Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-09 / 8. szám, szombat

D Y L A N T H O M A S : Történet i történetnek — ha ugyan an- félhomályában. Nagybátyám harsány nak lehet nevezni — nincs orrfúvással jelezte, ha nyert. Mr. sem eleje, sem vége, és na- weazley meg recsegett, mint a kot­gyon kevés van a közepén. r ôgép. Hamarosan elaludtam nagybá Egynapos, társaskocsin tett kirándu lásról szól Porthcawlba — hová a ko­csi természetesen soha nem jutott el. tyám mártásszagú mellényének meze­jén. Egyik vasárnap este Mr. Franklin A történet ide]én ekkora voltam, naol hľ ,ľ' PS snkkíl Minn«ihh mint ma be öt t a konyhába, ahol nagybátyám, Ahhln ľ ľtan „ľ meg én éppen kanállal ettük a szar­Abban az tdoben nagybátyámnál ^ P,£ nzervdobozbó l. Egy ra á. voltam, aki hatalmas, harsány hangú, vörös hajú férfiú volt. Mint a pohár­székbe gyömöszölt bölény, betöltötte a ház minden zugát. A nagynéném sodperc múlva újból nyílt az ajtó és besomfordált rajta Bili Sentry kerek kemény kalapját kezében forgatva. nagybátyám felesége -Tpľó volt és fürge. Naphosszat nesztelenül surrant nemeztalpú papucsain, közben lepo­rolta a porcelánkutyákat, etette a bö­lényt és egérfogókat állított fel, me­naftalinszagúan, templom- és temető látogató fekete ruhájukban. — Elhoztam a listát — mondta Mr. Franklin. — Mindenki fizetett. lyekbe csodálatosképpen nem önmaga Kérdezd meg Bili Sentryt. esett bele. Ha kisiklott a szobából, Nagybányám letette a kanalat, fel­az ember úgy megfeledkezett róla, tette szemüvegét, megtörülte a szá­mlntha ott sem lett volna. ját, zászlónyi zsebkendőjével, elvette De ott volt mindig a nagybátyám Mr. Frankiintői a listát, majd levette gőzölögve, hatalmasan. Nadrágtartója szemüvegét, hogy olvasni tudjon, és feszült, mint a horgonykötél. A ház egymásután kipipálta a neveket, elején levő parányi bolt pultja mögé Egyik névné t megakadt. préselődve, mint a rezesbanda fújta­tott, vagy a konyhában óriási étvágy­gyal vacsorázott. Mindenhez képest túl nagy volt, kivéve csónaknyi ci­pőjét. Ha evett, a ház kisebbnek tünt, — Ha nem lennénk keresztény gyü­lekezet — mondta —, akkor Bobot most bedobhatnánk a tengerbe. — Megtehetjük Porthcawlná! — mas. Azonnal döntöttem, de nagybátyám míg ő a bútorok fölé tornyosult. Ri- mondta Mr. Franklin. Mikor elment, kító kockás mellénye, mint piknik Bili Sentry szorosan a nyoméban kö­után a rét, teli volt szórva cigaretta- vette. Vasárnapi fényes cipójuk est­hamuval, ételhulladékkal, madárcson- korgott a konyha kövén, tokkal, mártással. Hajának erdőtüze a Ekkor nagybátyám felesége várat­gerendáról lecsüngő sonkák közt lanul a pohárszék előtt termett. Ke­szikrázott. Felesége csak úgy érhette zében egy porrelánkutyát tartott. Még fel, ha székre állt. Nagybátyám min- nem gyújtottunk lámpát. Az árnyé den szombat este felemelte és egy kok erdejében állt. Mögötte a tálak, székre állította, ő pedig fejére ütött mint rózsaszínű és fehér szemek, azzal, arai éppen a kezében volt — fénylettek. rendszerint egy porcelánkutyával. _ Ha ei mégy a kirándulásra — Vasárnaponként, vagy ha becsípett te- mo ndta —, visszamegyek a mamához, norhangon énekelt. Énekével több íz- vagy én, vagy a kirándulás, Mr. Tho­ben serleget nyert. Egyik este, amint a pult mögött, nagybátyám pocakja alatt, egy rizses n lii an attal ineeelőzötf zsákon ültem és egyéb híján egy fé- eg y P llldnatta i megelőzött. regírtószer reklámját olvastam, hal- — A kirándulás — Sára lottam először a kirándulásról. Az üz- — mondta. Aztán felemelte és a po­let teli volt a nagybátyámmal, úgy- hárszékre állította. Ö pedig a porce­hogy, amikor Benjámin Franklin, Mr. lánkutyával a fejére ütött. Weazley, Noah Bowen és Bili Sentry Szombat reggel, a kirándulás nap­bejöttek, azt hittem megreped. Mintha }án egy c édulát találtam a konyhá­mindnyájunkat bezsúfoltak volna egy ban Ez 4„ A kamrában van a sajt-, terpentin-, dohány- és mellény- ,, . . , . .. . , .... , szagú fiókba Mr. Benjámin Franklin t o' á s- Vedd le a c lP odet mielott l e" azt mondta, együtt van a társaskocsi fekszel az ágyra, bérleti díja, azonkívül húsz rekesz sör Mikor nagybátyám elolvasta az üze­ára, meg fejenként 1 font. Az utóbbit netet, harsány orrfúvásra zendített, majd az első állomásnál osztja szét a hogy a tányérok megcsörrentek a részvevők között. Meg azt is mondta, kre (j en cben hogy torkig van Bili Sentryvel, mert mindig a nyomában van. .egész áldott nap bárhová me Sára szerelmem — tgy van ez mindig — mondta. — De ezentúl másképp lesz. Te ls ve­gyek, utánam "j'ön! m'inf az egyszemű í e m J ösz Hane m- mi t szólnak majd kutya. Van nekem saját árnyékom, hozzá a t aS° K ~ arr a gondolni sem meg kutyám ls — nem kell, hogy mere K­akár Tom, vagy Dick vagy Harry, koszos kesztyűvel a kezén köves­sen. Bili Sentry elpirult. — Nem piszkos, csak olajos — mondta — a motortól. Amikor a kocsi megállt a ház előtt és a tagok látták, hogy lenyalva, le­kefélve, legjobb vasárnapi ruhánk­ban előnyomulunk az üzletből, ránk vicsorítottak. — A fiűt ls magaddal hozod? — — jő öreg Mr. Cadwalladwr! — kiáltották A kocsi elindult lefelé a falu utcáján. Néhány hideg tekintetű asszony állt a kapuban és sötét arccal figyelt bennünket. Egy kisfiú búcsút Intett, mire a mamája pofon ütötte. Gyönyö­rű augusztusi reggel volt. Kint voltunk a faluból, túl a hí­don, fent a domb tetején, Steeple Wood irányában Mr. Franklin, aki­nél a lista volt, felkiáltott: Hol van az öreg O jones? — Lehagytuk az öreg O.-t. — Nem mehetünk az öreg 0. nél­kül! Visszafordultunk és visszahajtot­tunk a faluba A Welszi herceg előtt rátaláltunk a türelmesen várakozó preg 0. Jonesra. Egyedül volt, kivéve 'vászontáskáját. — Nem akartam jönni — mondta az öreg 0. |ones, míg a többiek be­emelték a kocsiba, hátbaveregették és egy üveg sört nyomtak a kezébe, — de mégis mindig eljövök. A hídon át, hegynek fel sötétzöld erdők alatt, poros úton, lassú tehe­neknek és röpülő vadkacsáknak in­tegettünk. — Állítsátok meg a buszt! — kiál­totta Mr. Weazley — a fogaimat a kandalló párkányán felejtettem — Ne törődj vele — mondták a többiek —, senkit sem kell megharap­nod, — és egy palackot adtak neki is szalmaszállal. — De hátha mosolyogni akarok? — Te aztán nem. — Hány óra van. Mr. Cadwalladwr? — Tizenkét perc a nyitásig — kiál­tott vissza az öreg, akinek panama­kalap volt a fején, mire mindnyájan káromkodni kezdtek. Az első pihenő a Hegyi Bárány volt, ütött-kopott kocsma. Zsupfede­le, mint a sömörös paróka. A zászló­rúdon, az „Urak" fölött, Sziám lobo­gója lengett. Megismertem a cigaretta címkék után A kocsmáros az ajtó előtt állt és vigyorgott, mint a far­kas. Hosszú, sovány férfi volt, fe­kete agyarakkal. így üdvözli a Hegyi Bárányt, mielőtt megeszi — gondol­tam. A tagok mekegve előrohantak, aztán be a söntésbe. — Vigyázz a kocsira — mondta a nagybátyám — nehogy valaki ellopja. Senki sincs Itt, aki ellophatná — gondoltam —, legfeljebb a tehenek. De a nagybátyám akkor már a söntés­ben viharosan fújta a kürtöt. Néztem a teheneket, azok meg engem. Negy­venöt perc múlhatott el (gy, mint a nagyon lassú felhő. A nap sütött az elhagyott útra, a senkinek sem kellő kisfiúra és a tószemű tehenekre. A többiek oly boldogok voltak a söntésben, hogy poharakat törtek. A breton! hagymás ember, hagymako­szorúval a nyakán, biciklin jött az úton, és megállt az ajtó előtt. Utánamentem és bekukkantottam a söntésbe. Alig Ismertem fel a kirán­dulás részvevőit. Cékla-, rebarbara­és téglavörös színük volt. Ordítoztak, duhajkodtak a sötét odúban, mint óriás rossz gyerekek. Nagybátyám, csupa vörös pofaszakáll meg has, kö­zépen Imbolygott. A padlón törött üveg romjai közt ült Mr. Weazley. — Italt körbe, mindenkinek, én fi­zetekl — kiáltott Bob, egy kicsi, su­nyi ember. Fényes kék szeme és zsí­ros mosolya volt. — KI rabolta kl az árvákat? — kérdezték tőle. — Bízzál csak Bob-ban majd átejt. — Legyen meg a kis örömötök — mondta Bob és úgy mosolygott, mint a beretva. — Én megbocsátok nektek. Áporodott sörszag és zűrzavar kö­zepette hallottara: — Gyere verekedjünk! — Most nem, majd később. — Most gyere, míg hangulatban va­gyok. — Nézzétek Sentryt, fejébe szállt a dicsőség! — Nézzétek csökönyös lábát. — Nézzétek Mr. Weazleyt, hogy el­terült. Mr. Weazley, sziszegve mint a gú­nár, feltápászkodott. — Az a fiú szándékosan fellökött — mondta és rám mutatott. Gyorsan kisurrantam, vissza a szabadba, a jó szelíd tehenek közé. Az Idő tovafel­hőzött. Majd kiperdült a nagybátyám göm­bölyűén, a többiek meg utána szür­To maska Irén rajzai kén. Szárazra Itták a Hegyi Bárányt, Mr. Weazley nyert egy koszorú hagy­mát, amelyei a Hagymás Ember a söntésben kisorsolt. — Mi haszna a hagymának, ha az ember a kandalló párkányán hagyta a fogalt — mondta. Kék Harang, Sárkány, Welszi csil­lag, Savanyú Szőlő, Pásztorslp — egyéb dolgom nem akadt ezen a vad augusztusi napon, mint emlékezni ezekre a nevekre és szemmel tartani a kocsit. Valahányszor elhajtottunk egy kocsma előtt, Mr. Weazley köhö­gési rohamot kapott. Állítsátok meg a buszt — kiáltott —, mert megfulla­dok. Mire visszamentünk. A záróra csak annyit jelentett a kirándulás résztvevőinek, hogy zárt ajtók mögött énekeltek, meg ricsa­joztak tovább. Mikor a rendőr a Drui­dák hátsó ajtaján belépett, mindnyá­jukat ott találta, amint karban itták a sört. — Ssss — mondta Noah Bowen —, a kricsmi mér bezárt. — Honnan jöttek? — kérdezte a rendőr begombolt, kék hangon. Megmondták — Van ott egy nagynénikém — mondta és nemsokára velük együtt énekelte: Alva lent a mélyben.. . Újból tovarobogtunk kancsókkal és tenorokkal tömött himbálódzó kocsin. Füzek közt siető folyőeskához értünk. — Porthcaw! — harsogta a nagy­bátyám. — Hol vannak a szamarak? — kér­dezte Mr. Weazley. Mire mindnyájan előtántorogtak és kurjongatva belepacskoltak a hűs, fehér, kanyargó folyóba. Mr. Frank­lin miközben megpróbált polkát tán­colni a csúszós kavicsokon, kétszer ís beleesett. — Semmi sem egyszerű — mondta méltósággal, ahogy csurogva kimá­szott a partra. — Hideg! — kiabálták. — Csudajól — Jobb, mint Porthcawl! Majd le­szállt az alkony langyosan és szelí­den, a •világ végén, Nyugat-Welszben, a vizes, paskoló, becsípett, világgal nem törődő férfiakra. Ki megy ott? — kiáltott Bili Sentry egy repülő vadkacsa után. Még megálltak a Remete Barlangja előtt egy rumra. — Aberavon csa­patában játszot­tam, 1898-ban — mondta egy Idegen Enoch Davles-nek. — Hazugság — mondta Enoch Da­vles. — Fényképeket mutathatok, — mondta az idegen. — Hamisítvá­nyok — mondta Enoch Davles. — Még megvan a sapkám — ott­hon. — Loptad. — Barátom iga­solhat — mondta dühösen az idegen. — Megveszteget­ted — válaszolt Enoch Davies. H azafelé, a zümmögő, holdsütött estében, áz öreg 0. Jones a kocsi közepén, egy petróleum­kályhán, vacsoráját készítette. Mr. Weazley Illára köhögte magát. — Állítsátok meg a buszt, mert megful­ladok — kiáltotta. — Mind lemász­tunk a holdfényben. De kocsma nem volt a közelben. Így hát lecipelték a maradék sört, a petróleumkályhát, az öreg Jones-t, kivitték a mezőre, kö­rülülték és ittak és énekeltek, míg az öreg 0. Jones kolbászt sütött gom­bával. A hold meg repült felettük. Ráhajtottam fejem nagybátyám he­lyenként domborodó mellényére, és még félálomban hallottam, hogy Bili Sentry rákiált a repülő holdra: — Ki megy ott?l (Fordította: Balázs Emmij — Az embernek nincs magánéle- kérdezte Mr. Franklin, míg bemász­te — folytatta Mr. Franklin —, mon- tunk a kocsiba. Elborzadva nézett dom nektek, úgy ragad rám, attól félek, ha félremegyek, az ölébe ülök. Csodálom — mondta —, hogy éjjel nem jön utánam az ágyba. — Az asszony nem engedné — mondta Sentry Mire Mr. Franklin újból rázendített, a többiek meg csitították. — Ne törődj vele .. Nem akar rám. — A fiúk rosszak — mondta Mr. Weazley. — Nem fizetett részvételi díjat — mondta Bili hentry. — Akár asszonyokat is hozhatnánk — mondta Enoch Davies. Ezt úgy mondta, mintha az asszo rosszat az öreg Bili... Csak szemmel nyok a fiúknál is rosszabbak lenné­tartja a pénzt, Benjle.. — Ml — hát nem bíztok ben­nem? — kérdezte Mr. Franklin cso­dálkozva. Egy ideig senki sem vá­laszolt, majd Noah Bowen azt mondta: — Tudod milyen a bizottság — Bob óta nem bíznak Bgy pénztárosban sem. — Azt hiszitek, talán eliszom a pénzt, ahogy Bob tette? — Elihatod ... — válaszolt csende­sen a nagybátyám. — Lemondok — mondta Mr. Frank­lin. — De nem a mi pénzünkkel — azt már nemi — mondta Bili Sentry. — Ki dobott dinamitot a halastó­nek. - Huszonhat perc múlva nyitás! — ba? — kérdezte váratlanul Mr. Weaz- kiáltott egy öreg ember, anélkül, ley. De senki nem törődött vele. hogy az órájára pillantott volna. Pa­Kis Idő múlva mindnyájan leültek namakalap volt a fején. Abban a pil­kártyázni a sajtszagú bolt sűrűsödő lanatban megfeledkeztek rólam. KAREL CAPEK*: Povandra úr újságot olvas Vannak olyan emberek, akik bélye­geket gyűjtenek, és olyanok is, akik ősnyomtatványokat. Povandra úr, G. H. Bondy házának portása sokáig nem lelte meg életének értelmét; ér­deklődése évekig ingadozott az ókori síremlékek és a külpolitika között, de egyik este hírtelen megnyilatkozott előtte az, amtnek eddig híján volt, amivel élete beteljesedett. A nagy dolgok rendszerint hirtelen következ­nek be. Ezen az estén Povandra úr újságot olvasott, Povandráné asszony Ferkó lyukas harisnyáit Javította, Ferkó meg úgy tett, mintha a Duna balol­dali mellékfolyóit igyekezne emléke­zetébe vésni. A szobában kellemes csend honolt. — Megőrülök! — morogta Povandra úr. — Mi bajod van? — kérdezte Po­vandráné és új szálat fűzött a tűbe. — A szalamandrák — válaszolt Povandra papa. — Itt olvasom, hogy az utolsó negyedévben hetven millió darabot adtak el. — Sok, nem? — mondta Povandrá­né asszony. — Meghiszem azt! Hatalmas szám ez, anyjuk. Képzeld el, hetven millió! — Povandra úr megcsóválta a fejét. — Mi minden történik mostanában — tette hozzá rövid gondolkodás után. "* Kare! Čapek a neves cseh szati­rikus 75 éve született. Részle­tet közlünk a Harc a szalamadrákkal című művéből. — Olvasom, hogy mindenütt új földek és szigetek keletkeznek. Mondom ne­ked, az emberek már annyi konti­nenst építhetnek, amennyit csak akar­nak. Nagy dolog ez, anyjuk. En mon­dom neked, nagyobb haladást jelent, mint Amerika jelfedezése. — Povan­dra úr gondolataiba mélyedt. — Egy új történelmi korszak, tudod? Hiába, nagy Időket élünk! ujabb hosszú, kellemes csend kö­vetkezett. Ám Povandra papa hirte­len erőteljes pöfékelésbe kezdett. — Es ha elgondolom, hogy nélkü­lem mindez nem történt volna meg! — Mi nem történt volna? — Ez az üzlet a szalamandrákkal. Ez az új korszak. Ha jól megnézzük, tulajdonképpen én voltam az, aki az egészet összehozta. Povandráné asszony felnézett a lyukas harisnyáról. — Magyarázd meg, kérlek. — Hát nem én voltam az, aki azt a kapitányt Bondy úrhoz beeresztet­tem? Ha én nem jelentem be, soha életében nem találkozott volna Bondy úrral. Nélkülem, anyjuk, az egészből nem lett volna semmi, de semmi. — Hátha talált volna a kapitány valaki mást — ellenkezett Povandráné asszony. Povandra papa megvetően kráko­gott. — Mit értesz te ehhez'. Ilyen dol­got egyedül G. H. Bcndy ;ud nyélbe ütni. Ö messzebbre lát, kedvesem, mint nem tudom én kicsoda. Mások azt hitték volna, hogy bolond vagy csaló, de Bondy úr?! Nagyszerű orra van, angyalom! — Povandra úr elgon­dolkodott. — Ebből a kapitányból, hogy is hívták csak, Vantoch; nem sok nézett ki. Olyan kövér, öreg bácsi volt. Más portás azt mondta volna neki, hova, hova, ember, az úr nin­csen idehaza és különben is; de ne­kem olyan előérzetfélém volt, vagy micsoda. „Bejelentem — mondtam magamnak —, lehet hogy Bondy úr összeszid, de vállalom és bejelentem". Mindig mondom, égy jó portásnak messziről meg kell ismernie az em­berét. Néha csenget valaki, úgy van öltözve, mint egy báró, de a valóság­ban nem más, mint egy Jégszekrény­ügynök. Máskor meg jön egy ilyen kövér atyafi, és nézd csak, mi van benne! Ismerni kell az embereket — morfondírozott Povandra papa. — Eb­ből láthatod, Ferkó, hogy mit tehet egy ember még akkor is, ha aláren­delt állásban van. — Povandra úr ünnepélyes megha­tottsággal bólogatott. — Már az ajtó­ban elintézhettem volna ezt a kapi­tányt, és megtakaríthattam volna ma­gamnak a lépcsőmászást. Más portás bizonyára felfújja magát és becsapja az orra előtt a kaput. Es ebben az esetben az egész nagyszerű fejlődés kútba esett volna. Jegyezd meg ma­gadnak, fiú, ha minden ember meg­tenné a kötelességét, nagyszerűen élnénk ezen a világon. Es jól figyelj. — Igen, papa — mormogta Ferkó boldogtalanul. Povandra papa torkát köszörülte. — Mami, add csak Ide az ollót. Ki­vágom ezt az újságból, hogy egyszer majd legyen valami emlékem. így kezdte Povandra úr a szala­mandrákról szóló, cikkek gyűjtését. Az ő gyűjtőszenvedélyének köszön­hetünk sok olyan anyagot, amely kü-. lönben veszendőbe ment volna... ÜJ SZÖ 8 * 1965 ianuftr 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents