Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-24 / 173. szám, csütörtök

A Z EMBER NEM H ÁTR A L MEG T U D Ó S f T Ó I N K J E L E N T I K AZ ÁRVÍZ SÚJTOTTA CSALLÓKÖZBŐL Ahol zöld fényt csak a kétéltűek kapnak Es ha valami történne? Nem vállalhatja a felelősséget... Visszaballagunk az országútra. Hátha szerencsénk lesz. Kétéltűre pályázunk. Ez most az egyedüli közlekedési eszköz, amelyen megközelíthetjük Kolozsnémát vagy Keszit. Végre érkezik egy. Gyerai tartalékos hadnagy, különben a járási termelési bizottság zootechnikusa, adja meg az engedélyt a felszállásra nekünk és néhány csicsői lakosnak. Emberséges ember, átérzi a pillanat súlyosságát és felelősséget is vállalni mer. — Menjenek, emberek, de inkább vesszen ott hatezer tyúk, semhogy valakinek baja essék. A kétéltű Keszire indul kimenHátunk mögött a frontvárosra emlékeztető Komárom. Vad iramban rohan felénk a bratislavai országút szürkés-fehér betoncsíkja. A déli nap könyörtelenül perzsel. Az út két oldalán üde zöld a határ. Szemet nyugtató látvány lenne, ha ... Ha nem tudnánk, hogy már messze Űrsújfalu előtt ez csak csalóka látszat. A talajvíz szinte minden talpalatnyi helyet elborít. A töltés tövében épült szórvány házak kihaltak, lábukat víz áztatja. Az életet adó gabona is sok helyütt derkig merült el benne. Csallóközaranyosnál nincs tovább. Itt már a csicsői gátszakadás Dunavize az úr. Amerre a szem ellát — viz, viz, víz . . . A trebiči építkezési vállalat egyik „vétrieskájának" öttagú legénysége tájékoztat bennünket. Egy hete vannak itt. Embert, állatot mentenek, nehéz körülmények között. Csak tegnap óta kerül meleg falat a szájukba. Brnói igazgatóságuk mára ígért takarókat, meg más szükséges holmit. De nem keseregnek. Látják, itt sürgősen segíteni kell. A vad és alattomos elem ezernyi embersorsot fájdít. — Minket ls érhetett volna ilyesmi. Akkor nekünk ls jól jött volna a segítség — egyszerű mondatba sűrítik hosszú napok vesződségének értelmét. Nem messze tőlünk a járási árvízvédelmi bizottság kocsija fékez le. Az elvtársak a víz előnyomulását figyelik. Centiméterről centiméterre — úgy tűnik lassan — nyeli el a még száraz területet. Apró légbuborékok |elzik a talajvíz feltörését. Az út két oldalán meggyorsul a folyása és szinte galoppban tör be a kertek alján a közeli házak felé. Nincs tovább... De talán még- a bőst kikötőnél ts magas a vízállás — Zdravsztvujtye tavariscsi, kuda? — szeretnénk, ha magukkal vihetnék a csicsői embereket. Sajnos, Kolozsnéma az útirányuk, ott is sok még a mentenivalú. Tovább . .. Bekanyarodunk a \agykeszi felé vezető útra. Mind mélyebb a víz, helyenként eléri a két métert, sőt ettől is többet. Érett meggy piroslik közvetlenül a csillogó víz szintje fölé ágaskodva. A jelző tábláról már alig tudjuk leolvasni a község nevét. A viz hasábfákat, berendezési tárgyakat ringat. Vazač Peter közkatona a kétéltű orrán csáklyával a kezében hárítja el az útból a csavartöréssel fenyegető akadályokat. Társa, Béčka Ludvik ls éberen figyel, de bal karjával magáis. A magasban katonái helikopter zúg. Lassan ereszkedik. A közeli labdarúgópálya felé rohanunk. A pályát körülvevő jegenyék koronált tépl-cibálja a négyágú hatalmas légcsavar kavarta örvény. Földet érnek a kerekek, elhal a motor hangja, a hágcsón leszáll a legénység. Morvaországból jöttek. B. alezredes a rövid pihenőből néhány percet nekünk szán. Nem mondhat mást, mint amit már tudunk. A járás területének mintegy nyolcvan százaléka viz alatt. Meg döbbentő kép. A katonai helikopterek naponta átlag hét érát töltenek a levegőben. Ellenőrzik a gátakat, világtól elvágott embereket keresnek és mentenek, rádión jelzik a veszélyt. Több tíz. fákra, magasabban fekvő szigetecskékre menekült embert menteltek meg eddig. A gép nemsokára indul Bratislava felé. Szeretnénk a magasból is felmérni a pusztulásnak és a harcnak ezt a nagy csataterét. Az alezredes azonban hajthatatlan. Ehhez a Központi Árvízvédelmi Bizottság engedélye szükséges. feni az ezrével ott maradt tyúkokat. Tán száz méter után 8 vízben gázoló kerekek alól kicsúszik a szilárd talaj. A kromeííži Ondráček Karel, aki legénységével együtt napok óta ki tudja mikor alszik és eszik, biztos kézzel irányítja az ingó járművet. Most átkapcsol a csavarhajtásra. Az úttól nem messze, amelyet csak a cseresznyefák koronái jeleznek, a pusztulás első szembeszökő jelei Néhány aranyosi ház már összeroskadt. Olyanok, mint a félrecsapott sipkájú részeg ember. — Reggel ott még tyúkok kaparásztak — mutat Munzer József, tartalékos katona egy közeli épület vízzel borított udvarára. A víz magassága a talaj szintiétől függően változik. Akad száraz útszakasz is, de többnyire fél- másfélméteres víz borítja az ntat. Aranyost már kiürítették. Ebben a munkában nagy segítséget nyújtottak a magyar kétéltűek is. £s most egyirányban robogó nyolc szov|et kétéltűt közelltünk meg. A parancsnoki jármüvet leállítjuk. (Zsilka László felvétele) hoz szorít egy alig egy-két hetes kutyakölyköt. — Valahol itt mentettük ki tegnap, fulladozott szegény. A magasabban fekvő temetőben is víz áztatja a sírokat. Okánikovón a keresztre feszített Krisztus lábát nyaldossa a piszkos ár. A házak szomorúan roskadoznak. Mintha halálra ítélt élőlények lennének. A vízben döglött nyúl lebeg. Alig valamivel odébb a kacsák még vígan úszkálnak. Három megriadt tyúk kapaszkodik görcsösen a víz közepén egy kis deszkára. Nyomasztó látvány. De a falu közepén, a templom környéki házakhoz már nem jutott el a Duna. Itt még emberek vannak Húsz. harminc? Ki tudja mennyi? Százados szájról szájra szálló mondás élteti bennük a reményt: ide még sohasem jutott el a víz. Nem adják fel a harcot. Mentik, ami még menthető. Csak valaki hiányzik, aki több szervezettséget kölcsönözne ennek a verejtékes munkának... GALY IVAN Várakozó és cselekvő emberek Csallőközaranyosnál már tizen várakozunk. Ki kisebb, ki nagyobb idegességgel kémleli — hol a Komárom felőli országutat, hol nyugat felé a tengert. A várakozók közül szinte kirí annnak az egy embernek a nyugodtsága, aki kibontja kis csomagját, előveszi bicskáját, és szalonnát metél a kenyérhez. Ráérősen eszik. Kirendelt brigádos, — gondoljuk, amíg távolabbról nézzük ... Ilyenkor nem lehet szóba nem elegyed ni. Közelebb megyünk Akkor vesszük észre, hogy a szalon názó ember arcizmai gyakran megrándulnak. Cslcsóiak, szövetkezetesek, ezt tudjuk meg először, őket is menekülésre késztette az ár, sőt, ők Igazán ott voltak a pokol kapujában, amikor átszakadt a gát. A sors iróniája? A tengeren át is szeretnék megközelíteni a falujukat. Innen Aranyostői olyan 16—17 kilométer. Csónak nincs. A kétéltű fárművek a megadott prog ram szerint közlekednek. Várni kell mit hoz a sors. Csicső mentési munkálatai kerülnek szóba. — Az állatokat mind megmentettük — mondja a szikár bácsi, s mindjárt hozzáteszi, — mármint a szövetkezetét. Csak B000 tyúk maradt ott. Az árvíztől biztonságban vannak, de azért enni és inni azoknak is kell. — És mi a helyzet a faluban? Jobb lett volna nem kérdezni. A szalonnázó ember megtörli, bezárja a bicskát, becsomagolja a megmaradt kenyeret, szalonnát, a többiek hallgatnak, ű ránk emeli tekintetét. — Mentettük a közöst, az asszonyokat elvitték az autók, a gyerekeket is, hogy biztonságban legyenek. A házban ott maradt mindenünk. Legtöbbünkét már betemette a víz. Látják, nekem csak ennyi maradt meg, ami rajtam volt. — Az ő háza is összedőlt — mondja, vagy inkább súgja a legfiatalabb. Majd hozzáteszi — Ö a szövetkezet elnöke. Az ő nyakába szakadt a szövetkezet vagyonának a mentése. S ő így maradt, ebben a brigádruhában. Nem jő ezt a témát folytatni. De azért megkérdezzük az elnök nevét. Nem ő, hanem a mellettem álló idősebb ember válaszol. — Hábenicht, — megismétli — Hábenicht János. Hátam mögött a német nyelvben jártas kolléga felszisszen, s csak úgy a foga között mormolja. — Ez aztán a sors Iróniája. Csak később mondja el, a név 'ényegében azt fejezi ki, hogy viselőjének semmije nincsen. Az ujjunk sem egyforma Jön a kétéltű. A víz közelében néhány pillanatra megáll. A jármű vezetője és két kisegítője csehül beszél, a parancsnok szlovákul, a mentőosztag tagjai magyarul is, szlovákul is. Nagykeszire mennek. Nekünk mindegy, hogy hová. A csicsőiaknak nem. Rövid egyezkedés, a parancsnok beleegyezik, beszállhatunk s jöjjenek a csicsóiak is, Keszin majd biztosítanak számukra csónakot. Kétféle meghajtással „alig" másfél őra alatt Keszin vagyunk. Ott nincs nélkülözhető csónak. Szerezhetnének, de szemben az árral legalább négy óra a 10—11 kilométeres út. A gáton gyorsabban megközelíthetik a falut a csicsóiak — így alakul ki az egyhangú vélemény. Már azért ls, mert a gáton ott állomásoznak a hadsereg tehergépkocsijai. A helybeliek tanácsokat adnak, a kétéltű parancsnoka, — hadd áruljam el, hogy nő, a komáromi járási termelési igazgatóság zootechnikusa — nem sokáig habozik. A csicsőiakat kivisszük a gátra. A jármű csak lassan haladhat előre, jő félóra az út a gátig. Kraváriková mérnöknő ideges, de inkább csak befelé. Kint a gáton valóban ott áll néhány tehergépkocsi. Köröttük katonák. Egyesek a vízben, mások a parton. Várakoznak. A kétéltű parancsnoka itt már nem parancsol, csak kér. El kellene vinni a csicsóiakat. Tehergépkocsival csak néhány perc az út. A katonák bólogatnak. De nem mehetnek. Nincs rá parancs. Társalgás nélkül A hat csicsői szövetkezetes gyalog indul menteni a menthetőt. A kétéltű parancsnoka utasítást ad a visszatérésre. — És maguk? — kérdezi, miközben a jármű megfordul. — Mi is visszamegyünk. — Szóval maguknak csak olyan kiruccanás? Hosszasan, merőn néz ránk. Torkomra forr a válasz. Kollégám válaszol. — Itt születtem, ebben a faluban. Egy hete még itt lakott az apám. Egyébként újságírók vagyunk. A zootechnikus tekintete alig változik, de megjegyzi: — Segítsenek rakodni. Alig esik szó, amíg megtelnek a ketrecek. A még Itt maradt jércéknek eleséget, vizet biztosít a parancsnok. Arca kipirult, homloka gyöngyözik. A munkánál ő volt a példa. Szinte el sem hiszi az ember, hogy mérnöknő. Parancsot ad az indulásra. A kétéltű elindul a rakománynyal a tengeren. A falu közepén néhány percre megállunk. Emberek gyűlnek a kétéltű köré. Nézegetik a párszáz jércét. Ezek már megmenekültek a veszélytől. De ezeknél sokkal nagyobb értékeket temet el az ár. Szinte megvonaglik a zootechnikus arca. ö is hallja, hogy egy ház valahol ebben a pillanatban is összedőlt. Benne, a bútor, meg jóformán minden, ami pár nappal ezelőtt is benne volt. Arról most már felesleges vitatkozni, hogy a derékig vízben álló házakból megmenthétnének-e még valamit, ű teljesíti a kötelességét. H, GY, Tábornok és közkatona küzd az árral A komáromi járás déli részén lakók számára a tragédia a pati gátszakadással kezdődött. Ezen az estén a járási árvízvédelmi bizottság ülésén egy generális hajolt a térkép jölé, s kérdő tekintettel várta a mérnökök, a vízügyi szakemberek véleményét. A térképen siklott a ceruza, s a terem csöndjében elhangzott az első szörnyű jóslat: A víz elönti Patot, Izsát, Dunamocs egy részét, Bokrost, 24 óra alatt elérheti Duna-majort, a vasúti töltést, a komárom-Ógyallal országutat ... Menteni kell a lakosságot, az állatállományt s amit még lehet... — A hadseregre mindenkor számíthatnak. A generális ígérete ezrek számára parancsot jelentett. E perctől hadszintérre hasonlít a járás. Katonák, civilek küzdenek az árral, nemegyszer saját életüket kockáztatva mások megmentésére. Az áldozatkészség és bátorság szinte csodákat művelt, de ekkora szakaszon nem volt képes gátat vetni az árnak. At árvízvédelmi bizottság térképein kék színnel jelezték a pusztító ár útját. Míg a térképen siklott a kék ceruza, s a híradós katonák továbbították a parancsot, a gátakon ezernyi hőstett született. A riporter — a természeti katasztrófa szemtanúja — feljegyzett néhányat. Az alacsony ház küszöbén idős, 70 év körüli férfi áll. A víz elöntötte a kertet, az udvart, elérte a ház küszöbét. Az úton tehergépkocsink áll, de hiába hívjuk a bácsit, nem jön. Azt mondja, hogy ide még sohasem jött be a víz és becsukja előttünk az ajtót. A makacssággal szemben tehetetlenek vagyunk. A katonatiszt feljegyzi a házszámot és megyünk tovább. Izsán sokan nem hitték, hogy víz alá kerül a falu. Az ár gyorsan jött, s egyes utcákból nemsokára csak kétéltűekkel lehetett menteni az embereket. Aktk nem akarták elhagyni a falut, a legmagasabb részen, a templom körüli házakban gyülekeztek. A katonák emberfeletti munkát végeztek, s alkonyatkor felváltva jöttek vacsorára. Ekkor jutott eszébe a tisztnek a makacs öregember. Talán mégis hallgatott az utánunk jövőkre, mondja az egyik katona. De ez nem nyugtatja meg a tisztet. Gyorsan előkerít egy kétéltűt és indulunk. Az úton, — ahol reggel még vidáman kergették labdájukat a gyermekek — méteres víz hömpölyög. Néhol eléri az alacsonyabban fekvő házak ablakát. A homályban lassan tájékozódunk. Az ólak tetején megriadt tyúkok terjesztgetik szárnyukat, valahol kutya szűköl. Leállítjuk a motort s hallgatózunk. — Erre .., segítség ... Ügy véljük, hogy a másik utcából hallatszik segélykérés. Indulunk. A sofőr éles kanyarban akar megfordulni. A szemközti oldalon a harmadik ház ablakában megpillantjuk a két öreget, amint integetnek. Ülnek az ablakban. A víz ott sodorja a piszkot néhány centiméterre az ablakpárkány alatt. Alig van hangjuk, reszketnek. A kétéltű alatt roppan a kerítés, s máris alig egy méter választ el az ablaktól. Ekkor a bácsi előrenyújtja a karját, gyorsan felegyenesedik, de mielőtt a kocsiból kihajló katona elkaphatná karját, lebukik a kétéltű alá. A következő pillanatban utánaugrik az egyik katona. Két társa is köveit, ők a fal tövében a derékig érő vízben állva a nénit emelik fel. Néhány Idegtépő perc után előbukkan a szennyes árból a katona a félig elalélt bácsival. Ez a két ember a halál előszobájában járt... CSETŰ JÁNOS Minden tett hőstett A' Keszegfalvaí HNB elnökkel jó két hete találkoztam utoljára. Akkor a rádió még reménytkeltő híreket sugárzott a Duna-gát épsége megőrzésével kapcsolatban. Az elnök már akkor ls fáradtan osztogatta a parancsokat: „Ide enynyl takarmányt vigyetek csónakon .Amott a vízlevezető csatornákra vigyázzatok ..." A falusi elnök most a járási árvízvédelmi bizottság tagjával beszél telefonon. Fontos hírt közölhetnek vele, mert ráncolja a homlokát, majd még enynyit mond a kagylóba: — ...hát akkor küldjétek az autóbuszokat. Ha nincs más mentség! — Evakuáció ...? — Evakuáció.., — Kit? — Mindenkit. Kettőezerhétszáz ember. Ebből ötszáz a rétekről, a tanyavllágből. — Hát akkor... az eddigi munka, a gátépítés ... hiábavaló volt? Az elnök kitekint az ablakon. Néhány autóbusz már megérkezett a községháza elé. Síró szemű — vagy talán az álmatlan éjszakától égő szemű — emberek batyukat cipelnek a hátukon. Van, aki bútort hoz a töltésre, van, aki lapáttal a vállán munkába indul valahova. Az előbbi kérdésre az elnök csak kis Idő múlva felel: — Hiábavaló munka...? Amit tettünk, az nem volt hiábavaló. Tudja ... a lelkiismeret... az tiszta maradt. Az enyém is, a szomszédomé is. Itt mindenkié. Amit lehetett, megtettünk. — A vagyon ...? A szövetkezet vagyona? — A gabonavetés elpusztult. A lábasjószágot megmentették. Hétszáz szarvasmarhát meg kétezernyolcszáz sertést. A baromfit már felvásárolták. Kár érte. Most, hogy már kihirdette az elnök az evakuáciőt, — talán a döntés okozta ezt a feloldódást — két tenyerébe temeti a fejét, azt gondolhatná róla az ember, hogy alszik. Kis idő múlva hirtelen feláll a székről. Szinte felugrik. — Lássa, ezen én még nem ís gondolkoztam. Hogy talán felesleges lesz az eddigi munka. A parasztember ilyesmin nem gondolkozik. Elvetjük a szemet, néha már örülünk is, hogy šzép a vetés, aztán jön egy tízperces jégeső és oda a termés. Jó lenne már szabályozni az Időjárást. Erre már sokszor gondoltam. De ha hiszi, ha nem, arra még soha, hogy jobb lenne itthagyni ezt a falut. Nézze,... a parasztember ilyen. Jó lenne megmagyarázni, miért vagyunk ilyenek. Kint a HNB épülete előtt már útra készen áll az egyik autóbusz. Meleg van a buszban, a sofőr lehúzza az ablakot. Egy öregasszony az elnök felé Int. — Hiábavaló munka... — morfondírozik tovább az elnök. Ml Ide vissza akarunk jönni. És vissza ls Jövünk. Olyan ez az Idei áradás,... mint egy rossz álom ... Mint egy nagy nagy jégverés. De hiszen a parasztember jégverés után ls újra vet. Szemerei Ferenc két háborút megért már. Ismerem őt, soha nem volt érzelgős ember. Egész életét a Duna-parton töltötte Kiskeszin egy hosszú élet alatt sokszor meg kellett küzdenie az árral. Ferenc bácsival a komáromi járási pártbizottságon találkoz tam. Érdeklődni jött, mondták a pártbizottság dolgozói. Azt kérdezte, a víz visszavonulása után honnan szerezhet majd földgyalut. — MineK az magának, Ferenc bácsi, kérdezték tőle sokan. — összedőlt a házam — feleli Ferenc bácsi. — Oszlk az egész. A ház helyét a földdel egyenlővé akarom tenni... Azt hitték sokan, hogy vigasztalni kell most Szemerei Ferencet. Volt, aki már kereste a szót, de Ilyen helyzetben nehéz azt megtalálni. Ferenc bácsi megkönnyítette a Jelenlevők dolgát. — A földdel egyenlővé teszem a házam helyét... Hogy felépíthessem az újat. Ketten beszélgettek Gútán tegnapelőtt. Mindketten menekültek. Mindketten parasztemberek, kocsistői, lovastól. A kocsikon batyuk, egy ketrecben a malac is ott röfög. Sőt, még a kiskutya is ott ténfereg láb alatt. — Komám, mondotta az egyik menekült, én azt hittem, hogy ez csak propaganda. — Micsoda, komám? — Hát... ezek az oroszok. — Aha! A marha állomány mentésénél...? — Ott. Láttad? A mieink — talán prágai gyerekek voltak azok a kiskatonák, nem értettek a jószághoz. Nem tudták felvezetni a hernyőtalpasra. Aztán odajött két szovjet katona. Az egyik a tehén szarvát fogta, a másik meg megcsavarta egy kicsit a farkát. Ogy besétált a Bimbő a kétéltűbe, mintha mindig az lett volna az istállója. A két csallóközi mokány magyar kis ideig elmereng. Aztán az öregebbik kimondja a végső következtetést: — Hát... akkor mégse volt propaganda... TÖTH MIHÁLY 1965. június 5. * ÜJ SZÖ 71