Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-29 / 147. szám, szombat

12 év a padláson • Ki hitte volna?! Denys Parsons angliai lakos különleges szövegeinek gyűjteményéből a következő „mazsolát" vettük ki: „A meddőség örökölhető!" • Kór a gőzért! Egy tolvaj, aki Heemstede holland városban belopakodott egy házba, a következő, neki szánt sorokat találta. „Ebbe a házba már négy ízben törtek be. Aranyat és ékszert itt nem talál. .Legyen szíves, ne csináljon rendetlenséget. Köszönöm." Az elké pedt betoiakodó a kérést tiszteletben tartotta, és zsákmány nélkül távozott. • önmagának adományozott vért A 32 éves Lars Benström egy stockholmi kórháznak egy liter vért adományozott. Kapott érte 20 svéd koronát, s ezt tüstént el is költötte a kocsmában. Hazafelé menet ittas ál lapotban rosszul haladt át az úttesten, és közlekedési balesetet szenve dett. Nehéz sérülésekkel ugyanabba a kórházba szállították, ahol aznap vért adományozott. Mivel vérátömlesztésre volt szüksége, nyomban visszakapta — méghozzá ingyen — a néhány órával előbb adományozott saját vérét. • Vissza a helyére! Mexikóban egy paraszt sajátos bűntett miatt került bíróság elé. A vád lott egy egész hegyet lopott el. Tíz év fáradságos munkájába került, amíg a földtömegeket fokozatosan saját telkére szállította. A bíróság salamoni ítéletet hozott: a bűnös köteles a hegyet részletekben ismét régi helyére visszaszállítani. • A technika vívmánya Sydney ausztráliai város villamosműveinek elektromos számológépe az egyik fogyasztónak O font sterlingre szóló számlát állított ki. Miután a fogyasztó ügyet sem vetett rá, és a következő intő levelekre sem reagált, az elektromos gép „utolsó figyelmeztetést" küldött és a levélben a vil lanyáram alkikapcsolásával fenyegető, zött. A fogyasztó erre fel 0 fontsterlingre szóló csekket küldött be. Nemsokára nyugtát kapott 0 font sterlingről a következő udvarias megjegyzéssel: „Köszönjük az átutalást." M

a már kevesen emiékeznek a konflisok és fiakeresek világára. Pedig milyen kedves színfoltja volt sok városnak! Hogy minap a hagyományokat mindig is tisztelő Komáromban megfordultam, az állomáson, óh uram, csak nem csal a szemem, egy valód! konflist pillanatottam meg. Olyant, amilyent gyermekéveimben nemegyszer megcsodáltam, olyat, melyben első éjjelizenémre indultam. Sárgára fényezett kocsi, kivénhedt „paripa", s a bakon mosolygó, bajszos ember integet: Csak nem megy be autóbusszal? — kérdi. Igaza vart, gondoltam magamban, s habár nem úgy mint gyermekkoromban, felpattantam a bakra, János bácsi mellé. Mert ő volt, Fehér János, az utolsó fiakerosok egyike. — Hová menjünk? — kérdezte nevetve. — Bánom is én, akármerre, ki a városból, a Vág mellé, vagy a Szigetre, a Békába — egyre megy. Kocsizni szeretnék. Meg beszélgetni. — Gyia, Laci! — adta ki a parancsot az öreg s elindultunk. Sok fiákeros jár-e még Komáromban? — Már csak ketten vagyunk. Az öreg Landesz és én. Mikor ült fel először a bakra? — Hát bizony régen volt, — kerek ötven esztendeje — az első világháború idején. Apám beteg volt már akkor, a két testvérbátyám kint volt a harctéren, s valakinek csak kellett gondoskodni a családról. Akkor még háTom lovunk volt, kettőt gyorsan eladtunk, s a harmadikkal munkába álltam. Bizony tizenöt éves votam, amikor kezdtem, most meg már hatvanöt is elmúltam. Azért csak felzörgetem mindennap a kocsimmal az utcákat, amíg csak le nem hunyom örökre a szemem. Nehéz szakma volt. — Hát bizony nem volt könnyű. Sokat éjjeieztünk, fagyoskodtunk, de akkoriban nem vettem én art annyira föl, mint mostanság hogy már — öregcsont lettem. — Akkoriban szolgálatot is tartottak? — Hát hogyne. Két kocsival ls. Az állomáson minden érkező vonatnál ott kellett lennie a szolgálatosnak. Az utolsó vonat beérkezte után meg a standon várt reggelig, jön-e valaki érte. Akkoriban még nem volt se autó, se mentőszolgálat. Igy elsősorban az orvosok rendelkezésére álltunk, vágy a bábaasszonyok hívtak. Húszharminc évvel ezelőtt a kismamák még nem jártak kórházba szülni... — Vállalkoztak nagyobb utakra is? — Ha ketten-hárman összeálltak elvittük Aranyosra, Megyerbe, sőt Dunaszerdahelyig is. Másik irányban Bátorkesziig, Madarig, Perbetéig, Muzsláig, Volt, hogy négy-öt napig is eltartott az út. tályt. Harmincnyolc kilométernyi bányafolyosót vágtak ki a föld alatt a germán pokol mártírjai! Minden ipar képviselve volt, az órás csakúgy, mint a cipész, nyersolajmozdonyok húzták a szerelvényeket az iparvágányokon, és két távíróközpont, valamint egy telefonközpont biztosította Berlinnel az összeköttetést. A háború befejezése előtt az a hír terjedt a foglyok közptt, hogy az üzemben a V 1 és V 2 fegyverek gyártására készülnek. Vajon igaz volt-e? Amikor a Vörös Hadsereg felszá molta az üzemet, nem találtak erre vonatkozólag kézzel fogható bizo nyítékokat. Jozef Ružička mérnök ka pitány azonban már 1945-ben egy befalazott kétméteres hengert, amelyben ismeretlen anyag volt, talált. Amikor egy félméteres darabot meggyújtottak, az anyag vakító lánggal égni kezdett, majd felrepült a levegőbe. A prágai Hadászati Kísérleti Intézet dolgozói megállapították, hogy az anyag ismeretlen összetételű rakétatöltet. A Kopidlnában élő Jindrich Karpíšek volt terezlni fogoly az egyedüli, aki saját szavaival igazolja a feltételezéseket: „1945 március havában Terezlnben kiválasztottak húsz foglyot, közöttük engemet is, és elvittek a litoméí'icei alsó pályaudvarra, ahol már nem németek, hanem magyarok és lengyelek teljesítettek őrszolgálatot. Kétféle ládákat raktunk ki a vagonokból a Richard számára, és vigyázni kellett, nehogy összekeverjük őket. Megkérdeztem az egyik katonától, hogy rakéta vah-e a ládákban, és ő igenlően válaszolt. Egy egész hétig rakodtunk. A munkát végző foglyok közül én voltam az egyedüli cseh." Akik túlélték — emlékeznek „... mint ács dolgoztam a bányá ban. A foglyok szenvedése elképzelhe tetlen volt. Emlékszem, hogy egyszer » 15-ös tárnában húsz fogolyra ás A dubovai tragédia háttere Az utóbbi napokban a szlovák sa\tó részletesen foglalkozot egy megrendítő tragédiával. Egy dubovai kunyhó padlásán megtalálták a 44 esztendős fán Pllcát, aki élete utolsó 12 esztendejét a padláson töltötte. Négyezerháromszáz. hetvenhárom napig csak az apját látta, csak az apjával beszélhetett. A:47 kilóra soványodott embert jelenleg a martini kórházban ápolják. Valószínű, hogy az egyik szemét sikerül megmenteni. Ezek a száraz tények, a hüvős hivatalos adatok. De vajon hogyan jut el egy ember odáig, hogy —örökre— egy padlásra rejtőzzön? Milyen tragédiák indították el lelkében a félelemérzés láncreakcióját, amelynek ereje elűzte őt a társadalomtól? Milyen korbácsok verték sebesre szivét, amíg önként választotta a száműzetés elképzelhetetlen kínjait? A martini kórház betege már megszólalt. Tinzenkét év szilárd kérge szakadozik szivéről, és aki a repedéseken át a vonagló emberszívet figyeli — meglátja a sebeket. Tizenhárom éves volt, amikor elvesztette édesanyját, és mostohát kapott. Ez volt az első ütés? Valószínűleg. Érzékeny gyerek volt, és az érzékenység sok jó tulajdonsággal is párosult, hiszen a faluban úgy emlékeznek rá, hogy „jószívű, rendes ember volt, aki barátainak még az ingét is odaadta volna." Azután jött a szerelem, a házasság. A szerelem, amely vakká tette! A szerelem, amely arra késztette, hogy felesége túlzó igényeit kielégíteni akarván — ... 230 800 korona leltári hiányt állapítottak meg az ellenőrök (régi pénzben). Az ítélet enyhe volt: 1 évi szabadságvesztés és kártérítés. Kitöltötte a büntetést, és elment a bányába dolgozni. A tartozás nagyobb résziét már az édesapja kifizette, a fennmaradó összeget Plica könnyen kiegyenlíthette volna. Ekkor jött a második ülés. A felesége, akit szeretett, akiért börtönbe került — elhagyta, és elvitte magával az 3 esztendős Llduskát is. És ékkor a szív fájdalma erősebb volt, mint a tiltakozó ész. Plica el akarta hagyni az ország területét. Amerikába akart szökni. Amikor ez második próbálkozása alkalmával sem sikerült, hazament, felment a padlásra . . . \ajdek százados egy láncon engedte le a szerencsétlen embert a padlásról, mert egyedül képtelen volt lejönni. A melegítő, amiben volt, megrohadt a testén. Nyolcvanesztendős öreg édesapja , az említett lánc és egy bot segítségével adogatott fel fiának egy kis ennivalót ... egyre ritkábban. Ján Plica tudta, hogy apja üregszik, gyengül, hogy minden pillanatban elapadhat " az az egyetlen ér. amelyen keresztül még eljuthatnak hozzá az élet aprócska cséppel. A martini kórház betege már járni is tud, és az orvosok véleménye szerint remélhető, hogy felépül. És a régi sebek? Tizenkét év múlt el azóta, hogy az utolsó ütést kapta! Tizenkét év a padláson! Ján Plicát a haláltól megmentették! •nuiiniiBHjiuiiiwii naaumamateit; egy őrre rázuhant a födém. Még csak meg sem kísérelték a mentést. A halottak v.''iszínűleg még ma is ott vannak ... ... úgy támogattuk a foglyokat, ahogy lehetett, cigarettával, kenyérrel. Paradicsomot loptam a birtokon, és a zsebemben vittem nekik ... ... volt a foglyok között egy orosz repülőhadnagy. Nyolcszor kísérelt meg szökést, de minden esetben elfogták. Utoljára céltáblákat tűztek a szívére, vállára, nyakára és lábára ... Csak négy méterre távolodhatott el az őrségtől, különben szitává lőtték volna ... ... a farkaskutyák télen horogkereszttel díszített bundát kaptak, és jobban táplálták őket, mint minket... ...a junkeriskola növendékei kisértek bennünket Litomőricén át a munkahelyünkre. Olyanok voltak, mint a vadállatok, legszívesebben a vesébe rúgtak. Amikor felszabadultunk, 31 kilós voltam, a fürdőkádban le se merültem a víz alá ..." Nyomozás 1965. március 9-én Kozumplik tiszt vezetésével indult nyomozásra a bányába a néphadsereg egyik alakulata. Akkor még a litoméricel őslakók is csak keveset tudtak a Richárdról. A katonák megdöbbentő bizonyítékokra bukkantak. Megtalálták a német mesterek jegyzeteit, a Gefin és a Polenski-Celner (ma is létező müncheni vállalat) cégek számára készült számlákat, csíkos fogolyöltönyöket, sapkákat, facípőket, majd később esztergakéseket, mérő-műszereket és műszaki rajzokat. Sőt, megtalálták a Richard főnökének levelezését, és a látogatók leadott névjegyeit is. A feltárási munkák most biztonsági okokból szünetelnek, de valószínű, hogy rövidesen a világ közvéleménye elé terjeszthetjük a náci birodalom állati kegyetlenségének eddigi ismeretlen bizonyítékait. (Svét v ebraxeeh! Sétakocsikázás az öreg fiákeressel — Mikor érkezett Komáromba az első taxi? — Hál az első már a húszas évek elején. Amolyan díszpéldány. Egy órásmesteré volt. Ha nagyobb útra akadt vendég, hát elment vele. de Itt a városban nem igen járatta motoros batárját. Huszonöt-huszonhatban már több taxi, sőt már autóbusz ls jelentkezett. — Nem féltek a konkurrehciátői? — Hogy őszinte legyek, akkor még nem láttunk bennük versenytársát. De még az autóbuszban sem. Az autóbuszon az állomástól be a városba egy jegv öt koronába került, a bérkocsi fuvarja az állomástól tíz korona volt, de ml a vendéget házhoz szállítottuk. Ha két-három vendég összefogott, még jól is jártak Mi sem károsodtunk. Sőt, inkább engedtünk a fuvardíjból, semhogy üresen futtassuk a kocsit Négy standunk volt Komáromban, és a harmincas években bizony harmincnál több kocsi futott. Fiáker és konflis is. Persze a taxik lassan mégiscsak kiszorítottak bennünket, és a szakma egyre gyérebben hozott. Végeztek postamunkát is. A touszas évek közepe táján a martosiak (mert igen veszélyeztette a falu népét az ár) átvágták a gátat, a víz befutott jó messzire, úgyhogy még a vasúti közlekedés is leállt. Akkoriban a komáromi fiákeresek valamiféle Ingajáratokat létesítettek Érsekújvár és Komárom között. — Emlékszem! Hú, de jó üzlet volt! A Puzsé — testvéreknél nyomták az egyik akkori magyar napilapot. Azt hiszem, Reggelnek hívták. Hajnali négykor vittük Cjvárba a vonathoz. Persze sokan tudták, hogy naponként járunk Újvárba a hajnali vonathoz az újsággal, így akadtak vendégek is. A vasutasok és a postások munkáját is magunkra vállaltuk. — Az újvári fiákeresek nem nehezteltek, hogy olyan sokat járnak a városukba? — Á, dehogy, jóban voltunk mi. Sőt, szövetségben is álltunk velük. Nekik ls akadt vendégük, aki Komáromba akart jönni. Ha a félúton találkoztunk, nemcsak hogy megemeltük kalapunkat, de kicseréltük vendégeinket is. És vittem vissza Komáromba az ő vendégét, ő meg az enyémet Újvár felé. Mindegyikünk jói járt, még a vendég Is, mert hazafelé a 16 mindig gyorsabban üget, így hamarább jutott el Komáromba, Illetőleg Újvárba. Dél-Komáromban ls jártak, és sok kedves esetről tudtak. Mire emlékszik vissza a legszívesebben? — Volt nekem egy agyafúrt utasom. Felbosszantott nemegyszer, de még többször a fináncot. Könnyen ráfizethettem volna én is, de jő vendégem volt, így hát azt mondtam magamban, János nyughass. Hát az úgy volt, hogy éppen igen nagy volt a forgalom a határon. Ennek a vendégnek állandó határátlépési engedélye voít, majd mindennap jött és ment Dél-Komároimba, többnyire velem. Azon a délelőttön egy vadonatúj varrógépet tett fel a kocsira. Amikor megérkeztünk a hídfőre a vámház elé. azt mondja nekem az utasom: „János forduljon farral a hídnak". Megtettem. Lekezelték a határátlépésünket, aztán jött a finánc. Ez a varrógép mit keres itt a kocsiban? — kérdi De már akkor szólt is frissen az én vendégein: „Hát úgy hoztuk túlról". Mondja a finánc: „Nem lehet kérem engedély nélkül behozni." „Nincs engedélyem" — mondja ártatlan arccal a vendégem." Hát akkor vigyék csak viszsza." Megszólal azonmód a vendég, Fehérkém, no csak forduljunk meg, indulás Dél-Komáromba. Csak a híd közepén jöttem rá, hogy milyen furfanggal vittük mi át a varrógépet. — János bácsi, hány lovat fogyasztott el ötven év alatt? — Nehezen lehet azt megmondani, tudja. Volt olyan esztendő, hogy három ls kellett, aztán volt olyan ló, hogy négy évig ls kitartott. Ugy van ez, kérem, mint én a fröccsel. Ha reggel háromszor kettőt beveszek,,nincs nekem kérem semmi bajom tőle. De ha kétszer ihármat iszom meg, istenemre, megérzem. — Családja van-e? Nős, ugye? — Nem akarom, kérem, a házasságot elhamarkodni. Tudja, az én példám jó figyelmeztető túlan-túl fiatalon nősülőknek. Van arra Idő. Egy szóval sem mondom, hogy nem fogok megnősülni. De még várok, mert mint mondom, nem akarnám a dolgot elhamarkodni. — Mi a véleménye a fiatalságról? — Éppen jő, hogy kérdezi, mert már mondani akartam. Tudja, azt vallja a közmondás, aki a bort sze reti, rossz ember nem lehet, nos hámiattam ez a közmondás meg ne má suljon. Olykor-olykor eljárok egy kis borkóstolóra, aztán olyankor figyelem a fiatalságot is. Nem tud ez szépen szórakozni. Csa,k folyton ugrabugrálnak. Tvisztet, meg nem tudom én, miket táncolnak. A szép magyar nóta mellett már meg sem tudnak maradni. Pedig a legszebb pillanat, ha csendben eldúdolhatom, hogy... — Igaz is, melyik a kedvenc nótája? — Szakmabeli... Hogyhát.., Lassan laisan kis pej lovam, ne nagyon, Megtalálsz még betegedni az úton, Nincs az úton se patika, ie csárda, Messze van a kisangyalom tanyája. Házunk előtt van egy kicsi halastó, Abban fürdik három jrkete holló, Három fekete hollónak hat szárnya Nem kell nekem senki megunt babáfa... NAGY JENŐ Ä barna ayi Mit gyártottak a Richard főid alatti termeiben? • Horogkeresztes kutyák — és szenvedő hősök Bizonyosan még ma is sokan élnek Litoméricében azok közül, akik emlékeznek a Hering és társa cég tulajdonában levő téglagyárra és a Radobyl alatt húzódó mészkőbányára. A nyersanyag kiváló minőségű volt, és a tulajdonosok örömmel látták vagyonuk növekedését, amikor kitört a második világháború. Egyre nyomasztóbb volt a munkaerőhiány, és már úgy látszott, kiürülnek a bánya folyosói, amikor 1941-ben Zamacky vaskereskedő azt javasolta a németeknek, hogy használják fel az elhagyott tárnákat ... A birodalom területén levő hadipari üzemekre ugyanakkor pusztító erejű bombák hullottak, és a barna patkányok siettek a föld alá. 1944 áprilisában kezdődött az építkezés. Terezini foglyok és a környékről munkára kényszerített lakosok szenvedtek a Flossenbürkből átvezényelt SS-hajcsároktól. Elkészültek a barakkok ... nyolc ágy egymás fölött, ..megérkeztek a mérnökök ls a Reichből, továbbá 47 mester a német gyárakból, és megnyílt a germán pokol új részlege: a RICHARD koncentrációs tábor. Más néven: SS-parancsnokság B5 Lovosice II. Ahol élőket égettek Tizenkét óra munka nappal, és Ugyanannyi éjszaka! Izomroppantö munka a porral és gázokkal szenynyezett levegőben, nedvesség és hideg, lehulló mészkődarabok s az őrség ütései! És végtelen, kimondhatatlan, őrjítő éhség! A Petsek-palotában rövid idő múlva már nem kivégzéssel fenyegették a foglyokat, hanem a Richarddal. 1944 karácsony éjszakáján 256 fogoly halt meg a litoméricei táborban. Politikai foglyok Tereztnből, Flossenbürkből és szovjet meg francia hadifoglyok dolgoztak itt, úgyszólván csupasz kézzel, mert még elegendő szerszámot sem kaptak. Minden 50 méterre géppisztolyos őrség, farkaskutyák, őrtornyok és korbáccsal ellátott hóhérok. A halottakat eleinte a bohusovicei krematóriumba szállították, de később a litoméricei téglagyárban építettek új krematóriumot, ahol Wenzel Pritzl, Litoméice, Michalovská ut. 14. szám alatti lakos égette a halottakat — saját vallomása szerint — naponta 30-40 hullát. Akkor még senki nem tudta, hogy az utca végén álló kis épület krematórium, mert még csak kéménye sem volt, a füstöt ugyanis átvezették a téglagyár kéményébe. Senki sem tudta, hogy itt testeket égetnek, mégpedig nemcsak halottakat, hanem élőket ls — az SS parancsára, büntetésből! Orvosság?... „Megszenesedett kenyér" — ez volt a foglyok orvossága! Ezt rendelte a tábor orvosa a kiütéses tífusz és a tetvek milliói ellen. A bányáknak része volt: a Richard I., a Richard II. és a Richard III. A nácik még 1945 tavaszán is tovább építették, egyes termek hosszúsága 100 méter, magassága 6 méter. Itt álltak az orsós automaták és cslszo lók, hidraulikus szállító szalagok és a kompresszorok. A föld alatt szerel ték fel az áramelosztót, a transzformátort és a két 13 000 literes vízUtA RICHARD föld alatti termeiben a háború utolsó napiaiban is termelt a német hadiipar. Az X el jelölt helyen yolt az egyik műhelycsarnok. ŰJ SZÖ 6 * 1965. május 29,