Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)
1965-05-29 / 147. szám, szombat
Branko Čopič : Keserű méz A lighogy megjöttem a halfogásból — tízéves suttyó legényke, kéken, didergő-ázottan, farkaséhesen —, vészjósló komolysággal hívott anyám: — Jer' Ide! Ez a vádló, rejtélyes, veszélyeket sejtető „jer' ide" megfagyasztotta bennem a vért, és ínamba kergette a bátorságot. Végem van, bűnös vagyok, de mi is lehet a vád? Már tudom, hogy mi vár rám: fűzfavessző-zenére táncolok 1 Járom, járom, ropom a táncot, és ordítok, amíg a tüzes eső a lábam szárát paskolja (házunkban erre mondják, hogy járja a csűrdöngölőt). Ebben a percben még az sem tűnik olyan borzalmasnak. Dermesztőbb az alattomos didergés, amely egész testemet marcangolja: de miért is vagyok bűnös? Amíg nem ismerem, amíg ki nem mondott ez a bűn, addig hatalmasnak, megbocsáthatatlannak, minden magábafoglalónak tűnik, és az egész világra kiterjed. Ismert és ismeretlen, elkövetett és elkövetendő bűneim mind jelen vannak, még azok is, amelyeket csak készülök elkövetni, amelyeket csak áhítok és sejtek. Csak az ördög tudná megmondani, hogy a „jer' ide" nyomán melyik bűnöm lát majd most napvilágot. Hunyorgok, mintha csodálkoznék, úgy teszek, mintha nem hallottam volna Jól, tétovázok és igyekszem elodázni a pillanatot, hogy mégegyszer magamba szálljak és megkíséreljem ezt a feltámadó félelmet indokolttá, érthetővé tenni: káromkodtam a legelőn, illetlen szavakat kiabáltam a járókelők után az utcán, meg-megrázogattam a szomszédok körtefáit és ,.. de hisz mi van abban ... halkan sugdolóztam egyről-másról Micóval a szénakazal mögött. Volt ezenkívül más is? — Ugye, te halászlegény, hát így kell lopni a mézet a padlásról?! — térít most magamhoz anyám szigorú hangja. — Nézd, egy dekát sem hagytál, pedig félig volt a köcsög. S mutatja földszínű köcsögöt, amilyenekkel a varázsló és ezermester Jovica Curirilo szokott házalni, akitől fél és reszket az egész gyerekhad, mert a foghúzáshoz is ért. A köcsög oldala alaposan kifényesedett: itt-ott ragyog csak egy-egy mézcsepp. — Bizatyaúristen nem is tudtam, hogy van mézünk 1 Valóban csodálkozom és megdöbbenek, mert igazán nem hallottam arról, hogy méz van a házban. Tudnivaló, hogy a méz — „orvosság", ha pedig valaki arra vetemedik, hogy akár nyilvánosan is mézet egyen, nagy bűnt követ el. Eddig ugyan semmiféle ilyenirányú tapasztalatom nem volt, de most, úgy látszik, hamarosan a hátamon érzem az efféle becstelenség súlyát. — No nézd csak, nem is tudtál a mézről?. Még hazudsz is! Beja! Beja, a rokonom, kárörvendő, ferde szájú kislány, nálam egy évvel idősebb, szolgálatkészen sürög-forog az „ítélőszék" körül, és élvezettel mászik fel a görbe fűzfára, hogy alkalmas vesszőt keressen. — Esküszöm, anyám, isten engem úgy segéljen, nem én voltam! Hiába minden! Suhog a vessző, és én fülsiketítő ordítás mellett járom a csűrdöngölőt, majd amikor ennek is vége, átvetem magam a kerítésen, a mellette húzódó sűrű bokrokba bújok, és a hűvös fűben próbálom lecsillapítani vérem heves lüktetését és sajgó tagjaim. Nagyot sóhajtok, és részvéttel, együttérzéssel gondolok arra a mesebeli fekete mezítlábas gyerekre, akinek állandóan zöld fűzfavesszők fényes suhogásában kell ugrálnia. — Beee! Ijedten riadok fel vigasztaló álmaimból. A kerítés tetejéről a két évvel fiatalabb húgom néz le rám, és kárörvendve öltögeti a nyelvét: — Beeel hi-hi... kikaptál, kikaptál! F orr bennem minden, elönt a méreg, kész vagyok verekedni. A szemtelen gyorsan az udvar közepére ugrik, hogy közelebb legyen a mamához. A kerítés tövéből arrafelé tart az öcsém is, ez a tökmag, aki még a húgomnál is fiatalabb. Ezek szerint ő is megleste, hogyan viselkedik az összevert bűnös. — Megállj csak! — sziszegek a bokrok közül, és ököllel fenyegetem. Húgom kihívóan a nyelvét ölti, az öcsém pedig alattomosan és kíváncsian, szemrebbenés nélkül bámul. Számára különösen érdekes lehet valaki, akit néhány perccel előbb és olyan ordítás mellett eltángáltak. — Be-e-e! Édes volt a méz?! — csipkelődik velem a húgom, s nekem csak akkor ötlik eszembe, hogy egypár nappal ezelőtt kanállal a kezében jött le a padlásról. — Ohő, hát így vagyunk. Most már tudom, hogy ki dézsmálta meg a mézet, de hogy lehet ezt bebizonyítani is? Még egyszer megraknak, mert gyanúsítani mertem ezt a szende ártatlanságot. — 0, szende ártatlanság! Fordulj fel! És ezt a hallgatag, sunyi öcskösömet is néhány ízben a padláson értem! Ki tudja, mit csinált ott? Őt nem lehet kihozni a sodrából, nem bánja, akárhogy kiabálnak, és mint a gúnár csak olyankor sziszeg, ha valaki fülön fogja. A húgomat könnyen rajta lehet csípni: ha valóban bűnös, gyorsabban pislog, és sárga macskatekintetét le nem veszi rólad, az öcskös más, ő kíváncsian és várakozással bámul rád, mintha azt mondaná: — No, ide avval az ajándékkal! Ebéd után, amikor a ház mögötti tisztáson várat építettem, húgom hízelegve kérdezett valamit, de én mérgesen zavartam el: — Mars innen, te loptad a mézet, és engem vernek meg érte! — Oh-oh-oh, te hazugok hazuga! — és a gyors pislogásban kifényesül a tekintete. — Tudjuk, kit tángáltak el ma. Hát igen, persze hogy tudják, tudomást szerzett róla a szomszédságunk is. Húgom, hogy a gyanú legkisebb árnyékát is elterelje magáról, a domb alatt meghúzódó településen közhírré tette a lopásomat és a verést, úgyhogy szűkebb környezetemben közismert és megbélyegzett „mackó" lettem. — Nini, itt a mackó! — Hová mész, kell-e méz? Már meg sem kíséreltem védekezni a vád ellen. Csak otthon, amikor erről szó esett, vetettem fájdalmas tekintetet anyámra, mintha védelmet keresnék, de mindig néma maradtam, és a magamat igazoló szavak sosem buggyantak ki belőlem. Hogy is tudnám bebizonyítani igazamat, hogy is higgyenek szavaimnak? T ehetetlen nyomorúságomban igyekeztem mindezt minél előbb elfelejteni, de ez sem volt könnyű. A „mackó" gúnynév könnyen ragad a gyerekekre, a csúfolódó hamar rákap, és nagyon gyorsan meghonosodik otthon is, a faluban is. Csak az idő moshatja le azt az emberről. Az év őszén, a padlás agy elhagyott zugában, ahová nemigen szoktunk lépni a vércsefészkek miatt, a félhomályban, újra a kezembe akadt az a földszínű köcsög. Ott állt elrejtve a nehéz kukoricamorzsoló mögött. A köcsög teli volt, le volt borítva, és amikor a padlásablak felé fordítottam, a fából készült fedőn egy odatűzött cédulát fedeztem fel, rajta anyám ünnepélyes cirillbetűs írásával, amilyennel a likai szerbek írnak, ez állt: „Szégyelld magad!" Meghökkentem, és zavarba jöttem, mintha ezeket a szavakat valaki mellettem állva a fülembe suttogta volna. A láthatatlan sztrázsa ismét igazságtalanul vádolt: még véletlenül sem gondoltam lopásra, csak egy kicsit kíváncsiskodtam. Visszatettem a köcsögöt a helyére, és lassan kisompolyogtam, de azután egész nap úgy éreztem, hdgy titokban bűnt követtem el. Tudtam, hogy nem vagyok vétkes, hogy nincs miért kerülnöm anyám tekintetét, de valaki állandóan a nyomomban volt, és azt suttogta: — No, mi az, bántottad a köcsögöt, mi? vrapokon át úgy éreztem mögöttem az Ismeretlen jelenlétét, mint a kellemetlen huzatot Sokszor hátra fordultam minden ok nélkül, és nemegyszer rajtakaptam magam, hogy suttogva ismétlem: — Nem, nem, nem . .. Igy mormolják a varázsigét a „tudós" asszonyok, amikor a küszöbön állva a ház tájékáról messze akarják űzni a kísérteteket, a gonosz lelkeket és a szerencsétlenséget. A múló évek elrejtették a kisfiú bűnét, de rejtekhelye nem volt se jó, se biztos, felcseperedtünk, s ezt sajnos mások is észrevették, és kezdtek bennünket felnőttszámba venni. Húgom, az igazi, a megátalkodott méztolvaj, a negyedik offenzívéban tűnt el, a kitörés során, a hóviharos és úttalan Grmecen. Rajkó öcsém, a hallgatag, csöndes fiúcska, elesett, ahogy mondják, valahol a Vrbasnál, mint a krajiskai proletár zászlóalj harcosa. (Szinte hihetetlen hír egy legénykéről, aki soha senkivel sem verekedett.) Én pedig írni kezdtem, hogy valamit megőrizzek az életből, ds még többet elfelejtsek. Nem olyan régen tíz napig anyámnál voltam. Egymaga él a puszta és ma már csendes házban, úgy jár-kel, mint az árnyék, és hallgatva figyeli a külső neszeket. Még olyankor is, amikor hosszan beszélgetünk, soha sem szólunk azokról, akik már nin csenek. Az egykori gyermek nyomait ku tatva, titokban felmásztam a padlásra, és kíváncsian fürkésztem a füstös, szűk zugokat. És ismét — ó, anyám régi szokása! — az egyik félreeső szegletben az elrejtett köcsög, benne méz, a tetején cédula, és rajta öre ges, bizonytalan betűkkel: „Szégyelld magad i" Meglepetten és megrökönyödve állok meg: hármunk közül vajon kit várhat a jó öregasszony és kit dorgál jóelőre? Hát csendes magányában ti tokban még mindig visszavárja a tolvajokat? Akkor egész héten, mindennap, makacsul, fellopakodtam a padlásra, ka nalial a kezemben, és dézsmáltam anyám mézét. Hol nővérem óvatos macskamozdulataival, hol öcsém gondtalan járásával, hol a magam nehézkés lépteivel, mikor hogy. A mikor elutaztam, a köcsög majd nem teljesen kiürült. Milyen meghökkentő meglepetés várja drága, öreg anyámat, aki álmatlan éjszakákon hallja a greci tél hóvihar tombo lását, az aranylszapú Vrbas örök zúgását, és írótollam nyomán a papír zizegését, amikor reménytelen küzdelmet folytatok a csenddel és a feledéssel Fordította: TAKÁCS MARTON t, .í? m v>* •• * "* M WWBWÉyoWMlÉÉ • TAIR SZALAHOV: Műszak után. A. Taran: Tengerparton. (Fekete akvarell. 1963.) John Morrison (Ausztrália): A ho dály Heti húsz font és szerződés a fél rakományra. Hogy ezt elérjed, egyetlen dolgod kiváltani a rakodómunkás-igazolványt, és kisétálni a „válogatáshoz" — hivatalos nevén a Kikötőmunkások Közvetítőhivatalába, a Piggot Streeten, West Melbourne-ben. Vagy hogy azt a nevet említsük, amely hasznalatosabb, mint az előbbi kettő: a Hodályba. Heti húsz font és a fél rakomány, lói van... nézzünk az igazolvány után. Beszéltél már néhány kikötőmunkással, vagy legalábbis valakivel, akinek barátja ismer egy kikötőmunkást, így hát tudod, hogy fest az az igazolvány és hol lehet megkapni. Kemény kötésű kék könyvecske, körülbelül olyan, mint a matróz-munkakönyv, csak jóval kisebb. Egy shillinget fizetsz érte, é:, beírnak rólad olyan adatokat, mint a korod, magasságod, bőröd, szemed és hajad színe, és „egyéb ismertetőjeleid". lói értsd meg: kizárólag személyazonosságod igazolására szolgál. Egy évig érvényes, és igazolja, hogy erre az időre jogod van „rakodómunkára szerződni a kikötőben". Arról persze szó sincs, hogy tolonganának, akik szerződtetni akarnak ... A láz már abban a pillanatban elfog, amint belépsz a Hodályba. Már sok futballmérkőzésen vettél részt, de az a bömbölés felülmúl mindent, amit idáig hallottál. Férfihangok orkánja ez, és a bádogtető úgy veri vissza, mintha hangszóró üvöltené. Napok óta alig jött be hajó, és mind a négy karám zsúfolásig tele munkára éhes emberekkel. Ebben a tülekedésben megszabadulsz minden gátlástól, lehetetlen finoman viselkedni ezen az embervásáron, ahol mindenki tapos, könyököl, taszigál. A karámod két oldalát a Hoáály hullámbádog falai alkotják. A második két oldalt a hét láb magas válaszfalak adják, amelyeknek alján pad húzódik végig. A padon emberek állnak, és átkandikálnak a válaszfalon a másik karámba Kíváncsian odaállsz te is. A túlsó oldalon fackek tolonganak, éppen olyan izgatottan lesve a csengőjelet, mint ide át az engedélyesek. Mindkét karámban ide-oda tolható kis dobogók vagy faállványok tűnnek jel neked, lóversenyeken láttál ehhez hasonlót, a bukmékerek használták. Mindegyikből egy rúd nyúlik fel a magasba, a rúdon meg kis fekete tábla. Erre írja fel krétával a felügyelő a felajánlott munka adatait: a hajó nevét, horgonyzóhelyét és az időpontot, amikor a munkát meg kell kezdeni. Az egyik táblán még láthatod az utolsó munkát, amit a reggeli válogatáskor ajánlottak fel: „Koookaburra Viktória Dokk 15. délután 1 óra". Még több engedélyes tolakszik fel a padra, és most látod csak, hogy véletlenül páholyba ültél. Két ember lép kt az iroda ajtaján, mely a Jackkek karámjára nyílik. Külsejük után ítélve fizikai munkások, most felügyelők. Jól neki kell feszíteni vállukat, hogy áttörjenek a tömegen, mely egyre sűrűbben állja el útjukat, amint a jackek igyekeznek kitalálni, melyik dobogón kezdődik majd a válogatás. A két jelügyelő néha egészen eltűnik a tömegben. Végre elérik az egyik dobogót és felkapaszkodnak rá mint két úszó, ha végre eljut egy sziklához a hullámzó tengeren. Itt emberfejek tengere hullámzik. Az egyik felügyelő zsebét tapogatja, és önelégült mosollyal néz végig a tömegen, míg a másik ezt írja a táblára: „Ulooloo, Északi Folyó, 13-as Dokk, délután 1,30 Tea." A „tea" szó azt jelenít, hogy a hajón a rakodás mindig este kilencig vagy tízig tart, és a melósok minden délután ötkor két schillinget kapnak, melyen meguzsonnázhatnak. A válogatás elkezdődik. Rémüldözve nézed, milyen halálos komolysággal történik. Körös-körül mindenki elnémul, megdermed. Már hallottál erről, de el se tudtad képzelni, hogy ilyen megalázó legyen. Azok a mohón felfelé meredő, sápadt arcok! Azok a feszült ajkak és éhes szemek! Mint a gyermekek, akik a Mikulás érkezését lesik, mint az asszonyok, ha egy rémdrámát bámulnak, mint a kivégzésre ítélt, amint szembenéz a reá szegzett puskacsövekkel... Egyetlen szót sem hallani. Az egyik felügyelő válogat, a másik pedig a „fehér cédulákat" osztogatja, melyeken a hajó bélyegzője látható, semmi más. Valahányszor az első felügyelő rámutat egy emberre, az illető hirtelen felvillanyozódik, utat tör magának a dobogóig, és kicseréli kártyáját a fehér cédulára. Ez a biztosíték arra, hogy ott lesz a munkahelyén, a kártyákat a hajóstársaság visszatartja a munka teljes elvégzéséig, mert kártya nélkül nem veszik jel sehol. Hirtelen ujabb vad ordítás tör ki, de ezúttal a te karámodban. Ügy látszik, a felügyelő erre tart. A jelügyelők sose mennek be az engedélyesek karámjába. Csak felállnak a padra, a válaszfal túlsó oldalán és a Jackek karámjából néznek be ide. Társaid példáját követve zsebedbe nyúlsz a kék könyvecskéért. De hátad mögött fenyegetően felzúdul a tömeg: — Le onnan a padról! — Mi is Jelentkezni akarunk! A pad megüresedik. Nem könnyű lelépni róla, mert a betonpadlón annyi ember tolong, hogy sehol egy talpalatnyi hely. Valakinek a tyúkszemére hágsz, vadul rád ordít, még vadabbul visszaordítasz. A vadászat gyilkos ösztöne téged is elkap, hogy észre sem veszed. Ez a zsákmányejtés szenvedélye ma különösen vad, hisz mindenki láthatja, milyen kevés fehér cédulát hozott a felügyelő, nytlván csak néhány emberre van szükség. Es csak egyetlen felügyelő — a többi, úgy látszik már összeállította brigádját. Nagy darab ember ez, válla és feje kiemelkedik a válaszfal mögül. Ügy pillant le rátok, mint a gazda, ha benéz a disznóólba. Még a nevére ts emlékeznek: Lazarro: Igen, ő lesz az: nagy, olasz szeme van, és türelmes mcscllyal, szánakozóan nézi izgatott, aggódó arcodat. Valósággal zavarban van, mert a lárma nem akar lecsillapodni. Az emberek előre nyomakodnak, visítanak, mint a gyermekek, vadul lengetik kék könyvecskéjüket a felügyelő felé, néven szólítják. — Hé, Lazzie! Lazzie! Tony! Nézz egyszer ide is! Neked is kezedben van a könyvecskéd, de valahogy nem tudod felnyújtani a magasba. Egyszerűen nem tudod. Es nemcsak az. Nemcsak arról van szó, hogy kirína a harcedzett veteránoké közül. Van itt még valami. Egy határvonal, melyet nem léphetsz át, mert emberi méltóságod nem engedi. Szíved összeszorul. Valami szégyen fog el, szinte rád parancsol, hogy fuss innen, és bújj el valahol. Zsebrevágod mindkét kezed, fejed lehajtod, és hiába gondolsz az asszony arcára, még az sem bírhat rá, hogy könyörögve nézz a felügyelő szemébe. SZINNAI TIVADAR fordítás* ÜJ SZÖ 8 * 1965. május 22.
