Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-26 / 84. szám, péntek

Az ifjúság saját képmásunk Milyen 1* tulajdonképpen a mai ifjúság? Jő, közepei át rossz. Ezzel a három érdemjeggyel lehetne őket „egyszerűen" osztályozni. A kérdés lényege azonban az, hogy mennyi a jé, mennyi a rossz ét a közepes, illetve a hajlítható és nevelhető fiatal. Semmi esetre sem tévedek, ha azt állítom, hogy ifjúságunk túlnyomó része jó, illetve irányitható. Minket kommunistákat azonban az a néhány rossz sem hagyhat nyugton. Fejlődő szocialista társadalmunknak minden fiatalra szüksége van, hisz ők a kommunista társadalom pillérei. £ppen ezért szükséges, hogy valamennyiüket kiegyensúlyozott, erős akaratú emberekké neveljük. Sokan kategorikusan kijelentik, hogy ez nem megy; „selejt" volt és lesz ls. Ez szerintem nem fedi a valóságot. Nem fedheti, mert egyetlen gyerek sem születik rossznak. Esetleg élénkebb, illetve a biológiai öröklődés alapján gyorsabb felfogású, mint a másik. Gondolatban tekintsünk vissza gyermekkorunkra. Hány foglalkozás, mesterség és pálya vonzott bennünket. A kamaszkorban ki nem akart volna színész, tudós és legyőzhetetlen hős lenni? Ezt természetesnek tartjuk, azonban kevesen vesszük figyelembe, hogy a gyerek éppen ama pálya és személy iránt vonzódik, amelyet 111. akit közeli ismerőseinek példája előtte vonzóvá tett. Ebből az következik, hogy nevelésünk és nevelődésünk túlnyomórészt attól függ, hogy milyen életformákat teremtünk magunk körül, hogy az egyes életformák, az elképzelt hősök és pályák taszítanak-e, vagy vonzanak. Ezért mielőtt az ifjúság viselkedésén valami kivetnivalót keresünk, először elemezzük az adott kor életformáit, saját munkánkat, cselekedeteinket. Az Ifjúság értékelésekor nem szabad szem elől tévesztenünk a külföldi életformákat, melyek ha nem is közvetlenül, de közvetve hatással vannak a fiatalokra. Gondolok itt főleg a nyugati életforma külsőségeire, melyet Ifjúságunk sok esetben a modernség fogalmával téveszt össze. Ebben a tévedésükben számtalanszor „megerősítik" fiataljainkat újságjaink, képeslapjaink és nem ritkán a behozott filmek és zeneszámok. Sokan vannak olyanok, akik éppen az említett filmek és képek hatására úgy vélik, a nyegle magatartás, a kirívó öltözködés és az „erkölcsi szabadság" hozzátartozik a modern életformához. Számos esetben észrevettem már, hogy a jó és szorgalmas fiatalok ls örömmel utánozzák azt, amit

: újságjaink jószándékkal ellenpropagáclóként mutatnak be. A fiatalság olyan, mint a nádszál: oda hajlik, ahová a szél fúj, ahová hajlítjuk. Nem azt akarjuk, hogy fiatalságunk Mátyás király uralkodása idejéből vegyen példát az öltözködésben, a táncban és erkölcsben. Dehogy, sőt, egyenesen rossznak tartunk minden olyan pedagógust, vagy nem pedagógust, aki kivetni valót talál a piros zoknin, a modern, de ízléses öltözetben, esetleg a rövid hajviseletben. Szerintem megvetést érdemelnek azok is, akik a fiatalokat azért tartják cinikusnak, mert egy Idősebbnek, esetleg felettesüknek is meg merik mondani az igazat, rámutatnak az elkövetett hibákra. Egyenesen bűnnek tartom egyes funkcionáriusok basáskodását, a még magasabb funkció hajhászását, és a szülők itt-ott meggondolatlanul elejtett véleményét társadalmunk bizonyos jelenségeiről. Éppen az utóbbinak „köszönhető", hogy Ifjúságunk irtózik némely foglalkozástól, a szervezeti életet nem is említve. Sokan — régi párttagok ls — azt állítják, hogy a CSISZ ma nem tölti be küldetését, mert hogy az ifjúság a gyűlésekre sem jár, s hogy a CSISZ által szervezett oktatások alacsony színvonalúak. Hát nem éppen az a hiba, hogy a CSISZ irányítását rosszul végezzük? Esetenként még mindig olyan munkamódszert használunk, mint IS évvel ezelőtt, sőt némely pártszervezet egyenesen a felszabadulás előtti harcos módszert várja a CSISZ-tőI. Tévedés ne essék, azok a régi harcos munkamódszerek akkor jók voltak, de a ma ifjúsága ezt már csak a történelemből ismeri. (Azokra a harcokra gondolok, melyeket a felszabadulás előtt vívtak a kapitalistákkal, a fasisztákkal.) Fiataljainkat nem fűzi közvetlen emlék a 20 év előtti eseményekhez, s ezért nem is tudják megérteni az általunk oly sokszor emlegetett harcokat. Legyünk őszinték és mondjuk meg, hogy helyenként pártgyűléseink s pártoktatásunk is kifogásolható. Vagy ebben nem kell példát mutatnunk? De igen. Legjobb lenne, ha először saját portánkon teremtenénk rendet. Törekedjünk arra, hogy az ifjúságnak nyújtott segítség meggondolt és helyes legyen. Ne könyvmolyszerű irányítást végezzünk az ifjúsági szervezetben, hanem dolgozzunk együtt velük. De egyre vigyázzunk: a fiatalok ne érezzék magukat figurának. Ugyanis némely CSISZ-szervezet agyon van irányítva. Ez főleg az iskolai CSISZ-szervezeteknél mutatkozik meg, ahol az ifjúság kezdeményezése — bár nem mindig a legjobb kezdeményezés ez — legtöbbször el van fojtva, vagyis a tantestület és az igazgató nélkül egy szót sem mernek szólni. Nem általánosltok, hiszen vannak jól működő iskolai CSISZ-szervezetek is, de az a benyomásom, hogy a szervezeti élet lé. haságát éppen az iskolákban oltjuk a fiatalokba, amikor megvonjuk tőlük az önállóságot. Az üzemi CSISZ-szervezet vezetőit is megkímélhetnénk az általános és sablonos jelentésadástól. Helyesebb lenne, ha a pártgyűléseken maguk a fiatal kommunisták számolnának be, akik részt vesznek (vagy részt kellene venniök) az ifjúsági szervezet irányításában, munkájában. Nincs rá semmi szükség, hogy papírmunkával nehezítsük a fiatalok életét, főleg akkor, ha a fiataloktól rossz néven vesszük még a jóindulatú bírálatot Is. Számos üzemben előfordult már, hogyha egy Ifjúmunkás bírálni merte igazgatóját, vagy más feljebbvalóját, úgy később megsínylette azt. Egy percre se feledjük el Lenin szavait: „A funkcionáriusok tekintélyét nem az ássa alá, aki hibáikat bírálja, hanem az, aki segít a hibák eltitkolásában". A fiatalok megismerése, bizalmuk megnyerése is nagyon szükséges. Nem elég egy-két embert megbízni a fiatalok irányításával. Ebbe a munkába minden kommunistának be kell kapcsolódnia. Helyi, üzemi és városi pártszervezeteinknek egyben arra is ügyelniük kellene, hogy a szorgalmas, jó munkát végző fiatalokat minden módon, erkölcsi és anyagi téren is segítsék. A fiatalokat ne csak bíztassuk a továbbtanulásra, hanem funkcióba is engedjük őket. Sokan — még a kommunisták között is — féltékeny és ellenséges szemmel nézik a fiatalok előretörését. Meg akarván állítani az idő kerekét, csökönyösen ragaszkodnak a funkciójukhoz. Legyen becsülete a tudásnak! A funkciók betöltésénél, s a munka jutalmazásnál tekintsünk a képzettségre is. A fiatalok körül becsületes, tiszta légkört kell teremtenünk. Ne a könynyelműséget, az üzemi, szövetkezeti közös vagyon herdálását, hanem Igazi szocialista nagyüzemi gazdálkodást lássanak környezetükben. Fiatalságunk zöme jó, sőt kitűnő. Csupán rajtunk — felnőtteken, kommunistákon — múlik, hogy megnyerjük őket a marxi—lenini eszméknek, a szocialista társadalom pilléreinek. Ezért mielőtt bírálnánk szocialista ifjúságunkat, vessünk egy röpke pillantást a tükörbe. Az üzemi pártszervezetek nem lehetnek közömbösek a fiatalok nyegle viselkedésével, de még kevésbé a fiatalok elnyomásával szemben. A pártgyűléseken aprólékosan tárgyaljuk meg a fiatalok és idősebbek kölcsönös viszonyát és azt, hogyan akarjuk javítani a CSISZszervezet munkáját. KERTÉSZ PAL RÖVIDFILMHÉT EGY NYUGATNÉMET KISVAROSBAN Fesztivál különös következményekkel NÉMA GYEREKNEK... Leszkó Borbála bajtai tanítónő levele nyomán — Régi olvasója, előfizetője vagyok az Oj Szónak. Tudom, hogy sok ügyes-bajos dologban segítettek. Keresték és az illetékes szervekkel megtalálták az ügy igazságos megoldásának útját, módját... írta néhány héttel ezelőtt Leszkó Borbála bajtai tanítónő. Mielőtt azonban tovább lépnénk, az olvasókra való tekintettel nem árt, ha azt is megmondjuk: Bajta egy Garam menti kisközség. Hétszáz és egynéhány lelket számlál. Az érsekújvári járás legtávolabbi csücskében éli a maga mindennapi életét. Akik közelebbről ismerik a falu lakosait, azt állítják, hogy szorgalmat tanulni nem járnak a szomszédba. Egyébként ezt a közös gazdaság, a szövetkezet eredményei ts bizonyítják. Ma már a járás élén járói között emlegetik őket. Szépen gyarapodik a közös vagyon, a munkaegységek értéke. Egyszóval jól megvannak. Mit mondjak még egyebet. Leszkó Borbála levelével a zsebemben keresztül-kasul jártam a falut. Vártam, hogy mikor bújik ki a szög a zsákból, mikor kerül szóba a fájós pont, amelyet a tanítónő valamenynyiük sérelmeként tüntetett fel. Es nem kellett sokáig várnom. Könözsi Richárd, a helyi nemzeti bizottság titkára említette először: — Kultúrház kellene, aztán már megvolnánk valahogy. Igaz, volna is kultúrház öltözővel, színpaddal. Csakhát a Jednotáé. Raktárnak, meg miegymásnak használják. A hatvankét éves Fólyi Istvánné. a „kisbíróasszony" is jelfigyel a beszélgetésre: — Űgy igaz az kérem, ahogy mondom ... A harmincas évek eiején a fogyasztást szövetkezet cégére alatt építettünk üzletet, kocsmát meg egy kultúrházacskát színpaddal, öltözővel. A fiatalság ott töltötte szabad idejét, láncoltunk, énekeltünk, színdarabot tanultunk. Egy-egy jobban sikerült darabbal bejártuk a környéket. Hányszor hallottuk, amikor összesúgtak a hátunk mögött: Lám, ezek a hajtalak ... Aztán jött a felszabadulás. A jednotáé lett az üzlet, a kocsma meg a kultúrház is. Ä szövetkezet irodájában ismerkedtem meg Hegedűs Dénes elnökkel. Először, ahogy illet, a közös dolgok iránt érdeklődtem. Aztán egy jókora kerülővel itt is eljutottam a kultúrház kérdéséig. Az elnök szavai epésen hangzottak: — A mi szüleink építették azt a kultúrházat. Az ő munkájuk, pénzük épült bele a falakba. Most meg a Jednota engedélye nélkül még egy táncmulatságot sem tarthatunk benne. A kultúrházban a kocsmáros tartja az üres hordókat, az öltözőt a fűszerüzlet használja raktárnak. Tudom, nekik is kell a raktár, de nekünk - is kellene a kultúrház. Az egész környék rajtunk nevet... A harmincas évek elején irigyeltek a környéken bennünket. Az akkori járás hatvankét községe közül csak háromban volt kultúrház. Mi ts ezek közé tartoztunk. Most meg ... A környéken már valamennyi valamirevaló falunak van kultúrháza, csak nekünk nincs. Szövetkezetünk erős. Ha visszakapná a Kultúrházat, olyan klubot rendeznénk be, hogy ugyancsak. Erre az évzáró gyűlésen is szavunkat adtuk. Tovább járom a falut. Embereket szólítok meg. Különböző hangok, nézetek. Egy dologban azonban valamennyien megegyeznek: a kultúrház kérdésében. Szögről végről megudom, hogy szóba került a pártszervezet, a szövetkezet és a tömegszervezetek évzáró gyűlésein, a szülői értekezleten. A Jednota azonban még válaszra sem méltatja őket. Tényleg így volna? Könözsi Richárd azt állítja, hogy a múlt év nyarán az egyik titkári értekezleten az ügyet megemlítette. A jednota vezetőitől akkor azt a választ kapta, hogy rövidesen kiszállnak a faluba. Talán építenek valamilyen raktárt és a dolog megoldódik... Az ígéret csak ígéret maradt. Következtek az újabb gyűlések, összejövetelek, jegyzőkönyvek, amelyekben a falu népe kérte, visszakövetelte apáik hagyatékát. Tanakodtak, vitatkoztak a dolgok fölött. Az érveket ellenérvek követték. Volt, akt azt mondta: hiába minden, az egész épület a kultúrházzal együtt a Jednotáé, a Jednota tulajdona. Mások erre odavágták: de a mi pénzünkből épült. Mit tett volna a jednota, ha történetesen nincsen ez a kultúrház, melyet raktárnak használhat? Mert ne felejtsük, raktár is kell. Mit tett volna, azt, amit a környező falvakban. Épített volna magának egy kis raktárhelyiséget. Száz szónak ts egy a vége. Éjszakába nyúltak a megbeszélések. Szaporodtak a jegyzökönyvek. Csupán azok nem tudtak semmit a dologról, akik kimondhatták volna az áment. A helyi nemzett bizottság elfelejtette továbbítani, eljuttatni a falu óhaját, nézetét, véleményét a Jednota járást vezetőségéhez. Erre mondhatná valaki: hiszen a tanítónő már említette az ügyet Trencstk elvtársnak, a Jednota körzeti instruktorának. Ez igaz. De ne felejtsük: akármennyire is szeretne a tanítónő segíteni, csak egy ember, nem a helyi nemzeti bizottság, nem a falu. Viszont Trencstk elvtárs sem a Jednota, nem dönthet olyan ügyben, amely alapos megfontolás tárgyát kell, hogy képezze. Mi hát a teendő? Az, hogy a jednota vezetői üljenek le tanácskozni a falu vezetőtvei és keressék, kutassák a megoldás lehetőségeit. Hogy erre eddig miért nem került sor? Azért, mert a helyi nemzeti bizottság részéről az utóbbi időben hí vatalosan semmiféle kezdeményezés nem hangzott el. Néma gyereknek pedig anyja sem érti a szavát. SZARKA ISTVÁN FELISMERTÉK Schmldt gestapóst. Schmidt gestapős egyébként precíz ember volt és lelkes fotóamatőr. Sokat fényképezett,, lencsevégre kapta a hivatali helyiségeket, a lengyel helységeket, amerre megfordult, a lengyel hazafiakat, akiket letartóztatott, a kivégzéseket. A felvételeket albumba gyűjtötte, világos feliratokat biggyesztett melléjük: aztán egyszer, úgy látszik, sietve kellett távoznia, vagy egyéb oka támadt a rendetlenségre — ottfelejtette a fényképalbumot. Lengyelországban. Megtalálták, a náci bűnök dokumentumai közé, páncélszekrénybe rakták. Ott találtak rá a filmesek. A képek negyedrészét dokumentumfilmmé állították össze. Megdöbbentő infernója az embertelenségnek és a cinizmusnak. A filmet bemutatták a nyugatnémetországi Oberhausenban, a tizenegyedik Nyugatnémet Rövidfilmnapokon. Taps fogadta a film zárószavait: „Ne felejtsék el öt, talán találkoznak még vele, egy Volkswagen vagy egy Mercedes kormányánál. Mielőtt behajtanók a fényképalbumot, nézzék meg jól az arcát..." Arról nem szól a hír, hogy Volks-/ wugen vagy Mercedes kormánya melr lett ismerték-e fel Schmldt gestapóst, vagy egyebütt: csak arról tudósít most, alig egy-két héttel a fesztivál után, hogy felismerték egy közeli nyugatnémet városban. Filmfesztivál különös következményekkel. Bár előbb is kiderült már, hogy az oberhausení rövidfilmhét sok tekintetben más, mint a többi fesztivál. A Ruhr-vidéken fekszik a város. Kisváros: kétszáznyolcvanezer lakosa van s alig száz esztendős. Mintegy száz kilométer választja el Bonntól, de az is, hogy Oberhausen munkásváros. Élnivágyó város: a járás kulturális központja akar lenni. Ezért is rendezik meg most már több mint egy évtizede évenként a Nyugatnémet Rövidfilmnapokat. Az egyiket: mert még egy rövidfilmfesztivál van Nyugat-Németországban. Nem tudom, volt-e eddig a két fesztivál között békés egymás mellett élés, de ha volt ls, az Idén vége. Bonn egyértelműen Mannheim mellé állt s ha talán felzúdulás miatt módosul is a szövetségi kormány álláspontja és valamiféle kompromisszum jön majd létre, az mér mindenképpen nyilvánvaló, hogy Oberhausennak önerejére kell támaszkodnia, ha fesztivált akar rendezni. önerejére és a művészet hatalmára. A művészetére, amelynek emberséges célzatosságát hirdették Oberhausenban. A fesztivál jelszava: Ot szomszédainkhoz — vagyis út a többi emberhez, az emberiséghez, a megértésnek és a közeledésnek szép jelmondata. Van-e összefüggés a fesztivál humánus és békebarát jelmondata, meg a szövetségi kormány idegenkedése között, más lapra tartozik. A fesztivál és a város mindenesetre tántoríthatatlan. A MŰVÉSZET HATALMA nyilatkozott meg az idén Oberhausenban, amikor a sorakozó botrányok ellenére ls a jó filmek hatása érvényesült. Botrány támadt már másodnap: A Katolikus Filmbizottság megbotránkozott Jiŕí Trnka bábfilmje fölött, amelyet egy novellából készített, Gábriel arkangyal gáláns kalandjairól. Hilmar Hoffmann, a fesztivál agilis fiatal igazgatója ellennyilatkozatában Trnka nagy művészetére hivatkozott és arra, hogy a történet szerzője mégiscsak Boccaccio. Harmadnap délelőtt országszerte megszólaltak a szirénák: Oberhausenban a próba alkalmával a 138 légoltalmi sziréna közül csak nyolc nem működött, a többiek előbb — nyilván megnyugtatásul — a „Riadó vége!" jelzést adták, majd a „Riadói", azután az „Atom—Baktérium—Chémial fegyver! Riadó!" jelzés, végül újra a „Riadó vége!" jeladás következett. A fesztivál derekán egy NDK-film kapcsán forrtak fel a szenvedélyek (sajnos, a film hibái tápot adtak az ellenérzéseknek). Az utolsó napokban az országos karnevál próbálta elterelni a figyelmünket. Az utcákon óriási tömeg hömpölygött, a televízió napok óta szinte csupa-csupa karneváli tudósítást közölt. Eközben folytak a vetítések: nyolcvanegynéhány rövidfilmé és pár tucat filmhíradóé; nem szólva a versenyen kívüli bemutatókról. Sok film tiltakozott a múlt bűnei ellen, Schmidt gestapós napiója — vajon számítottak-e ilyen váratlan fordulatra a lengyel filmesek? — a Dortmundban világát élő egykori háborús bűnöshöz vezetett, most már bíróság elé kell állnia. Egyik barátom, a hírt hallva, fölkiáltott: „Több filmet kell gyártani!" A másik lengyel film az egykori bűnöst már a börtönben kereste fel. Kápő voltam — vallja be a filmen (ez lett a cím Is), és magyarázkodik. Elismeri: hibázott, de mentségeket keres. A film — hatásosan — az egykori kápó mondatai között megszólaltatja akkori áldozatait is. Nyugatnémet filmen láthattuk az egykori tereziní gettóról náci megrendelésre készült film fennmaradt és Prágában nemrég fellelt töredékeit. A hazug képeket egy életben maradt szemtanú és kénytelen szereplő visszaemlékezései kommentálják. ÉRDEKES VOLT az Egy obsit története című nyugatnémet film. Főszereplője egy mostanában nyugdíjazott rendőr-őrmester. Értetlenül áll szemben nyugdíjazásával: miért kellett félreállítani őt, aki előzően öt kormányzatot — közöttük a náci világot is — „becsülettel" kiszolgálta ... ?, A szatirikus ízű film a kelleténél tovább időzik a náci korban és a Leni Ríefestahl náci rendező filmjéből átvett képek nagy megdöbbenésünkre a terem egyik sarkában elismerő tapsot váltottak kl. Füttykoncert és láb* dobogás válaszolt a tapsolóknak, a közönség nagyobbik része helyesen értette a filmet és belefojtotta a tapsot azokba, akik megörültek a lelkendező náci filmrészleteknek. Nemcsak a múlt, a lehetséges erőszak ellen is felemelte a szavát néhány filin. A rajzfilmek nagydíjával jutalmazott nyugatnémet film például, Jan Lenica műve, az A. A fenyegetés nem hagy nyugtot az embernek, otthonába is követi. Talán nem véletlen, hogy a film az erőszakot, a nyugtalanságot, a szorongást éppen egy nagy A betűvel jelképezi, azzal a betűvel, amely a nemzetközi használatban az atomveszélyt is megjelöli. Ami a rajzfilmeket Illeti: sok szép és ötletes művet láthattunk. A jugoszláv Vau-vau például modern grafikával egy kutya-macska marakodást, végül összebékülést mutat be; Alf, Brill és Fred címmel egy angol rajzfilm azt a közhelyet illusztrálta közvetlen humorral, hogy „jobb adni, mint kapni". Sikert aratott két csehszlovák rajzfilm ls. A nemzetközi zsűri díjjal jutalmazta J í ŕí Trnka Gábriel arkangyal című rajzfilmét és ezzel hallgatólagosan maga is szembehelyezkedett a Katholikus Filmbizottság valóban oktalan tiltakozásával. Díjat kapott Jifí Brdečka, ugyancsak reneszánsz témájú rajzfilmje, az M is. A CSEHSZLOVÁK FILMEK egyébként a legjobb és legsokoldalúbb nemzeti program különdíját is megnyerték. Leginkább az A hely című film nyerte meg a nézők tetszését, amely a mai fiatalok lelkivilágával foglalkozik. Ez a film kapta egyébként a fesztivál keretében működő másik nemzetközi zsűri, a Népfőiskolák Nemzetközi Zsűrije első díját is. Harmadik zsűri is akadt: a filmkritikusoké, ők egy kedves, humoros szovjet filmnek adták át a díjat. Az esküvő, Kabahidze filmje a tbiliszi grúz filmstódióban készült, egy kétbalkezes fiatalember udvarlásának vidám története, aki, mire végre felbátorodik, hogy bevallja szerelmét, épp a kislány esküvőjére toppan be. Ez a film kapta a kisjáték filmek egyik diját is. A játékfilmek nagydíját angol film nyerte — nem kis megrökönyödésre. Nem mintha Az őszibarack rossz film volna — csak éppen nem olyan jó, hogy nagydíjat érdemelne. Ez a film játékos karcolat egy fiatal lányról, akinek az őszibarack a kedvence, amíg más gyümölcsbe nem harap: amíg a szerelemmel meg nem ismerkedik. Ennél bizony nagyobb sikert aratott a nézőtéren, de csak a negyedik játékfilm-dijat kapta Pierre Étaix francia színész-rendező paródikus filmje, az Álmatlanság. LÁTUNK NÉHÁNY groteszk humorú filmet is. A magyar Kedd például a nagyevő és az iszákos embertípus konfliktusát mutatta be egy szürrealista burleszkben. Az ilyesfajta filmek olykor túlmentek a jólzlés határán, mint a francia Jövendő Évák és az amerikai Finn legenda. Minden értelmetlensége ellenére is kellemes humora miatt nagy sikert aratott egy színes amerikai szürrealista burleszk: Segítség, leég a hóemberem! A jóízű fordulatok inulatságossága átsegítette a nézőket az abszurditás buktatóin, de a nem-realista filmeket általában nem fogadta tetszés. A fesztivál szakmabeli és laikus közönsége egyaránt úgy gondolta, hogy a rövidfilmek tolmácsolják a való élet való problémáit és szolgálják az emberek közötti megértést, közeledést. Ez a következmény, pontosabban: ez a következtetés azonban már egyáltalán nem különös, egybecseng a filmtörténet tanulságaival, a szocialista művészetek gyakorlatával, a filmelmélet legjobb haladó képviselőinek véleményével. ZAY LÁSZLÓ 1965. március 26. * tJJ SZÖ 5