Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-26 / 175. szám, szombat

Színvonal és felkészült Irodalomkritikánk helyzete és feladatai seg A SZOCIALISTA ORSZÁGOK Irodalmi életében az utóbbi években a kritika problémái észrevehetően az érdeklődés előterébe kerültek. Se szeri, se száma azoknak a szakértekezleteknek, munkagyűléseknek ős nemzetközi Jellegű konferenciáknak, amelyeken a kritika mibenlétét, szerepét-küldetését, kritérium-rendszerét és módszerét vizsgálják, feszegetik. Most nemrégiben — nagyszámú hazai és több szocialista országból Jött résztvevő Jelenlétében — Prágában tartottak olyan tanácskozást, amelynek szintén a marxista kritika újraértékelése volt a célja. Az újraértékelésre, a küldetésnek, Célnak és módszernek a felülvizsgálására, tisztázására elsősorban azon deformálódás miatt van szükség, amely a kritikában a dogmatizmus évei alatt következett be. Mindnyájunk előtt ismeretes az az exponált szerep, amelyet a dogmatikus irodalompolitika a kritika számára utalt ki. A kritika volt a meghirdetője, végrehajtója és számonkérője azoknak a követelményeknek, amelyek az irodalmat — a valóság esztétikai tulajdonságainak objektív tükrözése helyett — a politikai tézisek propagálására és Illusztrálására szorították. A kritikának ez a sajnálatos deformálódott szerepe akkor vált különösképpen torzzá és torzltóvá, amikor az irodalompolitika által sugalmazott voluntarisztikus valóságábrázolás! posztulátumok — a szocializmus építésében beállt Ideológiai torzulások és gazdasági hibák következtében =-> a tényleges valósággal éles ellentétbe kerültek. Ezek között a körülmények között a kritika már nemcsak a tárgyából és küldetéséből adódó specifikus kritériumoktól szakadt el, hanem a társadalmi Igazság szolgálatától, követésétől is. Alaposan tévedne persze az, aki — az eddigi éles és tézisszerü megfogalmazásunkból kiindulva — a sematikus irodalomért a felelősséget egyoldalúan a kritika nyakába varrná, és a közös bűnből vagy megtévesztettségből az alkotó Irodalmat feloldozná. A kritika felelőssége csak látszólag a számára kiutalt szócső-szerepből adódóan volt nagyobb, mint az alkotó irodalomé. Egyébként a dogmatikus irodalompolitika által gyakorolt és politikailag tetszetősen alátámasztott és erkölcsi érvényűvé emelt presszió a kritikát és irodalmat egyforma erővel befolyásolta, s annak az alkötó Írók és kritikusok hasonló meggyőződésből, passzív megoldással vagy számító karrierizmussal hódoltak be. A szlovákiai magyar irodalom viszonylatában — amelyet mellesleg nem tekintünk tipikusnak — a sematizmus iránti behódolásban egyrészt a lelkesedés, másrészt a művészi tapasztalatlanság Játszotta a döntő szerepet. A lelkesedést az az őszinte hála váltotta kl, amelyet az Itteni magyarság a Jogalt visszaadó párt és az induló szocializmus iránt érzett; a tapasztalatlanság pedig a zömében kezdő írókból álló új Irodalom helyzetéből adódott. Érdekes megjegyezni azt is, hogy nálunk a töményen, százszázalékosan dogmatikus kritikát olyan, ugyancsak kezdő emberek képviselték, akiket elsősorban a szépirói s nem a kritikusi ambíció fűtött. Gondoljunk csak arra a vitára, amely Irodalmunk újraindulásakor Szabó Béla novelláskötete körül bontakozott kl. E vita legtöbb Írását az esztétikai hozzáállás teljes hiánya és mellőzése jellemzi; tulajdonképpen nem ls tekinthetők ezek kritikáknak, csak egy kritikai légkör szakszerűtlen megnyilvánulásainak, nyers tüneteinek. A komoly, szakszempontböl helytálló kritikánk kialakulása és gyakorlata sem volt persze mentes a dogmatizmus és sematizmus hatásától. Ez a hatás azonban nagyobbára csak az adott fejlődési szakasz szükségszerű Immanenclájaként, azaz irodalmi újraéledésünk és a dogmattzmus-sematizmus uralma egybeesésének következményeként mutatkozott meg. Kritikánk alakulását egyébként és döntő mértékben a sematizmustól függetlenül hatő vagy azzal egyenesen szemben álló sajátos helyi körülmények befolyásolták. Az egyik Ilyen determináló körülmény az új kritikánkat megalapozó és legmagasabb szinten képviselő Fábry Zoltán írói alkatából adódott. A mér évtizedek óta az antifasizmusra koncentrálódó és ízig-vérig publicista Fábryról — a kritika viszonylatéban — két dolog közismert: kritikai-esztétikai működését ma is a fö tevékenységének, az antifasiszta publicisztikának rendeli alá; s régi és új kritikáiban egyaránt a vox humána szerepel alapvető mércéül. A „Vázlat Fábry Zoltán kritikusi portréjához" című tanulmányomban Fábry alapjában változatlan kritikusi magatartását többek között a következőképpen világítottam meg: „Annak, hogy a vox humana Fábry kritikai munkásságában a felszabadulás után ls elsődleges mérceként érvényesül, az újraéledő fasizmus és az atomimperlallzmus riasztó tényén kívül más, közelebb eső okai ls vannak. Egyik ok: a szlovákiai magyarságnak a felszabadulás tényével tragikus ellentétben álló négyéves jogfosztottsága. A másik ok: a szocialista fejlődésnek az ötvenes években beálló deformálódása, a proletárdiktatúrának személyi kultusszá való torzulása, a törvénytelenségek elharapózása, a dogmatizmus és sematizmus eluralkodása. Az első ok ellen Fábry aktívan fellépett, de szenvedélyes tiltakozása, „A vádlott megszólal" című röpirata Indexre került. A második ok ellen már csak a paszszlv rezisztencia bizonyos fajtáját s a vox humána abszolutizálását választhatta." A HARMADVIRÄGZÄS című Fábrykötet fényes tanúbizonyságot nyújt arról, hogy Fábry a dogmatlzmus-sematlzmus elleni „kritikai prevencióját" már 1953—54-től folyamatosan alkalmazta. „E kötet tizennégy tanulmánya között egy sincs, amelyben a sematizmus elleni prevenció " a szükségnek megfelelő nevelő célzattal vagy kritikai éllel — ne kapott volna helyet. Fábry a sematizmus általános kórképét rajzolgatva és a legfőbb bacilustermelő gócokat és a fertőzésre legérzékenyebb helyeket feltárva, találóan világított rá a „mi" sematizmusunk sajátos tényezőire, eredőire is. Az „Antisematizmus" című nagy tanulmányában aztán ehhez, a mozaikokbői egésszé formálódott általános és konkrét érvényű képhez rajzolja oda a filozófiai és politikai hátteret, — amire a Harmadvirágzás tanulmányainak Írása idején nem volt még módja." (írás és szolgálat, 246. oldal.) Fábrynak a publicisztikai tevékenységével szoros kölcsönhatásban, Illetve alárendeltségben álló kritikai életműve a csehszlovákiai magyar Irodalomkritikában vitathatatlanul olyan önálló fejezetet jelent, amely erkölcsi-esztétikai értékein és hatalmas műveltségi-anyag telítettségén kívül szépirodalmi szintű művészi színvonalával kiemelkedik. Ennek az impozáns méretekben épülő életműnek „szakmai" fogyatékosságai egyrészt a szakadatlanul megnyilvánuló többszempontúságából (publicisztikai, etikai, szociológiai, történelem- és erkölcsfilozófiai jellegű párhuzamos feladatteljesítéseiből), másrészt a vox humánára koncentrálódó értékelési „egyoldalúságból" adódnak; a többszempontúság gyakran a kritikák esztétikai kontúrjait mossa el, az egyoldalúság pedig a szigorúbban elhatárolt művészi értékrendek felállítását akadályozza meg. Ä MŰVÉSZI ÉRTÉKREND felállításával mindmáig adós maradt az az új kritikusi nemzedék is, amely az ötvenes évek közepétől kezdett kibontakozni. Az akkor fellépő Csanda, Dobos, Rácz és Turczel mellett jóformán Ide sorolhatunk mindenkit, aki ma nálunk a kritikával több-kevesebb folyamatossággal foglalkozik. Nincs szó tehát szoros értelemben vehető, közös programot kialakító nemzedékről vagy nemzedéki Jellegű differenciáltságokról, hanem csak szórványosan fellépő emberek egymás mellett való haladásáról. Talán nem leszek túlságosan szerénytelen, ha a meglehetősen heterogén összetételű új kritikusi gárdánkból a fejlődési körülményeink közelebbi megvilágítása céljából a magam tevékenységét ragadom ki, mint olyant, amelyet viszonylagosan nagyobb fokú folyamatosság és az alkalmiságon túlmutató kritikai céltudatosság Jellemez. Az én kritikusi fellépésemre és kritikai céltudatosságom kialakulására tényleg olyan sajátos helyi körülmények gyakorolták a döntő hatást, amilyenekre fentebb céloztam. Éspedig: irodalmi újraindulásunk felkészületlensége, a művészi tapasztaltság és alkotó Írók hiánva. Ezeknek a körülményeknek hatására fejlődésünk fő kérdésének a mennyiségi tényező Intenzív növelését tartottam, s e célnak megfelelően a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritikát gyakoroltam. Ösztönösen vagy kisebb nagyobb tudatossággal ilyen jellegű bírálatokat Irt az új gárda többi, nagyobbrészt csak alkalomszerűen tevékenykedő tagja Is, és a nevelni és segíteni akarás mindmáig Jelentős mértékben áthatja Fábrynak az antifasiszta publicisztikába beágyazódó és más szakágak anyagával telített kritikai munkásságát ls, Ha szarkasztikusan akarnék fogalmazni, akkor most azt mondhatnám, hogy nagy nevelő igyekezetében a kritikánk egy fontos dologról elfeledkezett: önmaga neveléséről, önön színvonalának tervszerű mélyítéséről, fejlesztéséről. Ha e mulasztás okait keressük, akkor ezeket elsősorban az ösztönösségben-szervezetlenségben és a kritikusi megnyilvánulások nagy részére még ma is Jellemző alkalomszerűségben találjuk meg. Az Írószövetség magyar szekcióján belül már többször is sor került arra, hogy egyegy plenáris gyűlést a költészet, próza vagy dráma helyzetének megvitatására szenteltek, de az még tudtommal nem fordult elő, hogy a kritikusok használták volna fel ezt a fórumot a szakágak kérdéseinek megbeszélésére, a vitás problémák tisztázására. Eddig még nem éltünk azzal a lehetőséggel sem, amelyet e téren a folyóirataink nyújtottak volna. A KRITIKA NAGYOBB ARÁNYC és tervszerű aktivizálódását és elméletiesztétikai színvonalának mélyítését, emelését már a mi szűkös és kezdetleges Irodalmi viszonyaink között is elengedhetetlenül szükségessé teszi egy örvendetesen konstatálható körül, mény. Az utóbbi időben az egyes műnemeken — különösen a költészeten és prózán belül — kialakult már nálunk ls a minőség felgyorsulásához szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság, ami a kritikától az értékelési mérce felemelését, módosítását követeli meg; ennek a feladatnak kollektív érvényű megoldását pedig csak az adottságoknak és feladatoknak korszerű felmérése teszi lehetővé. Legelső feladatként, mondhatnánk: előzetes intézkedésként magának a kritikának a mennyiségi kiegyensúlyozottságát kell megteremtenünk. A felgyorsult ütemben növekvő irodalmi terméshez viszonyítva a kritikánk még tisztán mennyiségi szempontból véve sem kielégítő. Hiányzik a rugalmas reagálás, sokszor a fejlődésünkben Jelentős helyet elfoglaló művek ls hosszú ideig vagy egyáltalán visszhang nélkül maradnak. Ezen a tűrhetetlen állapoton véleményem szerint szervezeti Intézkedésekkel ls lehetne segíteni. Legalkalmasabb megoldás az lenne, ha a kritikai munka irányltásőra és koordinálására az írószövetség magyar szekcióján belül kritikai szakosztályt létesítenénk. A szakosztály koordináló munkőjőnak mennyiségi szempontból elsősorban arra kellene Irányulnia, azt kellene biztosítania, hogy a kritika a megjelenő eredeti műveinkre késedelem nélkül és a rendelkezésre álló közlési lehetőségek teljes kihasználásával reagáljon. Ezzel az elsőrendű feladattal párhuzamosan lehetne biztosítani a legkiemelkedőbb magyar, szlovák, cseh és külföldi alkotások folyamatos visszhangját is. ARRA AZ ESETLEGES ellenvetésre, hogy kritlkőnk kapacitása a vázolt feladatok ellátására nem elégséges, egy további elképzeléssel felelhetünk: a koordináló szerv (kritikai szakosztály vagy megbízott szervező) a szóban forgó akcióba vonja be magyarországi és magyarul tudó szlovák és cseh kritikusokat, illetve szlovákul és csehül ls írni képes Itteni magyar irodalmárokat ls. Ha ezeket a kvantitatív Jellegű és egyáltalán nem Irreális elképzeléseket sikerül megvalósítanunk, azzal már a kritikánk minőségi emelkedéséhez is jelentős mértékben hozzájárulnánk. A minőségi színvonalnak és elméleti felkészültségnek az emelését persze aztán közvetlenül minőségi jellegű akciókkal: szakmegbeszélésekkel és szakvitákkal is elő kellene — Időnkénti rendszerességgel — segítenünk. Ezeknél az akcióknál a szlovák, cseh és magyarországi tapasztalatokon és közvetlen segítségen kívül a marxista kritika és esztétika többi nemzetközi eredményére is támaszkodhatnánk. A JELEN PILLANATBAN például megvolna a lehetőség egy olyan vita elindítására, amelynek alapjául, kiinduló pontjául a kritika legfontosabb kérdéseit, korszerű problémáit felvető prágai nemzetközi konferencia tanulságai szolgálhatnőnak. Vitaindító impulzusként egy olyan referátum szerepelhetne, amely a konferencián elhangzott nézeteket konfrontáló módon és polemikus állásfoglalással ismertetné. Ogy hiszem, ilyen referátumnak és az általa kiváltott hozzászólásoknak valamelyik folyóiratunkban vagy lapunkban helyet lehetne biztosítani, és a vitába esetleg né hány magyarországi kritikust ls be lehetne vonni. TURCZEL LAJOS 0° RÓBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: Üj ugrás előtt Váróteremben élünk valamennyien. Mindenikünk egész idő alatt valamit vár... A vezető házhoz várja a sofőrt, ki a „Volga" Kulcsait csörgeti ujjain. Ime a pedáns, cvikkeres öreg: ő is vár. Vologdóba utazik népdalokért... Az anyóka valamit a nyugdíjról mormogva elégedetten mosolyog magában ... Az engedelmes férj várja a feleségét. A kislány - szerelmesét várjc nagy aggodalmasan. S a kislányra meg egy őrmester tekintget, neki még jó órája van a vonatindulásig ... Kitérőre vár a révkalauz: zátony közeleg! A tanító a példák megoldását vórja, a gyermekek GARAI GÁBOR: a vakációt -. A Kolhozok az időváltozást várják!... A dörgő világ felett eső jár reggel óta. A zugó világ felett fellegek gomolyognak. Várunk. Tudjuk: hogy ideje mór a váróteremből a beteljesedés termébe jutnunk ... Mi nyíltan várunk. A barátainkat szólítjuk. Kemény szavakat is mondunk egymásnak. Vá róteremben élünk! De nem rakjuk kezünket ölbe e várakozásban! Mögöttünk a felrobbantott csend! Mögöttünk: erőnk növekedései A felébredt, a várakozó ország. S az egész várakozásba merevült világ. Lászlóffy Aladár fordítása Oértük szólok én... Őértük szólok én, kik dolgaink nehezét végzik a földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel a betongerendákkal dúcolják föl a mennyet. őértük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek; őértük szólok én, kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darúkat vezénylik kemény figyelemmel, akiken csak a tett segít, nem a jámbor ima; őértük szólok én, akikkel egyforma félszegen járok a földön itt mióta megszülettem, kik nehéz kezüket itt melengetik meg parázsló eszméletemben; akik álmukban földadognak a barom meg a gép lélegzet-ütemére, kik naponta meghalnak s az örök örömöt hagyják fiaikra, kínlódva, remélve; őértük szólok én, kik értem szólnak: ámbár öntudatlan nyers kétségükben, bánatukban kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák - szívtől-szívig röpülve: őértük szólok én, őértük, kik az egyetlen cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra, akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk, az állandó meg az új, az elhervadt s a folyton fölvlrágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás: a munka. 1965. Június 26, * (JJ SZÓ 0