül a faragók és kőművesek, dalmát és hercegovinál mesteremberek. Szállást építettek nekik, hogy aztán naphosszat faragják a követ a szállásuk előtt s olyanéit legyenek a porától, mint a víziirolnár. Az építész meg folyton ott sürgölődött körülöttük, le-lehajolt föléjük s hol a sárga fémháromszöggel, hol a fonálon függő szintezővel méregette kezükben a munkadarabot. Mire a meredek sziklapartot is lenyesték a patak két oldalán,. elfogyott a pénzük. A munkások soraiban zúgolódás támadt, a nép meg azon morgolódott, hogy a hídból nem lesz semmi. Ráadásul a fővárosból érkezők azt rebesgették, hogy a vezir megváltozott. Nem tudni, mi baja, betegség vagy gond emészti-e, de egyre zárkózottabb és feledékenyebb, még a Sztambulban folyó munkálatokkal sum Igen törődik. Nemsokára azonban megjött a vezír embere a költségvei és hátralevő összegével, s az építkezés folytatódott. V

agy fél hónappal Demeter-nep előtt a közeli fahídon áthaladó utasok arra lettek figyelmesek, hogy a partokról, a sötétszürke palatömbből simára faragott, fehér kőfal mered elő az állványzatok pókhálószerű fonadékába. S attól kezdve mind növekedett napról napra. Ámde a beállt korai fagyok miatt a munka félbeszakadt. A mesterek hazamentek telelni; az építész meg bevette magát a házába s ott telelt ki. jóformán ki se mozdult, nem járt sehova, a tervrajzokat és számlákat bújta unos-untalanul. Csak az építményt tartotta szemmel. Kora tavasszal, hogy zajlani kezdett a jég, le-'einent s folyton a gátat meg az állványokat szemlélte. Gondterhesen. Olykor még éjjel ls, méccsel a kezében. György-napra visszatértek 3 mesterek, s megindult ismét a munka Épp nyár derekára be is fejeződött. Vidáman bontották az állványokat s a gerenda és deszka szövedékből karcsún és fehéren bukkant elő a sziklától szikláig szökkenő ívű híd. S

zinte meghökkentően váratlan jelenség volt ez a csodás építmény a feltépett, sivár tájékon. Ügy hatott, mintha a partokról egy-egy vízsugár szökkenne egymás felé, s amint összeér és ívbe borul, egy pillanatra tétován megfügg a két sugár lebegve a szakadák fölött. Az ív látóterében fönn odakékllk egy karéjnyl a hullámos Drtnából, aiul meg a megszelídült Zsepa zúgatja fodros habjait. A szem nehezen is szokta meg ezt a képzelet szülte karcsú vonalú ívet, amely úgy festen, mintha röptében akadt volna az avaros, iszalagos sziklarengeteg éles szirtéle közé s az első adandó alkalommal szárnyát rebbenti ismét és rneszszetűnik. s útra kelt a két udvari emberrel Sztambul felé. Ekkor kapott még csak Igazán szárnyra a városban a szó, meg a falvakon ls, a furcsa Idegenről. Szelim ,a cigány, az építész visegrádi fuvarosa, az egyetlen ember, aki bejáratos volt hozzá, be-beült a boltokba, s elmondta töviről hegyire, ki tudja hányadszor mindazt, amit az idegenről mondhatott: — Nem olyan ember az, én mondom nektek, mint a többi emberfia. Télen, amikor szünetelt a munka, vagy tíz, tizenöt napig nem jártam nála. Hát mikor bemegyek, látom, szanaszét hever nála minden, ahogy utoljára hagytam. Fején medvebőr kucsma, úgy ül a farkasnrdító hidegben, hónaljig bebnnyá'.va, csak a keze van ki, kék is a hidegtől, de ő csak faricskálja a köveit, aztán ír valamit, majd megint faricskál, aztán megint ír És így megy •I ez szakadatlanul. Lerakom a holmit, ő meg csak néz, néz avval a zöld szemével, borzas szemöldöke alól, mintha be akarna kapni. De egy mukkot se szól. Én még ilyet nem is láttam. A teremtésit; hogy mit gürcölt ez itt ez alatt a két év alatt, és aztán, amikor megcsinálta, irány Sztambul. Átvittük a kompon, oszt eldöcögött azon a gebén, de még egy pillantást se vetett se ránk, se a hídra. Nem az! boltosok erre még élénkebb érdeklődéssel fordultak az idegen felé, ámuldoztak a hallottakon, és nem győztek eleget sajnálkozni azon, miért is nem vették jobban szemügyre, amikor még ott járt-kelt a visegrádi utcákon. Az építész meg ezalatt utazott, s amikor már csak két napnyi járásra lehetett Sztambultól, kitört rajta a pestis. Nyomban be is ment az olasz ferencesek kórházába. És másnap ugyanabban az Időpontban, elhunyt egy szerzetes karjain. A következő napon, már reggel értesítették a vezírt az építész elhunytáról, s átnyújtották neki a híd tervrajzait a hátralevő számlákkal együtt. Az építész csak negyed részét vette fel az Illetménynek. Nem hagyott maga után sem adósságot, sem megtakarított pénzt, se végrendeletet, se örököst. A vezír hosszabb fontolgatás után úgy rendelkezett, hogy illetménye egyharmadából fedezzék a kórházi költségeket, a másik kettő pedig adassék a szegényalapnak kenyérre és levesre. Ä É

pp amikor ebben intézkedett, egy csendes nyár végi reggelen, egy fiatal, művelt sztambuli hloktató kérelmét tették elé. A hitoktató bosnyák származású volt, s a vezír időnként juttatásokkal támogatta. Hallott, úgymond, a vezír által Boszniában veretett hídról, s reméli, mint minden nyilvános építményre, feliratot véset abba ls, hogy megörökítse az építés idejét és az építtető nevét. Szolgálatait, mint mindig, ezúttal ls felajánlja a vezírnek, és kéri, fogadja kegyébe a küldött kronogramot, amit nagy fáradsággal szerzett. A csatolt kartonlapon kalllgrafizált szöveg állt, piros és arany iniciálékkal: A Jó Kormányzat és Nemes Művészet Egymásnak midőn kezet nyújtottak: Létrejött ez a gyönyörű híd, Alattvalót örömére s Juszuf dicsőségére Mind a két világon. Alatta a vezír pecsétjének oválisa a két egyenetlen osztatú mezővel. A nagyobban ez állt: Juszuf Ibrahim, istennek igaz rabja. A kisebb mezőben pedig a vezir jelszava: A hallgatásban biztonság. A vezír eltűnődött a kérelem fölött, kezét szétvetvén, egyik tenyere a verses szövegen, a másik az építész számláin és tervrajzain pihent. Az utóbbi időben mind hosszasabban merült gondolataiba a kérvények és iratok fölött. Kerek két esztendeje múlt a nyáron a bukás és száműzetés óta. Eleinte, hogy ismét uralomra került, nem észlelt magán semmi változást. A legszebb éveiben volt, mikor az értelem és érzelem hibátlanul érzékeli az élet teljes értékét; legyőzte ellenfeleit, hatalmasabb volt, mint valaha, s hatalma nagyságát a közeli hanyatlás mélységével mérhette. De amint teltek-múltak a napok, emlékezetében, feledés helyett, hovatovább mind gyakrabban felmerültek a fogságot idéző gondolatok. Ha gondolatait olykor el is hessegethette, az erejét meghaladó álmokat nem háríthatta el. Almában fel-felrémlett előtte a börtön, s az éjszakai álmokból, mint határozatlan rémület ködlött át a képe a valóságba, és elmérgezte a nappalait. Érzékenyebb lett a környező dolgok iránt is. Sértették a tárgyak, melyeket azelőtt észre sem vett. Meghagyta, szedjék le a bársonyt az egész palotában s aggassanak világos, sima és puha kelmét a helyébe, ami nem zizeg a kéz érintésétől. Meggyűlölte a gyöngyházat, mert dermesztő sivárság képzetét támasztotta gondolataiban. Érintésére vagy ha csak rápillantott, állkapcsa egyszeriben elzsibbadt, s borzongás fogta el. Eltávolították hát szobáiból a gyöngyház ékítményű bútorokat és fegyvereket. H

ovatovább palástolt, ám mélységes bizalmatlansággal fogadott mindent. Honnan, honnan nem, ai a gondolat átalkodott meg benne, hogy minden emberi cselekedett és minden szó bajt hozhat. És ennek az eshetőségnek a leheletét vélte áramlani minden kiejtett szóból és gondolatból. A győztes vezírt megcsapta az élettől való félelem szele. így Jutott, anélkül, hogy sejtette volna, abba az állapotba, ami első fázisa a haldoklásnak, ahol is az «inber nagyobb érdeklődéssel szemléli a vetülő árnyékot, mint az árnyékot vető tárgyakat. Ez a baj rágta, emésztette benseJét, s még arra sem gondolhatott, hogy szót ejtsen róla valakinek bizalmasan, mintegy vallomásképpen; és hogyha ez a baj elvégzi a magáét és felszínre kerül, akkor sem Ismeri fel senki; azt mondják majd, egyszerűen: a halál. Mert az emberek nem ls sejtik, hogy mennyi az olyan nagy és hatalmas, aki hallgatagon és észrevétlenül, ámde gyorsan hanyatlik önnön halálába. Ezen a reggelen Is fáradt volt és kialvatlan, bár nyugodt és zárkózott; szemhéja elnehezedett, arca szinte belefagyott a reggel frísseségébe. Az idegen építészre gondolt, aki meghalt, meg a szegényekre, akik fogyasztani fogják az illetményét. Aztán a távoli bérces és sötét tartományra, Boszniára (mert valahányszor rágondolt, mindig valami sötét borongás felhőzte bel), melyet az izlám fényessége is csak részben világíthatott meg, s ahol az élet kérlelhetetlenül és vigasztalanul szegény, silány, mostoha. És hány ilyen tartomány van ezen az istenadta földön? Mennyi vad folyó, gázló és híd nélkül? Mennyi helység ivóvíz nélkül; mennyi kietlen, sivár mecset? És megnyílt lelki szemei előtt a világ: az ilyen, vagy olyan formában jelentkező ínséggel, és szükséggel és félelemmel telve. O

dakinn napsugár csillogott a kerti kioszk zöld cserepein. A vezír a verses feliratra sütötte a szemét, kezét lassan felemelte s két vonással áthúzta a szöveget. Majd némi szünet után áthúzta a pecsét felső mezejét is, ahol a saját neve állt. A jelszava maradt csupán: A hallgatásban biztonság. Egy darabig eltűnődött rajta. Majd mozdult lassan a keze s egy erélyes húzással azt is kitörülte. tgy maradt a híd névtelen és jeltelen. Csak tündökölt, napfényben és holdsugárban, a távoli tartományban, s vitte hátán egyik partról a másikra az embereket és a jószágot. A tájékán ejtett sebeket lassan begyógyította az idő, a körülötte kallódó hulladékokat széthordták, a sövénygát roncsait meg elsodorta a víz, a kőfaragók munkája nyomát lemosták az esők. Oldalról nézve, a híd fehér, vakmerően hajló íve változatlanul magános, szinte elkülönülve hatott, és ámulatba ejtette az utasokat, mint egy meglepő gondolat, röptében idetévedt és fennakadt a sivár sziklarengetegben. A

z, aki ezt elbeszéli, elsőnek jött arra a gondolatra, hogy felderíti keletkezését. Egy este, amint a hegyekből volt megtéröben, megfáradtan leült a híd korlátja tövébe. A nyári napok akkortájt forrók voltak, az esték hűvösek. Hogy nekivetette hátát, a korlát köve még Jó langyos volt a nappali hőségtől. Az ember izzadt volt, s hűvös szél fújt a Drináról; kellemes és különös volt a sima és meleg kő érintése. Egyértelműen sugalmazó. Ekkor fogant meg benne az elhatározás, hogy megírja a híd történetét. Dudás Kálmán fordítása y - : f • ' • — p V. ZAGONYOK; BERKENYE C] SZÖ 8 * 1365. július 3.