Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-08 / 126. szám, szombat

kuibnos P o CC ŕsf CO >CD A MIHAIL ZNAMENSZKIJ, A HANGSZEREK MESTERE (balra). (V. Mtrtkevics felv.J tehetee ítiylra legyöngült, hogy még a lélegzés is fárasztó volt. Elviselhetetlenül égett a lábfeje. Az ágy szélére letelepedő férfit is úgy látta, mintha fehér ködben lebegne. Mihail Znamenszkij nem ismerte meg Visnyevszkijt. A híres sebész minden nap eljárt hozzá, mélyen fürkészte a beteg arcát. Egyszer, amikor a tekintetük találkozott, megkérdezte Mihailt: Hát akkor, pilótám, mit fogunk csinálni? A pilótának ugyanis hiányzott mindkét lába. A kórház ablakain kívül 1941 tele dühöngött ... A hangszerkészítő vállalat egyik műhelyében ülünk, ahol Mihail mesteri minőségben dolgozik. A falakon különféle nagyságú hegedűk, balalajkák, gitárok. A padlón harmonikák halomszámra. Znamenszkij elmeséli életét, én meg arra gondolok, hogy nem véletlenül hangszerkészítő műhelyben találkoztunk. A , Don felső vidékén született, s ezen a tájon apáról fiúra száll az éneklés és a népi hangszereken játszás művészete. Mihail is ilyen örökséget kapott atyjától. Csodákat művelt harmonikájával: hol sírt, hol nevetett a hangszer, aztán talpalávalót játszott. Amikor a legényt 1940-ben behívták a hadseregbe, a harmonika is vele ment szolgálni. Egy év múlva kitört a háború. — Amikor a kórházban feküdtem — meséli Mihail, — bizony mondom, nem annyira az a tudat mardosott, hogy húszéves koromra nyomorék lettem, mint inkább az őrjített, hogy ez öt hónappal a háború kitörése után, mindjárt első bevetéseim után esett meg velem. Búcsúzásul Visnyevszkij kezet szorított Mihaillal, aztán megölelte őt. A kórházban töltött nyolc hónap alatt nagyon öszszebarátkoztak. — Hát akkor még egy dolgom lesz, majd válaszleveleket küldhetek tábori postaszámodra — mondta neki a híres séb'ész. Mihal! kihúzta magát, feszesen tisztelgett, hátra arc-ot csinált, és eltávozott. Alakulatát akkoriban kivezényelték a frontra. Mihail Znamenszkij is bajtársaival tartott. A harcok szünetében harmonikázott, s annyira gyönyörködtette harcostársait, hogy nem is tudtak meglenni nélküle. Így járta végig a harmonikázó nyomorék katona a háború útjait. Volt Kurszknál, részt vett Varsó felszabadításában. Majdnem eljutott Berlinbe is. éget ért a háború. Háborús mestersége most már élethivatássá vált. Moszkvába hazatérve beiratkozott a zeneiskolába. A vizsgán két Chopin-keringőt játszott, melyet maga dolgozott át harmonikára. Zaharov, a Pjatnyickij-egytittes vezetője, zeneszerző kérte, hogy játsszék még valamit. Mihail az összes Chopin-keringőket eljátszotta. Valamikor alakulatának törzskarén egy miniatűr rádióból hallotta a Chopin-műveket. Amikor befejezte, Zaharov hozzálépett, és azt mondta: — Magának feltétlenül tanulnia kell. Nem feledkezem meg ... A másodéves Znamenszkijt felvették a híres kórusba. Nemsokára szólista lett. Más zenekarok muzsikusai is jöttek őt hallgatni. A szovjet rádióban megszokott adássá vált: Znamenszkij harmonikázik. Ennek is vége szakadt. Znamenszkij neve lekerült a plakátokról. Az orvosi diagnózis szerint túlterhelés következtében megbetegedtek a térdizületei. Kereken megmondták neki: Ha folytatja a vándorművészéletet, teljesen megbénulhat. ihailt életében másodszor éri lelki megrázkódtatás. Akkor az égről, a repülésről kellett lemondania, most vége szakadt művészi pályájának. — Nem tudom, ki volt az, aki társaim közül először ejtette ki a hangszerjavltás szót. Tréfára vettem a dolgot. Én, a szólista forrasztóvasat és csavarhúzót vegyek a kezembe? Külörikeresétre nem volt szükségem: mint művész és hadirokkant elég szép nyugdijat kaptam. Egyszer rövid séta közben betértem egy hangszerjavító műhelybe. Egész napot elüldögéltem ott. Aztán még egyszer eljöttem... Kiváló tanítóra akadt Vaszilij Kolcsin mester személyében. Az a világ, amelyben a hangszerek életre kelnek, különös világ. Vannak itt is sztárok és királyok. A művészcsillagoktól eltérően ezek nem fiatalok. Évek, évtizedek eltelnek, míg az ember rájön a hangszer hangjának titkára. Minden művész tudja, hogy két egyforma hangszer nincs. Rövid meghallgatás után is felfedezi a különbséget. Mennyi Idő kell ahhoz, hogy a mester megismerje e különbség lényegét, megértse, miért ad ki más hangot ugyanaz a fa és fém. Hat hónap elteltével Mihail önálló mester lett. Még egy év telt el, s a leg híresebb harmonikaművészektől kapott megrendeléseket. A megrendelők között természetesen, elsők voltak művésztársai a Pjatnyickij-együttesből. Azt mondják, azonnal tokban viszik el hangszereiket, meg sem nézik őket, annyira megbíznak Mihail tudásában ... A műhely fogadószobáját néha ellepik a látogatók. Jön nek a szomszéd házakból, utcákból, műkedvelők keresik fel messziről. Tudják: Znamenszkij ma Játszani fog. Mihail kényelmesen elhelyezkedik, kezébe veszi a harmonikát. Ujjai, melyek nemrégen még szerszá mokat szorongattak, könnyen siklanak a billentyűsoron. Chopin VII. keringőjének lágy melódiája tölti meg a szobát. Kérik, játsszék még valamit. És ő ját szik. Valahányszor hallgatom, arra gondolok: a legnagyobb tehetség az, ha valaki mindenkor hasznos ember tud lenni. > 2 z > o í 1 s •o E •s ut •O M uo — A kicsinyekkel mindig sok a bal. Az ember nemegyszer eltöpreng, hogyan bánjék velük — mondja elgondolkozva Csan Thi Heu, amint egy mély lövészárok szélén ül Vinh Hoa festői szépségű falu peremén. A demilitarizált övezetben vagyunk, másfél kilométerre a 17. szélességi foktól. Heu óvónő az embereknek ahhoz az érdekes kategóriájához tartozik, akik fegMzén átadják magukat hivatásuknak, benne látják boldogságukat. Kissé távolabb, banánfák árnyékában gyermeghad telepedett le; a mintegy 13 apróság kíváncsian vizsgálgat. Heu három és hat év közötti gyermekekkel foglalkozik. A gyerekek korának megfelelően állítja össze az oktatási programot. Egyesek Játékkal, testneveléssel, rajzolással, énekléssel töltik az Időt, mások az olvasókönyvvel ismerkednek. Az iskola a falusi viszonyokhoz képest elég nagy épület, talajos, szalmatetős, ötven méterre futóárok. Az égen Időnkint amerikai légikalózok tűnnek gép húz el a fejünk fölött. A gyerekek egy szempillantás alatt eltűnnek a futóárokban. A léglkalőzok tőlünk három kilométernyire .bombáznak ... — Demilitarizált övezet — madást hajtottak végre az amerikaiak február elején Ho Sa város ellen. Természetesen, tudtam róla. A bombázást követő napon Ho Sábán jártam. Máig is szeHO SA-I BÁTOR EMBEREK AZ ÜJ SZÓ SZÁMÁRA f RT A: I. SZAWICSEV (APN) fel. 'A' légiriadó olykor reggel nyolckor kezdődik, és besötétedésig tart. — Ho Sa városból Jöttem ide a gyerekekkel — mondja Heu. — A bombázások elől menekültünk ide, a demilitarizált övezetbe. Ám, mint látja, itt sincs nyugalom. Ebben a pillanatban, mintha csak szavait akarnák igazolni, két sugárhajtású amerikai vadászez ma olyan nevetségesen hangzik — jegyzi meg szomorúan Heu. Elnézem a kicsiket. Elcsendesedtek, de meglepően nyugodtan viselkednek. Nem panaszkodnak, nem könnyeznek, nem kérdeznek semmit. — ök már sok mindent láttak — szól Heu elértve tekintetemet. — Bizonyára tud róla, milyen barbár bombatámem előtt látom a házak romjait, a telibe talált iskolát, öt iskolásfiú holttestét és az anyák könnyeit. Ott hallottam egy óvónő hőstettéről: a bombázáskor sok tanítványát mentette meg. Ez az óvónő Csan Thi Heu volt. Az akkori eseményekről kérdezősködöm. — Hőstett? Ugyan... — tiltakozik az óvónő —, csak a kötelességemet teljesítettem. Nehezen tudok meg részleteket ... Heu, mint mindig, azon a reggelen is az óvodába igyekezett. A gyerekek régi szokás szerint bizonyos helyen várták óvónőjüket: kl a kapujukban, ki az útkereszteződésen, s együtt mentek az óvodába. Csak öt tanítványát szedte fel, amikor megjelentek az amerikai repülőgépek. Hirtelen balsejtelem fogta el: ml les- a gyerekekkel? A szülői házat már elhagyták, a szülők a legtöbb esetben már munkában vannak. Néhány gyereket leültetett a futóárokban, rájuk parancsolt, hogy még az orrukat se merjék kidugni, ő maga pedig a többiek keresésére indult, noha bombák robbantak a közelben, és repeszdarabok süvítettek el a füle mellett. Összeszedte a halálra rémült, szétszóródott gyermekeket s magával vitte őket az óvóhelyre. Mind egy szálig megleltt tanítványait. A repülőtámadások közti szünetben összeszedte és egy nagy óvóhelyre vezette tanítványait. — A gyerekek nagyon megszoktak, mellettem nem félnek annyira. Leszállt az alkony, az amerikai légitámadások is véget értek. A hős óvónő mégsem nyugodott meg. Aggasztotta őt fiának a sorsa, aki egyedül maradt otthon. Este a szülők hazavitték gyermekeiket. Heu ls hazaindult. A ház helyén csak füstölgő romokat talált. — Jobb nem rágondolni, mit éltem át ezekben a percekben. Keresni kezdtem az én szurtos Zun fiamat. Végre megtaláltam a nagyapjánál. Mindketten épek és sértetlenek voltak. Még soha sem csókoltam meg ilyen forrón egyetlen fiamat, mit akkor... A Garam partján ^olt az ütközet Bemutatkozott: — Vlagyimir Nyíkolajevics Silak. Ünneplő ruháján kitüntetések sorakoztak Kettőt nyomban megismertem. Az egyiket Budapest, a másikat Prága felszabadításáért kapta. A kitüntetésekre mutattam: — Tiszt volt a háborúban? — Honvédként kezdtem, és gárdafőhadnagyként fejeztem be. — Hol érte meg a győzelem napját? — Prágában. A zsebébe nyúl, képeket szed elő. Mosolyog. — Látja ezt a kislányt? Ez a fénykép Prágában készült. A nevét elfelejtettem, pe dig akkor jó bará tom volt. Ha köz zéteszik a fényké pét, talán magára ismer Kedves era lék ez a találko zás. Ügyis olyan sok a keserű em lék! — Mi volt a leg maradandóbb há borús emléke? — Nagyon szo morú törénet. Meg dobogtatja a szíve met. Csehszlová •tiában történt. Ír Ja fel a falu nevét BART. Kéménd körzetében fekszik, a Garam folyó mentén . . Tél volt, kemény december végi nap. A felhők eltakarták az eget, hó szállingózott a jilak f Irdafäbsii nagy IMI ben agy prágai kislánllyal. tájra. Ezredünk Bart közelébe ért. Romok, vér, és pusztulás mindenütt. A németek a békés lakosságot sem kímélték. Silak főhadnagy az emlékek hatására hosszan hallgatott. Aztán folytatta: — Kaszpor százados volt a közvetlen parancsnokom. Az ő vezetésével foglaltuk el a falut. A ház, ahová beszállásoltak, a falu közepén volt. Egyszer csak futár jött, hogy egy embert megsebesített a menekülő németek gránátja. Kaszper azonnal odaküldte az egyik felcsert, majd gépkocsit adott, hogy egy távolabbi kórházba vigyék a sebesültet. A hozzátartozók eljöttek, és köszönetet mondtak Kaszpernek. Ezen a vidéken hosszú ideig kisebb csatározások folytak A faluba márciusban kerültem vissza újra. Nem felejtem el soha. És azon a vidéken soha senki se felejtse el, mi történt Bart faluban 1945 tavaszán. — A németek támadásba mentek át. Ez volt a mi frontszakaszunkon az utolsó rohamuk. Mi kevesen voltunk, mert itt nem számítottunk támadásra. Hosszú és véres harc következett, öt órán át tartottuk ma gunkat, de aztán egyre jobban beszorultunk a házak közé. A faluban foglaltunk védőállást. A harmadik napon észrevettük, hogy a németek bekerítettek bennünket, majd az ötödik napon rohamra Indultunk ellenük Nem volt más választásunk, tüzet kértünk saját állásainkra is, hogy tüzéreink így ls pusztítsák az ellenséget. Iszonyatos volt a tudat, hogy saját tüzéreink lőnek ránk, de csak így enyhült a németek szorltógyűrűje Ekkor parancsnokunk utasítást adott, hogy ássuk kl lövegeinket, és kíséreljük meg a kitörést Este tíz órakor hagytuk el a törzset. Negyven-ötven ember, egymást fedezve, zajtalanul vonult végig a kihalt falun. Ekkor németekbe ütköztünk. A közeli temetőbe futottunk, és a sírok között foglaltunk el védőállást. A fasiszták aknavető tüzet zúdítottak ránk. Nem maradhattunk a temetőben, a mezőre futottunk. Itt ls négy oldalról ért bennünket a támadás. Mikor egy kicsit alábbhagyott a harc heve, megint összeverődtünk. Egyik társam elővette a pisztolyát, és mi követtük a példát. Nem akartunk fogságba esni, a németektől ugyanis nem vártunk kíméletet, közismert volt, hogyan bánnak a foglyokkal. A németekre vetettük magunkat Volt köztünk két lány ls. Az egyik híradós volt, Tányának hívták. Derekasan harcolt. Egy német gránát súlyosan megsebesítette. A németek elfogták, testét megcsonkították, majd megölték. Ezredparancsnokom, Románok ezredes parancsot adott, hogy öltsék magamra civil ruhát Átadta az ezred összes iratait, és én ruhám alá rejtettem az ezred zászlaját Aztán megesküdtünk, hogy nem hagyjuk el egymást a bajban, s ha valamelyikünk sú lyos sebet kap, a másik agyonlövi. Ilyen a harcoló katonák egyezsége. Aztán megindultunk, hogy az éjszakában rést találva kijussunk a német gyűrűből Románok ezredes tűzzel fedezte az én szö késemet. Egyszer csak közelről ropogott egy sorozat, és amint elvágódva hátranéz tem, láttam, hogy Románok elvtárs megse besült. Odakúsztam, és megróbáltam kimen teni a tűzből. Nem messze hirtelen egy földknnyhót pillantottam meg A kéményből füst szállt a magasba Odakúsztam, és a kunyhóban két embert találtam a lövöldö zéstől riadtan meglapulva Kértem őket, segítsenek. Legyűrték indokolt félelmüket és Jöttek velem Az ezredest bevtttük a kuny hóba. Aztán hordágyat eszkábáltunk, és a sötétség leple alatt hárman kivittük az °l lenség gyűrűjéből. A parancsnok csak másA gyűr u ben harcoló tisztek egy csoport ja. A képen láthatA a híradás Ténya Is, aki Bort faluban megsebasOIt, majd a németek kivégerték. nap hajnalban kerülhetett kórházba, és később értesültem, hogy belehalt sérüléseibe. Engem kitüntettek az ezred iratainak és zászlajának megmentéséért és a parancsnokomnak nyújtott segítségért. Kitüntetést érdemelt volna az a két derék ember is, akik egész éjjel velem együtt kúsztak a hordágyon fekvő súlyosan sebesült parancsnokommal Hogy kik voltak, nem tudom. Talán ez a történet elvezet hozzájuk. Szeretném őket hálám Jeléül megölelni. És azokat is, akik Bart faluban Tányát és többi harcostársamat eltemették . Silak elvtárs rám emelte tekintetét, majd így szólt— Ha arra jár, szorítsa meg ezeknek a derék embereknek a kezét És ha megtalál ja őket, írja meg nekem a címüket. Egvszer talán még én is eljutok abba a faluba, arne lyet nem felejtek el soha ÜJVARI fMRE LÁSZLÓ