Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-08 / 126. szám, szombat

1RÄS ÉS TETT IRODALMUNK A FELSZABADULÁS UTÁN SZABADSAGUNK két évtizede tartamánál fogva is korszakot ölel fel, s így alkalom kínálkozik az összege zásre, többek között arra ls, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban — ha vázlatosan is —, nyomon kövessük a fejlődésnek azokat a fontosabb Irányait, mozzanatalt, melyek közvetlen életközelségben hatottak, formál ták irodalmi életünket. A felszabadulással évtizedek, évszá zadok vágyainak, reményeinek beváltása Indult el hódító útjára; s ha az élet kezdete — nemzetiségi vonatkozásban — érthetetlenül s értelmetlenül nem egy vonatkozásban évekre jogfosztottá tette az itt élő magyarságot, az okulás és a drágán fizetett tanulság mellett, pártunk lenini nemzetiségi politikája következetes érvényesítésével ma már büszkén vallhatjuk: két évtized leforgása alatt anyagi és szellemi javakban gyarapodtunk, s az egy hazában élő népekkel együtt harcos hittel, elszántsággal építjük az emberiesség világát. Oj életünknek ezt a nyitányát a felszabadulás jelentette, s az 1948 februárjában hazára talált száz ezrek csak ezen keresztül válhattak a szabadság szülte rend alkotóivá, a szocialista társadalom építőivé, ami együtt járt kulturális életünk és irodalmunk újraéledésével is. Az irodalmi kibontakozás ilyen értelemben hátránnyal indult ugyan, de tarsolyában olyan előnyökkel is, mely a hároméves lemaradást behozhatóvá tette. Bár az országok közötti népcsere miatt az értelmiségiek nagy ró szét elveszítettük, az új kedvek, lel kesedések tüzében fogant nekilndulások olyan forradalmi hagyományokban gazdag múltra támaszkodhattak, melyre a szocialista irodalom morális és eszmei elkötelezettségét vállaló új nemzedék joggal építhetett. Az eszmei tisztaság és töretlenség fáklyavivője, Fábry Zoltán mellett közvetlenül a népből jött új emberek, vagy olyan régi írók alkották az induló irodalmi élet derékhadát, akik vagy már korábban befutottak, vagy a mellőzöttségből emelkedtek a megbecsülés rangjára. (Egri Viktor, Szabó Béla, Csontos Vilmos, L. Kiss Ibolya, Sas Andor.) S ha az első időkben a múltnak kijáró hagyománytisz telet és folytonosság keresés fontossági sorrendje — különösen a fiataloknál — változott is, az elmúlt évek irodalmi fejlődésének iránya, főleg eszmeisége a csehszlovákiai magyar irodalom közel fél évszázadot felölelő történetében is csak helyeslésre találhat. A Fábry által harmadvirágzásnak nevezett, 1948-cal kezdődő irodalom első szakaszát a szocialista eszmeiségért vívott harc jellemzi. Ez világnézetileg különösebb kitérőkkel nincs ugyan tarkítva, eredményeiben, a létrehozott értékek maradandóságát illetően azonban egyértelműségről már nehezebben beszélhetünk. Ebben két ségtelenül közrejátszott irodalmunk számszerű kicsisége éppúgy, mint a kezdő, a népből jött irodalmárok al kotói gyakorlata, valamint esztétikai értékmérő! kiforrottságának hiánya is. A teremtő és termő időszak buk tatókkal tarkított útja ez. A szocia lista irodalom tudatos megteremtésé nek első kísérletét gyakran a szólamosság, a fráziskényelem szürkfti, s a marxizmus-leninizmusban tuda tosult világnézet útkereső bátorsága — a sokszínűség helyett — az egyér telműségekre váltódik. A HARMADVIRAGZAS Irodalmában a kibontakozás gyorsuló üteme — ahogy ez természetes ls — a lírára esik. Az első években a fejlődés leg biztatóbb lelett ugyancsak a líra mu tatta. Ezt a kiváltságos helyzetét a mai napig megőrizte, s ha az indulás első éveiben a művészi követeimé nyek kárára tett Irodalom politikai engedményeknek lehettünk is tanúi, ma mér a megváltozott esztétikai normák érvényesítésével elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek alkotásai már az igényesebb mércét ls elbírják. Az első szakasz lírai megnyilvánulá sait vegyes értékűvé degradálta nem csak a művészi tapasztalatlanság, ha nem az irodalmi kortünetként jelent kező sematizmus, hurráoptimizmus, az élet egyoldalú ábrázolásának be hódoló szemlélet. A VERS, mint valóságmegnyilvánu lás a magyar irodalomban, mérték és útmutató volt mindig, s a közös ség, a társadalom szolgálatát nem rá kényszerllett szerepvállalással, ha nem öntörvényei kiteljesedésével ér heti csak el. A lelkesedés és lelke sltés társadalmi igénye csak a rea lizmus maradéktalan érvényesítésé vei, a küldetéses szerep iudatosftá sával nozhat maradandó eredménye ket. Ily módon, az első verskötetek után I Dénes György. Magra vár a föld; (iály (liga: Hajnali őrségen stb. I joggal marasztalta el Fábry Zoltán a „frázistermő hínárt". Az Indulás tdőszakában Ozsvald Árpád jelentke zése és Bábi Tibor valósághűsége, él ményből fakadó tömörsége és átélt sége volt a biztató kezdet. A pártos ság vállalásának ténye mellett háttérbe szoruló művészi igényesség vl szont — költészetünk egészét érintően — megkövetelte a minőségi mutatók sürgetését. Az Irodalmunk javán munkálkodó nagyfokú felelősség és segítőkészség eredménye lehetett a Fábry Zoltán által meghirdetett „kevesebb verset, több költészetet" programja. A lelkesedés és lelkesités, az írók politikai állásfoglalásán túl — a mű művészetét hangsúlyozta. Ez a látlelet 1954-ben (!) hangzott el, s az Idő igazolta. (Ily módon az Egy szemlélet ellen meghirdetett későbbi vita csak Fábry szavainak késői gyűrűzése s igazolá sa lehetettl) A változó síkerű lírai megnyilvánulások után érzésem szerint 1958-at tekinthetjük amolyan szakaszfordulónak. Ezt a dátumot nemcsak a harmadvirágzás első váltásának antológiái jelentkezése, vagy az új esztétikai normák szabad térhódítása Indo kolja, hanem az erőket összefogó tu datos irodalomszervezés, az Irodalmi életünkben egyedülálló lehetőség realizálása, az Irodalmi Szemle megjelenése is. Az antológiában szereplő nyolcak közül — határozott költői programmal Tőzsér és Cselényi je lentkezett — azóta sokan már önálló kötettel is a közvélemény elé léptek. Az Ígéretesen indulók mellett azonban Gyüre Lajos, Fecsó Pál és Slmkó Tibor (Petriknek a közeljö vőben jelenik meg a kötete), az előzőkből pedig Török Elemér és Moy zes Ilona adósak még a debütálással A FEJLŐDÉS IMPOZÁNS pályáját futotta be Bábi Tibor. Monoszlóy M Dezső Jelentkezése későbbi ugyan, különösen utolsó két kötetével ha tálytalanltotta a korábbi apolitikus jelzőt; s Ozsvald Árpád viszont há rom kötetével cáfolja az „elszürkülés" aggodalmát. A biztató Indulás, a sajátosan egyéni hang ellenére viszont keveset hallat magáról Gyurcsó István, s Tőzsér Árpád és Cselényi László irodalomnak adózó munkássága is sajnálatosan lelassult. Veres János, Zs. Nagy Lajos -újabb költői megnyilvánulásait ls örömmel fogadnánk, s a korábban Indultak és a sematizmusért nem kevéssé bíráltak (Dénes György, Gály Olga és a később csatlakozó Zala József) fejlődésének mai bizonyságait, irodalmunkat gazdagító eredményeit is csak üdvözölni tudnánk, örvendetesnek mondhatjuk viszont, hogy az első váltás nyomában már az új, a második váltás is jelentkezett, hallatja hangját, s a kötettel ls közvélemény elé lépett Tóth Eleméren és Gál Sándoron kívül a lapokban publikáló fiatalok közül jó néhányan reménykedésre jogosítanak. Az útkeresés ugyan náluk nemegyszer a modernség önkényével ls jár, költészetük érintői azonban a küldetés lényegéhez közelednek: amikor a túlfokozott képek, hasonlat, metafóra, szimbólum és vízió helyét — a magyar és a szovjet Ura példája alapján — a szavakból szikrázó líra veszi át. A BEVEZETŐBEN elmondottak jórészt a szépprózára is vonatkoznak. A sematikus regények, novellák esetében nem is annyira a megjelenés oko zott aggodalmat, mint inkább irodai munk fejlődésének kilátásait féltettük tőle. A közkeletű sémák alkalma zásával ugyanis a legfontosabbat, az életet mellőzték. Ilyen értelemben fenntartásokra nem a szocialista világnézet Igenlése ad okot, hanem a társadalmi élet politikai gyakorlatból fakadó Illusztratív ábrázolásmódja. Mem beszélve arról, hogy a művészi gényesség háttérbe szorítása, az esztétikai normák adminisztratív meghatározása csak a konjukturális lehetőségeket növelte. Igaz, a jő műveket illetően különö sebb bőségzavarunk ma sincs, meg nyugtató viszont, hogy prózánk ki lábalt korábbi betegségéből s a szo cialista realizmus útját járva ma már — a múlt ábrázoláson túl — a min dennapok megjelenítésére ls vállal kőzik. A prózairodalom jórészt a klasszl kus regény nyomdokain halad, s az nidttás elsőségének érdemén kívül is Egri Viktor mellett Szabó Béla mű vei fémjelzik. A korszellemnek — iematikus művek formájában — igyan ők ls adóztak. Egri Viktor regényei, sikeres regényátdolgozásai — - drámaírói működése — mellett kü önösen utolsó művével, a Megmon lom mindenkinek cíművel feltehe ően írói munkássága csúcsához ér <ezett. Szabó Béla munkásságából a Menyasszony clmfl regényét, Az élet peremén írói naplót és a közelmúltban megjelent érdekes kísérletét, az Ebek lázadását említhetjük, elsősorban ezekkel a műveivel okozott kellemes meglepetést. Ma már a regényírók sorában tarthatjuk számon a költőként és műfordítóként ts jól Ismert Rácz Olivért, a fiatalabbak kö zött pedig Dobos László, Szőke József, Petrőci Bálint, Lovicsek Béla és Ordódy Katalin hívta magára a kritika és a közvélemény figyelmét. A maiság is elsősorban általuk tört be irodalmunkba. NOVELLAIRODALMUNKAT illetően meglehetősen keveset mondhatunk. Az évekkel korábban Jelzett novellaválság ma is tart. Egri Viktor válogatott novellái inkább a régieket újakkal variálják, művészi színvonalukban azonban különösebb eltérést nem mutatnak, így a törlesztést tőle Is szívesen várnánk. Duba Gyula novellaírói jelentkezése az egyedüli pozitívum, amivel ebben a műfajban érvelhetünk. Novellái jó meglátásról, határozott Írói alkatról tanúskodnak, s problematikájukban a jelenhez kap csolódnak. Mács József munkássága a múlt évben megjelent kötete ellenére ls — lelassult; s szívesen sürgetnénk Lovicsek Béla, Nagy Irén, Dá vid Teréz stb. novellákkal való újabb jelentkezését. ÉRDEKES, és az elmondottakhoz kapcsolódó Jelenség, hogy míg körülöttünk a próza kisebb műfajai (novella, kisregény) hódításának, mint új jelentkezési formának lehetünk tanúi, addig nálunk ez a műfaj egy két kivételtől eltekintve (elsősorban Dobos regényére gondolok) a mellő zés sorsára jutott. Viszont prózai könnyűlovasság nélkül, az új prózai műfajok kínálta lehetőségek nélkül — melyek tulajdonképpen az új jelenségek ábrázolásához szükséges időtávlatot csökkentik —• a csúcsok meghódításától eddig még tartózkodó irodalmunk Jövőbeni sikerei nehezen képzelhetők el. Márpedig a kísérletezés és új utak keresésének bátorsága irodalmunk fejlődésének, magasabb mércék felé törésének is záloga. S a szocialista realizmus biztosította alkotói szabadság erre teljes mértékben módot ad. A bizalmatlanság egykori gyakorlata teljességgel kiiktatódott életünkből, s — a művészet lételemeként — a társadalomtól előlegezett bizalom uralhatja az irodalmi berkeket is. Ebből eredően az alkotó munkának ma egyetlen kánonkövetelménye lehet: a valósághűség. Ezt az élet diktálja, a bizonyítást vi szont az eddiginél Jóval türelmetlenebbül — alkotóinktól, költőktől és Íróktól várjuk. FONOD ZOLTÁN Egy mauthauseni röpcédula évfordulójára Vannak emlékek, melyek olyan frissen, elevenen élnek az emberben, mintha tegnap történtek volna. Évtizedek múltán sem fakulnak ki, nem halványodnak el. Emlékek, melyek örökké sajgó sebet véstek a lélekbe. H

ARMADIK NAPJA utaztunk étienszomjan zárt tehervagonban. A szellőzőréseken át láttuk, hogy mélyen bent járunk osztrák földön. Sejtelmünk sem volt arról, hová, milyen cél felé robogunk. Hajnalodott. Szerelvényünk lassított, majd hirtelen lefékezett. Egy Ideig a nyílt pályán vesztegeltünk, tolattunk előre-hátra, végül kikötöttünk az egyik holtvágányon. Vezényszavak, ordítás, kattantak a zárak, és napok óta először kitárultak a vagonok ajta|ai. Rövid volt a „fogadtatás". percekig tartott csak: az SS bevált recept szerint dolgozott Az állomás épületen levő feliratból megtudtuk, hogy Mauthausenben vagyunk. Tehát ismét koncentrációs tábori Létszámellenőrzés. Menetoszlop. Indulás. Közben az SS-parancsnok szenvtelen hangú figyelmeztetése: helyszínen agyonlövik, aki hangos szót szól, vagy kilép a sorból. Lemaradni egyenlő a halállal. Tiszta, a háború pusztításától megkímélt, jellegzetes osztrák kisvároson keresztül vezetett az ntunk. Menetünk nem keltett különösebb feltűnést, a lakosság errefelé már rég megszokta a hasonló látnivalót. A város peremén at országút élesen elkanyarodott, majd egyre zordabb. kietlenebb vidékre értünk. Mindenütt a környék ismertetője: kavics, kő, bálvány, szürke bazaltsxikla, sivárság. Végül a domb tetején elénk tárult Mauthausen, a rettegett maothauseni erőd, alatta pedig a háttérben, sűrű drótsövény mögött a barakkok. Vezényszóra megálltunk A kapun a hagyományos „Arbeit macht freil" felirat. Ezt már ismertük További parancsra minden holmit, ami még nálunk volt, magunk elé raktunk. Ki tudja, ezúttal már hányadszor fosztottak kl. Feketeruhás kiséretünk közben gúnyosan röpiratokat osztogatott. Hihetetlenül hangzik, mégis ez állt rajtuk: A szabadság felé egyetlen út vezet Feltételek: Fegyelem — Szorgalom Becsület — Rend Tisztaság — Józanság Igazmondás — Áldozatkészség Hazaszeretet!!! Ennél alávalóbb, clnikusabb felhívás aligha látott valaha is napvilágot. Mauthauseni koncentrációs tábor kapui előtt hivatkoztak becsületre, igazságra, igazmondásra, áldozatkészségre! Ott, ahol törvényesitették a hazugságot, a rémuralmat, a tömeggyilkolást. Ahol huszonhét nemzet gyászolja vértanúit. - • Ma már ax egész világon ismeretes, hogy húsx évvel ezelőtt itt, Európa kellős köxepén az „Ubermenschek" tökélyre fejlesztették a gyűlöletet, legalizálták a gonosztevők korlátlan uralmát, az emberirtást, a törvénytelenséget. Mauthausen nem tartozott a nagy koncentrációs táborok közé. „Vernlchtungalager"- megsemmisítő tábor volt csupán, a legborxalmasabbak egyike. Parancsnokainak és SS-illományának elvetemültsége felülmúlt minden képzeletet. Több mint Z000 kiszemelt SS gyilkos, valamint néhánysxáx börtönből kikerült hivatásos bűnöző ,,kápó" uralkodott és döntött élet-halál fölött. Mauthausenben több mint 150 000 ártatlan embert kínoztak meg oly körmönfont és kegyetlen módszerekkel, amilyenre még nem volt példa. Gyilkoltak gázkamrában, gyilkoltak a „Sárga Mina" elgáxosító autóban, gyilkoltak agyonlövéssel, agyonveréssel, kínzásokkal, élő emberek szivébe fecskendezett nitrogllcerin — és benxlnlnjekciókkai. Gyilkoltak unalomból, kedvtelésből, sxadixmusból- szórakozásból, időtöltésből. Gyilkoltak SS-legények, közkatonák, tlsxtek, rovott múltú betörők, rablók, homosxeksxuálisok, ixájhák, orvosok Sxórakoztak az ejtőernyős „kiképzésen", amikor a mauthauseni kőrejtő legmagasabb sziklájáról mélybe taszították a szerencsétleneket ... Állattan vihogtak, amikor „futóversenyt" rendeztek és a cél a magasfeszültséggel töltött drótkerítés volt... Kiéheztetett vérebekkel szaggattak szét védtelen embereket . A közeli kőbánya jegesvfzű tavába fojtottak embereket, vagy külön e célre készített embernagvságú hordókba dobták és fullasztották bele. Elfeledheti-e valaha is ax emberiség a 186 mauthauseni lépcsőt, ahol ezerszámra kergettek halálra legyengült, mázsás kövekkel megrakott rabokat ... Ziereiss SS Standartefiihrert. a tábor gében büszkén jelentette feljebbvalóinak, hírhedt parancsnokát, aki elvetemültséhogy a foglyok emberhúst ettek, akkora a táborban az éhség... Dr. Krebsbach, SS főorvost a nitroglicerin injekciók, az embercsonkltás specialistáját... A retteegtt ,.K" akciót, mely után hírmondó sem maradt... Ugyanakkor a világ sohasem fog megfeledkezni azokról a fegyvertelen hősökről, akik 1945 február másodikán puszta kézzel rátámadtak gyűlölt kínzóikra, feljutottak az őrtornyokra is, és kitörtek a táborból. Tizenkettőnknek sikerült csak a szökés. Tizenketten maradtak csak életben. De a világ előtt végérvényesen lehull az álarc Mauthautnnrfil. — * — Megrendülve emlékezik Mauthansenre ma az egésx civilizált világ. Hisx jófor- . mán nincs nemzet Európában, amelynek fial ne pusxtultak volna el ebben a szörnyűséges halálgyárban. A Csehszlovákiában élO, tolt 1 thanthausenl foglyok küldöttsége ma Mauthausenben emlékezik a húsz esztendő előtti Időkre. A bajtársakra, a barátokra, a hozzátartozókra, mindazokra, akik 1945. május kilencedikén már nem élték meg a szabadságot. TÄNZER IVÁN DÁVID TERÉZ: Egy nap, amikor nem történt semmi E

zen a napon nem történt semmi. Bomba nem robbant, ház nem omlott össze, holt hír^ sem keringett senkinek. Csak a házparancsnok hangja süvített a kora reggeli csendbe: „Jöjjenek hamar, mert úszunk..." Almos dünnyögés, alig eszmélő horkanás volt a felelet. Víz nem folyt a csapokból hetek óta, a hajnali sötétség védelme alatt hordoztuk vedrekbe a vizet valahonnan a hatodik utcából, sohasem tudhattuk, kit talál el egy eltévedt lövedék... és még hogy úszunk ... Megbolondult az a parancsnok? Lomhán tápászkodott a háznépe, soká tartott, mig értelmükhöz férkőzött a szó. — Eldugult valahol a kanális, visszafelé folyik a hólé, két-három centiméter és áthatol a küszöbön, elönti az óvóhelyet, bekúszik a matracok alá... sietni kell! — Sietni! Amikor cammogni is terhes volt. Megszoktuk a rendetlenséget meg a tespedést. Engem, az emeleti priccsen, nem fenyegetett veszedelem. Mikor odaparancsoltak minket az „urak", még nem tudták, milyen jó lesz nekünk ott Száraz hely volt és levegős, csak kicsit szoros. Háromnak való férőhelyen hatan aludtunk „cselédek" ... féloldalunkon, mint gazdánk ebédlőszekrényében az ezüstkanalak. Ha valamelyikünknek zsibbadni kezdett a karja, válla, azt mondta — fordulás —, és fordultunk egyszerre, mint regruták a kaszárnyaudvaron. A házbeliek lapátolták a vizet, én meg bámultam fejem felett a mennyezetet, amit kinyújtott karral elérhet tem, ha akartam és ha lett volna moz dulásnyl erőm Tulajdonképpen arra várakoztam, hogy meghalok . de meghalni sem lehetett ott a zslbba dástől. — Aranka hol van? — hallottam a számonkérést. — Miért nem jön vizet lapátolni? — Aranka beteg... — válaszolta Mária. — Megcsináljuk ml azt nélküle is. Szokatlan volt az új hang meg az új kifejezés, némelyek rosszallóan csóválták fejüket, de nem szóltak, nem is szólhattak, mert az oroszok mintegy kétszáz méternyire voltak, s a „felszabadító" német csapatok egyre késtek. Csak akkor ébredtem ismét öntudatra, amikor Mária suttogása már egészen közelről hallatszott. — Gyere mosakodni, Aranka — mondta —, gyere, amíg el nem lopják a vizet. — Már megint az a víz — gondoltam. — És egyáltalán mikor ér véget ez az egész? S ha nem hallja senki, miért nem szólít Mária valódi nevemen? Igaz... én se szólítom őt úgy . . Na mindegy! Morfondíroztam volna tovább ls, hogy húzzam az időt, miközben borzasztó kép formálódott tudatom alatt. Láttam magam kibújni a meleg takarók alól — mindnyájunk takarója rajtam volt —, testem ktzvetlenül érintkezett a januári levegővel, hátamon végigcsorgott a hideg víz, becsurgott a szoknyám alá ... Mária mindenáron edzeni akart, no meg a tüzelővel is takarékoskodott. Brrr ... úgy tettem, mintha már nem ls létez-' nék, de testvérhúgom átlátott rajtam ... tudta, hogy ez nem igaz, csak éppen jobban unom már a komédiát, mint ő. Viszont ő jobban ragaszkodott az életemhez, mint én. Mária ragaszkodásában kegyetlen tudott lenni. Lerántotta rólam a takarókat — egyszerre mind a hatot —, lábamnál fogva húzott lefelé a priccsről, vonszolt a mosdótál elé, amely a konyha közepén várakozott, mint valami vezeklő oltár. Körülötte asszonyok figyeltek, mint az ógörög tragédia kórusnői. Nézték, hogyan mosdat engem Mária ... mint ahogy gyerekkoromban mosdatott anyám, csak ő kíméletesebb volt. Mária fröcskölte rám a vizet, pazarolta, amit élete kockáztatásával helyettem ls hozott. Mert amilyen mértékben lankadt az én erőm, olyan mértékben gyarapodott az övé. Hajnalonként kibújt mellőlem a takaró alól — észre se vettem volna, ha mint egy zsák nem dűlök hanyatt... Megszépültek ilyenkor az álmaim is. A mosdővízben rendszerint úszkált némi szemét, ami azt jelentette, hogy Mária már megmosta benne a borsót vagy a lencsét, amit ebédre főzött. Lencse, borsó ... borsó, lencse ... Mosakodás után azért bennem ls vibrálni kezdett olyasmi, amit általában úgy neveznek: „lélek", annál jobban idegesített az asszonyok állhatatos türelme, holott tudták jól, hogy Mária is megmosakszik előbb a vízben, kimossa napi fehérneműnket és csak azután adja oda a legtöbbet ígérőnek. Kis kanál melasz, csipetnyi só... megvolt a használt víznek ts a napi ára. Megadták szívesen, noha mindenkinek volt vízadagja, de legtöbbjének gyereke is volt. Azért senki sem fizetett rá az üzletre, mert tovább lehetett adni a vizet daráért, szárított tejporért, olyannak, aki libát kívánt mosni. Végül mégis a közösséget szolgálta minden víz, amikor felmostuk a konyhát, s végül belocscsantottuk a vécékagylőba. Persze, ekkor már sűrű fekete folyadékká változott és a túlterhelt illemhely állapotán nem idézett elő jelentős változást. Ez azl Az illemhelyl Olyan napo• kon ls gondot okozott, amikor egyébként nem történt semmi, mert soha sem lehetett kiszámítani, meddig tart a nyugalom. Ml pedig már a hatodik emeletre vittük emberi dolgainkat ... no igen ... az ember nem angyal... és sok volt már a borsó meg a lencse ... Ezen a napon, amelyikről beszélek, azért valami jó mégiscsak történt. Valaki szerzett egy fél lovat, csak a két mellső lábát vitte el a lövedék, 0] SZÖ 8 * 1965- mfii"

8 8-