Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-24 / 203. szám, szombat

á nyugat-csehországi metropolis egyik nevezetességét — a régi Skoda-gyárat — az ember már a repülőgépről észreveszi. Az égnek meredő kéinényrengeteg messziről felhívja a figyelmet. Plzeň másik — ha lehet még nagyobb hagyományú — nevezetessége szerényebben húzódik meg a városban. Kevesebb itt a gyárkémény, mégis szerte a világon emberek milliói Ismerik az üzem márkáját. A P 11 sner Urquel bő torkú, jó étvágyú emberek százezreit hódította meg. Az afrikai sivatagban és a dél-ame rikal pampákon éppoly szívesen iszszák a plzefíi tizenkettes világos sört, mint az európai nagyvárosokban. Sőt, az örök jég birodalmában, az északi sarkvidéken is ittak már Prazdrojt. Az egyik Amundsen-expedlció régebbi felfedezők nyomait kutatva elhagyott sátortáborra lelt. Az élelmiszerkészletben egy palackra bukkantak. A címkén a plzeftl sör világszerte ismert már- f kája volt. Vajon mikor főzték ebben a városban az első hektoliter sört? Ki tudja a Prazdroj sikerének titkát? Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben a várost jártam és az óvárosban a szépmívű, csodálatosan finom faragások mellett is masszív . tölgyfakapukban gyönyörködtem. És mivel nemcsak kenyérrel él az ember, közben be-betértem egy-egy sörözőbe, néhány pohár tizenkettesre. A pincemester kiruccanása a XV. századba Ä harminc egynéhány éves vegyészt hivatalosan főtechnológusnak titulálják. A sörgyáriak azonban csak Így szólítják: pincemester Ján M aj e r most magánemberként ül velem a Fehér Oroszlán sörözőben. Átvette a történész szerepét, vissza-visszatérünk a régmúlt évszázadokba. — Legenda és valóság. Apáról fiúra szállt a sörfőzés mestersége. Egyegy receptet nyolc-tíz nemzedék sem engedte ki a kezéből, keményfából ácsolt, nehéz vasalású ládák mélyén, bibliák táblájára írva őrizték azt, amit a huszadik század embere „technológiai folyamat" néven ismer. A legelső sörfőzési engedélyt — régi, megsárgult fóliáns tanúskodik róla — nem sokkal a városalapltás után adták egy helyi polgárnak. Így kezdődött az okmány: Anno Domini 1295... f— Ki szedte össze ezeket az adatokat? — Akik a sört nemcsak isszák, hanem főzik is. Tavalyelőtt ment nyugdíjba az elődöm, ötvenkét esztendeig volt pincemester. Te jó ég, hogy értette a mesterségéti És hogy tudott sört inni... Ha egy-egy főzet minősége nem sikerült a legjobban, rendszerint Így szólt: Ha 1370-et írnánk, Jakab mester neked is kiosztana huszonötöt .. : — Jakab mester? — A városi hóhér. De az ám. 'Akkoriban a város az ő segédletével vett elégtételt azokon, akik rontották Plzeň sörének hírnevét. A magisztrátus nagyon csínján bánt akkoriban a sörfőzési engedélyekkel. Nem névre adták ki az engedélyt, hanem egy-egy ház kapta meg a jogosítványt. Ebben az időben készítették a szép faragású tölgyfakapukat. Maszszívak voltak, hogy évszázadokig dacolhassanak az idő vasfogával, hiszen ha a ház megsemmisült, a sörfőzési jog is megszűnt. És a kapuk szép faragásúak voltak, mert sőrfőzők ezzel is magukra akarták hívni a figyelmet. Valamiféle reklám volt ez akkor. A magisztrátus bizonyos Időszakokban — rajtaütésszerűén „minőségi ellenőrzést" tartott. A bizottság mintát vett a sörből, bevitte a városházára. Egy erre a célra készült padra kiöntötték az újsört, majd a sörfőző céh szóban forgó tagját bőrnadrágban — mert ez volt akkoriban a divat e mesterségben — beleültették. Egész addig trónolt egy helyben szegény, amíg az újsör az utolsó cseppig fel nem száradt. Ekkor felszólították őt, álljon fel. Most vált csak el, milyen a sör minősége. Ha a mester kontár munkát végzett, a padtól könnyűszerrel elvált a bőrnadrág. Ha kiváló minőségű volt az újsör, a bőrnadrág a padhoz ragadt. — És ha a sör rossz minőségűnek bizonyult? — Akkor jött a hóhér... Ne borzongj, nem nyakazta le az illetőt. Huszonöt bot volt az első taksa. Másodízben Jakab mester kétszerannyit osztott ki. Mindez a fogyasztó — a városi lakosság — szeme láttára és nem kis megelégedésére történt. Nem éppen humánus eljárás. De mai szóval élve — a selejt elleni ERIK A SÖR LABIRINTUS A SÖRGYÁR ALATT MINŐSÉGELLENŐRZÉS - 1370-BEN A PRAZDROJ MINDMÁIG VERETLEN FÉL ÉVSZÁZADA A SÖRPINCÉBEN harcban bizonyára hatásos volt. A város történelme folyamán alig tucatnyiszor vesszőzték meg sörfőzőt. Mindenki becsületbeli kötelességének tartotta a lelkiismeretes munkát. Lehet, éppen ez a titka a plzeňi sör sikerének... Mert az évszázadok előtti pergamenek arról tanúskodnak, hogy nemes ember és szolga, pap és katona, férfiember és nőszemély mindig szívesen fogyasztotta a komlóból és a malátaárpából készült italt. A püspökség irattárában nemrég találtak rá egy régi-régi, a XV. századból származó okmányra. A szent ember megrovóan emlékezik meg egy könnyelmű fiatal páterről, aki „szerfölött sok seritalt fogyasztott és helytelenül viselkedett". A sörözőben kedélyesen diskurálnak a jókedvű plzeňiek. Asztalunkra újabb két korsóval tesz a csapos. Itt nem szokás újra rendelni. Mihelyt a korsó kiürült, újat tesznek a helyébe. Számhoz emelem az aranysárga italt, hörpintek néhány kortyot, közben valaki megfogja a karom. — Bocsánat, hogy zavarom, de ezt nem nézhetem szó nélkül. Ugy-e, maga nem idevalósi...? ŕ- Eltalálta. — Rögtön láttam, hogy nem tud sört Inni. Látszik, hogy bortermő vidéken született. Ezalatt nyolc-tlztagú társaság telepedett az asztalunkhoz. — Hát... inni talán csak tudok? — Nem tud. Sört legalábbis nem. Szép, hosszú kortyokban kell nyelni. Nem aprózva, mint a bort. A köpcös, pirospozsgás öregember előadást rögtönöz arról, hogyan iszsza a sört a született plzeňi. Később egyikük-másikuk történetekbe kezd. Majer mester később az órájára pillant. Délutáni műszakra kell mennie. Engem is meginvitál gyárlátogatásra. Az óvárosban, ahogy magunk mögött hagytunk egy-egy ódon utcát, vagy érdekes, középkori stílusban épült házat, a pincemester meg-megállt, rámutatott egy-egy kapura: Ezt a sörfőzdét a XIII. század végén alapították. Máshol csak annyit jegyez meg: Itt már 1500-ban is sört főztek ,.. '.. és visszatérése a mába H

atalmas méretű, szépmívű kapun lépünk be a Prazdroj gyárba. Egy hűtőkocsi éppen akkor fordult kl az országútra. Bent az udA PINCÉBEN... varon — a rendezőpályaudvaron — pedig éppen egy szerelvényt állítottak össze a vasutasok. Számolom a kocsikat: „Huszonnyolc, harminc ..." Valamennyin ott a gyár védjegye: Pilsner Urquell. — Ez a szállítmány — ha jól emlékszem — Nyugat-Németországba megy — jegyzi meg a pincemester. — Pedig — és itt gúnyosan mosolyog — világszerte, köztük Németországban ls, legalább negyven gyár készít „plzeňi sört". A háború után hosszú ideig pereskedtünk több külföldi céggel. Később rájöttünk: nem érdemes. A fogyasztó a világ minden táján rájön, észreveszi, valódi Prazdrojt adnak-e eléje. Aki egyszer megízlelte a ml sörünket, észreveszi a hamisítványt. — Mikor keletkezett a „Prazdroj" név? — 1842-ben. Kétszázötvenen voltak már akkor Plzeňben a sörfőzők. Hoszszas tárgyalások után egyesültek. Az egyesülés évében alig négyezer hektoliternyi sört gyártott a közös üzem. Abban az időben a kereskedők már könnyebben jutottak más országokba ls. Magukkal vitték a sörmintákat. Szerte a monarchiában mindenütt szívesen fogadták a plzeňiek termékét. Tíz esztendővel az egyesülés után már 19 ezer hektoliter sört gyártottak. A gyár ötvenéves jubileumán már félszázezer hektoliternél is többet tett ki a Prazdroj produkciója. Mert ekkor már a tengeren túlra is eljutott az aranysárga Ital híre. 1913ban félmillió hektoliter sört készített a gyár... >— Hát az idén? 1965-ben mennyi Prazdrojt kap a világ? >— Az 1913-as produkció négyszeresét: kétmillió hektolitert. Beléptünk egy nagy terembe. Minden csillog, mint a gyógyszertárban. — Ez a „fazék" hány literes? — rámutatok egy vörösréz üstre. — Mindössze 18 ezer. A világ más sörgyáraiban kisebbeket is használnak, meg nagyobbakat is. Minálunk énnek a méretnek hagyományai vannak. Egyszóval: ez a tizenkettes Prazdroj. Egy másik üstnél éppen szűrik a frissen főzött sört. Halványan még emlékszem a középiskolás tananyagra és eldicsekszem vele, hogy: a sörfőzésnél 70—80 fokos hőmérsékletnél a keményítő cukorrá változik. Majer mester bólint. — Csakhogy nem mindegy ám, hogyan megy végbe ez az átváltozás. Nálunk egy egy üstnyi keveréket tizenegy óra hoszszat főzünk. Így keletkezik az újsör. Ezután a hideg erjesztés következik. Ez plusz 4 fokos hőmérsékletnél megy végbe. Nézze ezeket a harminc-hektós tölgyfakádakat! Mindegyiken ott a hőmérő. Alig engedhető meg egy kis hőmérséklet-ingadozás. Elv a mi mesterségünkben, hogy az újsör annyi napig erjed plusz négyfokos hőmérsékletnél, ahány fokos készterméket akarunk gyártani. — A fokszám a szesztartalmat jelzi? — Ezt általánosságban így gondolják. Nem így van. Például a 12 fokos Prazdroj nem tartalmaz 12 százalék szeszt. A fokszám a maláta-kivonat százalékát jelenti. A sör minősége elsősorban ettől függ. Különben a ml sörünk 3,7 százalék szeszt tartalmaz. De ez nemes szesz. — Az előerjesztett újsörből hogyan lesz aranysárga Prazdroj? — Az előerjesztés után a sört to vább kell érlelni. A többi sörfajták nál az érlelés ideje néhol csak öt nap. A Prazdroj legkevesebb kilencven napig érik. Jöjjön, megnézzük az érlelőpincét... Sziklába vágott pincébe visz az utunk. Az emberek a szó szoros ér telmében eltörpülnek a hordók mellett. — Kilenc kilométer hosszúságú a pincefolyosónk — jegyzi meg Majer mester, — Fél napig tart, amíg az ember az összes részleget végigjárja. Hát még, ha a minőséget is ellenőr zi... — Remélem, nem úgy, mint a XIV—XV. században ... ?! s— Nem tudom, mit szólnának hozzá a sörfőzők, ha így tennénk. Sok kai megbízhatóbb ennél a laboratóriumi elemzés. És talán még ennél ls megbízhatóbb az emberek tapasztala ta. Olyan mestereink is vannak, akik negyven esztendeje ugyanazon a munkahelyen dolgoznak. A sör színéről, szagáról is következtetni tudnak a minőségre. Azt hiszem, egyetlen sör főzőnket sem kellene megvesszőzni. Még akkor sem, ha a középkori tör vények lennének érvényben. A pincéből egyenesen a palackozóba vezet a lépcső. Embert alig látni ebben a részlegben — mindent automata végez. Egyetlen üveglezáró gép hétezer palackot dugaszol be óránként. A gépsor másik pontján a címke kerül rá az üvegre, majd később magas hőmérsékleten csírátlanítják a már kész árut. A pincemester a futószalagról leemel egy palackot. Kibontja. Az aranysárga folyadékot ízlelgeti, rágja, mint jó borivó a hegy levét. — Ez a főzet sikerült... TÖTH MIHÁLY A SZÁZÉVES OLYMPIA Ä ÉDOUARD MANET: OLYMPIA E

zernyolcszázhatvanötöt írtak. A világvárosok utcáin akkortájt rakták le az első aszfalt-járdákat. Alattuk a mélyben már meg is indultak a földalatti vasutak. Bunsen és Maxwell neve feltűnik a fizikában. Párizsban, a világ fővárosában pedig a művészetekben III. Napóleon ízlése uralkodik, s rendőrfőnökének véleménye a mérvadó. A kiállítási termekben az akademizmus lélektelen, unalmas és szürke alkotásai lehelik a második császárság rothadó bűzét a látogatókra. És a világ minden tájáról bőpénzű kéjélvezők tódulnak a fény városába, ahol ötezer nyilvántartóit s további harmincötezer „szabad foglalkozású" örömlány szórakoztatja a gazdagokat. Mindenkit meg lehet vásárolni: a tábornok, a bankigazgató, az államügyész hitvese és leánya éppenúgy eladó, mint a miniszter vagy az Akadémia titkára és a montmartrei kis tingll-tangll tácosnő... Szinte hihetetlen, de mégis való, hogy a kéj és a bordélyok, valamint az álcázott prostitúciónak ebben a rengetegében, a párizsi Szalon ezernyolcszázhatvanötös tárlatán, egy Édouard Manet nevű fiatal festő Olympia című képe minden elképzelést felülmúló felháborodást váltott ki. A festőt és alkotását az egyszeriben szemérmessé váló párizsiak egyhangúlag elítélték, megbélyegezték, jóllehet Delacroix és Courbet művei annak idején szintén megbotránkoztatták a sekélyízlésű és maradi párizsi újgazdagokat. "Különben is Manettel már ezernyolcszázhatvanháromban az Elutasítottak Szalonjában (Sálon des Refusésj találkoztak, ahol a Reggeli a szabadban című festményével idézett elő nagy vihart. Ám ezúttal a felháborodás hullámai a párizsi erkölcsök meglehetősen alacsony égboltját nyaldosták. És a párizsi sajtó őrjöngöttl — Manet erkölcstelen őrült! — Manet egy szemérmetlen malac! — Lányok és fiatal anyák, még távolról is kerüljétek el Manet fehér hetéráját és ennek fekete macskáját...! A kritikusok a prostitúció dicséretét látták az Olympiában, a kapitalista társadalom ezen adekvát módon megjelenített feketeinacskás Vénuszában, egy „sárga hasú örömlányt", egy „nősténygorillát". A rendőrfőnök és a bürokraták a második császárság elleni lázadást... Edouard Manet most olyan híres, mint Garibaldi, mondotta ezekben a napokban róla némi irigységgel barátja és festőtársa, Edgár Degas. Pedig Manet nem Vágyott az ilyen hírnévre. Lázadó sem volt! Csupán úgy akarta ábrázolni a világot, ahogyan ő látta. Arról nem tehetett, hogy másképpen, újszerűen látta a dolgokat, s minden festői megnyilvánulása lázadás volt a hivatalos konzervatív akadémikus festészet ellen. Jóllehet sohasem akart túllépni a jó, a polgári erkölcsök ingatag deszkakerítésén, s nem volt szándékában felháborítani honfitársait, képeivel botrányokat okozott. S végül is az új, a modern művészet szabad csapatának lett a vezére — saját akarata ellenére! s— Velük kell tartanom, hisz én vagyok a vezérük — mondotta egy alkalommal. Nem szívesen vállalt közösséget az „Elutasítottakkal". Manet a Szalonban akart győzedelmeskedni mind vetélytársai, mind pedig a nagyközönség felett! De térjünk vissza a bajt okozó Olympiához! Mit akart ábrázolni és mit ábrázol ez a festmény, amelyről Bernáth Aurél, a híres magyar festő azt írja, hogy sokáig nem tartotta remekműnek, s mégis vágyódott utána. Majd bevallja, hogy ez a kép szerves része lett életének, „minden illatát magába szívta!" Szerinte Manet az Olympiával korának női típusát teremtette meg. Manet ezernyolcszázhatvanháromban úgyszólván a „Reggelivel" egyidejűleg festette az Olympiát is. Ám jóllehet a művészt Tiziano urbinói Vénusza, no meg Goya Meztelen Maya című alkotása ihleti meg, modern Vénusza mégis igen sajátos és újszerű, bátran mondhatjuk, hagyományromboló alkotási Míg a Glorgione és Tiziano modor* ban festett Vénuszok hosszú sora kissé féloldalasan fekszik, „úgyhogy a csípő enyhe kidomborodásával a női test tetszetős hullámvonalat képez", Manet Vénusza ezt a hagyományt sutba dobja. A montmartrei Olympia párnájára támaszkodva félig ül és félig fekszik, megtörve így a szokványos „lágy és melodikus körvonalakat". Keze sem a régi Vénuszok kecses keze és arca is meglehetősen közönséges! Sokan úgy vélik, hogy a kép varázsát a ragyogó színkompozíció adja meg. A sötétzöld-barna hátteret függőlegesen szeli át a szolgáló rózsaszín ruhája, amely még jobban kiemeli .Olympia aranylóan ragyogó testét. Ez a szolgáló azonban néger. Lehet, csupán azért, nehogy arca valamicskét is elvegyen az Olympiára áramló fény- és színözönből, de az is lehet, hogy egy régi riói emlék éledt fel benne, annak a néger rabszolganőnek az arca, aki először tárta fel a tengerészinas Manet előtt az Ars amandi (Szerelem művészete) titkait. És Olympia lábánál az urbinói Vénusz kutyája helyett egy zöldszemű és hátát borzoló fekéte macska látható. Ám a kép egyik érdekes és igen jelentős mozzanatának az ábrázolás síkszerűségét, a harmadik méretnek a mellőzését tekinthetjük, amely hírnöke a perspektíva későbbi elvetésének. A másik figyelemre inéltö Jelenség — ha lehet ezt égyáltaján így nevezni — a véletlenszerűen odavetett és a festészet történetében első ízben, de ugyanakkor a legtökéletesebben megfestett impresszionista virágcsokor. Manet meg van győződve róla, hogy nagy művet alkotott. Barátai az Olympiát fekete-fehér fúgának, a fény és az árnyék dialógusának nevezik. Mindnyájan azt hiszik, hogy ezúttal a festő győzelme elvitathatatlan. Manet azonban mégis fél. Két éven át függ műtermében az Olympia. Ezernyolcszázhatvanötben küldi be festményét nagy szorongások közepette a Szalonba. Tart a botránytól és valószínűleg önmagát akarja meggyőzni, amikor így beszél: „Azt festettem, amit láttam f Előérzete nem csal. A botrány valóban kitör, s minden eddigit felülmúl. „A tömeget odacsalta Olympia rothadása és úgy tolongott a kép előtt, mint a Morgue-beli hullák előtt" — írta cikkében egy Paul de Saint Vietor nevű kritikus. Csupán Charles Baudelaire és Émil Zola tart ki mellette mindvégig, no meg Paul Cézanne. Ok védik és biztatják a kétségbeesett Manet-t, s ha kell, korholják — kishitűségéért. „A sors a Louvre-ban biztosított helyet az Olympiának!" — írja ezernyolcszázhatvanöt nyarán Zola. Későbben már mások Is kiállnak érte, de ráolvassák, hogy Vlctorina Lousie Meurentet megfosztotta minden véletlenszerűségétől, mulandótól. „Ez a Vénusz nem tartozik egy országba sem, időn és téren kívül van, az időtlenség jegyében fogant meg. Több mint valóság: igazság!" — írta róla nemrégiben dics&rőleg Henri Perruchot. És az idő mindenképpen Paul Cézanne-t igazolta, aki a legnagyobb hullámverések közepette sem félt kijelenteni, hogy „az Olympiával új kora kezdődött a festészetnek!" Igen, az Olympia valóban egy új kor kezdetét jelentette a képzőművészetben — az impresszionizmus kezdetét. Az Impresszionizmus pedig lázadás volt az akadémikus formalizmus ellen, az ókori görögök és rómaiak utánzása ellen. Felfedte a tiszta színeket, a ragyogó fényeket és még a maga leegyszerűsítéseiben is lázadás, forradalom volt, ha csak a felületen is, amely a múló pillanat szépségének lázas sietséggel való lerögzítése mögött sejtetni engedte a nagy társadalmi földrengések eljövetelét, és egyben a modern művészethez, a Cézanne, Picasso és Braque festészetéhez, a Rodín és Moore szobrászatéhoz vezető úton az első megtett lépést jelentette! BARSI IMRfi ÜJ SZÖ 6 * 1985. Július 21.