Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-26 / 175. szám, szombat

— Hahói Hahó! Hahó! — A teli torokból kiáltott hívás visszhangzott a lapos, négyszögletes, nedvesbarna cslráztató földeken. — Hahói Kavanls! Hó... Kavanisl Kava-... ni-i-f-s! A kiáltozó alak fehér kendőt lebegtetett a feje fölött, és lerohant a gát lejtős oldalán, végig a rizsföldeket elválasztó mezsgye mentén. Kavanis várt. Felegyenesedett és a kiáltás irányába nézett, szemét öszszehűzta, azon igyekezve, hogy felismerje a közeledő alakot. A testnél valamivel világosabb, folyékony iszap végigcsurgott alsókarján és ujjal hegyéről csöpögött. Végre felismerte, és arcéról lassan eltűnt a feszültség, Suwaris volt, a fuvaros fia. Kifulladva, zihálva kapkodott levegőért, és futtában hadarta: — Kavanis! A sorsjegyl... Azt mondják... a tied! Te nyerted meg! — Milyen jegy? — kérdezte, mert nem értette a fiú izgalmát. — Hát a sorsjegyl Az ötvencentes jegy! Látta, hogy alig dereng az értelem az előtte álló ember üres arcán, tehát folytatta: — Tailor Junaid azt mondja, hogy tiéd a nyerő szám. Q vette az utánad következő Jegyet a mundalalinál, és csak eggyel hibázta el. Elmentünk a mundalalihoz, de az csak nevet, és nem mond semmit. Mint az együgyű állat a veszély szimatára, úgy merevedett meg Kavanis. A jó hírt mindig gyanakvással fogadták a faluban. Hát még amikor pénzt Jelent! Titkolt félelem vett rajta erőt. — Hogyhogy? ^ sürgette a fiút. Tessék, itt a szám. Ideadta nekem. — A fiú Kavanis orra alá tartotta. — Nyolcvanezer rúpia! — áhítatos suttogás tört ki belőle. — Mennyi? — szinte vágott a kérdés. Kavanis szeme jegesen kemény lett. Egyre növekedett benne a félelem. „Pénz, pénz, pénzl Senkinek sem szabad megtudnia! De hogyan?" jobb halántékán rángatózni kezdett az ér. A fiú várt. — Hehehe! — Kavanis erőltetetten nevetett. Könnyedén és bárgyún hangzott. — Hehehe! — Lehajolt és elkezdte dagasztani a barna sarat. — Hajjaj! junaid az ő kis történeteivel. Ez ls csak olyan történet. Hát nem ismered Junaidot? Ha én nyertem volna, akkor nem junaid hallaná meg először. Nyilván nekem szólnának rögtön, nem? A fiúra nézett, és újra nevetett. — Hajjaj! Na mindegy, a papírt a számokkal elteszem. Mondd meg nekik, hogy ez is Junaid szokásos meséje. A fiú arcán csalódás rándult. — Az egész izgalom semmiért — mondta, az izzadságot törülgetve homlokáról. — Jobb lesz, ha most visszamegyek. — Vonakodva hagyta ott Kavanist. Kavanis folytatta a munkát, titokban kémlelve a távolodó alakot. Amikor Suwaris teljesen eltűnt a szeme elől, odarohant a vízhez és megmosakodott. Keze remegett az izgalomtól, ahogyan keresgélt az öve zsebében, és előhúzott egy piszkos • Ceyloni író. kék papírdarabot, összehasonlította a számokat, szájával formálva minden egyes számot. Elolvasta egyszer, kétszer, háromszor. A számok egyeztek. Kitörő sóhaj szakadt ki belőle; azután nagyot fújt az orrán keresztül. — Nyolcvannyolcezer rúpia. Nyolcvannyolcezer rúpia! — suttogta áhítatos tisztelettel. Gyengének, erőtlennek érezte magát. Lassan leguggolt, és fejét karjára fektette, újra és újra elismételve: — Nyolcvannyolcezer! Nyolcvannyolcezer! Az ötjegyű szám hatalmassága lenyűgözte. Félelem, kétely, bánat, aggály, gyanakvás; százféle gondolat kelt benne, és omlott össze, ébredt föl és húnyt ki. Amikor felemelte fejét, a barna mezők, a töltés, a távoli falu látványa visszatérítette az élet és idő válóságába. — A rizsföldek — szélesen elmosolyodott, — most már az enyémek! — RAJA PROCTOR: Joszif Csajkov: „Műugrás" (szobor) A SORSJEGY KJindig arról ábrándozott, hogy a sajátja ez a föld. Keze lecsúszott a térdéről, és letört egy füves rögöt. Ujjai gyöngéden morzsolgatták az összetapadt rögöt, amely szétomlott, és átfolyt az ujjai között. Mindig szerette a földet. A földek szélén, a töltés szegélyén kék füstszalag gomolygott a ringatózó banánfák fölött. Alattuk húzódott meg Kavanis zsúpfedeles háza. Ajka megrándult, a banánfák eltűntek. „Téglaház; vörös zsindellyel. Hosszú veranda, kényelmes karosszékekkel és réz köpőládával, mint a falu benszülött orvosánál. Disznók és aprójószág". Elborult az arca: „A feleségei" Szégyenkezve lelógatta fejét, alsó ajka undorral lebiggyedt. „Girhes és lötyedt testű, házsártos, meddő". „Biso Menike!" Komolyan bólintott, eldöntötte ezt a fontos kérdést. „Igen". Sóhajtott éš""ä"'fejét rázta, mintha elkerülhetetlen lenne. „Egy darab föld, ház. Biso Menike a szeretője lesz. Gyerekek!" A szégyenlős gyermek gyámolatlan, nevetséges kifejezése jelent meg felnőtt arcán. „Gyerekei lesznek!" Egy kócsag ijedten rikoltott és felszállt. Figyelte, amint keresztülszárnyal a földek felett. Nem messze tőle kígyó tekergette pikkelyes, fényes, hosszú testét és elkúszott. Kavanis felállt és leengedte sarongját. Habozás és kétely barázdálta az arcét. Apróra összehajtogatta a jegyet, és bedugta az öve kis zsebébe. Míg ment, addig is tervezgetett. „A mundalali? Nem, azt a rablót nem, az becsapna! A falubeliek? Nem, kapzsi társaság, ravaszok és sunyik. Az előljáró? Ö, nem!" Megrémült a gondolattól. A félelem lándzsái szurkálták. Megborzongott. „Senkinek sem szabad megtudnia!" Majd hangosan így szólt: — Csak a titok biztos! De hogyan, hol? — Kétségbeesetten kereste a megoldást. Továbbment, tervezgetve és tanakodva. — Igen — szólalt meg. A tamil ügyész a városban, — Azelőtt a gazdája volt, az ő kókuszdiőültetvényén dolgozott valaha. Jól bánt Kavaniszszal, nagy közvetítői díjat fog felszámítani, de nem csapja be. Kavanis korán kelt, és átlépett alvó feleségén. Nesztelenül elhűztft a zsúpajtót, és a keleti eget kémlelte. A virradat előtti bársonyéi sötétségben felöltözött és kiment. A gyalogösvényre tőrt, amely a falu peremén kívül vezetett az országúthoz. A falu elmaradt mögötte, öntudata feléledt a sikertől. „Senki sem fogja megtudni!" Győri léptekkel Indult a város felé. Az ügyész fényes réz papírnehezéket helyezett a jegyre, miután gondosan kisimította. Kerígitkérdései alapján meggyőződött Kavanis őszinteségéről. Ojra összehasonlította a számokat a napilapban a jegyen levő számokkal. Rendben volt, minden szám egyezett. — A tiéd! Nyolcvannyolcezer rú•ial — jelentette ki, és erősen ránéíett Kavanisra. — Uram — mondta Kavanis — én rizsföldeket akarok venni, építeni két kis házat, és valamit adni a templom nak. Megfogadtam, hogy szentélyt építtetek a falu útkereszteződésénél levő ho-fánál. — Nyolcvannyolcezer rúpia — Ismételte az ügyész bánatosan, halkan. — Számítson fel, amennyit akar, uram, de fel kell vennie a pénzt és megvenni nekem, amit akarok. — Az elszámolás? — kérdezte az ügyész. Kavanis húzódozott, remélte, hogy az ügyész megoldja a kérdést helyette, de amikor látta, hogy nem akar segíteni rajta, megkockáztatta: — Nem beszélhetnénk ezt meg később? — Rendben van — mondta az ügyész. — Felhívom Colombót és intézkedem a pénz felvételéről. Velem kell jönnie, valószínűleg ma délután. Most bejelentem a telefonhívást, jöjjön vissza körülbelül egy óra múlva. Éppen egy ügyfelének írt levelet, amikor megszólalt a telefon. Hagyta, hogy csöngjön, egyszer, kétszer, háromszor, mintha kialakult előíráshoz alkalmazkodnék, mielőtt felvette. Módszeresen, minden sietség nélkül mondta el a formaságokat. — Mi? Hogy? — szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt, keresgélt és fehér zsebkendőt húzott elő, amellyel izgatottan törülgette teljesen száraz homlokát. Egészen biztos benne? Egészen biztos. Hát, köszönöml Nagyon köszönöm. A vonal kattant a túlsó végén. Egy darabig tartotta a kagylót, aztán lecsapta. A veranda felől hangos zűrzavar akadályozta meg további indulatkitöréseit. Az iroda ajtaját minden formaság mellőzésével belökték. A rendőr lépett be, akit egy hangos, nagy darab ember tolt maga előtt. — A mundalali, uram — mondta Kavanis, a kereskedő mögül előbukkanva. — jaj, ó, jaj, a fiam! Látják, látják, mit csinált. Csalt a hadseregben, és most becsapja a falubelieket. Ennek az embernek a jegye nem sorsjegyl Ez ... ez... a fiam. Az ő műve. Az ügyész kifejezéstelen arccal hallgatta, míg a mundalali tamilul folytatta ködös és egyáltalán nem üzleti jellegű magyarázkodását. Az ügyész felhúzta szemöldökét. Szemében komor érdeklődés Jelent meg. — Ez hamisítás! Főbenjáró bűncselekmény! Ezért öt év szigorított börtön jár! — Nagy érdeklődéssel csettintgetett. — Hajjaj, hajjaj! — a mundalali izgalmában áthajolt az asztalon. — Ne mondjon ilyeneket. Én nem mehetek börtönbe. Tudhatja, segítenie kell! Kavanis összehúzott szemmel hallgatta őket. Nem ismerte a tamil nyelvet, ezért az arcukat tanulmányozva igyekezett megérteni miről beszélnek. Érezte a mundalali csökönnyösségének erejét. Félt a befolyásától. Óvatosság, gyanú kerítette hatalmába. Közelebb húzódott hozzájuk, készen arra, hogy beavatkozik, ha szükségesnek látja. «—• Jajjaj! — a mundalali suttogóra halkította beszédét. — Akármit, csak a börtönt ne. Fizetek, minden méltányos összeget megadok! Hogyan tehetném? — az ügyész erős maradt. A mundalali és az ügyész lehalkított hangon folytatták a beszélgetést. Ettől Kavanis még izgatottabb lett. Közelebb ment hozzájuk, és nyugtalanul izgett-mozgott. Nem tudott uralkodni aggodalmán, felragadta a réz papírnehezéket, és egyik kezéből a másikba tette. — Rendben van — egyezett bele az ügyész, és jegyzetpapírt tolt eléje. — A megegyezés feltételei — mondta és egy darabig hallgatott, majd megszólalt: — Mennyivel tartozol a boltjában? — Kavanis néma maradt. Gyanakodva nézett egyik arcról a másikra, hogy megértse szándékaikat. — Kétszáztíz rúpiával — adta meg a mundalali a felvilágosítást, és Kavanis igenlően bólintott. Az ügyész szingalézül szólt, hogy mind a ketten értsék: — A mundalali beleegyezett, hogy törli a tartozást és fizet neked még kétszáz rúpiát, meg az én költségeimet. A mundalali helyeslően bólintott. — De uram, uram! — Kavanis tiltakozó hangja egyre erősebb lett. Halántékán az ér úgy rángatózott, mint egy féreg, ajkát szorosan öszszehúzta. Izzó gyanúja meggyőződéssé lobbant. — Nem, azt nem! — mondta nyersen! — A jegyemet! Adják vissza, az enyém! — Hangja kitartó, elszánt követeléssé vált. — Az enyém! Adják Ide, az enyém! — ordította. Az ügyész felkelt, hogy megmagyarázza, de Kavanis üvöltött dühében: — A sorsjegyem! Adják ide! Adják ide nekem! Az ügyész visszaordított, elfojtva Kavanis hangját. — A sorsjegy nem ér semmit, hamisítvány! Hamisítvány! Nem érted? Hamisítvány! A hamisítvány szó, mintha hatott Martin Tvrdoň: Falu (Olaj, 1963.) Borisz Jegorov: A füstcsík FUIkésov elvtárssal baj történt. Hosszú ideig vezető állást töltött be a vasútnál, de egyszer csak alacsonyabb beosztásba helyezték. Jóval alacsonyabb beosztásba. Ha megkíséreljük elképzelni a lejokozás pályáját, akkor a lelőtt repülőgép által húzott füstcslkhoz hasonlíthatjuk. Fülkésov ugyanakkor a vasútigazgatósághoz tartozó egyik kis üzem vezetője lett. Hogy elkerülje a megbántott ember iránt rendszerint megnyilvánuló sajnálkozást, igyekezett könnyedén jelfogni a dolgot és tréfásan mondogatta: — Annyi baj legyenI Olyanok vagyunk, mint a katonák... Ha-ha-hal Megyünk, ahová küldenek... De nehezen viselte a sorsát. Jaj, de nehezenI Állandóan kordában kellett tartania magát és tekintettel lennie új helyzetére. Voltak azonban olyan percet, amikor megfeledkezett magáról és ráripakodott feletteseire. — Hogy merészel tlyet tenni velem? Egy-kettő és repül! Aztán észretért és rémületében torkára forrt a szó: felettesei tegnap még alantasai voltak, ma pedtg ő az alantasuk. Hát szabad az elöljárókkal gorombáskodni? Az tlyen viselkedésért Fülkesovot kétszer-háromszor szigorúan rendreutasították. Aztán lehiggadt. Nehezebb volt megszokni az új méreteket. Azelőtt milliós tételekről szóló okmányokat írt alá, most meg csak holmi négyjegyű számokkal volt dolga. A három nulla volt-nincs. Azelőtt sokszáz vagon állásáért még csak dorgálást sem kapott, ma pedtg két pullmankocst késedelmes kirakodásáért már megrovássál fenyegetőztek. De a legkellemetlenebb és legboszantóbb az volt, hogy ellensége támadt, aktvei nagyon nehéz volt küzdent. Ez az ellensége magas állást töltött be a vasútnál és... a Fülkésov nevet viselte. — Igazgató elvtárs, — fordult Fülkésovhoz a tervosztály vezetője. — Utasítás szerint le kell adnunk 20 tonna fémforgácsot. — Várjon csak — csodálkozik Fülkésov — összesen 10 tonna fémet kapunk egy évre. Ki volt az a bolond, aki ezt a rendeletet aláírta? A tervosztályvezető szó nélkül leteszi az igazgató asztalára a „fentről" érkezett papírt. Rajta a következő aláírás: „Fülkésov". Fülkesov zavartan hallgat: eszébe jut, hogy félévvel azelőtt valóban aláírta ezt a rendelkezést. — Miért mm építünk bölcsödét? — kérdi az igatgató a könyvelőtől. — Ntncs pénz. Elutasították. — Kl utasította el? — Fülké

SOV elvtárs. Azaz ön... És bármiről volt is szó — a létszámmal kapcsolatos zűrzavarról, vagy a gyári felszerelés kicseréléséről, új épülettömb építéséről vagy fürdő létesítéséről — az igazi Fülkésov útjában mindenütt ott állt a hajdani Fülkésov a maga rendelkezéselvei, utasításaival és előírásaival. „Micsoda gyalázat, nem marad más hátra, mint hogy megváltoztassam a nevemet!" — gondolta olykor csüggedten a gyárigazgató. „No, és mi történt azután? — kérdi az olvasó, és találgatni kezd: „Fülkésov mindent megértett és megjavult". Vagy egy másik változott: „Űjra magasabb beosztásba helyezték, és megint jól megy a sora". De a helyzet másként ls alakulhatott volna: „Egy barátja új állást talált számára, ahol a Fülkésov által korábban kiadott rendelkezések és utasítások nem érvényesek". Hát sem az első, sem a második, sem a harmadik változat nem következett be. A végzet, amely Fülkésovot utolérte, nagyon tragikus és igen szánalomraméltó volt. ...Egy hideg téli napon a területi központba indult. Ha ez azelőtt történt volna, Fülkésov gépkocsin ment volna, de most nem volt autója. Nem maradt más hátra, mint az állomásig autóbuszon, onnan pedig vonaton utazzék. Az autóbusz késett és csak akkor érkezett az állomásra, amikor a vonat már utolsót sípolt. Fülkésovnak éppen csak annyi ideje volt, hogy felugorjék a kocsi lépcsőjére. Aztán valami rettenetes dolog történt. Megrántotta az ajtót, de nem nyílt ki. Megrántotta még egyszer, de hiába. Így utazott a következő állomásig, a kocsi lépcsőjén — borzalmas szélben és farkasordító hidegben. Amikor a vonat végre megállt, és Fülkésov kilépett a peronra, úgy érezte, keze-lába merev és egész teste mintha fából volna, sőt, inkább üvegből. — Rosszul van? — kérdezte a közelében levő kalauznő. Fülkésov jeges tekintettel mérte végig, kiáltani akart, de csupán ezt suttogta: — Disznósági Egy egész megállót a lépcsőn utaztam. Miért zárják be az ajtókat? — Nincsenek bezárva, — felelte a kalauzné. — Próbálta kinyitni? — Próbáltam, — mondta Fülkésov és megmutatta, hogyan rángatta az ajtót. A kalauznő részvéttel nézett rá, és megkérdezte: — És a másik irányban nem próbálta? ... Fülkésov súlyos betegség után nyugdíjba ment. Szomorúan végződött a pályafutása. És miért? Fülkésov elvtárs, a vasút hajdani magasrangú dolgozója, nem tudta, melyik oldalra nyílik a vasúti kocsi ajtaja. Az általa kiadott rendelkezésekről és utasításokról pedig szólni sem érdemes. GELLÉRT GYÖRGY fordítás» volna. össiSí reményeinek lélekharangja volt ét a szó. — Hamisítvány? Hamisítvány? — suttogta. Él egyszerre igazolva látta minden aggodalmát, minden szomját, összeszedte magát és a mundalalihoz ugrott. Arca vonaglott a gyűlölettől, és üvöltött dühében: — Be akarnak csapni, ki akarnak fosztani! Disznó kutyák! A réz papírnehezék megvillant, amikor felemelte, és többször lesújtott vele. A mundalali megperdült és összerogyott. Kavanis fölötte állt, é* még egyre ütötte könyörtelenül. A rendőr belekapaszkodott Kavanlí hosszú fekete hajába és hátrahúzta fejét, amíg majdnem a lapockáját érintette, s közben elkeseredetten ordítozva igyekezett vele megértetni a helyzetet. — Te bolond, te bolond! Nem érted, hogy az ügyész úr segíteni akart rajtad? A mundalali halszemében a halottak merev, kihűlt tekintete, Komoran és csöndesen feküdt előttük, és ez a csend mintha nehéz, sűrű függönynyel borítaná be mindannyiukat. Fordította: KRETZOI MIKLÚSNS ŰJ SZÓ ä * 196

3- iúnius 2a.