Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-27 / 145. szám, csütörtök

Kl MIT TUD A METRÓRÓL NAGYON MÉLYEN VAGY CSAK KISSÉ A FÖLD FELSZÍNE ALATT? Kétféle földalatti vasutat Ismerünk: a csekély mélységű és a klasszikus, nagvon mély metrót. Az első típusú földalatti vasút helyét rendszerint úgy készítik elő, hogy kellő mélységű érők kiásása után azt befedik. Ez az olcsóbb építkezés, de nem mindenütt lehetséges, mivel útjában áll a város csatornahálózata, s ahol a földalatti vasút épületek alatt vezetne, ott az épületek alátámasztása okozna sok bonyodalmat. A „mély" földalatti vas­utak alagútjainak építése ugyan jó­val bonyolultabb és drágább is, de a pályatest a közlekedésnek legmegfe­lelőbb irányban vezethető. AZ ALAGÜTÉPÍTÉS HAGYOMÁNYAI Már az ókori egyiptomiak építet­tek alagutakat, amelyek sziklákba vájt és piramisokba épített király­sírokhoz vezettek. DIodorosz görög történetíró többek között ismertette a babilóniaiak „korszerű" módszerét is, amely lehetővé tette, hogy az idő­számításunk előtti XXII. században az Eufrátesz medre alatt építsenek alag­utat. A babilóniaiak az alagút mé­lyítésének Idejére más mederbe terel­ték a folyó vizét. A VII. századbeli jeruzsálemlek egy hegybe fúrtak alagutat, hogy lerövidítsék az Ivóvizet adó forrásokhoz vezető utat. A jeru­zsálemlek a hegy két oldaláról egy­idejűleg oly pontosan fúrták az alag­utat, hogy az előre meghatározott helyen találkoztak. Ez az akkori tech­nikának csodálatraméltó tökéletessé­gére utal. Hazánkban ís voltak kiváló alagút­építők, amit például a Rudolf leve­zető csatorna is bizonyít. Ezen a Klá­rov-hegyen kezdődő föld alatti csa­tornán keresztül folyik a Vltava vize a prágai Stromovka-park egyik tavá­ba. Amikor Európa-szerte megkezdő­dött a vasutak építése, sorozatosan épültek az alagutak is. Építőik a vas­úti alagutak fúrása közben szerzett tapasztalataikat hasznosították föld­alatti vasutak építkezésein. ELEINTE ESERNYŐVEL UTAZTAK Az első földalatti vasutat az ezer­mester Leonardo da Vinci tervezte. Kora azonban csaknem azonos sorsra ítélte mindegyik tervezetét úgy­szólván egyiket sem valósították meg. Az első földalatti vasút építése csak néhány évszázaddal később, 1859-ben kezdődött, mégpedig Angliában, és a londoni metró alagútján már 1863. január 1-én keresztülrobogott az első vonat. Gyorsabb ütemben ma sem épülne a londoni metró, de műszaki szempontból nem felelne meg a mai követelményeknek. Az akkor 5 km hosszú pályatesten közlekedő szerel­vényeket ugyanis gőzmozdonyok von­tatták, amelyek annyira telefüstölték az alagutat, hogy az utasok nyitott esernyővel védekeztek a rájuk hulló koromzápor ellen. Ez a helyzet csak századunk elején szűnt meg, amikor is villamosították a londoni földalatti vasutat. EGY KIS STATISZTIKA A londoni metró után egymás után épültek a földalatti vasutak, amelyek­ből ma már 28 van földünkön, eb­ből 17 Európában, 7 Amerikában és 4 Ázsiában. Afrikában és Ausztráliá­ban egyelőre nincsenek merók. A kö­zelmúltban Milánóban és Kijevben építettek metrót. Valamivel koráb­ban Lisszabonban, Portugália főváro­sában és Izrael kikötővárosában — Haifában — adták át a forgalomnak a már valóban korszerű földalatti vasutat. Jelenleg a kanadai Montreal­ban és Varsóban tervezik metrók épí­tését. A varsói első északnyugati pá­lyatest állítólag 17 km hosszú lesz. A legnagyobb forgalmat a New York-i metró bonyolítja le. Évente mintegy 1,3 milliárd utast szállít. A párizsi földalatti vasúton évente 1,2 milliárd ember, a moszkvain 1 milliárd ember utazik. A moszkvai földalatti vasút a leggyorsabb, vona­tai óránként átlag 40 km sebesség­gel (egyes szakaszokon 70 km sebes­séggel közlekednek. A londoni föld­alatti vonatok óránkénti sebessége 35 km, a New York-iaké 30 km és a párizsiaké 25 km. A MOSZKVAI METRÖ Balínszkij mérnök már 1902-ben terjesztette elő a moszkvai földalatti vasút első tervét. A városi tanács azonban elutasította, mert attól tar­tott, hogy az „aláaknázás" árthat a moszkvai házaknak. A tanácsos urak­nak némileg igazuk ls volt, mert a moszkvai talaj nem nagyon megfe­lelő földalatti vasút építésére, ugyan­is sok helyütt talajvíz itatja át, má­sutt túl homokos, túl kanyargós a Moszkva-folyó stb. A szovjet mérnö­kök és technikusok azonban már a 30-as években leküzdötték mindeze­ket a nehézségeket. Ök a munkaigé­nyes „mély" metró mellett döntöttek. Ennek köszönhető, hogy — mint már mondottuk a szovjet földalatti a leggyorsabb. A Szokolnyikiból a Mak­szim Gorkij Kultúra és Pihenés Par­kig vezető 11 km hosszú első útsza­kaszon 1935. május 5-én robogott vé­gig az első vonat. Azóta állandóan bővül a moszkvai földalatti vasút há­lózata. Egyes pályatesteket 1941-ben építettek, Jóllehet a hadszíntér ak­kor már a moszkvai elővárosokig ter­jedt. A metró alagútja annak idején a moszkvaiak légvédelmi óvóhelye is volt, és így volt ez Londonban, Berlinben is. Hitler 1945 áprilisában parancsot adott a berlini metró alag­útjának elárasztására, amire azonban nem figyelmeztették az ott megbújt emberek ezreit, akik az alagútba zú­duló vízben lelték halálukat. EGYRE SEBESEBBEN... A moszkvai földalatti vasút állomá­sait a vágányok között építették, mi­vel ez sokkal előnyösebb az oldalt építetteknél, ahol a vágányok két peron között futnak. Ugyanis reggel, amikor a dolgozók munkába sietnek, nagyon sok utas lepi el az egyik peront, a délutáni órákban pedig a másik peronon tolongnak. Ez épp­olyan hátrányos, mint az, hogy a két oldalon levő peronok mindegyikéhez külön lépcsők vezetnek, amelyeknek építése jelentősen növeli az építke­zés költségeit. Moszkva alatt állandóan 5000 ex­presszvonat robog rendkívül rövid Időközben. Egy-egy ilyen időköz még nemrég 110 másodperc volt. Rövidebb ugyanis nem lehetett, mert a moz­donyvezetők ellenkező esetben képte­lenek lettek volna a közlekedési sza­bályok betartására. A földkereksé­gen Moszkva volt az első hely, ahol 1962 őszén elektronikus „mozdony­vezetőket" szereltek a metró mozdo­nyaiba. Ezek a különleges berende­zések ugyanis sokkal gyorsabban „reagálnak", mint a hús-vér moz­donyvezetők. így már lehetővé vált az egyes vonatok indulása közötti időközöknek lerövidítése csupán 70 másodpercre. Moszkvában bárki csu­pán 5 kopekért megunáslg utazhat a földalattin. Igaz ugyan, hogy ezt az 5 kopeket minden utasnak meg kell fizetnie, mert a vonatra szállókat kü­lönleges automaták „figyelik". Egy automatikus sorompó ugyanis csak akkor emelkedik fel és teszi szabad­dá az utat, ha az utas az automatába dobja az 5 kopekes pénzérmét. Ez­után egy fotocellás szerkezet azon­nal lebocsátja a sorompót a földalat­tira felszállt utas mögött. Ma már minden földalatti vasút korszerűen automatizált. A metrón ezért jóval olcsóbb az utazás, mint villamoson vagy autóbuszon. Lehet-e alvás közben tanulni 1 1936-ban Leningrád egyik kliniká­ján három fiatal lánynak alvás köz­ben többször felolvastak egy szelle­mes történetet. Reggel aztán az egyik közülük elmesélte a történetet. „Hon­nan tudod, mit álmodtam?" csodál­kozott a másik lányka. „De hiszen ezt én álmodtam!" — jegyezte meg a harmadik. Ez volt az első tudományos kísér­let, amely bebizonyította, hogy az em­ber a hangos beszédet álmában is érzékeli. A kísérletet dr. A. M. Szvia­doszlcs leningrádi professzor hajtot­ta végre. A pedagógia új ágának, a hipnopediának fejlődését a háborús évek hátráltatták. A háború utáni első években Leonyld Andrejevics Blisznyicsenko, az Ukrán Tudomá­nyos Akadémia filológiai intézete fo­netikai laboratóriumának vezetője folytatta a kísérleteket ezen a té­ren. Azt kutatta, milyen hangerősség, milyen hangszínezet és milyen mély álom szükséges ahhoz, hogy az em­ber a hallott beszédet álmában érzé­kelje. A nyelvtanítás új módszereit kutatta. Hogyan tanuljuk meg az ide­gen nyelvet a legkönnyebben és a leggyorsabban? Vajon szükséges-e mindent az elejétől kezdve anyanyel­vünkre lefordítani? Ismételjük-e nap­közben azt, amit az éjszaka tanultunk vagy pedig helyesebb előzőleg a tan­anyagot átnézni? Ezek a kérdések foglalkoztatták Blisznyicsenkót. Olvasóink bizonyára hallottak már a tanító gépekről. A tanító gépek alapelve az ún. programszerű tanítás, emellett meggyorsítják és tökéletesí­tik is az oktatást. Blisznyicsenko hiip­nopedikus módszerénél azonban nin­csen szükség bonyolult és drága ki­bernetikai gépekre. Az egyedüli se­gédeszköz a magnetofon és a magne­tofonszalag. A jövő távlati fantasz­tikusok. Furcsán hangzik, de bátran állíthatjuk, a hipnopedia az emberi életet is meghosszabbítja. Azt az időt, amit eddig átaludtunk, a hipnopedia segítségével hasznosan tölthetjük el. Blisznyicsenko sok kísérlet után hatásos módszert dolgozott ki. A ta­nulók napközben és tizenöt perccel az alvás előtt átnézik a következő éjszaka tanyanyagát: két-három ol­dalnyi új szavakat és kifejezéseket. Blisznyicsenko azt állítja, hogy az ember az elalvás előtti tizenöt perc­ben mindent rendkívül élesen érzé­kel. Éppen ezekben a percekben szü­letnek az új gondolatok és elhatá­rozások. Az embernek ezt a tulajdon­ságát használja ki az új módszert. A tanulók emlékezőképességét az el­alvás előtt munkára késztetik, éspe­dig az akusztikus, a vizuális és a motorikus emlékezést egyaránt. Ez azt jelenti, hogy a tanulók a szava­kat hallják, látják, illetve olvassák és írják is. Szkeptikus bírálók ezzel kapcsolatban azt mondhatják: igen: a tanulók nyilván ebben a kétszer ti­zenöt percben tanulják meg az anya­got és az éjjeli magnetofonszalag­hallgatás alvás közben voltaképpen felesleges. Ez azonban nem egészen helytálló megállapítás, mert Blisznyi­csenko az ellenkezőjét kísérletekkel bizonyította be. Az éjjeli alvás köz­ben a diákok egy csoportjának Brest erődítményének hősies védelméről beszéltek. A következő nap a tanuló­kat egyenként feleltették s megkér­dezték tőlük: „A Szovjetunió mely városáról tudna valamit mondani?" Érdekes volt, hogy mindnyájan azon­nal Brestről kezdtek beszélni. Pon­tosan elmondták mindazt, amit Brest védelmezőiről álmukban elmondtak nekik. S mikor megkérdezték tőlük: „Honnan tudja mindezt? — a tanu­lók csodálkozva vonogatták a vállu­kat. Ez a módszer egyelőre csak a kezdet kezdetén jár, s éppen ezért nem ajánljuk, hogy esetleg otthon magnetofonnal kísérletezzenek. Az eredmény reggelre valószínűleg csak fejfájás lenne. Szakemberek szerint ugyanis az otthon végzett kísérletek ártalmasak. Dr. HOSTOK ISTVÁN JAN KÁLAL Prágában a Truhlárská utcai Alapfokú Kilencéves Iskolában a szülök és a pa­tronálé üzemek segítségével új korsze­rű iskolaklubot nyitottak meg. A klubban könyvtár áll a tanulók rendelkezésére, ezenkívül varró-, technikai, olvasó-, képzőművészeti és más szakkör műkö­dik. Képünkön a nyolcadikos lányok a háztartástan! órán kalácsot sUtnek. (CTK — J. Nősek — felvétele) Hogyan tovább? A magyar járási lapok helyzete és a regionális sajtó fejlesztésének új koncepciója Jó egy esztendővel ezelőtt a Szlovákiában megjelenő tíz magyar nyelvű járási lap és egy melléklet szerkesztői szinte kivétel nél­kül arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a jelenlegi feltételek között ezek a lapok távolról sem teljesítik a rájuk háruló nem csekély feladatokat. A pártközpont sajtóosztályának és a Szlovák Ojságíró Szövetség magyar tagozata vezetőségének írásban és szó­ban is kifejtették ennek okait. Elsősorban rámutattak arra, hogy a magyar járási újságok nem rendelkeznek a feltétlenül szükséges anyagi- és káderfeltételekkel, szerkesztőik munkakörülményei lehe­tetlenné teszik színvonalas lap előállítását. Pedig a vegyes nem­zetiségű járásokban a párhuzamosan megjelenő szlovák és magyar járási újságokra jelentős összeget fordít az állam. Nem maradtak meg a panasznál, hanem egyben javasolták a megoldás módját is. Nézetük szerint az egyes kerületekben, de főleg a nyugat-szlová­kiaiban hetente megjelenő magyar tájlapot lehetne kiadni. „A lap — hangsúlyozták — megjelenhetne 15—18 ezres példányszámban és bizonyára nagyobb érdeklődésnek örvendene, mint a jelenlegi járási lapok." A pártközpont sajtóosztálya felka­rolta ezt a kezdeményezést. A kér­dés tárgyszerű és megfontolt rende­zése érdekében háromtagú aktívát je­lölt ki, — Drábek Viktort, az SZLKP KB ideológiai osztályának dolgozóját, Jozef Virčíket, az Újságíró Tanulmá­nyi Intézet munkatársát és e cikk szerzőjét — megbízta azzal a feladat­tal, hogy behatóan felmérje a magyar járási lapok jelenlegi helyzetét, s en­nek alapján a magasabb fokú párt­szervek elé Javaslatot terjesszen a megoldás módját illetően. Mintegy há­romhetes körút során felkerestük az összes számításba kerülő járást, még­pedig Bratislava-vidéke, Dunaszerda­helyt, Galántát, Komáromot, Lévát, Érsekújvárt, Košice-vidéket, TrebiSo­vot, Rozsnyót, Rimaszombatot és Lo­soncot. Beszéltünk nemcsak a ma­gyar és a szlovák szerkesztőkkel és a szerkesztőbizottsági tagokkal, ha­nem egyben a Járási pártbizottságok és a járási nemzeti bizottságok fe­lelős dolgozóival is. A helyszínen győződtünk meg a szerkesztőségek munkafeltételeiről, megismerkedtünk a gazdasági kérdésekkel és ugyanak­kor az eddiginél jobb áttekintést nyertünk az egyes lapok színvonalá­ról is. Tekintettel a kérdés fontossá­gára, szükségesnek tartjuk, hogy ta­pasztalatainkról és következtetéseink­ről a nyilvánosságot is tájékoztas­suk. Ez annál inkább szükséges, mi­vel az eleinte egyszerűnek tűnő kér­dés, úgy mondván menet közben, bo­nyolulttá vált, néhány helyen ellen­vetések, ellenérvek ls elhangzottak a javasolt rendezést illetően. S ami a legfontosabb: bármennyire lelkiisme­retesen is igyekeztünk eleget tenni megbízatásunknak, arra már semmi­képpen sem futotta időnkből, hogy valamiféle közvéleménykutatást tart­sunk a magyar járási lapok olvasói körében, amely fényt deríthetne véle­ményükre. Márpedig az olvasók véle­ménye e lapokról mérvadó tényező, s bár erre is következtethetünk a többnyire Igen alacsony példányszá­mok alapján, mégis indokolt és szük­séges lenne erről is behatóbban meg­győződni. A járási lapok színvonala Mintegy négy esztendő gyakorlati munkássága alapján mérhetjük le ezt a kérdést. Sajnos sem az Indulásra, sem később nem körvonalazták a ma­gyar járási lapok tartalmi koncepció­ját, nem határozták meg, hogy az anyagnak milyen része legyen fordí­tás és mennyiben foglalkozzanak a magyar lakosság sajátos kérdéseivel. Ennek következtében nagy eltérések tapasztalhatók az egyes lapok között. Van olyan, amely szinte kizárólag csak a fordításra szorítkozik, de zö­mükben is az anyagnak átlagban a 70 százalékát fordítják. Többnyire fe­hér holló a saját cikk, és a levelezők is igen gyéren szólalnak meg. Tekin­tetbe véve azt, hogy a szlovák anyag jelentős hányada is inkább beszámo­lókból, írásbeli jelentésekből készül és csak kisebb része a problémákat életszagúan, különféle újságírói mű­fajokban feldolgozó valóban hatásos írás, nem csoda, hogy a magyar Já­rási lapok — tisztelet a kivételnek — szürkék, szárazak, leíró és regisztrá­ló jellegűek, egyszóval nem olvasmá­nyosak, s ezért mozgósító, szervező hatásuk sem érvényesülhet maradék­talanul. További figyelmet érdemlő körülmény, hogy a fordítások színvo­nala nem éri el vagy csak alig üti meg az átlagot. A szerkesztők munkafeltételei Az aránylag gyenge színvonal egyik oka, hogy Dunaszerdahelytől eltekintve, ahol egy magyar szer­kesztő mellett még külső fordító is dolgozik, az említett járásokban csak egy rendszeresített dolgozóra, szer­kesztőre hárul szinte minden feladat. A szakember jól tudja, hogy hetente négy újságoldal elkészítése, többnyi­re beleértve a gépelést és a fordítást, a lektorálást és a tükör készítését, az anyag szervezését és a gyűléseken való részvételt, sőt a tördelést és a korrektúrát ís — emberfeletti telje­sítmény. így aztán nem csoda, hogy a színvonalat tekintve hiányérzetünk támad, hiszeri a magyar szerkesztők­nek problémát okoz rendes szabadsá­guk kimerítése, sőt helyenként még a megbetegedés „luxusát" is nehezen engedhetik meg maguknak, mert kl fogja megcsinálni a lapot? Hiába biztosítunk ma, a fizetésrendezés után ezeknek a szerkesztőknek már való­ban elfogadható, sőt a központi saj­tó dolgozóihoz mérten aránylag ma­gas fizetést, ha ilyen alapvető dolgok megoldása évek óta késik. Hiába, ha a nagy rohanásban alig-alig jut idő a lényegre, arra, hogy a szerkesztő kimenjen a járás falvaiba, élő és élénk anyagot szerezzen. így aztán az alkotó munkát a séma, a rutin, az újság előgyártott elemekből való „eszkábálása", a Jó, vagy kevésbé jó „Iparosmunka" helyettesíti. A kép teljességéhez különben hoz­zátartozik még, hogy a magyar szer­kesztők közUl egy sem rendelkezik főiskolai végzettséggel és csak 82,5 százalékuknak van középiskolai mű­veltségük, nincs lehetőségük a felké­szültség hézagjainak kitöltésére, ar­ról már nem ís szólva, hogy egy ré­szük vajmi kevés íráskészséggel ren­delkezik, A párt- és az állami szervek gondoskodása A felülvizsgálat alapján bátran el­mondhatjuk, hogy a járási lapok egyedüli támaszai a járási pártbizott­ságok, amelyek jelentőségüket fel tudják becsülni. Sajnos tény, hogy a legtöbb helyen ez a figyelem inkább a szlovák nyelvű lapnak szól, abban a tudatban, hogy a magyar újság amúgyis többnyire csak fordítás. Így aztán olyan helyzet áll elő, hogy a járási pártbizottság elnöksége és az ideológiai bizottság évente egyszer­kétszer •— gyakran csak formálisan — foglalkozik ugyan a lappal, de egyszer sem értékeli a magyar járási újság színvonalát. A szerkesztő bi­zottságokban már rendszeresebb az értékelés, de többnyire itt is perem­re szorul a magyar lap. Ez megnyil­vánul abban is, hogy a szerkesztő bizottságokban kevés a magyar vagy a magyarul tudó elvtárs. A járási nemzeti bizottságok vég­képp mostohagyerekként kezelik a járási lapokat (beleértve a szlovák nyelvűeket is). Ennek magyarázata elsősorban abban keresendő, hogy ki­vétel nélkül jelentős a járási lapok ráfizetése és ez a JNB költségvetését terheli. Márpedig ez nem csekély összeg, szlovákiai viszonylatban mint­egy négymillió korona és ennek majdnem a felét — pontosan 1 917 371 koronát — a vegyes nemzetiségű já­rások lapjai emésztik fel. Még így sem menthető az a meg nem értés, amelybe a szerkesztőségek dolgozói lépten-nyomon ütköznek (helyenként rossz elhelyezés, felszerelés hiánya, kelletlenség a gépkocsi rendelkezés­re bocsátásában stb.). A járási lapok tömeghatása Említettük már, hogy a felülvizs­gálat az olvasók véleményének köz­vetlen megismerése nélkül nem ad­ŰJ SZŐ 4 * 1963. május 27.

Next

/
Thumbnails
Contents