Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-06 / 64. szám, szombat

ELMÉLYÜLTEBBEN FEBRUÄR DEREKÁN minden évben kiosztják Budapesten a filmkritikusok díjait az előző évben bemutatott legjobb magyar filmeknek. Az idén a Nehéz emberek című interjú-film kapta a legjobb film díját. 1 Úgy tűnik, a magyar filmgyártás 1964-ben. jelentősen fejlődött, összképe egységesebb s ugyanakkor színesebb is, mint korábban volt. Nem jelenti ez azt, hogy ne lettek volna kudarcok is: az esztendő húsz bemutatott új magyar filmje között volt például Az aranyjej is, koprodukció, amellyel egyáltalában nem dicsekedhetünk s amelynek nyomán sokan azt javasolják; az eddigi típusú közös filmek helyett másféle művészeti együttműködésre volna szükség. Nemrég Keleti Márton filmrendezővel beszélgettem s eközben szó került a szocialista országok filmművészeti együttműködésére is. Elmondta, hogy pár évvel ezelőtt már tanácskozások is kezdődtek újféle együttműködésről, hogy milyen jó is lenne vendégrendezőket hívni egymáshoz, színészeket vendégszereplésre szerződtetni. Valóban, ez a fajta közös munka kihasználatlan még országainkban, holott sok haszna lehetne. A nyáron, épp Karlovy Varyban, arról beszélgettem a Sodrásban kitüntetett rendezőjével, hogy gyakran micsoda nagy problémát jelent egy-egy szerepre éppen megfelelő színészt találni. Gaál István, aki megelőzően hosszabb tanulmányidőt töltött Olaszországban, az ottani gyakorlatot említette, hogy ha szükséges, más országból szerződtetnek színészt a szerepre, s hozzátette: milyen okos dolog volna, ha ezt mi is megvalósíthatnók, s mondjuk egy magyar filmhez, ha így adódik, Csehszlovákiából vagy az NDKból szerződtethetnénk színészt. Keleti Márton is ilyesféle együttműködésre gondolt, de másra is: a filmstúdiók kihasználtságát is fokozni lehetne, ha megfelelő terv szerint és szükség esetén egymás stúdióiban is forgathatnánk egy-egy filmet. Mindezt most a sikertelen koprodukciónk juttatta eszembe, s abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy egy sikeres filmre is utalhatok, amely nem kismértékben épp egy kitűnő szovjet vendégszínész játékának köszönheti a sikerét - ez a film azonban már idei, 1965-ös film, az Így jöttem, ezért később szeretnék róla szólni. Előbb még a tavalyi filmtermés mérlegét figyeljük. A sikeresebb filmek is sok érdekes tanulsággal szolgálnak. Itt van mindjárt a filmkritikusok fődíjával kitüntetett Nehéz emberek ls. Interjúfilm, vagyis a cinéma vérité szoros értelmezésével készült film. A rendező elöljáróban arra kért a nézőt: ne tekintse úgy a filmet, mint ami a felemlített találmányokról szól, azokat akarja népszerűsíteni, azok érdekében száll síkra. A film megtekintése közben egyre világosabb, hogy a rendező valóban nem ezekre a találmányokra, nem is a feltalálókra akarta Irányítani a fénysugarat: mélyebbre, messzebbre, a háttérbe is. A Nehéz emberek mai életünk fontos konfliktusaival foglalkozik, nevezetesen azt figyeli, hogyan bontakozhat ki az alkotó agilitás és mi gátolja kibontakozását. A íilm érdekes összehasonlításra is alkalmat ad, hiszen lényegében ugyanerről a témáról pár évvel ezelőtt játékfilm is készült nálunk, sőt: a Nehéz emberek című interjúfilm egyik részlete ugyanarról a csőkutas öntözési rendszerről szól, mint ami annakidején a Megszállottak cselekményének homlokterében ls állott. Természetesen a két filmtípus között alapvető különbségek vannak és a Nehéz emberek sikeréből korántsem szabad olyan következtetésre jutni, hogy az interjúfilm műfaja eleve jobb a játékfilmnél. Ilyen értelemben a Nehéz emberek egyedi mű, hiba lenne most sorozatban utánozni, annál is inkább, mert maga a műfaj, az interjúfilm, sokkal inkább televíziós műfa], semmint a filmművészet hoszszúéletű műfaja. Nem is ilyen értelemben kell a két filmet egybevetnünk. A feldolgozás, a szemlélet módja az, amire nézve érdekes tapasztalatokat adott a két, lényegében azonos témájú film. A Megszállottak is, a Nehéz emberek is voltaképpen a pozitív hősöket vette szemügyre, azokat, akik az új, jobb, eredményesebb módszerekért harcolnak. Az első különbség mindjárt az, hogy a Megszállottak a küzdelmet eredményesnek mondja, de a jó véghez deus ex machina vezet, meglepetésszerűen megjelenik egy képviselő és végül mindent rendbe hoz. A Megszállottak a happy end ellenére is kielégületlenül hagy, míg a Nehéz emberek, bár a küzdelmet nem zárja le, kétségtelenA magyar filmművészet 19B4-65-ben né teszi, hol áll az igazság s mi a fejlődés nyilvánvaló útja. A másik döntő különbség a két film között, hogy a Nehéz emberek — bár kritikusai közül többen is felrótták ezt — a negatív hősöket, vagyis a felelősöket nem állítja ugyan a kamera elé, de annál Inkább pellengérre: ha testi arcuk nem is Jelenik tneg a képen, arculatuk teljes pontossággal felismerhető (így a sok egyedi jelenség a léáyeg színvonalán ábrázolva látható) — míg a Megszállottak szerephez juttatja ugyan a negatív hősöket, de reális Jellemzésük helyett vázlatos sémákkal karakterizálja őket Vagyis a Nehéz emberekkel ellentétben nem következetes, megtorpan félúton. Ez a hiba az 1964-es filmtermés egyik-másikára is elmondható. Az Új Gilgames, az Igen, a Négy lány egy udvarban, a Már nem olyan időket élünk s a Másfél millió Is érdekes, fontos, szép és Jó témákat választott tárgyául, a legtöbb esetben a felvetett kérdésekre adott felelet ellen semmiféle tartalmi kifogást nem tehetünk — maga a film mégis elégedetlenül hagyja a nézőt. Miért? A következetlenség miatt. Másképp mondva: a megfelelő, meggyőző érvelés hiányában. Sok részlet, a filmek legtöbbjében a modern, feltűnően szép fényképezés, vagy a film ritmusának, szerkezetének formai bravúrossága gyönyörködtet ugyan, a figyelem ívét magasra vonja — egészében azonban baj van az érveléssel, a Jő megoldások csak eltakarják és ideig-óráig feledtetik az alap-, vető hibát. Ennek kapcsán tehetjük szóvá azt Is, hogy sok filmünk adós marad a téma lélektani hátterének gondos és alapos feldolgozásával. A cselekmény csomópontjait közli velünk, a felszínt mutatja meg, ahogyan a dolgok az életben lezajlanak, de elmulasztja az ennél sokkal érdekesebbet, annak feltárását, hogy milyen emberi-társadaU mi-egyéni-hagyományos-Jellembeli rugók okozzák a bemutatott fejlemér nyeket. A korszerű művészet egyébként is érthetően fordul az események felső rajzolata, másképp szólva: lélektani vetülete felé. Korunkban ez érthető: a szocialista-realista filmművészet számára nemcsak azért, mert hiszen a realista filmművészetek az emberi-társadalmi problémák legjavát kielégítően feltérképezték már és az előző korokban a felszín részletes felmérése is megtörtént már, vagyis az érdeklődés befelé fordul, a vizsgálódás elmélyül, a művészi ábrázolás mindinkább a lélektan felé tolódik — hanem azért is, mert a szocializmusban a problémák, a konfliktusok bensőségesebben jelentkeznek, a tudatban. Ez a befelé fordulás azonban, sajnos, a szocialista filmművészetben még nem Jelentkezik elég átütő erővel, eléggé elterjedten. A művészet egyébként is legjobban teszi, ha elsősorban magára az emberre figyel, az ember belső emócióit nyomozza, a gondolati-érzelmi-cselekvő megnyilvánulások bensejét, lélektani motivációját méri fel: ez igazán művészi feladat, ez a művészet olyan sajátossága, amellyel haladó kötelezettségét is jól teljesíti. Ez a lélektani vizsgálódás Jellemző néhány idei magyar filmre. Elsősorban Fábri Zoltán új filmjét sorolhatjuk Ide, a Húsz Órát, amelyet Sánta Ferenc nagysikerű regénye alapján készített. A film csak tavasszal kerül a közönség elé, de azt már most is tudjuk róla, hogy Fábri, európai hírű és tekintélyű kiváló rendezőnk a cselekményt lélektani vetületében bontotta ki, a bensőséges ábrázolásmód felé haladt tovább. Fábri egyébként filmjeiben általában az embertelenség vizsgálatára vállalkozik: a háború ellen küzd, az elnyomás, a maradiság ellen, ember emberrel szembeállító mindenféle embertelenség ellen. Másképp úgy ls mondhatnók: Fábri témája a humanitás. ŰJabb filmjeiben a hangsúly kétségkívül ebben az irányban tolódott el, mert bensőségesebben vizsgálódik, mélyebben keresi a lényeget. Legutóbbi filmjében, a munkásmozgalmi témájú televízió filmsorozatban, a Vízivárosi nyárban is ezt tette. A Húsz óra modern, szűkszavú, riportszerfi regényből készült. Mozaikdarabkákat illeszt egymás mellé a film is, akárcsak a regény. A film négy idősíkot variál, a néző asszociációs képességét erősen igénybe veszi. E — Jó értelemben — szemfényvesztő játék alatt az indulatok örvénye tárul fel, olyan folyamatok, amelyek a történelem nagy éveiben embereket téptek le egymás mellől vagy állítottak egymás mellé, amelyek némelyeket majdnem gyilkossá tettek, másokat bölccsé, esetleg közönyössé. Fábri épp azt kutatja: ki — hogyan lett az évek során ilyenné vagy olyanná, micsoda események, hatások, jellemvonások vezették életét ilyen vagy olyan irányba. Érthető, hogy az új Fábri-filmet hatalmas érdeklődés előzi meg. Hasonló szándékok érezhetők az Idén már bemutatott új magyar filmek némelyikén is. Az első idei film — érthetően — az idei felszabadulási évfordulóval kapcsolatos témájú. Az Így Jöttem két fiatalember gondolatgazdag története. Egyikük egy magyar diákgyerek, aki 1945 koratavaszán kicsit céltalanul, kicsit értetlenül, múlt gondolatvilággal terhelten, az új életre kíváncsian bolyong valahol a Dunántúl s eközben egy szovjet egységhez vetődik, ott a pusztán élő magányos szovjet kiskatona mellé küldik segítőül. Ez a másik főszereplő: egy egyszerű szovjet kiskatona, akit korábbi sebesülése miatt, lábadozása idejére, egészségét kímélendő, a katonakórház tejellátását biztosító gulya pusztai őrzésével bíznak meg. Jancsó Miklós szép filmje a két fiatalember megbarátkozásának belső folyamatát ábrázolja, finom lélektani megfigyelésekkel, olykor jelképi erejű motívumokkal. A film sikerének — bevezetőben erre céloztam — egyik Jeles eredője a szovjet vendégszínész, Szergej Nytkonyenko remek játéka. A fiatal színész kedvesen, őszintén, könnyed humorral játssza szerepét és rendkívül rokonszenvesen eleveníti meg a tragikus sorsú katonát. A történet szomorú vége felemelő is egyben, mint az igazi tragédiáké, egyben pedig jelképesen utal arra, hogy Magyarország felszabadulásáért, az emberek új, szabad jellemének létrejöttéért, a két nép őszinte barátságáért sok fiatal szovjet katona áldozta életét. Ezt a gondolati mondanivalót Jancsó Miklós korszerű szerkezetben, erős hatással közli velünk, szép kidolgozásban, elmélyülten. Érdekes film az ugyancsak fiatal — alig huszonöt esztendős — Szabó István első nagyjátékfilmje, az Álmodozások kora. Szabó főiskolás korában olyan nemzetközi sikerű rövidfilmeket készített, mint a lírai Te és a megrázóan háborúellenes Variációk egy témára. Első nagyfilmje kétségkívül magán viseli az elsőfilmek jó és rossz vonásait: utóbbiként könyvelhetjük el zsúfoltságát, előbbiként friss, újszerű hangját, szinte kegyetlenül nyers őszinteségét. Az Álmodozások kora a mai fiatalság önarcképe. Á lazán egymáshoz kapcsolódó jeleneteket egy fiatal szerelmespár története fogja össze, de a filmnek számos más főhőse is van, remekül jellemzett és megelevenített emberek. Befejezésül szeretnék röviden hírt adni néhány készülő filmről, amelyek remélhetően folytatják majd a tavaly megkezdett, az időn ls megfigyelhető jóirányű fejlődést. Hintsch György — aki a tv és a filmgyár közös produkciójában készült Rab Rábyval, az ismert Jókai-regény modern változatával mutatkozott be rendezőként, nemrég — Németh Lászió Iszony című regényének filmre-dolgozásával foglalkozik. Szinetár Miklós, a Televízió főrendezője a Háry Jánost viszi filmre. Keleti Márton befejezte felszabadulási filmjét, amely az eddigiektől eltérően önlrőnlkus ízeket ls Ígér. Címe: A tizedes meg a többiek, a filmet Dobozy Imre írta, a címszereplő: Slnkovíts Imre. Elkészült Várkonyt Zoltán rendezésében Jókai regényének, A kőszívű ember fialnak színes filmváltozata. Paraszti témát dolgoz fel KÓsa Ferenc Tízezer nap címmel. Révész György mai témájú vígjátékot forgat Kállai István forgatókönyvéből Nem címmel. Mai fiatalokról szól Bacsó Péter filmje is, a Szerelmes biciklisták. Szász Péter modern szatírát forgat Dobd vissza naranccsal címmel. Reméljük, jövő ilyenkor a filmkritikusoknak azért lesz nehéz dolguk a filmkritikusok díjának megítélésekor, mert olyan sok jó film között kell válogatniuk, hogy kevesellni fogják a díjakat... ZAY LÁSZLÓ HUMOR • HUMOR HUMOR KELLÉR DEZSŐ: Kül önös történet (EGY FÉRJ MONOLÓGJA) LJuszonöt évvel ezelőtt, egy bá' ' gyadt, őszi napon, mikor hazamentem a hivatalból, a feleségem még nem volt otthon. A dolognak nem tulajdonítottam jelentőséget. Máskor is megesett, hogy előzetes bejelentés nélkül elment valahová — szabónőhöz, fodrászhoz, vagy egy kts traccsra valamelyik barátnőjéhez. Megtehette, miként én is azt tettem, amit akartam. Nem féltékenykedtünk egymásra, mind a ketten szabadon rendelkeztünk az időnkkel, és úgy osztottuk be, ahogy éppen jólesett. Tehát azon az emlékezetes, huszonöt év előtti, őszi napon sem éreztem szorongást szeretett hitvesem távolléte miatt. Mi okom lett volna a gyanakvásra? Reggel, mikor elváltunk, éppen a spájzban rendezte békésen a befőttjeinket, és csak annytt mondott, hogy birsalmából elkelne még egy-két üveggel. Aztán melegen elbúcsúzott tőlem, szokás szerint Jobbról is, balról is megcsókolt, majd a konyhaajtó mögül egészen addig integetett utánam, amíg eltűntem a lépcsőház kacskaringójában. Mindez olyan megnyugtató volt, hogy nem is gondoltam arra, ami bekövetkezett. Különben is házaséletünk harmóniája kizárt minden olyan feltevést, ami hasonló helyzetben más férj agyában okvetlenül felrémlett volna. Leültem egy fotelba és vártam, hogy hazajöjjön. Es ahogy most visszagondolok, határozottan állíthatom, hogy nem voltam ideges. Ha idegességről egyáltalán beszélni is lehet, csak két hét múltán éreztem valamit, amit úgy fejezhetnék ki, hogy tudja Isten, kezdett az ügy nem tetszeni nekem. De a lelkem mélyén még akkor se vádoltam. Ö nem, hűségében mákszemnyit se kételkedtem, inkább valami balesettől féltem. De attól ls csak addig, amíg fel nem hívtam a mentőket, és meg nem győződtem róla, hogy nem történt semmilyen bejelentés. Csak türelem, bíztattam magam, haza fog jönni... Nekem lett igazam. Hazajött. Éppen ma, pontosan huszonöt éo után... Közben azonban történt egy és más. Rejtélyes eltűnése után, tálán három hónapra rá, találkoztam vele a körúton. Szembejött velem egy férfi társaságában, akit rögtön felismertem. Aladár volt, egyik kollégám, akiről feleségem több ízben kijelentette, hogy ha ő lenne az egyetlen férfi a világon, neki még akkor se kellene. Karöltve jöttek, egymáshoz simulva, szerelmesen. Először arra gondoltam, hogy elébük állok és magyarázatot kérek. Szerencsére azonban tudtam uralkodni magamon, nem okoztam botrányt. De azért a tekintetemből kiolvashatta a véleményemet. Érdekes, meg se rezzent, nem kapta el a fejét, sőt úgy nézett rám, olyan önérzetesen és magabiztosan, mint akinek a lelkiismeretét nem terheli semmilyen sötét folt. Es volt a nézésében valami sértődöttség, csak egy mártír néz ilyen bánatosan, aktt a világ félreismer, akit senki nem ért meg. Nem töprengtem, nem keresgéltem e furcsa viselkedés rugóját, megnyugodtam a történtekben. A csalódást elkönyveltem, és igyekeztem felejtent, ami az idő múlásával sikerült is. Csak néha szakadt fel a seb, amikor az ismerősök kárörömmel újságolták, hogy itt vagy ott látták a feleségemet Aladárral. Megtudtam, hogy összeköltöztek. Legyenek boldogok, gondoltam magamban, hiszen az ügyet már végképp lezártam, a hölgy teljesen idegen volt számomra. Még az a hír se kavart fel túlságosan, hogy gyereket szült Aladárnak, kislányt, aktt Ibolyának kereszteltek. Aztán repültek az évek, és egyre ritkábban hallottam róluk. Vidékre költöztek, ott nevelték fel gyermeküket. Nemrégen olvastam egy házassági hírt: Ibolya férjhez ment. Akkor — de csak egy röpke pillanatra — még egyszer elém varázsolódott a hűtlen asszony arca, hogy aztán végképp eltűnjön az emlékek pincéjében .. s Es ma este, mikor hazatértem a hivatalból, a spájz felől furcsa neszt hallottam. Azt hittem, betörő jár a lakásomban, odarohantam ésj majd kővé váltam .., A spájzban a feleségem rendezte a befőtteket. Ugyanúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, elválásunk napján. A látvány úgy hatott rám, mint mikor a moziban elszakad a film, egy kis időre minden elsötétül, aztán a mese folytatódik ott, ahol abbamaradt. — Te Itt? — kérdeztem megdöbbenten. Hamiskás mosollyal válaszolt: — Te csacsi! Hát én csak féltékennyé akartaiák tenni. SZÜLÉSZETI KLINIKÁN: — Ki cserélne velem? Egy fiúért két lányt adok. JVtyetwnüaetéA, Azért a pénzért: EGY KORSÓ SÖRT! Vannak, akik úgy gondolják, hogy anyanyelvüket csak nem kell tanulni. Petiig bizony kell azt Is, ha világosan és szépen akarunk beszélni, írni. Természetesen, hogy meg kell tanulnunk az új fogalmak új nevét, de nem árt, ha fölelevenítjük a fontosabb, elfelejtett szavakat, kifejezéseket ls. Gyerekkoromban vasárnap délután olykor azt mondta apám „Eredj el, fiam, egy korsó sörirt." — Mostanában ezt a kifejezést már nem hallottam szülővárosomban, Rimaszombatban, s mikor jómagam így rendeltem, a pincér ilyenformán nyugtázta: „Igen, egy nagy puliár" (vagy pedig: „egy nagy sör..."), mármint az Idősebbje, mert a fiatalok talán nem ls Igen értették. Mikor pedig egy poiiár sört kértem, visszakérdeztek: „Kis pohár vagy nagy pohár?" A dolog magyarázata egyszerű: a megfelelő szlovák (és -cseh) kifejezések hatására honosodott meg nálunk a nagy pohár sör avagy nagy sör a korsó helyett, illetőleg a kis pohár vagy kis sör a pohár helyett. Hát aztán — mondhatná erre valaki — ezek is érthető és magyar kifejezések. Mi lesz mármost a nyelvművelő álláspontja, ha már nemcsak a sört akarja ízlelgetni, hanem a szavakat ls körülötte? Valő igaz, ezek a formák ls megteszik' a szolgálatukat nálunk. Méghozzá más hasonló példákat ls említhetnénk, amelyek azóta szintén kiszorultak a beszédből. Az üzlet és bolt rokon értelmű alakpárok közül régebben az előbbi volt a hivatalos színezetű, az utőbbi pedig inkább csak a közbeszédben Járatos. Megfordult a kocka, s megfordult a cégtábla is. Magyarországon Ilyeneket olvashatunk: papírbolt, virágbolt, édességbolt stb. Az üzletnek alighanem bizonyos kellemetlen mellékízét érezhették („Az üzlet — üzleti"); a bolt mellett meg nyilván az is nyomott a latban, hogy rövid szó, ami nem ls elhanyagolandó szempont, ha meggondoljuk, hogy éppen elég rűfnyi hosszúságú szavunk van. Visszatérve a nagy sör-re, azt kívánjunk megjegyezni, hogy a köznyelvi alakok így hangzanak: korsó sör és pohár sör (az előbbi fél litert, az utóbbi három decit jelent). A Magyar Nyelv Értelmező Szótára ls ezt a példamondatot közli: „Kürsó vagy pohár tetszik?" A nagy pohár—kis pohár alakok nem mondanak mást vagy többet, tehát csak fölösleges kettősséget, szószaporítást és esetleg zavart okozhatnak. Hasonló vitás vagy vitatható kérdésekben mindig a legfejlettebb nyelvváltozat, az irodalmi nyelv és beszélt formája, a köznyelv a mértékadó. Erről jut eszembe, már azt is hallottam, hogy „fekete sört kérek". Ez helyes a szlovákban, de nem helyes a magyarban. Csak a barna. Rimaszombatban nincs korsó sör... Node mit szólnak ahhoz, hogy Pesten meg nincs borbély? Borotválkozni és nyiratkozni azért lehet — a férfi fodrásznál. Az olvasó most talán csodálkozni fog: helyesebbnek vagy — mondjuk i— célszerűbbnek tartjuk a mi borbély cégtáblánkat (nálunk ugyanis ez a forma szerepel, ahol kétnyelvű felírások vannak). A pesti férfi fodrászok vagy az ő névadóik nyilván előkelőbbnek vélik így, mi viszont csak terjengősnek és a tetejébe még monoton hangzásúnak is. Arany és Babits verseiben szeretjük az alliterációt, de az efféle prózai alkotóban kevésbé. Arról nem is beszélve, li ,y a jó borbély minden Igényt kielégít. BREDÁR GYULA Ül SZO 10 * 1965. március 6.