Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-26 / 175. szám, szombat

élviŕágsik a mandulafa JZágút az egyik en óvatosan meggy lábát, a másik redeken emelkeJld völgybe ereszN ä kép ismétlődik iasz tartományba iába, Bastlicaíába vezető úton. Né;e kénytelen az óról vonatra száll szovjet állampolgá, 'zgásának övezetrendszere" még a hideghá ború maradványa. Az a célja, hogy elvegye a szovjet tudósítók kedvét az utazga tástól. Am még ezt is képes elviselni az ember, csakhogy meglássa Dél-Olaszországot. Egy olasz sofőr gondjaira bízom autóm. Megbeszéljük, hogy majd Eboli városkában találkozunk, ahová — Carlo Levl író szerint — Krisztus is elfelejtett benézni. A hegyekben magasan szürke hószigetek, a völgyben fehér-lila szőnyeg borít, ja a földet: virágzik a mandulafa. Mindenfelé gazdátlan földsávok ötlenek az ember szemébe. A „fuga della terre" — a földekről való menekülés szörnyű csapás, mely már régóta sújtja Dél Olaszország mezőgazdaságát, bár megvalósult a részleges földreform, és tekintélyes összegeket fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére. Mi a válság oka? Ismerősek ezek a helysé gek. Vagy tíz évvel ezelőtt jártam itt. Jól emlékszem a parasztokkal folytatott be szélgetéseimre. Az ember látja, hogy egy pár agyon csigázott ökör vonszolja a nehéz ekét, odamegy, és megkérdi: — Kinek a földje? — A Beringeri hercegeké... A továbbiakban megnevezik a Torlonia hercegeket, a Pallaviccini grófokat stb. Felsorolják az olasz ariszto krácia egész családfáját. Ma már nem hallani ilyesmit. A parasztok hosszú, kitartó küzdelemmel kivívták a földreformot, mely ugyan aláásta a nagybirtokok uralmát, ám nem változtatta meg a földművelés jellegét. Kezdetleges technikára épülő, csekély hozamú, jövedelmezőtlen kisparaszti gazdálkodás maradt a továbbiakban ís. Az olasz kormány agrárpolitikája a háború utáni években arra irányult, hogy leküzdje a legnagyobb gazdaságok (többnyire az északi országrészen) technikai és gazdálkodási elmaradottságot, és garantált árak rendszerével, kedvező hitelfeltételekkel stb. támogatta jövedelmük növelését. Az ún. zöld terv, amelyet az olasz kormány 1961 elején hagyott Jóvá, mintegy hatszázmilliárd Ura állami támogatást irányzott elő a mezőgazdaság fejlesz tésére, a legutóbbi öt évben legfeljebb a monopóliumoknak és a nagygazdáknak ho zott hasznot. Következésképpen a tőkeberuházások a fejlett vidékeken és a nagygazdaságokban koncentrálódtak. A közgazdászok kiszámították, hogy minden ezer kisgazdaság közül csak egy kap állami támogatást, viszont minden ezer nagygazdaság közül kétszáz részesül állami dotációban. Ez a fő oka annak, amiért a lakosság menekül a falvakról. 1950 és 1960 között kb. egymillió munkaképes ember hagyta ott a mezőgazdaságot. Csak tavaly 400 ezer falusi vált meg a földműveléstől. ELTÉRŐ vlLEMEN YEK Bari környékén alkalmam volt sok emberrel beszélgetni. Beszéltem a földreformbizottságok vezetőivel, földművelési szakemberekkel és parasztokkal. A „földreformbizottságok", melyeket a parasztok nyomására a háború után a kormány nevezett ki, csakhamar politikai szervvé alakultak át, melynek tevékenysége a parasztok egységének megbontására, a kommunista párt falusi befolyásának gyengítésére irányult. Bariban el beszélgettem a kereszténydemokrata Scardaccione professzorral, az egyik „földreformbizottság" elnökével. Hosszú és eléggé „tudományos" választ adott arra a kérdésemre, miért menekülnek tömegesen a falusiak a városba? Ogy véli, a földreform nem teremtett eléggé kedvező feltételeket ahhoz, hogy a parasztokat a földhöz kösse. Meggyőződése, hogy a magántulajdon az olasz mezőgazdaság fejlődésének alapja és ösztönzője. A parasztok „menekü lését" általában haladó és törvényszerű folyamatnak tartja. — Azok maradjanak a föld birtokosai, akik meg is akarják müveint. Elsősorban ezeket kell támogatni pénzzel, géppel, trágyával" — mondotta. A nagjr kulákgazdaságok híVe egy szóval sem említette a kisparasztok kizsákmányolását. A szintén kereszténydemokrata Pintor agronómus egészen más véleményen van. — Az agrárválság oka határozott program — vagy ha úgy tetszik, — tervezés hiánya. Nagy tőkeberuházások kellenek ahhoz, hogy a legelmaradottabb gazdasági területet, a mezőgazdaságot magasabb színvonalra emeljük. Eszközeink lennének, ám a szabad versenyre épülő kapitalista fejlődés törvényszerűségének megfelelően ezek a legtöbb hasznot hozó ágazatokba áramlanak. Ezért nincs kiút az agrárválságból ... Még egy szempont van. Formálisan senki sem tagadja meg a paraszttól a hitelt. Ha azonban egymillió lírát akar kölcsönözni, tízmillió lírára kell kezességet adnia a banknak. Honnan vegyen ennyi pénzt? Még ha kisebb összegről van is szó, a parasztnak tízféle nyilatkozatot kell adnia, kénytelen ügyvédhez fordulni, aki tiszteletdíj címén a kölcsönzött összegnek legalább a felét bezsebeli. EGY PARASZT KESÉRü Vito Perrino 56 éves Bari környéki paraszt nem tanult politikai gazdaságtant, sem más tudománnyal nem tömte a fejét. Egész életét a földnek szentelte, s most ott akarja hagyni. — Miért akarja elhagyni a földet? — Hogy éhen ne halfak. Nem tudott eltartani. A tulajdonos nagyobb bérletet. követelt, mint amennyit olajosnövényekért és manduláért kapok. — És ha holnap a maga tulajdonába kerülne a föld? — Mit érne gépek és trágya nélkül. — Hát akkor mit szeretne? — Azt, hogy ne legyenek üzérek és csalók, hogy megkaphassam azt, amit megkerestem. ...Ez pedig csak akkor lehetséges, ha létrejönnek a szövetkezetek, a traktor állomások. Akkor majd visszatérek a földre. Az olasz szenátusban most nagy vita folyik a területi gazdaságfejlesztési szervek létrehozásáról. Ez a „földreformbizottságok" továbbfejlesztését jelentené. A kommunisták beterjesztették tervüket. A haladó szakszervezetekkel egyetemben követelik, hogy a „földreformbizottságok" vessék alá magukat a helyi önkormányzati szerveknek. A kereszténydemokratáknak persze ez nincs ínyükre. Míg a vita folyik, az elvirágzott mandulafa szirmai fehér-lila takaróval borítják be az elhagyott földeket. L. Koloszov olaszországi útijegyzetei A

flaonál a helyzet változat lan. A ghanai határfirökfü lepecsételik útlevelemet, és kedvesen elköszönnek tőlem. Szabad az fit Togúba. illetve annak tővárosába Loméba, amely a gyarmatosító politika szeszélye folytén pontosan a ghanai-togói haÉLIÁS BčLA RIPORTJA tár mentén épült. Kocsimmal odaállok a togói határ zártságát felképező két kapu egyike elé. A jobboldalit választom, mert tudom, hogy Ghanával ellentétben, Togőban „Jobbra hajts" van. Nemcsak az országutakon, hanem a politikában is. A sors azonban ezúttal ls kiszámíthatatlannak bizonyult. A mosolygós arcú togói határőr a baloldali kaput nyitja ki. Ogy látszik, ma ez a soros. Mióta a ghanai-togói határt megnyitották, a ghaneiak leszerelték saját kapuikat. A togóiak nem, mert ők az utolsó pillanatban meggondolták magukat. A tógái határőrségen, amely tulajdonképpen már Loméban a fővárosban van, nagyméretű plakát díszíti a falat: „HA NEM ISMERED TOGÖT, NEM ISMERED AFRIKÁT SEMI" Első olvasás után nem tndom eldönteni, felhív-e, kér-e, vagy éppen figyelmeztet-e. Mindenesetre elhatározom, hogy amennyire tőlem telik, igyekszem megismerni Togót. Már csak azért is, hogy utána azt mondhassam, most már ismerem Afrikát. Mert az az érzésem, hogy minél többet csavargok Afrikában, annál kevésbé ismerem. Az ismerkedés kellemesen kezdődik. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem nyitották meg a togói oldalról a határt, a formaságokon itt is pillanatok alatt túlesek. Sokkal gyorsabban, mint akkor, amikor zárva volt a határ, mármint a ghanai oldalon. • A TENGER HÁTA MÖGÖTT Togo ewe nyelven azt jelenti, hogy „a tenger háta mögött". Két szempontból ls találó az elnevezés. Egyrészt azért, mert Togo valóban a tengernél van, másrészt azért, mert olyan kicsi, hogy a tengertől alig lehet észre venni. A német, a francia és az angol gyarmatosító imperializmus civakodásának eredményeként beékelődött Ghana és Dahomey közé egy 56 500 négyzetkilométer területű, másfél millió lakosú országocska. Hanem csak most döbbenek rá, mennyire igaza van annak a határ menti plakátnak. Elég Togo néhány problémájának megismerése ahhoz, hogy az ember tisztán lássa Afrika legégetőbb problémáit. Togo ugyanis nem az egyetlen olyan országkreáció Afrika földjén, amelyet az imperialista ellentétek hoztak létre. Ezen a kis területen több mint húsz különféle törzs él, s mindegyiknek megvan a saját anyanyelve. Igaz, hogy a hivatalos nyelv a francia. De ezt hivatalokon kívül senki sem beszéli Togóban. • SÉTA LOMÉBAN Lomé a tengerparton szunnyadó, álmodozó, rendezett kis város. Olyannyira rendezett, hogy világosan felismerhető benne a németek keze nyoma. A város épületei közfii ridegen emelkedik ki a német gyarmatosítók által épített templom tornya. Mint valami silbak. Lutheránus templom. Kőből építették, hogy legalább egy évezredig tartson. Falán német nyelvű felirat. Udvarán fekete gyerekek kergetőznek. A németek eltűntek. A templom maradt. Ridegen és méltóságteljesen. Mintha Bismarck kőből faragott szobra lenne. A város utcáin, amelyekben egyáltalán nem ismerem ki magam az egyirányú Átjelzések miatt, a togói nők képviselik a többséget. £lénk terefere közepette böngészik a kirakatokat. Főleg a szép ruhát és a szép cipőt kínálókat. Francia áruk között válogathatnak. De meg is érdemlik, mert szépségük ritkaságszámba megy Afrikában. Hiteles tény, hogy annak idején, amikor arról volt szó, meg kell adni a togói nőknek a szavazati jogot, a francia hivatalnokoknak nagy gondot okozott, hogyan állapítsák meg a nők életkorát. Togóban akkoriban nem vezettek anyakönyvet. Végül is győzött a francia „ésszerűség", amely soha sincs híján némi pikantériának. Szigorú szakértők megtekintették a togói nők mellét, s ha eléggé kifejlettnek találták, az egyenlő volt a szavazati jog megadásával. Realitásokat ígértem, és tessék! A néhai togói elnök, Olympio azt mondta, hazája úgy érzi magát, mint valami húsdarab a hatalmas Nigéria és a gazdag Ghana politikai szendvicsében. Szellemes és találó megállapítás. Togo gazdaságilag, de politikailag is másokra van utalva. Mezőgazdasági termékein kívül, amelyeket zömében maga fogyaszt el, csak némi foszfátja és bauxitja van. A foszfátot a klbányászás után hajóra rakják és elszállítják. Togónak nincs feldolgozó ipara. légen és limonádén kívül alig gyártanak valamit. Talán halászata jgérne egy keveset. De halfeldolgézó ipar nélkül ebből sem profitálhat sokat az ország. Külföldi segítségre alapozzák tehát gazdasági és politikai jövőjüket. S a segítséget adók között tekintélyes helyet foglalnak el a gyarmatosító Bismarck örökösei, a nyugatnémet monopolisták. • A GYARMATI POLITIKA ÖRÖKSÉGE Könnyebb egy országot elítélni, mint megérteni. Togo nemcsak Afrika mostohagyermeke, hanem a volt gyarmatosítóké is. Gletét és politikáját ez a tény határozza meg. Ezt éreztem, amikor togói funkcionáriusokkal beszélgettem. Szívesen közelednének Ghánához, de bizalmatlanok. Nem tudják elfelejteni, hogy a volt Brit-Togo a független Ghana része lett. Képtelenek elfogadni, hogy a Togo lakosságának zömét kitevő ewe törzset darabokra szagatta a gyarmati politika. Az ewék egy része Togóban, egy másik része Ghanában, egy harmadik része pedig Dahomeyben él. Mindezen azonban ma már Togón kívül senki sem akar, és főleg senki sem tud változtatni. Togo problémáit, nemzeti keserveit csak a Ghana által szorgalmazott afrikai egység oldhatja meg. Annál furcsább viszont, hogy Togo is azok közé tartozik, akik ennek az egységnek akadályozói. Íme a gazdasági lét és a politikai gondolkodás világos öszszefüggése. Amikor újra átléptem a togói— ghanai határt, lejegyeztem füzetembe annak a plakátnak az okos figyelmeztetését: „Ha nem ismered Togót, nem ismered Afrikát sem!" MODERN SZÁLLODA A TENGERPARTON (A szerző felvételei) Az Oj Szó számára írta: VU HONG VIETNAMI ÚJSÁGÍRÓ I

szonyü hőség volt. A Zan folyón utas- és teherszállító dzsunkák úsztak. A nyílt tengeren a szél belekapaszkodott a halászcsónakok vitorláiba. A parton, a víz mentéti nagy csoportok állták körül a falatozókat. Hirtelen amerikai „keselyűk" csaptaik le nagy magasságból. Laosz felől jöttek. Bombázni (kezdték, és tűz alá vették a partvidéket. A keskeny hegyszoros fölött átsuhanva kis falvakat vettek célba, rájuk vetették halálos terhüket. Egy másik kötelék a tenger felől lopakodott a VDK légiterébe. A sugárhajtású B 57, F 100 és Sikyrider mintájú bombázók két és fél óran át bombázták a partvidéket. Ahol megjelentek, bombák robbantak, meggyulladt a bambusz, emberi hajlékok dőltek össze. A népfelkelők és a vietnami néphadsereg harcosai állandó tüzeléssel önfeláldozóan visszaverték az ellenséges gépek támadásait. Mindenki, aki csak fegyvert tudott ragadni harcba szállt az aljas légi kalózokkal. Az embereket lelkesítette az a törekvés, hogy hazájukat szabadnak és boldognak lássák. A gyűlölet és az igazságos bosszú érzése vezérelte őket. Nem feledjük, hogy az amerikai barbárok megöltek egy ötgyermekes, hatodik gyermekét váró anyát. Nem feledjük el azt a 16 éves pásztorfiút és 14 éves testvérét, akik életét amerikai géppuskatűz oltotta ki. Nem feledjük a romba döntött iskolákat, templomokat, lakóházakat... A felfegyverzett lakosság hadicselekményei a Zan folyón megfutamították az amerikai repülőket. A harcban 11 amerikai repülőgépet lőttek le. Az egyik amerikai pilóta fegyverével, személyi igazolványával és más okmányaival együtt a félelemtől reszketve egy darab mylonanyagot nyújtott át az őt foglyul ejtő vietnamiaknak. A nylon az amerikai zászlót ábrázolta, fölötte 13 nyelven ez volt olvasható: „Enni akarok... Adjanak takarót... Ne öljenek meg." Pontosan Ilyen nylonfoszlányokat találtak a február 7-én elpusztult Dixon amerikai pilótánál is. Eleve ellátták „mentőövvel". Hiába, nem segítettek rajta. Sajnáljuk ezeket a fiúkat, de nem hívtuk őket légiterünkbe. Tudják meg az óceánon túl, hogy ilyen sors vár minden betolakodóra, akik megkísérelnék igába hajtani a szabadságszerető vietnami népet. (Novosztyi).