Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-01 / 1. szám, péntek

A történet egyszerű: valahol Amerikában egy feketebflrű ember tudja, hogy őseit a Guineai-öböl partjáról hozta el. valamikor egy rabszolgahajö. Amikor megszületik a független Guineai Köztársaság, pénzzé teszi mindenét, és hajójegyet vált Conakryba. — A szabadságot választottam — mondja egyszerűen és csendesen az őszülő hajú ember, aki Mississippiben nigger volt, » aki most hidakat épít Erdős-Guineában. Nem tudom, hogy tudatosan ismétli-e, fordított előjellel a politikai szállóigét, amelyet azok szoktak hazudni a világnak és maguknak, akik elhagyták az igazi emberi egyenlőség földjét, vagy pedig csak egyszerűen a maga igazságát, az igazságot fogalmazza m

eí>

: „A szabadságot választottam". De az biztos, hogy jól választott. És az az ember, aki a fekete népek szabadságát választotta, most meggyőzi a polgármestert: a hídépítéshez mana-fát vágasson ki, ez a legerősebb, a mana adja a legtartósabb gerendát. És nemcsak pusztán gyakorlati, hanem jelképes is az indokolás: — Mert nekünk ]obb hidat kell építenünk. Rudnyánszky István, magyar újságíró írjanak meg gazdag, változatos élményeikből néhány érdekes epizódot. Az alábbiakban közöljük kis történeteiket. Bizonyára örömmel fogadják olvasóink ezt az újévi ajándékot. Kellemes szórakozást! o NI a i— u_ LU OO M O > o < z A hídépítő Egy afrikai találkozást elevenítek fel: úgy vélem, benne sűrűsödik a fekete földrész ébredése, korszakunk nem egy nagy változása, az ember szabadságvágya. Guinea Erdős tartományának székhelye, Gueckédou. A városkát banán- és kávéültetvények, rizsföldek veszik körül, most érleli szomjoltó gyümölcsét a papya. a dinynyefa. A távolban sűrű zöld fal: itt kezdődik a dzsungel, a buja erdő, az úttalan rengeteg. Csend van és meleg, csak a szomszédos iskola focipályáján kerget legalább ötven gyerek egy labdát — idejöttömben az imént láttam hallottam őket. A gyereklármát szinte megszűri a hőség, mire ideér a városházára, ahol csendesen beszélgetek Sangaié Toumanyval, Gueckédou képviselő-polgármesterével, a messzi kurjongatás hangja Itt csiviteléssé szelídül. A polgármester fiatal ember. Arról beszél, hogy a legnagyobb probléma az építkezés. A lakosság több iskolát, kórházat, szülőotthont követel, de kevés az építőmester. Éppen azt mondom, hogy szeretnék megismerkedni egy guineai építésszel, amikor .a délutáni csendet az udvaron felharsanó öblös férfihang töri meg: hallom, amint azt mondja valaki odakünn, hogy a főnökkel akar beszélni, de rögtön. Sangaré Toumany rámmosolyog: már itt Is van, akit kértem — szerencsém van, mert az erdei hídépítők vezetője ritkán jön be a városba. Őszülő hajú, kemény vonású, zömök fekete ember a hídépítő, piros ingben, szemén napszemüveg, szájából testes szivart vesz ki. Mese a jóságos kígyóról t a kakas vérével bemázolják testüket. Az egyik lány lerogy, epileptikus görcsökben Fetreng, majd az utolsó dobiités véget vet a szertartásnak. Ez a jó órát tartó voodoo — gyorsított filmen. Megfeledkeztem az arénáról? Kellyről, az amerikaiakról, az illúziórombolásról, annyira elmerültem a látványban. Kelly a fülembe súgja, hogy a zombi és a táncosnők szeretnének velem beszélni. Eddig még senkit sem fogadtak. Kelly kitartóan játssza szerepét. Mindenki örül, én is. Kelly fülembe súgja: )ó volna valamit emlékbe adni nekik. — Talán ceruzát, tollat vagy prágai képeslapot? — kérdem Kellyt. — Á dehogy, Sir, legjobb a dollár. Azt elteszik emlékül, évek múltán még az unokáiknak is fogják mutogatni. Ojabb vágás a zsebemen Utánam az amerikaiak következnek! Nekik ls azt mondta az S Kellyjük, hogy jó volna, Iia... Visszatérünk. Megint készen vár a taxisofőr, s az út még tovább tart. Nem csoda, niár késő éjjel van, s csillagok világítanak a bársonyos öböl fölött. Az élmények egészen lenyűgöztek, s Kelly egyáltalán nem zavar. Azon tűnődöm, valódi voodoot láttam-e, vagy csak tökéletes játékot, mely végül magukat a táncosnőket is az önkívületig elragadta? Mindenesetre nem mindennapi látvány volt, s megérte. Búcsúzáskor whyskyvel kínáltam Kellyt. Az előre kialkudott öt dolláron kívül ezt is megszolgálta. Elvégre példás idegenvezető. Itthon ls szükségünk volna ilyenekre. Amikor másnap felajánlotta, hogy „elvisz egy hamisítatlan falusi kakasviadalra — nem csalás, nem ámítás", nem tudtam mást válaszolni, mint: Igen, Kelly! Emil Síp, cseh újságíró Accrában töltöttük a karácsonyt, amit a bennszülöttek „a fehér emberek ünnepének — buronyának" neveznek. Színes, vidám hangos ünnep volt, mert ez a nép nagyon szeret és tud is szórakozni, és a hívők (kb. 15%), valamint a hitetlenek (muzulmánok és animisták) egyforma lelkesedéssel vesznek részt az ünnepségeken, amelyek a kakaóbab eladása időpontjában új évig tartanak. Tehát a mi hangulatunk is vidám volt, pedig a szerencsétlenség már közel volt. Ugyanis az eve törzs által lakott falu előtt hatalmas pyton (tigriskígyó) feküdt élettelenül az- országúton. Nyilván valami autó ment keresztül a veszélyes hüllőn, amikor az országúton sütkérezett. Útitársamnak az az ötlete támadt, hogy a kígyót vigyük be a faluba. Ott dicsekedni kezdtünk, hogy íme, megszabadítottuk tőle a környéket. De bár ne tettük volna! A dicséret és hála szavai helyett — gyilkos barbároknak, szentségtörőknek neveztek bennünket A pyton' ..náluk ugyanis szentség — tabu. Hát bizony ezt nem tudtuk, és a füllentésért megbűnhődtünk, mert utólagos magyarázatunkat már senki — Bemutatom önnek Mister Turnert — fordul hozzám a polgármester, és megnyomja a „mister" szót. Az építőmester kezet ráz velem, és amikor megtudja, hogy újságíró vagyok, megjegyzi: „Oké!" Most már kétségtelen, hogy amerikai feketével hozott össze a véletlen: de hogyan került ide, az isten háta mögé, az afrikai őserdőbe? — Az Államokból Jöttem, természetesen délről, Mississippiből — mondja az amerikás guineai. — Ott születtem, de ez a szülőföldem. Leülünk, beszélgetünk, az öblös hang is megcsendesedik: Alphonse C. Turner vall az életéről. Felemeli a kezét, inas fekete öklét elém tartja: — látja, uram, fekete a bőröm. Amerikában, Mississippiben ez ma is a rabszolgaság színe. Itt ez a szabadság színe. Filléres gondok Valahányszor ázsiai utazásról visszatérek mindig arra gondolok, milyen könnyű dolgunk is van a pénzzel. Igaz, soha sincs belőle elég. De legalább azt tudjuk, hogy száz fillér egy korona, száz garas egy schilling, és száz pfening egy márka. Ha külföldi pénznemet kapunk, egyszerűen beváltjuk a legközelebbi bankban. De milyen bonyolult e számunkra egyszerű dolog például Nepálban. Mondhatnók, hogy ott ez külön tudomány. Először is nyelv- és írástanulmányokat kell végeznünk. Az ércpénzeken ugyanis sem arab számok, sem latin betűk nincsenek. Egyszerűsített szanszkrit írással vannak ellátva. Persze, a nepáli rúpia is hivatalosan 100 paiszra oszlik. Ám ezzel a dolognak még nincs vége. A paisz tovább oszlik négy részre, s ezeknek a negyedeknek dam a nevük. Így tehát egy rúpia nemcsak 100 paisz, hanem 400 dam is. Négy paiszért viszont más ércpénzt: egy annát kapunk. Ezek szerint 20 paisz 5 anna, ám ez további rézpénznek, patcsanninak felel meg. Már most: ha ezt a patcsannit vagy 5 annát csupán egy dammal vagy egy negyed annával toldjuk meg, akkor ez az öt és negyed anna, vagy egy patcsanni plusz egy dam ismét valami egészen mást; nem hitte el. És amikor leszállt az alkony, szebben perdülnek a mese szavai, s a falu vezetője elmondta a pyton meséjét. — Valamikor nagyon régen a falu és környéke csak az eve törzs birodalma volt. Szorgalmas, elégedett jólelkű emberek voltak, de eljött az idő, amikor az atyák szelleme megfeledkezett a kései utódokról, és törzsünknek menekülnie kellett az ellenség elöl. Férfiak, asszonyok és gyermekek futottak a dzsungelen át kelet felé egqszen addig, amíg a hatalmas és mély Volta folyóhoz értek. (Arra a helyre, ahol most a villanytelep épül.) Nem volt egy híd, nem volt egy csónak, és úgy látszott, hogy az eve törzs sorsa beteljesedett. És akkor — valami csoda folytán ezernyi hatalmas pyton emelkedett kl a tajtékzó folyóból, és egyetlen óriási híddá fonódott. A menekülők átsiettek a csodahídon, amely mögöttük ismét a vízbe süllyedt. Az üldözők pedig a túlsó partról tehetetlenül nézték a vágtató habokat. Látjátok, ezért szent állat nálunk a pyton.., Szerencsére ekkor egy törzsbeli fiatal, persze tranzisztoros rádióval a nyakán ban, leugrott kerékpárjáról, és magából kikelve mesélte, hogy látta, amint a temat kikötő felé vezető úton egy fával megrakott teherautó elgázolta a kígyót.. Becsületünket tehát megmentette a kerékpáros hírnök, de a falu vezetője még mindig nem értette, hogy miért hencegtünk a pytonöléssel. Elfogadtuk meghívásukat, és velük töltöttük a szilvesztert. Lövések dördültek, dobok dübörögtek, és a vidám zaj közepette pálmabort ittunk, táncoltunk, és ettük a kiváló ízű „fufu"-t. /Manió kával és pokolian csípős mártással kevert tésztaféleség.] Éjfélkor a falu vezetője jelt adott, és a dobos felköszöntötte a bennszülötteket s minket, a vendégeket. Megszólalt a „beszélő dob" (talking d rum) körülbelül a következőt mondta: Vége az évnek, köszöntelek benneteket és megáldalak: Éljetekl Éltetek! Éljetek! Érjétek meg az aranykort, így szól a beszélő dobok mestere. aki megáld titeket: éljetek boldogan sokáig. Így szól az Amponyinános Földje, és megáld titeket: érjétek meg az aranykort! Éljetek! Éljetek! Éljetek! Érjétek meg az aranykort, és éveitek mellé sorakozzanak még számtalan évek. A veszélyes kaland Jól végződött, és az év valóban boldog volt. W. Sfiwka-Szczerbic, lengyel újságíró Igen, Kelly! Egy turista nagyon könnyen ráfizethet egzotikum-liajhászására. En is csúful jártam Haitiban, ezen a karib-tengeri kávészigeten, a kékszínű tenger közepén. Különben kit ne izgatna a voodoo, ez a titokzatos afrikai szertartás?! Haltibau ugyanis nagyon elterjedt, Duvalier elnök hagyja terjedni, mert segítségére van abban, hogy a lakosság gondolatvilágában sötétség uralkodjék. Kelly, egy göndör fürtű, apró termetű bennszülött, akiben elődei után egy kis jamaicai vér is buzgott, kísérőmül szegődött. Nagy tapasztalata volt abban, hogyan kell bánni a Port au Princ-i öbölbe hetente háromszor érkező turistákkal. Kelly bizalmasan a fülembe súgta: — Sir, meglepetést tartogatok a számára. Igazi falusi voodeot láthat. Fehér ember ilyesmit még nem láthatott. Fantáziám elemi erővel működött. Képzeletemben már láttam az erdő peremén meghúzódós titokzatos falut, a holdfényben mozgó bennszülöttek árnyait. Szinte hallottam a dobok tompa hangját. A helyi varázslópap, a zombi felkér, hogy egy szóval se árnljam el a látottakat, mert a szellemek szörnyen megbüntetnek. En vagyok az első fehér ember, aki voodoot láthat! Ha valaki is írt róla valamit, csak azt írhatta meg, amit hallott, de az enyém — az igen, az riport leszi Kelly mindjárt „kerített" egy taxit. A sofőr borsos árat kért. Igaz, hngy háromszor megkerültük ugyanazt a helyet. Végre célba értünk. A falu közepén fából ácsolt szép aréna állott, mint nálunk búcsúkor. Valami itt nincsen rendjén. Kelly megnyugtat: — Nyugalom, Sir, ez gazdagabb község, ezért..." Kitekint az ablakon. — Mi az, Kelly, belépődíjat kérnek? — Illúzióm oszladozik. — A, dehogyis, Sir, a voodoon nem szabad keresni, a szellemek bosszút állnának! Csak aiándékokat fogadnak el. Néhány dolláromba került, de rendjén. Az arénában patkószerűen elhelyezett padokon már néhány helybéli üldögélt. Legalább 150 ember fér be. Ebben a pillanatban mintegy 25 amerikai rontott be hangoskodva. Sötét ruhás urak, estélyi ruhás hölgyek, bizonyára valamilyen mulatóból vezetett ide utuk. — Hát ez ral, Kelly? Kelly csak csóválja a fejét. Nem tudja elképzelni, hogyan kerülhettek Ide. Az amerikaiak, akiket bizonyára egy másik Kelly vezet, meg csodálkozva néznek rám, szinte kiolvasom a tekintetükből: Hogy kerültél ide, te betolakodó! Bizonyára nekik is azt mondták: Önök az elsők, fehér ember még sohasem látott voodoot. Végre megkezdődött a szertartás. Pontosan olyan volt, mint amilyennek lefestették. Vadul szóltak a dobok. A zombi színes köpenyben, öt táncoló lány kíséretében bebillegett a porondra, melynek közepén színes futóhomokból valamilyen mintát raktak ki. A zombi időnként valamit rikoltozott. A táncosnők gyorsítják lépéseiket, a dobok ritmusa is gyorsul. A lányok egyre vadabbul táncolnak, a zombi artikulátlan hangokat ad, a lányok teste görcsösen vonaglik. A varázsló kezét tördeli. Kakast nyújtanak át neki. Egy metszéssel levágja a fejét, kiitta vérét, majd a kakas tetemét odavetette a rituális tűzrakásra. Cgv látszik, a táncosnők már önkívületi álapotban vaunak. Az amerikaiak vadul fényképeznek. A zombi és a lányok a tűzrakás felé nyúlnak, egy szukát eredményez. Két szuka, vagy tíz és fél anna viszont tüstént egy moharrá változik. Aki pedig a mohargyűjtést életcéljává tette, az idővel meg is gazdagodhat A mohar értéke ugyanis egy fél rúpiának felel meg. Két moharért tehát bárhol egy egész rúpia kapható. Ám e két mohár (kétszer tíz és fél anna) csupán 21 annát ér. Ha azonban 100 paisz egy rúpia, és egy anna négy paiszból áll, akkor nem 21, hanem 25 annára lenne szükség, hogy egy rúpiára válthassuk be. Tehát négy annát vagy 16 paiszt kellene e névlegesen csak 84hez hozzáadni, hogy 100 paisz ellenértékét, vagyis egy rúpiát kaphassunk. De ehhez senki sem ragaszkodik. Ám ezzel a tudománnyal nem sokra megyünk. A pénz létezése még egymagában nem boldogít. Meg kell szerezni. A közép-európai pedig csak ritkán sétálgat nepáli rúpiával a zsebében. Gyerünk hát a legközelebbi bankba! Mármint bankba? Ilyesmi Nepálban sehol sem létezik. Érdeklődésemre végigküldenek a bazáron, majd onnan, hosszas kérdezősködés után egy templom udvarára jutok. Itt ülnek a pénzváltók, s nincs az a Jézus, aki őket innen kiűzné. Ez így rendjén is van, mert másként hol válthatnánk pénzt, ugyebár? Színes szőnyegeken néhány ember ül. Előttük alaposan megviselt, rettenetesen gyűrött bankjegyeik nagy halmazai s az ezüstpénzek magas oszlopai tornyosulnak. A pénzváltókat kereskedők és vándorlók veszik körül. Tarisznyájukból rengeteg ezüstpénzt ráznak ki, és bankjegyeket kapnaik értük. A hegyekben ugyanis csak az ezüst pénz érvényes, senki ott papírpénzt; el nem fogad. Csak a városban térnek át a vándorkereskedők a csengő érmékről a tollsúlyú papírra. Félénken nyújtottam át bankjegyemet. A pénzváltó alig méltatta pillantásra. Hanyagul az egyik halmazra •dobta. Aztán megszokott rutinnal kiszedett egy pár bank. jegyet a halmazokból s néhány érmét az oszlopokról, á-s> ^mindezt számolás vagy megolvasás nélkül a markomba nyomta. Se számológép, se be- vagy feljegyzés, se nyugta. Ojonan szerzet tőkémmel a pénzügyminisztériumba vonultam interjúra, és megérdeklődtem az aznapi váltóárfolyamot. „Egy indiai 100 rúptás bankjegyért 146 rúpia, egy mohár, két szuka, egy patcsanni és 3 dam jár" — volt a válasz. Utánaszámoltam a pénzt, és az utolsó dámig minden pontosan egyezett. Ez egyike a sok példának arra, hogy helyettesítik a „fejletlenek" tehetséggel, érzéssel, gyakorlattal és rögtönzéssel azt, amikor nekünk sokszor oly büszkén és filüij

3' kodva az atomkorszak ffflSrlkájának és civilizáci«áltk vívmányaira van szük&íigk. Harry Sichrl^sÉy, osztrák újságíró 19M. CJ6V * S«É «