Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-06 / 64. szám, szombat

A TANULÁS TÖRVÉNYE TANONCOKTATÁS ÉS SZAKKÉPZÉS HA FIGYELEMBE VESSZÜK a korunkban végbemenő nagyarányú műszaki fejlődést, a naponta formálódó ÜJ és új igényeket a társadalmi Jólét további növelését célzó terveket, elképzeléseket, láthatjuk, hogy ezek középpontjában elsősorban a szakképzettség követelményei állnak. S ez a követelmény, a korszerű technika ismerete korántsem, sőt egyre kevésbé csak a műszaki értelmiség ügye. Aki ismeri az ipar problémáit, az új irányítási rendszer igényes követeléseit, tudja, milyen nehézségek árán, mennyi akadályon át valósul meg az új nemcsak „fent", de „lent" is. A nehézségek s akadályok között ott találhatjuk az egyes termelőrészlegek, munkakörök viszszahúzó erőt képviselő maradiságát, az újtól való idegenkedést, melynek nem utolsósorban a hiányos, vagy elavult, korszerűsítésre szoruló szakmai műveltség is az oka. Munkásosztályunk műveltsége — kulturáltság és szakmai fejlődés tekintetében is — óriásit fejlődött a felszabadulás óta. Hihehetetlenül nagy út áll mögöttünk, tíz és százezrek ügyévé vált a tanulás, az önképzés. S bár az összkép egészében véve pozitív, a kutató szem azért még talál „fehér foltokat" is. Ezek nemcsak a „kihagyásokra" figyelmeztetnek, hanem azokból az új igényekből is erednek, melyeket a rohamosan változó mindennapi élet von maga után. Á szocialista társadalom forradalmi fejlődése, a világűr meghódítása, az automatizálás, a kibernetika és a kémia csodás felfedezése korát éljük, mely együttvéve a műszaki haladás forradalmát is jelenti, s ebben a korban teljességgel képtelenség a tegnapi, vagy tegnapelőtti tudástartalomból élni. Az emberek tízezreit kell a bonyolult termelési folyamatokra felkészíteni, s a formálódó új igényeknek megfelelően kell nevelni az iskolából kikerülő fiatalokat, leendő szakmunkásokat. Á párt, mely határozataiban — mint az alapvető feladatok egyikét — nyomatékosan kiemeli a tudás és az eszmei fejlődés iránt érzett mély felelősségét, teendőink homlokterébe állította a politikailag és szakmailag egyaránt jól felkészített fiatalság nevelését. Ma már nyilvánvalóvá vált, s mind nagyobb teret hódít a felismerés, hogy a szakember-nevelés távolról sem amolyan szükségtelen befektetés. Ellenkezőleg, olyan anyagi áldozat ez, mely a szakértelem révén a leghamarabb térül meg. Ennek bizonyítására hadd hivatkozzunk két példára. A szovjet tudósok kimutatásai szerint 1960-ban a növekvő szakképzettség a nemzeti jövedelem 23 százalékos emelkedésének volt a forrása. Hasonló következtetésre jutottak az amerikai közgazdászok is, ahol a nemzeti jövedelem 23 százalékos növekedése mellett a reálbérek 32 százalékos emelkedését segítette elő. TEKINTETTEL ARRA, hogy nálunk a munkaerő-tartalékok legfőbb forrása a népesedéssel függ össze, ez egyben azt is jelzi, hogy az eddiginél sokkal nagyobb gondot kell fordítani az iskolából kikerülő fiatalok életre, hivatásra való felkészítésére. A munkaerők egyik szakágazatból a másikba való besorolása és az ezzel járó beiskolázás ugyanis rendkívül költséges, s hatásfokában alacsony. Ugyanakkor a tudomány és a technika nagyarányú fejlődése is azt követeli, hogy az eddiginél lényegesen több figyelmet szenteljünk a szakkáderek képzésére, értve ez alatt a beruházásokat éppúgy, mint a megfelelő munkakört, s az anyagi érdekeltség érvényesítését. A szakkáder-képzés ugyanis legalább anynyira fontos, mint a tárgyi beruházások. Ha figyelembe vesszük — Cisár elvtárs szavait — hogy a párt határozatai szellemében kidolgozott tervek 1970-ig az alapműveltség 54 százalékos részarányával számolnak (ma kb. 36 százalék) és 1980-ig pedig 86 százalékkal, s a szakképzettséget illetően ez az arány a mai 18 százalékról 1970-ig 30 százalékra, 1980-lg pedig 50 százalékra emelkedik — ez utóbbinál mintegy háromszorosára, — olyan feladatok ezek, melyeknek teljesítéséhez — megfontoltan és körültekintően, a népgazdaság érdekeinek megfelelően — már ma hozzá kell látnunk. Az a tény, hogy a 15 évesek mintegy kétharmada tanoncviszonyban nyer elhelyezést, egyben aláhúzza annak szükségét is, hogy az eddiginél jobban érvényesítsük a szakmunkásképzés iránt táplált nagyon is indokoll igényeket. Itt elsősorban a vállalatok gazdasági vezetésére gondolunk, mely teljes mértékben felel a tanoncképzés irányításáért, az anyagi és k.áderellátottságért, s a szakfelkészítés tanmenetének betartásáért. A teendők sora hárul azonban a tanonciskolákra, és szaktanoncintézetekre is, ahol a színvonal kérdésében — a szakoktatók hiányos felkészültsége miatt — még nem egyszer a feladatok mögött maradnak. A pályaválasztás szempontjából, azok felé, akik idegenkednek gyermeküket szakmára adni. hadd hangsúlyozzuk azt ís: az alapelvek értelmében „a tehetséges tanoncok elnyerhetik a teljes középiskolai végzettséget", s ezzel a legjobbak előtt megnyílik az út a műszaki főiskolán való érvényesüAZ ÉRVÉNYESÜLÉSNEK azonban más problémái ls vannak. S itt elsősorban — és ez országos viszonylatban érvényes — a kevés osztályú iskolákból kikerülő diá kok tárgyi felkészültségének hézagosságát említhetjük. Márpedig Szlovákiában a diákoknak 35 százaléka ilyen iskolából kerül ki. Nem vonjuk kétségbe, hogy a kis falusi és hegyvidéki iskolákban a tanítók sokszor rendkívül nehéz körülmények között végzik az oktató-nevelő munkát, az elért eredmények gyakran mégis hátrányosak a tanulókra nézve. Ehhez sorolható még az a panasz is, hogy a vidéki iskolákból érkező növendékeknél sokszor nincs meg az érdemjegy tudásbeli fedezete. A színvonalemelés igénye tehát ezekre is vonatkozik, s legfőbb sürgetője, hogy az élet minden területén megállják a helyüket. HA A SZAKMUNKÁS-KÉRDÉS problémáit a magyar nemzetiségű lakosság szempontjából elemezzük, itt csak szaporodnak a kérdőjelek. A szakmai képzettséggel kapcsolatos követelményeknél természetesen differenciálni kell a különböző korosztályok között. Nehezebb azonban magyarázatot találni arra, mi az oka, hogy az iskolából kikerülő fiatalok közül viszonylag jóval kevesebb a tanoncviszonyba jelentkezők száma, mint más iskolákon. Nemcsak a fiataloknál, de a harminc-harmincöt éveseknél is túlhaladottnak kell ma már mondani azt a magatartást, mely beéri a segédmunkás szerepkörrel. Akad még sajnos olyan nézet, miszerint továbbtanulni csak azok akarnak, akiknek nem fűlik a foguk a fizikai munkához. Ezt az elavult álláspontot egyre sürgetőbben a másik felfogás kívánja felváltani: a szocialista társadalomban egyre kevésbé lesz elég a tegnapi tudás vagy a rutinmunka. A szakember-képzés érdekében azonban — érzésünk szerint — tőbb súlyt kellene helyezni a lehetőségek biztosítására is. Gondolunk itt azokra a népgazdaságilag is fontos szakmákra, ahol a tömeges Jelentkezés a szakmunkásképzős anyanyelvi oktatásának lehetőségeire is módot ad. E téren bármily kedvezőek is a rendelkezések, a konkrét szervező munkában gyakori a szubjektivizmus, s az ösztönösség, mely végső soron a magyar tannyelvű tanonciskolák hálózata kiépítettségének lazaságából ís ered. Az alapiskoláknál már sikerült felszámolni az elmúlt éveknek azt a káros gyakorlatát, mely az oktatómunka fő mércéjét a nyelvtanulásban látta. A mostani gyakorlat érvényesítése — tárgyi tudás ég nyelvi felkészültség! — a szakmunkás-képzés terén is több eredménnyel kecsegtethetne. Ezt nemcsak a tanonciskolák, de az üzemi szaktanoncintézetek ls érvényesíthetnék. Ily módon nem fordulhatna elő aztán olyan eset, hogy a hiányos nyelvismeret miatt — ahogy azt az érsekújvári Elektrosvitben hallottuk — sokszor már a felvételi vizsgán kiesnek a jelentkezők. Igaz az is, hogy a hiányos nyelvismeretnek sem volna szabad előfordulnia! PERSZE, NEM HUNYHATUNK ugyanakkor szemet a nyelvtudásban tapasztalható — sokszor alapvető — fogyatékosságok előtt sem, mely nem egyszer az érvényesülés akadálya. A tapasztalat ugyan azt mutatja, hogy a nyelvi nehézségekkel küzdő diák, éppen megalapozott tárgyi tudása alapján néhány hónap leforgása alatt képes pótolni e hiányosságokat. J. Gažo mérnök, a bratislavai Dimitrov-üzem szaktanoncintézetének vezetője szerint „A második, harmadik évben nincs különösebb eltérés a szlovák és a magyar tanulók tanulmányi színvonala között. A nehezén fél év leforgása alatt átesnek". Igenám, csakhogy ezekben az esetekben az alapvető kifejezőkészség sem hiányzik. S ezt — sajnos — nem minden esetben mondhatjuk el. Éppen azért sürgetően szükséges, hogy a kilencéves alapiskolákon az igényesebb nyelvtanítással is közelebb hozzák a sokoldalú érvényesülés lehetőségeit. Ily módon az „átállással" járó nehézségek is lényegesen csökkennének. A szakkifejezések elsajítása a jól felkészült diák számára ugyanis mindössze néhány hét-hónap „befutási időt" igényel. S ez a többletmunka, a jól megalapozott tudástartalom alapján, nemcsak vállalható, de az érvényesülés szempontjából is hasznos. (A termelés alapjai keretében az egyes szakkifejezések elsajátítására részben már az alapiskolákban úgyis sor került!) Az érvényesülés, s az alaposabb szaktudás érdekében azonban szervezési szempontból is jobban körül kellene határolni azokat a szakterületeket, (és tanonciskolákat) ahol az anyanyelvi oktatásnak létjogosultsága volna. Ily módon nemcsak a szakmai felkészültség, hanem a nyelvi készség kialakítása és elmélyítése szempontjából is maradandóbb eredmények tanúi lehetnénk, s a szakoktatással nem szűkülnének, hanem szélesednének az érvényesülés lehetőségei. Ugyanakkor pedig a nyelv tanulása nem menne a szakma tanulásának rovására. Az állami szerveknek — ahogy Koucký elvtárs beszámolójában olvastuk — minden lehetőségük megvan arra, — az összes tanonciskolák esetében, hogy „ellenőrizzék a tanoncok felkészülésének színvonalát, és újból igazolják a felszabadító levél érvényességét". Szervezési szempontból — mivel a meglevő magyar tannyelvű tanonciskolák: Somorja, Komárom, Királyhelmec, valamint a fiileki Kovosmalt és a komáromi Hajógyár szaktanoncintézete teljes mértékben nem ölelheti fel a tanoncképzés minden ágazatát. — kivételt képeznek a

z országos jellegű tanonciskolák —, s ugyanakkor a földrajzi körülmények sem mellőzhetők, Indokolt volna mind a tanonciskolák, mind a szaktanintézetek lehetőségeit felülvizsgálni, s a meglevő iskolák mellett, az egyes tájak szerint — tömeges jelentkezés esetén — megteremteni a különböző szakmák anyanyelvi tanításának a feltételeit. A népgazdaság érdekei figyelembe vételével talán előnyösen segíthetné a szakoktatás ügyét a ciklikus (vagy Internátus!) formák érvényesítése. (Pl. Kálna, vagy Alsószalánc.) AZ ISKOLAI ÉS KULTURÁLIS ÜGYI MINISZTÉRIUM rendelkezései erre módot adnak, az igények realizálása azonban az egyes tanonciskolákban, vagy az üzemek szaktanintézeteiben sokszor háttérbe szorul. A komáromi tanonciskolában például az egyes közszolgáltatási szakok (elárusító, borbély), vagy az autószerelő szakma anyanyelvi oktatását állítólag az üzemek ellenezték. Példaként a Zdrojt és a CSAD javítóvállalatát említették. A konfrontálás viszont arról győzött meg bennünket, hogy például a Zdroj soha ilyen feltételt nem adott. (S tegyük hozzá: nem is adhat.) Egyedüli feltétele: Jó szakembereket neveljen az iskola, olyanokat, akik nyelvi nehézségek nélkül bárhol érvényesülhetnek. (A nyelvismerethez, éppen az élénkülő turista-forgalom miatt más idegen nyelvek Ismeretét ls hozzásorolnánk! E téren ugyanis Dél-Szlovákiában komoly hiányosságok tapasztalhatók.] S bár az említett iskolában a diákok 75—80 százaléka magyar nemzetiségű, s tanító-káderokban sincs hiány, a lehetőségek ilyen irányú biztosítása késedelmet szenved. Hasonló Igényeket tapasztalhattunk Galántán — Teplický Ján, a JNB iskolaügyl osztályának vezetője szerint egyes szakmákban kívánatos volna párhuzamos osztályokat nyitni —, Léván pedig a járási építkezési vállalat és a Vendéglátóipar kifejezetten kérte ezt a megoldást. Az érsekújvári Elektrosvltben, valamint a bratislavai Dimitrov Vegyi Művekben a szülők ilyen irányú kérésével korábban ugyancsak találkoztak. ÖRVENDETES TÉNY, hogy Dél-Szlovákia tanonciskoláit járva ma már aligha beszélhetünk hátrányokról, mellőzésről. Jó néhány helyen (Galánta, Léva, Losonc) korszerűen felszerelt, többmilliós költséggel épült új iskolák fogadják a látogatót. Ez arról is meggyőz, hogy ezeken a helyeken és másutt is a helyszűke hovatovább nem áll az Ilyen Irányú lehetőségek kiaknázásának útjába. A megnyilvánuló igények alapján az illetékes szerveken múlik csupán, hogy az érvényben levő rendelkezéseket mennyiben váltják valóra. A több helyütt felmerülő szakkáder-ellátottság (oktatók) a legtöbb esetben csupán szervezési kérdés. Viszont komoly gondot jelent a tankönyvek hiánya. A Tankönyvkiadó rugalmassága révén — esetleg a magyarországi tankönyvek felhasználásával — azonban ez sem megoldhatatlan. Az SZNT ískolaügyi szakosztálya Ilyen megbízatást — tudomásunk szerint — adott is, a Tankönyvkiadó eddig azonban adós maradt a megnyugtató válasszal. A szakmunkásképzés fontosságáról szólva ezek mellett a kérdések mellett sem mehetünk el sző nélkül. Feltehetően nem a kérdéskomplexum aprópénzre váltásai ezek, vagy a probléma látószögének szűkítése, inkább a meglevő, s az élet által felvetett kérdések megoldásalt segítő szándék megnyilatkozásai. Persze, a szándék, még a legjobb is! — önmagában véve kevés. Az élet nem a szándékokat, hanem a tetteket nézi, azokat sürgeti. Az ÜJ IRÁNYÍTÁSI RENDSZER, mely gazdasági életünk törvénye, a munkavégzési minőségi javításaira törekszik, s a rejtett tartalékokat keresi. Ilyen rejtett tartalékaink a szakmunkásképzés területein is akadnak. Fontos volna, hogy üzemeinkben — vagy a szakiskolákon — ne a jóindulattól, vagy annak hiányától függjön a tanulni-művelődnl vágyó törekvéseinek realizálása, hanem minél szélesebb méretekben érvényesüljön az ekonómial gondolkodással együttjáró szakmai igényesség, a szaktudás elmélyítésének és korszerűsítésének igénye, s ezek kapcsén az új, leendő szakemberek nevelésének önzetlen segítése. A tervezésnek nemcsak az anyagi termelésre kellene megkülönböztetett figyelmet fordítani, hanem a termelésben döntő szerepet játszó emberi problémák, különféle sajátságok módszeres és tudományos alapokon nyugvó elemzésére, feltárására ls. A munka színvonalát ugyanis nemcsak „fent" kell javítani, hanem a végrehajtás legalsóbb láncszemeiben is. A MŰVELŐDÉS ÜGYE társadalmunkban közügy. Így a politikai és szakmai fejlődés iránti felelősség ís az. Arra kell tehát az élet minden szakaszén törekedni, hogy a művelődni kívánók — köztük elsősorban a fiatalok — hátrányok nélkül, ismeretekkel felvértezve készülhessenek az életre, egész emberként vehessenek részt a szocialista rend építésének igényes feladataiban, segítve céljaink, ideáljaink megvalósulását. E téren kilencéves alapiskoláink éppúgy, mint a tanonciskolák, vagy szakiskolák feltehetően nem mondták még ki az utolsó szót, a közös célok segítéséhez pedig obulusainkkal mindannyian hozzájárulhatunk. SKALINA KATALIN f ÓNOD ZOLTÁN JÓZSEF ATTILA: áldatok kitud, uityatammaJt Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel: búzaföldekkel, fellegekkel. Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás, düledék-árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom. Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, istennek tégedet felellek. Hajnalban nyújtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelemes szívére borítja. FRANTIŠEK NECHVÁTAL: JSfjéhcuuf, bzál WÖngyuvuíg, » * Melletted áll, történjen bármi, ő tanít evezőkkel bánni, hogy egykor majd révbe evezz, utadat virágokkal hinti, ha bajban vagy, nem kell őt hívni, rád mindig napfényt permetez. Akár nevetsz, akár sírhatnál, ott van ő mindig oldaladnál, tudja sebedre mily ír kell; mije van, siet megosztani, szeretetének sugarai űzik a fagyot tőled el. Édesanyád - fiatol rég volt a fáradságtól néha félholt, mikor még varr reád este; míg főz, addig is reád gondol, elfogy lassanként a sok gondtól, te vagy élete értelme. Felserdültél - az idő rohan az ő keze még kitartóan simogat téged, erőt ád; anyád ő és ezért megérzi távolról is ha szíved vérzik, s vigasztalni siet hozzád. Édesanyádnak köszönheted, ha nem hánykolódik életed haragos habok sodrában. Anyám, ma rossz nagy fiad neked néhány szál gyöngyvirágot szedett, fogadd őt szerény csokrával. Fügedi Elek fordítása m^ M i '•k - ... 1 äToulouse-Lautrec: Asszony a mosdónál (színes litográfia) 1965. március 8. * (Jj SZÖ 9