Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-09 / 127. szám, vasárnap

[í IDÉKÜNKÖN hetekig állt a front, és annyi lőszer halmozódott fel, hogy úton-útfélen ládaszámra hevertek a kázlgránátok, ágyulövedékek, páncélöklök és mindenféle más gyilkos eszközök. Alighogy a szovjet tankok eldübörögtek, és a front néhány kilométerre távolodott, mi, gyerekek kezdtük gyűjtögetni mindazt, ami az elhagyott fegyverekből, lőszerekből „hasznosítható" volt. Különösen sok szép csengésű sárgarézhüvelyt szedtünk össze, amiből akkoriban virágvázát fabrikáltunk. A szülők hiába figyelmeztettek a ránk leselkedő veszedelemre, a legnagyobb lelkinyugalommal vertük szét az ágyúgolyókat, hogy rézhüvelyekhez jussunk. Eszünkbe sem jutott, hogy életünkkel játszunk. Volt köztünk egy apró termetű gyerek, a Jóska, aki egy láda lövedéket felvonszolt a temetőbe a kőkereszthez. Gyakorlott ügyességgel veregette az ágyúgolyókat a kereszt sarkas talpához ... Egyszerre azonban hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, s a Jóska gyerek úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A szilánkok megrongálták a keresztet is, a légnyomás leszakította a pléh Krisztust, aki begörbített kezekkel mintha bennünket fenyegetett volna. Pillanatok alatt szétrebbentünk. Hazáig meg sem álltam, valami soha nem érzett nagy félelem szállt belém. Behúzódtam a tornác végébe, és szemem előtt százszor is lepergett a rettenetes jelenet. Kint megszólaltak a harangok, s hosszan, szünet nélkül zúgtak. Az emberek nem tudták, mi van, kitódultak az utcára, s egymást kérdezgatték, míg valaki a városból ineg nem hozta a hírt: — Véget ért a háború. Béke van. Anyám szinte repült be a kapun az újsággal, de én csak a harangzúgást hallottam, amely Jóskát siratta. ••I szűcs B£LA EHÉZ KENYÉR az újságírás. Ahány cikk, annyi probléma. Az olvasónak lehetetlen eleget tenni. Ha valakiről rosszat írnak, az olvasók vigadnak, kárörvendeznek. Nem úgy az érintett. Megmozgat minden lehetőt, sőt lehetetlent, hogy az újságírónak visszafizessen. Ha valakiről jót írnak, az illető örül, elégedetten dörzsöli a tenyerét, dicséri az újságot, a cikk íróját. Bezzeg nem az olvasó. Ezernyi feltevés születik, vajon ki állhat az illető mögött, mert mégsem lehetséges, hogy egy embernek ennyi jó tulajdonsága legyen. Mit csináljon hát a szegény ember, aki tollával keresi a kenyerét? Gondol egyet és nem személyekről ír többé, hanem esetekről. Kifigurázza a hibákat, de már nem konkréten, hanem általánosan. A hallott esethez teljesen ismeretlen, nem létező neveket gondol ki, nehogy valakit is személyében sértsen. Igen ám, csakhogy vannak-e egyáltalán nem létező nevek? Töpreng, töri a fejét. A nevek kigondolása több idejébe kerül, mint a cikk megírása. Valahogy így voltam én is egy tvjavítóról szóló cikkem írásakor. Ax esetet egy nagyon jó ismerősömtől hallottam. De nagyon megkért, ne tegyek az ügyről említést sehol és senkinek. Az ügy viszont felette foglalkoztatott. Elhatároztam, megírom, meg én, de ismeretlen nevekkel és kikerekítem úgy, hogy az ismerősöm sem ismer magára. Ahol a történetben koromfekete hajú pénztárosnő szerepelt, az írásomban szalmaszőkével helyettesítettem. A Gusztáv nevű javítót Jánosnak kereszteltem el. Ha a valódi történetben Volga gépkocsi szerepelt, az írásban hatszázhármast szerepeltettem. És így tovább. A cikk megjelenése után nyugodt voltam, most az egyszer igazán nem hördülhet fel senki. Mekkora nagy volt a csodálkozásom, amikor néhány nap múlva egy dunaszerdahelyi elvtárs látogatott el szerkesztőségünkbe és elpanaszolta, milyen kellemetlen helyzetbe hozta a cikk őket. Miért rágalmaztam meg őket, mikor a tények nem felelnek meg a valóságnak. A személyek viszont igen ... A nevek, a személyleírás szinte rájuk van szabva. Na tessék! Hát érdemes volt anynyit töprengeni azokon a nem létező neveken? ZSILKA LÄSZLÚ • m Huszonhét éves fiatal mérnökével versengve közli velem az adatokat. Évente két és jél mllltó cipőt gyártanak maid itt. Nők, férfiak és gyermekek részére egyaránt. Naponta tehát mintegy nyolcezer párt! Építettek könnyűipari üzemeket Ghanában a nyugati .tőkések is. De ilyet egyik se épített. — A csehszlovák elvtársak nemcsak azzal könnyítették meg a dolgunkat, hogy a gépeket hitelben szállították, hanem azzal is, hogy harmincegy ghanai szakmunkást képeznek ki Csehszlovákiában. Amikor hazatérnek, tanfolyamokon adják tovább a Prágában és másutt szerzett ismereteket a gyár többi dolgozójának. Megkérdezem az egyik munkást, mit jelent számára az új gép? Nevet. Ilyet még sohasem kérdeztek tőle. A többiek azonban bíztatják. Közös erővel bontakozik ki a válasz. Hát először is munkát. Ez pedig mindennél nagyobb kincs Afrikában. A mérnök közbeszól: — Kétezer ember dolgozik majd naponta a gyárban két műszakban. Körülpillantok. Ezúttal a lábakon. A legtöbbjük mezítláb van. Akinek van valami a lábán, azé is hitvány: elrongyolódott tornacipő vagy a nyugati cégek által Afrikában meghonosított ízléstelen, műanyagból ömlesztett szandál. Hát ezért is: hogy az afrikaiak milliói olcsó és szép lábbelit viselhessenek. A kumasi Kingway Áruházban öt fontért lehet egy pár bőrcipőt kapni. Ha ez a gyár amúgy igazában termelni kezd, ebből a pénzből akár két pár cipőre is futja majd. S végül van még valami, amit az igazgató árul el: a ghanai állam, amely ma csaknem minden lábbelit importál, fonttal és dollárral fizet meg, a gyár működésbe léptével jelentős összegű valutát takaríthat meg. Különösen azt követően, hogy üzembe helyezik a ghanai bőrfeldolgozókat is. Mert ezeknek az építését is megkezdték. Addig pedig, amíg az alapanyagot saját forrásból nem tudják biztosítani, kénytelenek bőrt importálni. De még így is jobban járnak, mint ha kész cipőt hoznának be. S a ghanai ember számára már régóta közszükségleti cikk a lábbeli. A függetlenség útján járó Ghanában szeretnek az emberek szépen öltözködni. Vasárnaponként cipőt húznak még a dzsungelben játszadozó gyerekek lábára is. Nem kérkedésből teszik. |/özben vége az ebédidőnek, újult erővei indul meg a munka. Dolgoznak az ácsok, a betonöntők és a hegesztők. Szemre nem sok ember van az építkezésen. Talán négyszáz. De az igazgatói irodában pontosan vezetett grafikonok szerint az építési tervnek megfelelően haladnak. Járom a gyár negyven négyzetmérföldnyi területét, figyelek és fényképezek. Talán sikerül majd érzékeltetni olvasóimmal, hogy itt, az őserdő árnyékában valami új, valami nagyszerű születik. Ez a vidék állt ellen a legtovább az angol .hódítóknak. Ashantl népe mindig büszke volt múltjára. De csak most tanul meg büszke lenni jelenére és jövőjére. S ebben nagy segítségre lesz ez a modern gyár, a ghanai és csehszlovák nép barátságának és együttműködésének egyik jelképe. Ez a barátság Itt most még eléggé személytelen. Amikor azonban megkezdődik a termelés, és itt lesz a megígért negyvenöt csehszlovák szakember, nyilván sokkal kézzel foghatóbb tartalmat nyer majd. Búcsúzáskor az igazgató még egyszer megkérdi: hovávaló vagyok. Magyarországra. Kézzel-lábbal magyarázok. Igaz, hogy magyar vagyok, de az én szívemnek legalább olyan kedves ez az épülő gyár, mint csehszlovák elvtársaimnak. Egyetlen kézmozdulattal elvágja érvelésemet: — Csehszlovák vagy magyar, egyre megy. A lényeg az, hogy mindketten a szocializmust építik. Ez mindennél erősebb kapocs a népek között. Kérem továbbítsa az Oj Szó olvasóinak, mi Ghanában végtelenül büszkék vagyunk rá, hogy olyan barátaink vannak, mint a csehszlovákok, szovjetek és magyarok. Majd ravaszul rámkacsint: — Szeretne innen kikerülni ugye? Kacagunk. Persze, hogy szeretnék. Még ma illene visszaindulni Accrába. Utasítja a gyár „fő sofőrét", vigyen oda, ahová nekem tetszik. Barátok között az ilyen szívesség aranyat ér. Különösen, ha a dzsungelből akar kijutni az ember. gyár klinikájának munkálatai már jól előre haladtak. A

legnagyobb meglepetés az anyagraktárban ér. A légkondicionált, kellemesen száraz levegőjű óriási raktárban 1400 ládát halmoztak fel. Ezek rejtik a Csehszlovák Szocialista Köztársaság által már ideszállított gépeket és gépi felszereléseket. — Kibontottunk néhány ládát, — magyaráz az igazgató, — hogy a saját szemünkkel győződjünk meg róla, mit is küldtek csehszlovák barátaink. S mondhatom magának, nálunk elégedettebb embereket aligha találna a környéken. Amikor majd felszereljük ezeket a nagyszerű gépeket, itt lesz Fekete-Afrika egyik legkorszerűbb üzeme. ÉLIÁS BÉLA GHANAI RIPORTJA Ä tszáz egynéhány kilométert autóztam, " hogy meglássam. Az út egyes szakaszait felhőszakadásszerű esőben tettein meg. A dzsungel mélyén kanyargó utat hegyi patakká változtatta a hirtelen jött áldás. Mert az igazság az, hogy ennek az esőnek semmiképpen sem kellett volna most, a száraz évszakban megjönnie. Ghana azonban már nem a régi. Ilyen tekintetben sem. Gyakran érik benne az embert meglepetések. Az első meglepetésem az volt, hogy Ashanti tartomány fővárosába érkezve hiába kerestem a kumasi cipőgyárat. Az ég világon senki sem tudta, merre van, s hogy van-e egyáltalán. Ez érdekes. Ha az amerikaiak vagy a nyugatnémetek építenek Afrikában valamit, annak helyét számos figyelmeztető tábla, transzparens, felirat jelöli meg. Mi, a szocialista országok építői szerények vagyunk. Talán túlságosan is azok. Erre akkor gondoltam csak igazában, amikor tízrtizenöt kumasi rendőr és taxisofőr közreműködésével kibogoztuk a titok titkát, Megtudtam, hogy a cipőgyár a híres Bosumtwi-tóhoz vezető út mentén van. Menjen addig, amíg el nem éri az utolsó fűrészmalmot, azután kétszáz méterre forduljon balra, és maga előtt látja az épülő cipőgyárat. Mentem. Csak az okozot némi gondot, hogy melyik az utolsó fűrészmalom. Végül a negyedik valóban az utolsónak bizonyult. így alig félnapos keresés után végre megpillantottam a cipőgyárat. Igaz, hogy nem Kumasiban van. A város középpontjától legalább négy mérföldnyire épült, egy kis falu-közeiében. A dzsungel kellős közepén. 9 nem l»"akármilyen hejyejl. Tabu, azaz tiltott földön. A falu neve ,Chirapatre. Ilindusan hangzik, de eredeti áshanti kifejezés. Azt jelenti, hogy ezen a területen tilos halat enni. ősidők óta így van ez. Sokáig senkinek sem jutott eszébe, hogy megszegje a ki tudja, melyik században élt varázsló által kimondott tabut. Az idő azonban eljár a régi tabuk felett. Amikor belépek a gyár deszkából ácsolt kapuján, a következő kép tárul a szemem elé. Az építkezésen dolgozó munkások százai ebédelnek a pihenőhelyen. A legtöbbjük szárított, olajban pirított halat eszik a jamgyökérből vagy a kaszavából döngölt fufu mellé. A hal ízes is, olcsó is. Eszük ágában sincs betartani a tabut. Legtöbbjük nem is idevalósi. De a helybeliek sem sokat adnak a régi legendára. Egyáltalán nem félnek az idők végtelenjébe tűnt varázsló életveszélyes fenyegetésétől: „Halálnak halálával múlsz kt, ha ezen a vidéken halat eszel!" Lehet hogy azért hívták életre a tabut, hogy a falu népe ne halásszon a Bosumtwitóban. Bízzuk azonban ennek kiderítését a szociológusokra, és menjünk tovább az igazgatói irodának kinevezett kis faház felé. A

z ajtóban szemüveges, kedves mosolyú ghanai fogad. Bemutatkozom neki. R. B. Duker, a gyár Igazgatója. A szakmát Londonban tanulta. Még a mozgásán is látni, hogy otthonos a cipőgyártásban. A gyermekét féltő szülő végtelen KIBONTOTTUNK EGY GONOOSAN HEĽ5UMAGOLT KORSZERŰ CSEHSZLOVÁK GÉPET. szeretetével számol be a gyáráról, felel ezernyi kérdésemre. Mikor is kezdtük? Ami azt illeti, elég régen. Az anyagraktár már egy éve készen van. A többi üzemrész építése körülbelül hat hónapja folyik. S ha minden jól megy, akkor a jövő év júliusában megkezdhetjük a termelést. Alig ülünk öt percet egymás mellett, máris látom rajta, hogy izeg-mozog. Nem sok időt vesztegethet az irodában. Magunk mellé invitáljuk 11. Kaisert, az építkezés fiatal svájci származású mérnökét, és elindulunk, hogy megtekintsük a gyárat. Gyárról beszélni e pillanatban még enyhe túlzás. De a korszerű nagyüzem körvonalai már világosan kivehetők. Minden gyáregység alapozási munkájával készen vannak. A legtöbb helyen már állnak az oszlopok. Sőt, a leendő A NAGY ÉPÍTKEZÉS EGY RÉSZLETE A GYÁR EGYIK ÉPlTŰJE