Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)
1965-04-24 / 112. szám, szombat
KŐMŰVES IMRE (MNK): an Áprilisi utazás negyvenötben T A bergen-belseni különleges tábor foglyait a Reíchsslcherheltshauptman parancsára bevagonírozták, amikor az angol csapatok megközelítették a lüneburgi rónát. Himmlerék óriási összegeket zsaroltak a nemzetközi segítő szervektől, a Sonderlagerek cserefoglyaiért, ennek ellenére megállapodásaikat ez alkalommal sem tartották meg; néhány túsztranszport kiszolgáltatása után a visszamaradó tízezer főnyi tömeget már nem adták át. Sajátságos okból a Himmler körül csoportosult horogkeresztes vezéreknek már nem kellett a pénz, a háború végső szakaszában saját bőrüket akarták menteni, a menekülés útját biztosítani, cserébe a túszok életéért. Ezért hurcolták foglyaikat hátra. Ám az SS-nek a hat vonat közül csak az utolsót sikerült átcsempésznie a szövetséges csapatok gyűrűjén, a többit felszabadították az előretörő amerikai katonák. Az utolsó vonat parancsnoka, madárképű, hosszú SS-Obersturraführer volt, akinek sok oka lehetett a szövetségesekkel való találkozás elkerülésére. Éjjel-nappal a postakocsi rádiója mellett ült, a vasútállomásokat hívta, egérutat keresett a mindjobban szoruló hurokból. Számtalanszor lekapcsoltatta a mozdonyt, elszaladt vele, visszatért; öt helyen kísérelte meg az átkelést az Elbán, de valamennyi híd fel volt robbantva, csak a hatodik helyen jutott át a vonat a túlsó partra. Mindenáron teljesíteni akarta az értelmetlenné vált parancsot: Therezienstadtba juttatni az ezerötszáz túszt. Az utazást 24 órára tervezték, a foglyok egy kenyeret kaptak az útra. De a vonat hatalmas kerülőkkel már a tizenegyedik napja úton volt, hol előre, hol hátra ment, órákra, napokra megállt, a repülők többször kilőtték a mozdonyát, a foglyok közül sokan meghaltak, flekktifuszban vagy más betegségben. Berlin előtt, kettős légitámadásban 150 halottat vesztettek, néhányan meg egyszerűen lemaradtak a vonatról. Az SS-parancsnokon kívül, akit egyetlenegyszer láttunk az úton, mindössze nyolc öreg sorkatona kísérte a szállítmányt — 65—70 évesek, rendszerint a fékezőfülkében aludtak. A foglyokra nem vigyázott senki. Csak azért nem szöktek meg, mert ha bármilyen alakulat kezébe esnek, öt percnél nem élnek tovább. Ezt mindenki tudta. Sokan ennek ellenére is lemaradtak: messzire kószáltak valami ehetőt keresni, s közben elindult a vonat. Nem is került elő közülük egy sem. Az utazás tizenegyedik napján, a Szudéta vidék kis faluja előtt, nyílt pályán állt meg a vonat. Az SS-parancsnok a lekapcsolt mozdonnyal eltűnt a láthatáron, az éhező foglyok meg csoportokra szakadva szétszéledtek ennivaló után kutatni. Negyedmagammal sorra jártam az elhagyott házakat, ahonnan fejvesztetten menekült él a német lakosság. Ajtók, kapuk tárva-nyltva álltak, mintha a lakók hirtelen a pokolra szálltak volna. A kialudt tűzhelyen üres lábasok, a szobában bevetetlen ágyak, nyitott szekrények. Egyik udvaron csontig soványodott ló állt mozdulatlanul, nagy, véres szemeit ránk emelte. Mit kezdjünk egy beteg lóval? Tovább mentünk, lassan, vigyázva. Mert bár egy nap alatt is vége lehet a háborúnak — erre már a németek is gondoltak — mégis, ha elkaptak volna bennünket a fekete ruhába bújtatott vérebek, ott végeztek volna velünk az utca porában. Néhány nap múlva láttuk: akkor is gyilkoltak, amikor már körül voltak zárva. F alu végi kis utcán lopakodtunk keresztül, még sehol nem találtunk semmit, egyetlen szem krumplit, vagy répát sem, és már fordultunk vissza, amikor a sarokudvarban egy asszonyt pillantottunk meg, az első élőlényt a helységben, ahonnan még a kutyák is eltűntek. Háttal állt felénk és fát fűrészelt. Nem vett észre bennünket. — Morg'n «-• köszöntöttük bátortalanul. Ki tudja, nem kiállt-e segítségért. Nem kiáltott, de a fűrész kiesett a kezéből, a rémülettől merev szemekkel, mozdulatlanul bámult ránk. — Hadifoglyok vagyunk — igyekeztünk megnyugtatni — így kezdtük mindenütt a kolduló éneket *-, ott a töltésen áll a vonatunk... Még mindig nem jött meg a hangja. ... ha akadna valami ennivaló... krumpli vagy répa ... Az asszony riadt tekintete végigfutott rajtunk. Jaj, hogy néztünk kii Kiéhezetten, kéthetes szakállal, koszos, gyűrött ruhában, madzaggal átkötött bakancsban... Az utolsó országúti csavargó is különbül festett. Az asszony körülnézett, aztán megszólalt: — Tegnapelőtt ls agyonlőttek a motoros járőrök két szökött franciát. — Mi nem szöktünk... Innen is látni a vonatunk ... A töltés felé nézett, ahol üreges szájú, hosszú vagonsor ásított, mozdony nélkül. — Csak krumplim van — mondta lassan. Harminc körüli nagyon sovány, szabályos arcú szőke nő volt, elnyűtt, fekete ruhában. — Jöjjenek beljebb — az ajtóra mutatott. összenéztünk. — Te maradj és vigyázz — mondtuk az orvosnak, ő volt a legfiatalabb, aztán beléptünk a konyhába. Frissen meszelt falak, ragyogó edények, fehér konyhabútor. A tűzhelyen, hatalmas lábasban, gyönyörű, szép férfiököl nagyságű sárga burgonya főtt. Mint a megigézettek bámultuk. '— Honnan valók — kérdezte az asszony és villával megböködte a gőzölgő burgonyát. — Magyarok vagyunk — feleltük egyszerre hárman. — Magyarok?!... — kiáltotta élénken —, én lengyel vagyok. H irtelen szája elé kapta kezét, mint aki túlsókat mondott. Szép hosszú újjai voltak, de gondozatlanok. Ez nem parasztasszony! Mielőtt gyanúmnak hangot adtam volna, ismét megszólalt: — Ha már elszóltam magam, bevallom: szökött lengyel deportált vagyok. Maguk úgysem árulnak el. Szótlanul bámultunk rá. Az őrtálló orvos benyitott: — Légyzümmögést sem hallok. Kapunk valamit? — Szökött lengyel deportált — feleltem az asszonyra mutatva, aki leöntötte a lábasból a forró vizet és a gőzölgő burgonyát az asztalra helyezte: — Egyenek. S mialatt mi kezünket, szánkat öszszevlssza égettük a forró burgonyával, az asszony a széktámlára támaszkodva elmondta történetét. „Auschwitz kiürítésekor délnyugat felé hurcoltak bennünket az SS-ek, eleinte vonaton, aztán gyalog. Aki lemaradt, golyót kapott. Útközben több helyütt megálltunk, bunkert ástunk, vagont raktunk, téglát hordtunk. Végtelennek tetsző pokoli menekülés után a szomszéd falu alá értünk. Kétszáz közül negyvenen. A többit elvitte az éhség, a járvány és a golyó. Már csak két SS kísért bennünket, s ezek szabadulni akartak tőlünk. Ekkor határoztuk el öten, hogy megszökünk. Ogyis mindegy. A néptelen faluba érve, a mögöttünk haladó SS tüzet kérni előre ment a társához. Most! Beugrottunk az első keresztutcába és rohantunk, ahogy az erőnkből tellett. Rövid Idő múlva lövések dördültek: észrevették a szökésünket! Berontottam az első nyitva álló kapun és egy farakás mögé vetettem magam. Társaim tovább rohantak. Ojabb lövések, aztán csend. Szürkületig feküdtem mozdulatlanul, többé egyetlen hangot sem hallottam. A falu halott volt, még a kutyák is eltűntek. Mégis a fogam vacagott a félelemtől, amikor feltápászkodtam és benyitottam az elhagyott házba. Kis hordó fenekén kevés káposztára találtam. Ezt megettem, más ennivaló után hiába kutattam. De a szekrényben, viseltes ruhára, kabátra, kalapra akadtam. Ledobtam a csíkos rongyaim, megmosdottam, átöltöztem, ócska kis táskát megtöltöttem limlommal, aztán menekültem a faluból. Egész éjjel gyalogoltam, földeken, dülőutakon át és hajnalban Ide értem. Azt hittem, ebből a faluból is elmenekült a német lakosság, de egyik kerítés előtt férfihang állított meg: — Wohin? Akkorát dobbant a szívem, azt hittem elájulok. — A vas-út-ra — mutattam a töltés felé. Magas, nyershús képű, bika nyakú férfi lépett elém, papos mellénye állig volt gombolva. — Hogy került ide? — kérdezte, merev pillantását a hátamban is éreztem. — Elvesztem =-• futott át rajtam, éreztem, a vér kiszaladt az arcomból. — Ukrán menekült vagyok — hazudtam. — Gyógyszerész, német egyetemet végeztem. — Ez Igaz volt. — Tovább hadartam, de bizalmatlan tekintete végleg összezavart, már nem is tudtam, mit beszélek, de nem ls figyelt rám, hatalmas tenyerét elgondolkodva végighúzta a képén és félbeszakított, mint egy fecsegő gyereket: — Maradjon itt. Mindegy magának. Feleségem szülés előtt áll. Három gyermekem van. Cselédem megszökött. Kurta mondatai közben úgy mustrált, mint egy állatot. Miért ne húzzam itt meg magam? — villant át az agyamon — néhány nap alatt itt lehetnek az oroszok ... így maradtam nála cselédnek. Gazdám kora hajnaltól késő estig dolgoztatott. Két nap után összeestem. De a következő napon már Ismét főztem, mostam, fát vágtam, istállót takarítottam, fűtöttem, két beteget szolgáltam ki; a szülés előtt álló aszszonyt és a szélütött, magával tehetetlen apóst, ezenkívül három szemtelem kölyköt, akik úgy rendelkeztek velem, mint az apjuk. Enni csak a levesből és a krumpliból adtak, a konzervből és szárított húsból egy falatot sem. A szélütött öreg táplált; sovány kosztjának felét titokban nekem adta. Beszélni nem tudott, csak a kezével intett sürgetőn, míg a maradékot meg nem ettem. Szeme járásából láttam, gyűlölte a vejét. A tornác végén kis kamrában volt a fekvőhelyem. Este, mint a tuskó zuhantam az ágyra. A gazda rámzárta az ajtót. Auf! — csattant hajnalban és ha nem ugrottam azonnal, lerántotta rólam a takarót. Egyszer megpróbáltam ellenszegülni. Fagyott fény villant a szürke szemében: — Jobb lesz, ha befogja a száját! — mondta, ujját fenyegetően arcom elé emelte. Hideglelős félelem fogott el, rettegtem a nagy darab, vörös képű, lapát tenyerű embertől, aki 16 órát dolgoztatott, mint az SS-ek a lágerben. Amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, szökésre határoztam magam. Vackaimat az istállóba rejtettem, és egyik ebéd után, amikor azt hittem, mindannyian alszanak, az istálló mögött átbújtam a kerítésen, majd a szomszéd udvaron, már a negyedik elhagyott kertben osontam, amikor az utcáról futó léptek zaját hallottam. Csak a gazda lehet! Beugrottam a házba, de az ajtónyikorgás elárult, s a következő pillanatban már a kezei közt voltam. Megpróbáltam szabadulni; hang nélkül, foggal és körömmel harcoltam, szabad jobbommal felkaptam egy üres palackot, de könnyedén elhárította az ütést, lefogta a karom és hirtelen felkiáltott: — Hab's gedacht! Gondoltam! — Elárultam magam: meztelen karomon meglátta a tetovált számokat, a deportáltak ismertető jelét. További küzdelmem annyit sem ért, mint a csirke csapkodása a ragadozó fogai között. — Vorwärts! Einzwei! Visszaérve belökött a kamrába. — Csöndet, vagy meghalsz! — Egy óra múlva kihajtott mosni. Sem a felesége, sem a gyerekei nem kérdezték, mi történt velem. Alig húztam magam, ruhám rongyokban lógott, csak a szélütött, kidülledett szemei követték lépteim. Három nap múlva kis teherautó állt meg a kapu előtt. Már hetek óta várták. Valami rokonuk vezette. Sietve felpakoltak, aztán mindannyian felszálltak. Indulás előtt a gazda így szólt: — Holnap visszajövök az öregért és a többi holmiért. Ne merjen elszökni! udtam, hogy nem látom többé. Eszembe sem volt megszökni. Egyedül maradtam a szélűtől tel. A faluban talán húsz ma gatehetetlen öreg maradt. Ki sem léptek az otthonukból. Krumplin kívül minden más ehetőt felraktak a kocsira. Aztán eltelt egy hét, persze, hogy nem jött vissza. Reggelenként megfőztem egy lábas krumplit, megetettem az öreget, aztán feküdtem és az eget bámultam. Nem mertem elindulni. Le is voltam gyengülve, nem tudtam volna gyalogolni, és féltem ls. Közeledik a frontvonal?... Közeledjen. A gazda biztosan nem tér vissza. Csak feküdni akartam és enni. Nem gondolni semmire. Elég volt." Elhallgatott. Leült, kezét fáradtan az ölébe ejtette és kifejezéstelenül maga elé nézett. Szótlanul néztük, míg ismét megszólalt: — Nem érdekes? Éppen ma reggel hallottam a lengyel rádióból: Magyarországról is kiverték az utolsó náci csapatokat. — Mit beszél? Mintha vihar forgatta volna meg a szobát, elképedten néztünk rá. — Kiverték a nácikat Magyarországból. Úristen! Úgy bámultunk egymásra, mint idegen bolygóbeliek. Fél éve nem kaptunk hírt az otthonról. — Felszabadultunk!! Felszabadultunk!!! — kiáltoztunk összevissza. — Csakugyan?... — kérdezte az asszony. Elhallgattunk. Az orvos mozdult először. Kinézett az udvarra, de nyomban visszajött. — Menjünk, vigyük a hírt a többinek. Az asszonyhoz fordult: ^ Jöjjön velünk, betesszük a női vagonba. — Eszembe sincs — volt a válasz Í—, miért mennék? Ha kilépek az udvarból, veszély fenyeget. Ha Itt maradok, fel sem tételezik, hogy nem tartozom Ide. A szélütött Is igazol a tekintetével. A z volt az érzésem, hogy a félelem elzsibbasztotta a lelkét. Úgy beszélt, mozgott, mint akiben eloltották a lángot. Sokkal erősebb alakra szabott sötét ruhája formátlanul lógott rajta. Lehetetlenül keskeny derekén vékony bőröv. Éppen a doktorral beszélt, rámpillantott. Zavartan elfordultam. — Maguk nagyobb veszélyben vannak — mondta, anélkül, hogy felemelte volna a hangját, — bújjanak el itt. A pincében van néhány mázsa krumpli... összenéztünk. Nem. Nem Jó. Amíg utazunk, a vonat biztonságosabb, nem ütközünk senkibe. De mí lesz, ha elérünk a másik lágerbe? Öh, közben felszabadulhatunk... Rapszódikus, gyors vita volt, valamennyien egyszerre beszéltünk. A fekete egyenruhás suhancok, a motoros tábori csendőrök ránk találhatnak. Nem maradhatunk. Az asszony nem akart meggyőzni senkit. Csak éppen felvetette, ö itt érzi magát biztonságosabban, mi meg a vonaton. Teli vödör burgonyát osztott szét köztünk. — Vigyázzanak. Kezet fogtunk. — Isten velük. E gyenként léptünk ki az ajtón. A falu nem lélegzett. Mégis a kerítéshez lapulva osontunk a töltés felé. Északról megszakítás nélkül jeges szél fújt, mint a vízfolyás. A töltés alatt a vékony fák kétrét hajoltak. Távolabb mozdony füstje nyúlt el, mint végtelen, szürke zászló. Otthon már felszabadultak. Értünk meg kicserélt mozdonnyal jött az SS. STEFANIA GRODZIENSKA Utazás Koliuszkiba M indenkinek van egy Achilles sarka. Hogy érthetőbben fe jexzem ki magamat: ismerek egy híres tudást, aki fél a sötétben. Vagy vegyük a nagybátyámat: amikor borotválkozik, mindig a Carmenbői énekel egy áriát. Nekem is van gyengém, mely lépten-nyomon kellemetlen hely zetbe hoz. Talán mosolyogni fog nak rajtam, de e fogyatékossá gom miatt egyre bonyolultabb less az életem. Tudniillik: na gyon rossz az arcmemóriám. Ismerősei" 1. el igen gyakran nem ismerem meg, vagy összetévesztem őket. Ha valakivel összetaláiko zom, a megoldatlan problémák láncolata merül fel bennem. így jártam tegnap is. Mit sem sejtve, a legnagyobb lelki nyugalommal beszálltam a Lodzs felé Indulő vonatba, és beültem egy üres fülkébe. Közvetlen Indulás előtt belépett egy nő. Már az első pillantásra tudtam. hgoy ismerem Csakhogy honnan? Kellemetlen helyzet, de mit tegyek? Kiszállni, vagy másik fülkébe átmenni már késő volt. Alvást színleltem hát, és két óra hosszat tépelődtem, közben kényelmetlenül izegtem mozogtam, mert láttam, hogy ő is fi gyei engem. Végül arra gondol tani, hogy így talán kiugratom a nyulat a bokorbői és megszó laltam: — Üdvözlet! — mondtam dip lomatlkusan, mert nem tudtam, tegeződünk-e vegy magázódunk. — Szintén Lodzsba? — Igen — felelte a nő. — Oda. Ilyen buta kérdésekre rendszerint semmitmondó választ kap az ember. — Hosszabb időre? — kérdez tem. — Nem, csak néhány napra — válaszolta. Néhány állomással később egy férfi szállt be. Szomszédnőm erre élénk társalgásba kezdett velem. Azt mondta, nagyon örül, hogy találkoztunk, milyen jő színben vagyok, a cipőm is nagyon szép, tetszik neki. Azután az idei időjárásról kezdett beszélni. Én sem szerettem volna elmaradni mögötte. Azt mondtam, milyen kellemes, ha az ember régi ismerőssel találkozik a vonatban, milyen elviselhetetlen ex a cigaretta, és miiyen nagy élvezet lenne most egy jő filmet látni. Ahányszor újabb témába kezdtem, görcsösen kutattam valamilyen nyom után, de hiába, semmivel sem jutattam előbbre. Közben észrevettem, hogy a velünk utazó férfi igyekszik észrevétlenül megfigyelni útitársnőnket. Ügy látszott, hogy ő is erőlteti az emlékezetét. Amikor a vonat megállt Koliuszkíban, elhatároztam, hogy egvenesen megkérdezem szomszédnőmet, hol találkoztunk utol jára. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, a férfi váratlanul hozzám fordult: — Bocsásson meg, asszonyom, valóban olyan jő ismerőse a hölgynek? — Hát persze — válaszoltam magabiztosan. — Természetesen! Régi barátok vagyunk! — Hát akkor, sajnos, arra kell kérnem, hogy szállton le velünk — mondta és bemutatkozott. Detektív volt! A rendőrségen derült ki, hogy útitársnőin arcát azért találtam ismerősnek, mert az újságok közölték a fényképét: szélhámosnfi, akit már régóta köröztek. S ttrfi bocsánatkérések közepet te, néhány óra múlva elengedtek a rendőrségről. Most itt ülök Koliuszki üres várótermében, s (rom ezt a történetet. Nemsokára megérkezik az első hajnali vonat ÍCitwicriiilítt Ocrcs ttúkmtr Gerda Brähmer: Ollóval nyírott kép Ü] SZÖ 8 * 1885. április 24.