Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)

1965-02-20 / 50. szám, szombat

A

lkonyatkor, amikor a földekről felszállt a köd, s bíborfényben izzott a hő, az útmenti ritkás kis erdőből az öt farkas elindult a hegyek felé. Délnek tartottak, a lebukó nap sugaraiban csillogó havas csúcsok felé, ahol a hegygerinc szikrázó hófúvásai mögött tisztán kéklett az ég. Egyik sem tekintett vissza az elmaradó mezőre, amelyen hat álló napig hiába kószáltak élelem után. Féltek a nyílt síkságtól, a kopár földeken meredező t,elefonpóznák zúgó drótjaitól, a csupasz fáktól, amelyek meghajoltak a szélben, mint a látóhatár szélén homályba vesző magas kútgém. Lógó farokkal és lehajtott fejjel zúzmarás pofával vánszorogtak. Az élen a vezér, a nagy vörös farkas hegynyereg közepén álltak, ahová hogy az egyik 16 nyeregéhez kötve gyér árnyékot vetettek a fák. Egymást figyelték. Hátukon a felborzolt szőr égnek meredt, szemükből zöld fény lövellt. Meredten álltak, mintha a néma hegyek súlyos csendjét figyelték volna. A szürke farkas egész testében revonszol valamit maga után. Ösztöne azt súgta, hogy ez valamilyen csalétek. Fenn, a kis tisztáson az emberek egy pillanatra megálltak, majd megfordították lovaikat, és szótlanul távoztak, de nyomukban, a letaposott megett. Visszafojthatatlan izgalom ta- hó te

t;

jé

n felismerhetetlen fekeszitotta a hegynyereg felé. Vonítani te tár

gy mar

ad

t. akart, de szeme megakadt az egyik öreg farkason. Köréje tömörülő társainak tekintete valósággal átdöfte, már oly erősen remegett, hogy erEMÍUJAN SZTANEV :* FARKASEjSZAKÁK Sokáig egy helyben állt. Szerette volna megtudni, mi fekszik a tisztáson. Le akart szaladni a völgybe, hogy megszagolja a lónyomokat és megnézze, vajon az emberek nem felejtettek-e valamilyen ennivalót az útszélen. Tapasztalatból tudta, hogy ahol emberek járnak, ott mindig lehet valami ételhulladékot találni. A lovasok mozgásában, gyors és szótlan távozásában azonban volt valami gyanús. Néhányszor beleszagolt a levegőbe, de mivel semmilyen szagot nem érzett, lehajtotta fejét, és egy ritkás bükkerdőn keresztül ellenkező irányhaladt. Mögötte a rosszkedvű, gonosz nyedt lábai nem bírták tovább, meg- ba indult. Szimatolt, jobbra-balra kóbicsaklottak, és lassan lerogyott a szált, mint egy vadászkutya. Végül földre. Árnyékként, némán közeledtek felugrasztott egy nyulat, utánaeredt, feléje, majd hirtelen rávetették ma- és elfelejtette a lovasokat. De délután, amikor az éhség elviselhetetlenül gyötörte, visszatért a bükkösbe egeret fogni. A völgyből szarkacsörgést és szajkórikácsolást hozott feléje a szél. Megállt, fülelt. S elindult a völgy felé. Mikor beért az erdőbe, a fák fölött néhány szarka röpült fel, szárnyuk suhogott a hideg nőstény, majd a két vén ordas és végül — a szürke. ö volt a legkisebb, és mindig a falka mögött loholt. Sima, tiszta szőre, s kutyára emlékeztető kis feje megkülönböztette társaitól. Tekintete sem volt olyan komor és zord, mint a vezéré vagy a vén ordasoké. Hosszú karcsú testében s puha, könnyed járásában volt valami nyugtalanság és gukat. A szürke farkas látta, hogy a vezér átharapja a vén ordas torkát, és hanyatt fordítja. Rövid volt a harc. Az öreg farkas még meleg testét társai széttépték és felfalták. Az éhség csillapítása után a falka bizonytalanság. Gyakran lemaradt és vad üvöltésbe fogott. Először a nagy* , kapargálta a havat. Kifinomult szimat- rőt színű farkas, a vezér vonított fel. levegőben. Világos volt, hogy valamilyen dög körül gyülekeznek. A szürke farkas leért a patakhoz, rátalált a lónyomokra. Ahogy az úthoz ért, orrát frissen nyúzott birka szaga csapta meg. Az ösvényszerű, ja ott is nyomra vezette, ahol társai közömbösen elhaladtak. A csont, az egér vagy a vakond szagát messziről megérezte. Ez alatt a hat nap alatt a farkasok Lehajtotta hatalmas fejét, behúzta a farkát és mély torokhangon üvölteni kezdett. Hangja a hegyek jeges némaságában fokozatosan emelkedett. Utána a nőstény vékony vonítása közül egyik sem evett. De a kis szűr- hangzott fel. Égre emelt fejjel, magas, széles barázdából jött, melyet a loke, egy akol közelében, kutyaszimat jávai rátalált egy döglött bárány csontvázára. Hátramaradt és kikaparta a hó alól. A csupasz csontok — melyeket kiszikkasztott a hó és a föld — nem űzték el kínzó éhségét, de legalább egy időre becsapták a gyomrát. A szürke résen volt. A farkasok egyre gyakrabban vicsorogtak egymásra, s hátukon mind gyakrabban borzolódott fel a sötét szőr. Szétszóródva lapultak az útmenti kis erdőben, és izzó tekintettel figyelték egymást. A vén ordasok alattomos tekintete néha találkozott. Az éhes és nyugtalan szuka fel-felvonított. Szerette volna magával ragadni az egész falkát. Ha valamelyik nem akart üvölteni, hízelegve, társaihoz dörgölődve közelítette meg és alkalmas pillanatban alattomosan belekapott. A szürke nagyon jól tudta, mit jelent a harapás. Tudta, hogy a sajgó sebnél is rosszabb lesz, ha a szuka elkapja a torkát. S mivel az éhség nem gyötörte olyan kegyetlenül, mint társait, józanul viselkedett. Gyorsan és ügyesen tért ki a dühös szuka fogai elől. S nem jött indulatba, nyugodt maradt. Nyugalma megtörte és visszaverte az éhes nőstény dühét. De érezte, hogy közeleg az az elkerülhetetlen pillanat, melvben valamelyiküket az éhes falka széttépi és felfalja. SS ölteni szereteľ volna. LehaI salni a hóba és nyugtalanul I figyelte az alkonyi homályba merülő végtelen szürke pusztaságot Szeretett volna elválni társaitői és visszafordulni, de félt a magánytól. Hol utolérte a falkát, hol lemaradt tőle. Valami különös megdöbbenés sugárzott tiszta tekintetéből, ahogy a hegy lábánál húzódó széles völgyben eltűnő társait figyelte Ma)d utolérte őket nesztelenül, mint a havon futó árnyék. A falka kiért a völgyből és eltűnt a hegyoldalon, a hatalmas fák között. Útjukat álmából felvert varjúsereg károgása jelezte. Az éhes farkasok egy nedves kis tisztáson megálltak. Sokáig hallgatták a varjak riadt károgását Később a kis szürke a szemben levő domboldalon pillantotta meg tovasuhanó árnyukat és elindult ő is a nyomukon. A hegy ezüstként csillogott a holdfényben, a hófödte téli erdők homályba borultak, a tátongó völgyek és szakadékok elmerültek a hóban. A farkasok a hegyoldalt figyelték, ahol az égnek meredő fák hóba sülvlyedt, mozdulatlan emberekhez hasonlítottak. A vadak tekintete perzselt. Fejüket néha felemelték, s ha tekintetük nagy, kékes csillagokra vagy a kerek arcú holdra esett, torkukból házőrző kuvaszok ásítására emlékeztető elfojtott vonítás tört fel. Így haladtak a hegyoldalon egészen a nagy, panaszos hangon ordított. Üvöltésének vasok hagytak maguk után a havon, rezgő visszhangja messze szállt a he- A birkaszag megvadította. Feléiéngyek közt. kült, csurgott a nyála, nagy, vörös A szürke velük üvöltött, míg a fal- nyelvével a száját nyalta. Mohón roka szét nem széledt. Ekkor visszafor- hant a tisztás felé, de néhány lépés dult a völgy felé. Bejárta a hegy után felborzolt szőrrel állt meg. lábánál elterülő mezőket, majd átfu- A nagy, vörös farkas és a nőstény tott a déli lejtőre, ahol a hó véko- nyomára akadt. Most értette meg, nyabb volt. A magára maradt öreg hogy miért rikácsoltak oly nyugtalafarkas is nekivágott a mezőnek. Csak nul a szajkók. A két társa itt járt a a nőstény kószált tovább a nagy, rőt farkassal a hegyek közt. A hideg, tiszta éjszakákon a szürke hallotta távoli üvöltésüket. Fejét a hang felé fordftotta, és ő is beleüvöltött az éjszakába. Éjjel és nappal kószált a hallgatag erdőkben, vagy aludt a nagy, sárgás szikla tövében. Erről a magas, de szélvŕdett helyről nézte a hófújta dombokkal tarkított síkságot és a finom, ködszerű, kék füstben rejtőző falvakat. Kínozta az éhség. Csak kifinomult szimata segítségével talált néha valami ennivalót. Egy borús reggel, amikor a hő füstös ezüst színt öltött, a szürke farkas emberi hangot és lóprüszkülést hallott. A hangok a völgy mélyéről jöttek, ahol a kivágott fatörzsek, mint elejtett medvék feketéllettek. Fülét kopár nyeregig. A vezér hirtelen meg- hegyezve, óvatosan elindult a völgy állt, megfordult, és társaira nézett, felé. majd néhány lépésnyire eltávolodott a falkától és lehasalt a hóba. A nőstény a vezér mellé állt. A vén ordasok behúzott farokkal és felborzolt szőrrel egymásra vicsorogtak. A falka szűk kört alkotott. A szürLenn, a zúgó patak mellett, két lovas tűnt fel. Halkan beszélgettek, de a hó olyan erősen ropogott a lovak lába alatt, hogy megijesztette a farkast. „ ,„ . . El akart szaladni, de szemét nem ke érezte, hogy a szörnyű pi lanat el- tudtfl ]evenni a hóban gázoló lova

k. érkezett. A fák sötét törzse közt lát- ró] Izgat0(tan nézte a köz

ej

gő állata társai lángoló szemet. A kopár tokat> ég tegtét kellemes érzés tö

l. tötte el. Az emberek a völgy szélén " A művészi próza legnagyobb bolgár megálltak Néhány percig beszélgetmestere Mintaképe Csehov, stílus, tek, maid lovaikat egyenesen az alaa hangnem, az életérzés melege csonv erdővel szegélyezett, kis tiszis Csehovhoz közelíti. tás felé fordították. Ekkor észrevette, közelben. Fülelve, Izgalomtól fénylő szemmel, óvatosan Indult el az Irtás felé. A sűrű; sötét gályákon keresztül is látta, hogy a tisztás közepén, a letaposott és megsárgult havon széttépve hever valami. A környező bokrok tetején egy sereg szajkó és szarka gubbasztott. A nőstény és társa sehol sem látszott. Óvatos léptekkel kilojpakodott az erdőből, és megdöbbenve tekintett szét a tisztáson. Az egyik borókafenyő tetején egy szajkó ült. Meglátta őt, de nem rikoltott. Felborzolt tollakkal némán gubbasztott. A szürke farkas nem értette a madár beteges némaságát. A következő pillanatban meglátta a széttépett birka maradványait, a hasát feltépték, a belsejét széthordták a szarkák, a feje kivájt, üres szemgödreivel félregurult, széttépett gyapja az egész tisztást beterítette. Túloldalt, a bokrok közt elnyúlva, mozdulatlanul feküdt a nagy, vörös farkas. Hosszú pofáját a hóba fúrta és lábait valahogy különösen húzta be maga alá. Távolabbb a nőstény háta sárgállott. A szürke farkas felborzolt szőrrel, behúzott farokkal, dermedten nézte mindezt. Később hátracsapta a fülét, s visszább húzódott, majd félelemtől reszketve, az Irtáson keresztül eliramodott, vissza sem nézett... Ikonnyodott. A sötét hófelhőkben a fák komnr. mozdulatlan csúcsa még feketébbnek tetszett. A szarkák és a szajkók némán gubbasztotak a bokrokon. Tollúk felborzolódott, fejüket lehajtották, mintha aludni készülnének... Időnként valamelyik megszólalt, mintha a többieknek mondogatná: bátorság, bátorság. Rekedt karicsolása azonban hamar elnémult. Mintegy csodálkozva bólogatott és lezuhant a fáról... Ezen a sötét, néma éjszakán a szürke farkas kis kutyafejét a hóval terhes égre emelte, s panaszosan vonított. Vonítása tompán és magányosan hangzott. Egyetlen hang sem válaszolt rá. Sőt, még a visszhang is hallgatott, mintha maguk a hegyek is megsüketültek volna a jeges éjszakában. Fordította: Juhász Péter NAGY JÖZSEF rajza Ä T. Jablonszkaja: Lakodalom. (Olaj, 1963.) RAFAEL AZCONA: AZ UJ KOLDUS * yJinden igyekezete hiábavaló volt, lesírt róla, hogy újdonsült kolW dus. Nagyhangúsága csak még jobban aláhúzta polgári szárma' "' zását. Valósággal fitogtatta szegénységét. Rongyai ríkítóak, tekintete feltűnően szánalmat keltő volt. Nem tartottam éppen lehetetlennek, hogy ledőljek mellette a híd alatt, no de egy egész éjszaka!... Hiszen nem mondom, lehet valaki szegény, s a balszerencse iránt megértőnek kell lennünk. Belőlem sohasem hiányzott ez a hajlam. Akkor is azért hevertem mellette, s közben tökéletesen elfeledkeztem jelenlétéről. Mindig így szoktam tenni. Ha kellemetlen körülmények közé sodródom, megszököm a valóság elöl. S ha a valóságot történetesen egy hekus képviseli, akkor azon nyomban megszököm. Szerettem ezt a hidat. Az egyik legpompásabb spanyol városnál szelte át a folyót. Itt a koldulás szép haszonnal járt. Mert nem minden városban lehet ám egyforma sikerrel koldulni! Spanyolországban a koldulás nemcsak kereseti forrás, hanem a legizgalmasabb sportok egyike , is. Szeretek bandukolni a kisvárosok felé, amelyek tele vannak vadul csaholó kutyákkal, könyörtelen gyerekekkel és felnőttekkel, akik minden koldulásnál könyörgőbben tudják mondani: „Áldja meg az isten!" Mielőtt egy városba betérek, többször is elolvasom a falon látható figyelmeztetést: „Ebben a városban mindennemű koldulás és házalás szigorúan tilos!". Szeretem a hivatásomat. Az adódó nehézségek csak lelkesedéssel töltenek el. Ogy térek be egy városba, mint a katona a harctérre. Még a fülemben cseng a plakátok félre nem érthető tilalma, a kutyák csaholva kísérnek végig az úton, a gyerekek köveket hajigálnak utánam, a felnőttek pedig csúfolódva kántálják: „Hogy a jóisten áldja meg!" Hogy is ne lennék boldog, ha ebben a környezetben kapok egy darab kenyeret, ha félig megrágottat is, vagy tíz fillért, ha mindjárt hamisat is. De eltértem a tárgytól! Az új koldusról volt szó. Már említettem, hogy szeretem a hidat, amely mindkettőnknek menedéket nyújtott azon az éjszakán. Kőből építették, mint minden valamire való hidat. Utálom a vashidakat. Nem beszélve arról, hogy hidegek, ezenfelül zordak is, és egyáltalán nem szépek. Vas-cirádáik között az ember nyugtalan, kicsinek és haszontalannak érzi magát. Ezzel szemben egy kőív alatt elnézzük egy kicsit a csillagokat, rágyújtunk az utolsó csikkre és végül szinte boldogan alszunk el. Itt nem fütyül a szél, ide nem ver be az eső, még a hideg sem mer bejönni... Miután egy darabig bámultam a csillagokat, egy rúgással jigyelmeztettem a betolakodót, hogy meg akarok jordulni, ugyanis egy csikket akartam kivenni a zsebemből. Válla fölött megvetéssel nézett vissza rám. Nem érezte meg, hogy tisztes rongyaim alatt egy valódi koldus szíve dobog. Olyan koldusé, akinek minden családtagja, hetediziglen visszamenően, hivatásos koldus volt. Elkaptam a pillantását és meghallottam, amint így füstölög magában. „Undorító... Az ember mindenütt ki van szolgáltatva ennek a csőcseléknek!" A lem vettem zokon a dolgot. Miért? Tökéletesen tisztában vagyok j\j azzal, hogy ki vagyok, mennyit érek. Túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy vitába bocsátkozzam az első jöttment csavargóval... Rágyújtottam és élvezettel szívtam a csikket. Boldog voltam, kibékültem majdnem az egész világgal. Mi, valódi koldusok, alapjában véve konzervatívak vagyunk... Szeretjük a sorsunkat, boldogok vagyunk, elfogadjuk, hogy ilyen az életünk. Nem tudom, hogyan vélekednek a kollégáim, de jelteszem, hogy hozzám hasonlóan. Mikor koldulok, tulajdonképpen társadalmi jeladatot teljesítek. Nekem köszönhető, hogy az emberek megismerik az irgalmasság cselekedetét. Jobban értékelik ágyukat és ágyneműjüket, mikor hosszú téli éjszakákon hallják az eső kopogását a tetőn, s arról álmodnak, hogy én és kollégáim a puszta földön hálunk. Lám, az ördögbe is, már megint eltértem a tárgytól. Ez még akkor is megtörténik velem, amikor isten nevében alamizsnáért könyörgök. Egy pillanatnyi figyelmetlenség és máris összevissza beszélek. Időnként jól jön ez, amikor például veszély esetén le akarunk lépni. De olykor ez a rossz szokás nehéz helyzetbe sodorhatja az embert. Egy este, amikor Castíliában koldultam, ez a könnyelműség végképp tönkretett ... Éppen egy ház felé tartottam és a legszívhezszóióbban könyörögtem: „Könyörüljetek meg szegény magatehetetlen emberen!". Egyszerre csak egy szép lány jelent meg a küszöbön. Akkor még fiatal voltam, és az egész világon, beleértve Castiliát is — ami valóban ritka dolog —, tavasz volt. Ismét eltértem a tárgytól. Miután hálásan és mohó kézzel vettem el a lánytól a felém nyújtott darab kenyeret, beszédbe elegyedtem vele. Hogy, hogy nem, a beszélgetés kissé elhúzódott. Olyannyira, hogy még az aratás is ott ért, s amt a legrosszabb, elvettem feleségül a szép parasztlányt. No, de most az új koldusról volt szó... Mint említettem, elszívtam az utolsó csikket. Cigarettázás közben elgondolkoztam és teljesen elfeledkeztem erről az őrültről, aki állandóan mocorgott, hogy alváshoz megfelelő helyzetet keressen magának. Egyszerre csak előttem állt, szolgai módon meghajolva. Valamelyik kolléga figyelmeztethette. — alaposan eltúlozva helyemet a koldusok ranglistáján. A szerencsétlen mindenáron bocsánatot akart kérni. Pazar jelenet volt. Ez a kasztnélküli koldus, alacsony származású csavargó, alkalmi kéregető dadogni kezdett: „Bocsásson meg ... Nem tudtam, hogy maga ... Olyan keveredés van az osztályok között, hogy azt hittem ...Ha netán zavartam volna,.. Higyje el, nem szándékosan történt... Ha akarja ..." S

zegény ördög! Egy valódi koldus, aki tisztában van társadalmi helyzetével, másképpen kért volna bocsánatot. Hagytam, hádd beszéljen, míg el nem fárad. Ogy megsajnáltam — 'és meg kell hagyni, egy koldus nem egykönnyen sajnál meg valakit —, hogy adtam neki pár fillért, csak hagyjon békében. Aztán felkeltem és átballagtam a híd másik végébe aludni. Nem tudtam ott maradni mellette. Annyira dőlt belőle a szegénység, hogy nem látszott igazán nyomorultnak. Hiába, koldusnak is születni kell. Fordította: DRASKOVICS EMMA ÜJ SZÖ 8 * 1965. február 18.