Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-15 / 133. szám, szombat

L

agos obájával, vagyis kirá lyával U. Oyekannal, egé szen véletlenül, a nigériai szövetségi köztársaság fővá rosának egyik ut cáján találkoztam. Az Idr-el Kabirt, a muzulmánok hagyományos ünne pét ülték éppen Lagosban. A szent könyvek által elő irt böjt után ez az ünnep ad alkalmat a muzulmán hitvallás követői nek arra, hogy ki adós lakomát csap (anak. Lagos ezek oen a napokban csak úgy hemzseg a levágásra kijelölt birkáktői és kecskéktől. Lagos város királya éppé- a birkavágási szertartásra sietett, hogy osztozzon népének vidám ünnepi lakomájában. Az igaz, hogy ő maga keresztény. de ez csöppet sem zavarja abban, hogy együtt ünnepeljen muzulmán alattvalóival. Azt hiszem már ennyi is elegendő ahhoz, hogy kellően érzékeltessem ennek a fiatal afrikai királynak a jellemét. S azt sem véletlenül tettem, hogy Lagos említésekor kiemeltem, ez a város egy szövetségi köztársaság központja. A kedves olvasó bizonyára hitetlenül csóválja a fejét. Mit k-res egy király egy köztársaságban? A kérdés feltevése nemcsak logiku , hanem Indokolt is. Csak egyről ne tessék megfeledkezni. Afrikában vagyunk. S Afrikában sokkal összetettebb, bonyolultabb a társadalmi rend, mint a jó öreg Európában. Nigériában például, de a legtöbb afrikai országban ugyanígy, szépen megfér egymás mellett a tradicionális afrikai hatalom a korszerű köztársasági formával. Lagosnak ánpen azért ma is királya van, s a nigériai szövetségi kormány vezetői csaknem kivétel nélkül viselik a nép által adományozott tiszteletbeli törzsfőnöki címet. A hagyományos törzsfőnöki rendszer tehát tovább él, és a törzsfőnök tevékenykedik, karöltve a köztársasági hatalom lntézmé- * nyeivel. És meg kell mondanunk, ennek a „kettős" hatalomnak jóval több az előnye, mint a hátránya. Nem csupán ezért, mert ezáltal megmentik Nigéria ?azdag törtéíetének sok hagyományát, hanem azért is, mert a két intézmény közös erőfeszítésével sokkal többet el lehet érni az lassanként megre'edkezett a la»osi közvélemény. Egy napon belárja Nigériát a hír: II. Adela, Lagos királya, akinek uralkodása alatt a város gyarmati státumtoőil független köztársaság fővárosa lett, elhunyt. A helyére pályázók között újra feltűnt a szerény mosolyú gyógyszerész. Csakhamar kiderült, hogy sem a lép, sem barátai lem felejtették el. Tekintélye oly rolamosan növekelett, hogy a trónra igényt tartó ellenfele Ibikunle Aklntoye herceg önként viszszalépett. Ezek után a királyválasztó hat lagosi törzsfőnök egyhangúlag Adeyinka Oyekan herceget, a volt gyógyszerészt ktáltotta ki Lagos új királyává. Amikor II. Oyekan bevonult ősei rezidenciájába, a lagosi királyok Iga Idunganran nevű palotájába, éljenző,, örömmámorban úszó lagosiak tízezrei kísérték. A Jelek szerint a lagosi obaság 335 éves fennállása óta a leghaladóbb gondolkodású király került a trónra, sorrendben a huszadik. L

agos királyának lenni nem 'egyszerűen tradíció vagy felszínes pompa kérdése. A lagosi király tisztségénél fogva vezetője a város tanácsának, és alelnöke a nigériai szövetségi parlament szenátusának. Magyarán a lagosi obának politikai hatalma és befolyása van. S ha ezek gyakorlásában a lagosi lakosságot is bizton maga mögött tudja, hatalma megsokszorozódik. II. Oyekant szeretik, és nagyra becsülik a lagosi tömegek. Vezetői rátermettsége, gyakorlati éraéke és az egyszerű emberek életének mindennapi gondjainak alapos ismerete [hiszen néhány héttel ezelőtt még maga is a kisember életét élte) képessé teszi arra, hogy hatalmát okosan, a nép javára használja fel. Annak illusztrálására pedig, hogy politikailag is felvilágosult, tisztán látó ember, hadd idézzek a algériai szenáaisban elhangzott legutóbbi beszédéből: „Szeretnék léhány szót izólni el nem kötelezettségi politikánkról. Számtalanszor kijelentettük már, hogy Nigéria nem kötelezi el magát sem az egyik, sem a másik tábor vagy afrikai tömegek új életre való annak bizonyos része mellett. nevelésében. A

lagosi király különben szerény mosolyú, nyílt tekintetű, kedves és közvetlen. Afrikának talán legfiatalabb királya. Ez év márciusában koronázták meg. Trónra emelése eseményszámba ment nemcsak Lagosban, hanem egész Nigériában. S ez nemcsak személyes varázsának köszönhető, hanem élete eddigi történetének is. Tizenhat évvel ezelőtt pályázott a lagosi trónra, de erőszak és tagi csűréscsavarás segítségével megfosztotta'. attól a lehetőségtől, hogy elfoglalja ősei trónját. A foglalkozására nézve gyógyszerész fiatalember a kudarc után egy ideig még Lagosban maradt, majd hogy elkerülje a kíváncsiak, az egvüttérzök és a kárörvendők kérdezősködéselt, egyik napról a másikra eltűnt Nigériából. Az ezt követő esztendőkben keveset lehetett róla hallani. Többnyire Angliában tartózkodott. Egyszer nagyobb összeget nyert lóversenyen. Ekkor, ha bárcsak egy-két napra, ismét első oldalra került a neve a lagosi lapokban. Aztán az élet ment tovább a maga útján. A fiatal trónkövetelő gyógyszerészről Ennek ellenére bebizonyított tény. hogy legalábbis elfogul- J tak vagyunk a nyugati tábor irányában. Hazánk gazdaságát a nyugati táborhoz kapcsoltuk, miközben elhanyagoltuk kapcsolatainkat a keleti orszá- l gokkal. Igen nehezen adnak ma Nigériába útlevelet annak, akt valamelyik szocialista országba szeretne látogatni. Ezt személyes>•-> ts tapasztaltam, amikor két évvel ezelőtt Csehszlovákiába akartam utazni. Es meg kell mondanom, rengeteget tanulhatunk a keleti országoktól. Régóta és nagyon jól ismerjük a Nyugatot. De a Keletről inkább csak fecsegünk. Valójában nem tudjuk, ml megy végbe ezekben az országokban. Ezért a legkönnyebb utat választjuk, és mindent elhiszünk róluk, amit másoktól hallunk. Ha viszont lehetővé tennénk állampolgárainknak, hogy ellátogassanak a keleti országokba. bizonyos vagyok benne, hogy gazdag tapasztalatokkal térnének haza." Azt mondják Lagosban, hogy II. Oyekan trónraléptével új fejezet nyílik az obaság történetében. A szelek birodalmában Találkozás 90 ezer ember gyjlkosáyal V. KOBIS TŰZFÖLDI RIPORTJA 1520 őszén öt spanyol karavella (vitorlás) egy időben fedezte fel azt a szorost, amely azóta Fernando de Magellán portugál kapitány nevét viseli, és a Tűzföldet. Átok lebegett a gyilkos szeleiről, fondorlatos áramlatairól hírhedt szoros fölött. 1525-ben hét hajóból álló újabb spanyol hajóraj jelent meg a szorosban, de közülük hat tönkrezúzódott a sziklákon, és örökre a tenger fenekére merült. Manapság egyszerűbben juthatunk el a Tűzföldre. Santiagóban beleülünk a LAN chilei légiforgalmi társaság Caravellájába, a négyórás repülőút alatt megreggelizhetünk, aztán kiszállhatunk a Magellán-szoros partján fekvő Punta Arenasban, melyet a turista útikalauzok a világ legdélibb városaként emlegetnek. A mindenféle csomaggal zsúfolásig megtelt öreg Douglas vagy húsz utast szállít a túlsó partra. Negyedórai repülőút útán a Tűzföldön vagyunk. Távolba vesznek a fakó sárga, füves térségek, a ködbe borult havasok csúcsai. Irtózatos szél fúj, majdnem ledönti az embert a lábáról. Por ven ír Autóbusz visz Porvenírbe, ebbe a szoroshoz tapadó unalmas kis városkába. Porvenír magyarul jövőt jelent. A chileiek is tudják, hogy ez nevetséges név: az isten háta mögötti városka kétezer lakójának nem lehet jövője. Elnézem az apró házakat, a néptelen utcákat, a piszkos Járdát. Most hová tartsak. Egy pillanatra Magellánnak érzem magam. A nagy szélben a házak falába kapaszkodva (mégis kellemesebb, mint négykézláb) egy itteni lakos Jön velem szemben. — Taxit? — kérdi csodálkozva. — Szállodájuk sincs? — kérdem elszontyolodva. — Érdeklődjék donna Mariánál a kocsmában, majd valahol elhelyezi magát. Donna Maria felkínált egy parányi udvari épületet. Csak egy farkasbundával letakart ágy fért el benne. Ez ls Jó. Most már elindulhatunk felfedező utunkra. — Kaphatnék valakitől egy napra autót? — érdeklődöm szállásadómnál. Donna Maria felveszi a telefonkagylót, sokáig csenget, aztán tárgyalni kezd valakivel. Másnap reggel egy rozsdás Chevrolet várt a kocsma előtt. Gyártási éve: 1930. Egy ötven körüli férfi állt mellette. Senor Marszelics ajánlkozott, hogy egész nap végígkocsikázzuk a Tűzföldet. Útközben megoldódik a nyelve. Elmondja, hogy odahaza, Jugoszláviában a fasiszták a háború alatt rokonainak a felét kiirtották. Mikor megtudta, hogy orosz vagyok, harmadára szállította le a viteldíjat. * Körülutazzuk Porvenírt. Gyönyörködünk a szomorú tájban, elnézzük a szoros fölött rikoltozó sirályokat, betérünk egy halászkunyhóba. Visszatérőben érdeklődöm, mi érdekeset láthatnék még. — Hát a rákfeldolgozó gyárat — mondja Marszelics, de mindjárt eltanácsol: — Magának oda nem érdemes mennie. — Miért? — Tudja, ki él ott? — néz rám bizalmatlanul. Magyarázom, hogy nem tudom elképzelni, ki lehet az. — Walter Rauff neve nem mond magának valamit? — Dehogy nem, csak hogy kerül ő szóba? — ö lakik ott a gyárban ... A gyilkos Egészen beleszédülök. Hogyan is felejthettem el, hogy ez a szörnyeteg itt rejtőzködik a Tűzföldön?1 Két évvel ezelőtt neve állandóan ott szerepelt a chilei és más lapok hasábjain. Hermann Julius Walter Rauff Bauermeister Gestapo-tábornok, 90 ezer békés ember gyilkosa egy időben a teherautókon berendezett gázkamrák főfelügyelője volt, s hozzájárult korszerűsítésükhöz. 1962ben kitudódott, hogy ez a szörnyeteg Chilében él. Mozgalom Indult a náci háborús bűnös kiadatásáért. A chilei törvények azonban kedveztek a tömeggyilkosnak: 15 év múltán elévül a bűntett. Rauff elkerülte a felelősségre vonást. — Gyerünk a gyárba. — Nem ajánlom. Ismeri ezeket a banditákat, jobb kerülni őket — mondja féltőn Marszelics. Igaza van a jugoszlávnak, de én nem akarok kapcsolatba lépni Rauffal, csupán szeretném lefényképezni a haramia rejtekhelyét. Útközben megtudtam Marszelicstól, hogy Rauff egy évvel ezelőtt tűnt fel ezen a vidéken. Német barátjánál, a gyár igazgatójánál telepedett le. Elzárkózik a világ elől. Időnkint Ismeretlen egyének keresik fel, máskor ő is eltűnik, Idegen néven utazgat. Marszelics hirtelen elhallgat: — Itt van. — Ki? Hol? — Walter Rauff. Zöld terepjáró jön velünk szembe. Két sportruhás férfi ül benne. A volánnál a gyárigazgató, mellette Rauff. Megismerem simára borotvált arcáról, Így jelent meg fényképe a lapokban. Chevroletünk vészesen fékez. Nem tudom, minek, de kiszállok. A terepjáró is fékez. A két német is kiszáll, és várakozó pillantást vet ránk. Azt hitték, baj van a motorunkkal. Az ördögbe, hol is van a fényképezőgépem. Keresni kezdem. A két német megpillantva Kijev gépemet, sietve bevágta magát a terepjáróba, és elviharzott. Mire beállítottam az objektívot, már csak a nyomukba felkavart port láthattam. Marszelics szánakozó pillantást vet rám: — Most aztán ideje, hogy eltűnjön Porvenírból. — fó, jó, de előbb lefényképezem a házukat. ...A gyártól fél kilométernyire leállítjuk az autót, és nesztelenül közeledünk a tengerszoros partján összetákolt két faházhoz. — Gyorsabban, mert nem sokára visszatérnek — mond ja a jugoszláv. A szél majd kitépi kezem bői a fényképezőgépet. Meg gémberednek az ujjaim. Alig van fény. Kíváncsi vagyok erre a felvételre. Éppen akkor ülünk vissza a kocsiba, amikor tőlünk 30n méternyire feltűnik a zöld terepjáró. — Hát ez sikerült — sóhajt fel megkönnyebbülten Mar szelics. Walter Rauff, a náci tömeggyilkos Ä 8 mlU; irazloo ISMERETLEN SZIGET AZ INDIAI-ÓCEÁNBAN ALEC FORBES-WATSON SOCOTRAI RIPORTJA S

ocotra sziget felkeresése talánnyal kezdődik: hogyan közelíthető meg? Bár Socotra kisebb mint Zanzibar vagy Mauritius-sziget, „nagyszerű elszigeteltségnek" örvend az Indiai-óceánban. Arábia partvidékétől 220 mérföldnyire délre, a Guardafulfoktól, Afrika keleti csücskétől pedig 150 mérföldnyire északkeletre fekszik. A hajó- és légjáratok messzire elkerülik Socotrát. Legfeljebb az alkalmi dhauk (favitorlások) vetődnek el partjaira. A szigetnek más kapcsolatai a külvilággal nincsenek. Az orkán erejű passzátszelek miatt pedig évente hat hónapon át teljeser el van vágva a nagyvilágtól. Ilyenkor a hajók legfeljebb 40 mérföldnyire közelíthetik meg a szigetet. Az angol királyi légierő segítségemre volt. Socotrát ugyanis az 525 mérföldre levő Adenből kormányozzák, s az angol katonai repülőgépek időnkint megjelennek itt, hogy fitogtassák, ki az úr. Utam Adenben kezdődött. Innen egy tonna élelmiszerrel és felszereléssel katonai repülőgép szállított a socotrai kezdetleges repülőtérre. A nagy poggyászra azčrt volt szükség, mert ha valaki Socotrára indul, zsákszámra vigyen magával rizst és lisztet, s ládaszámra húskonzervet. Egy zsák ezüstöt ls vinnem kellett, mégpedig nem akármilyen zsákot — 69 fontot nyomott. Még a kontinensen figyelmeztettek, hogy a szigeten lenézik a papírpénzt, s a rézpénz se nagyon tetszik nekik. Ha valamit vásárolni akar az ember, akkor vagy keletafrikai ezüstshillinggel vagy Mária Terézta-tallérral fizessen. Az indiai ezüstrupiát is elfogadják fizetőeszközül. Érdekes, hogy a Mária Terézia-tallérokat továbbra is Angliában verik, ezzel fizetnek Arábia egyes részein, s a frissen vert tallérokon ez az évszám díszeleg: 1780. Socotrán a legelterjedtebb közlekedési eszköz a teve. Megegyeztünk a tevehajcsárral, búcsút intettünk a pilótáknak, aztán elindultunk a sziget felfedezésére. Tudtam, hogy a sziget lakosságának száma 5 és 12 ezer között mozog, pontos számot azonban senki sem tud mondani, mert ott népszámlálást sohasem tartottak. A „repülőtértől" mintegy két mérföldnyire feltűnt a főváros Hadibu. Socotra legnagyobb városa, de lakóinak száma nem több ötszáznál. A város tulajdonképpen agyagból és koralldarabokból összetákolt lapos tetejű kunyhók tömkelege. Az embernek az az érzése, hogy minden pillanatban széthullhatnak. Viszont meg kell hagynunk, hogy a „főváros" festői helyen épült: a tengerbe ereszkedő termékeny síkságok övezik, a hátteret pedig 1500 méteres hegygerincek alkotják. A szultán palotáját csak a tetején lengő vörös zászlóról és az ajtóban álló, angol puskával Eelszerelt őrökről ismerjük fel. trónra ültetett, s helyi tea félével kínált. Kényelmesen beszélgettünk, kortyolgattuk a teát amikor váratlanul belépett egy zöld inget és tarka szoknyát viselő alacsony emberke. A szultán volt. Megtudtam, hogy teljes cím* „Kisn és Socotra szultánja". Klsn egy dél-arábiai fejedelemség fővárosa, ez a terület is a socotrai szultán fennhatósága alá tartozik. A továbbiakban azt is megtud tam, hogv Mahrában bajok vannak. A népnek nem tetszik, hogy az állandóan Socotrán lakó szultán tekintélye' összegeket kap egy amerikai olajtársaságtól az ért, hogy újabb lelőhelyeket kutathassanak fel, ugyan akkor a mahrai lakosság semmit sem lát a haszonból. Socotrán az a hír járja hogy az amerikaiak egyre rosszabb helyzetbe kerül nek: valahányszor kőolaj után kutatnak, váratlanul golyózápor zúdul rájuk. A partvidék lakói ősi prl mitlv életmódot folytatnak, slégedett emberek benyomását keltik, azt viszont nehéz megérteni, miből élnek. A lagúnák körül sok a datolyapálma, de a többi termőtalaj kihasználatlanul, parlagon hever. Hal van bőségesen, csak ki kell fogni, egyébként kecskéket és parányi teheneket tenyésztenek, melyek az embernek köldökéig érnek. n rLi * * mm m Természetesen udvariassági látogatást tettem a palotában. A nagyvezír, azaz a helyi miniszterelnök fogalott. ö kormányozza egész Socotrát. Hangoztatta, hogy a szultán nincs itthon, nem is jön egyhamar haza. Meg'isztelése jeléül a királyi A socotraiakat aligha ne vezhetjük politikailag elmaradottaknak, mert nincs mi ben elmaradniuk: egyszerűen nem vesznek tudomást a külvilágról. Az egyiptomi fáraók ko rában Socotra mirrhájáröl és tömjénjéről volt híres, la kói Ismert tengerjárók és kereskedők voltak. Most a kenyai vitorláskapitányok elképesztően magas áron árulnak kukoricát a socotralaknak, pedig a kukorica a partvidéken nagyon szépen fizetne, ha termeszte né't. A dhauk elviszik a lakosság helyi exportcikkeit: i szárított cápahúst, a kecskeszőrszőnyegeket — samlahokat, gyöngyöket, sárkányvért (fából nyert festékanyagot). A socotraiak büszkék vajukra, mely egész Keleten a legjobb. Socotra magas, meredek hegyei között él egy másik rejtélyes nép — a hegyi beduinok. Külsejük a bibliai Időkre emlékeztet. Barlan jükban vagy ősi kőházak ban laknak. Különös szokásaik vannak. Ha ketten találkoznak, kezet szorítanak, orrukhoz emelik a másik kezéí, egymáshoz dörgölik orrukat, néha a egymás íérdét is megcsókolják. E szokatlan üdvözlési módnak többféle változata van, mindig az illető társadalmi rangjától függ. A beduinok hatalmas kecskenyájakkal és tehénDsordákkal rendelkeznek. Ezek egész nap kinn legelésznek a hegyekben, a fejés Idejére azonban a pásztor hivő szavára engedelmesen hazasereglenek. Socotra és a szomáliai partvidék között fele úton van Abd al Kurl szigete. Egy ritka madárfajtát keresve vetődtem oda. Ez a 25 mérföld hosszú sziget az indiai-óceán legelhagyottabb pontja. Az állandóan dúló szelek miatt nincs növényzete. Víz csak a kutakban van, az is sós. Mintegy kétszáz ember él a szigeten. Talány, miből élnek. Csak a hal és a kecske lehet megélhetési bázisuk. Néhány napot töltöttem a szigeten, aztán olyan erős vágyat éreztem. Socotra után, ahogy az életben még semmi után sem vágyódtam.