Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-09 / 8. szám, szombat

Kúria, kvaterka, kultúra Fábry Zoltán adalékai a csehszlovákiai magyar kultúra történetéhez FABRY ZOLTÁN legújabb könyvének: Kúria, kvaterka, kultúra a elme „Adalékok a csehszlovákiai magyar kultúra fejlődéséhez (1918—1938)". Elsősorban hézagpótló mű, hisz számos fiatal írónk és tanítónk hiányolta már, hogy uom Ismeri s források hiányában nem ismerheíi mai irodalmunk legközvetlenebb hagyon.ányát, íróinknak a második világháború előtt kiadott alkotásait. Ha Fábry jelen esszégyüjteménye nem is pótolhatja az eredeti müvek olvasását, értékes és érdekes áttekintést nyújt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar művelődés számos negatív és pozitív jelenségéről. A kissé furcsa cím, három összefüggésbe hozható főnév irodalmunk megítélése szempontjából fontos terminológiákat állít előtérbe. A kúria, a magyar dzsentri és a kisnemesség közismert fészke, életre keltette azt a kisebbségi magyar Irodalompolitikát, mely nem akarta észrevenni a változást, nemzeti sértődöttséggel leplezte konzervativizmusát, s kevés kivétellel a horthysta irredentizmus eszközévé vált. A kvaterka a vidéki kúriákban, de azokon kívül is a szlovákiai magyar szellemi életnek máig élősködő nyavalyája: a poharazással egybekötött fecsegés melldöngető kivagyokpóz, a dilettantizmus őnámitása. E két tényezővel, némi túlzással azt mondhatnók: kulturális rákfenével szemben veszi fel a harcot már a huszras évek elején egy stószi kis kúria európai műveltségért és emberségéért küzdő, nálunk egyedülálló elhivatottságú, aszkéta becsületességű lakója. Minden kritikát kétféle szempontból kell értékelni: a megbírált és a bíráló szempontjából — Fábry kritikáinak áttekintésekor ez a második szempont szinte fontosabb az elsőnél, mert sokszor jelentős cikket tudott írni jelentéktelen könyvekről, dilettáns, provinciális jelenségekről is, könyvéből elsősorban nem a csehszlovákiai magyar irodalom, hanem az író, legjobb esszéírónk kritikusunk és publicistánk fejlődését ismerhetjük meg. Már többen ls vitatták Fábry írásainak műfaját, maga az író egyik könyvében antifasizmusnak nevezi, B. Nagy László pedig a novemberi Kortársban közölt kitűnő tanulmányában (A stószi mérték) történelmi esszének mondja. Ha pedig Fábry alkotó módszerét vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy elsősorban költő: kezdő és kísérletező lírikusaink bosszantására (tréfásan) azt is hozzátehetnénk: a legjobb csehszlovákiai magyar költő. Az esszé, a XX. század kedvelt, reprezentáns műfaja, elsősorban a költészethez tartozik; személyes vallomás, nemcsak a gondolatot közli, hanem a gondolkodó érzelmi magatartását, egyéniségét is megmutatja, s éppen ez utóbbiban van jelentőségének, mai népszerűségének magyarázata: a sok változást, csalódást megért olvasó az író egyéni magatartására, személyiségére is kíváncsi, hogy hihetőnek, hitelesnek tarthassa amit mond. (Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Sinko Ervin, jugoszláviai magyar esszéíró, Fábry kortársa az irodalmat egyenesen azonosítja a költészettel, s esztétikai értékét így határozza meg: „A költői mű esztétikai kvalitása és esztétikai értéke, igazsága a műben testet öltő konkrét szubjektív embertől, és semmiképp sem az objektív „tartalomtól", az objektív, történelmi-társadalmi tényezők által meghatározott témáktól és megismerésektől függ.") (Magyar irodalom, 435.) Fábry Zoltán egyik legfontosabb, elvi-esztétikai nézeteit összegező tanulmányának, az Antisematizmusnak bevezető részében maga is vall arról, hogy alkotó tevékenysége költői indíttatású és jellegű: „Ady... az imperializmus a világháború korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája „ember az embertelenségben" történelmi névadás volt. Egyszeri felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül vak, süket, és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett az a varázsige, mely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent!" (Hét, 1983. 44.1 sz.) Mindezt azért ls el kellett mondanunk, hogy a későbbiek során rámutassunk, mit lehet és mit nem lehet átvenni objektív irodalomtörténeti szempontból Fábry szubjektív, költői megállapításaiból, ítéleteiből. Talán mondanunk sem kell, hogy a valóban költői módon kifejezett szubjektív vélemény azonos szokott lenni az objektív igazsággal, de az esszéíró gyakran inkább értelmezi mint értékeli az eléje kerülő műveket,- s az ls igaz, hogy tévedhetetlen szubjektum nincs. Mindez azt jelenti, hogy az objektum és szubjektum között nemcsak egység, hanem ellentét is van, s aktuális, történeti célú írásokat egy későbbi korban tárgyilagosabban lehet korrigálni. A KÚRIA, KVATERKA, KULTÜRA két fejezetre oszlik: Fábrynak a két világháború ktizSti, majd pedig az 1948-as fordulat után írt irodalmi vonatkozású cikkeire. Az első fejezet utolsó írásának dátuma 1938, az utána következőé pedig 1953, ami egyúttal az író közel tizenöt évi hallgatását is jelzi. Az első fejezeten belül még két határvonalat lehetne megállapítani az Író fejlődésében és szocialista humanizmusra épülő irodalomszem1 életének kialakulásában: az avantgardista, a RAPP-ista és a népfrontos szemléletet. (Az előszóban megemlíti még pályakezdő, kisebbségi nacionalista korszakát is, de ennek terméséből egyet sem vesz fel a kötetbe). A gyűjtemény első írásai haladó polgári lapokból, a Kassai Naplóból (egy ideig az emigráns Ignotus is szerkesztette) és a Reggelből valók. Többségük könyvrecenzióként készült, de az első kettő: Irodalom és magyarság, írók és irodalom Slovenszkón, tájékoztató és állást foglaló tanulmány. Mindkettőben harcol a kúria- és kvaterkakultúra ellen, bizonyos célt tűz ki, programot hirdet a szlovákiai magyar irodalom számára, mely leginkább az avantgardisták, európai expresszionisták programjához hasonlít. Egyúttal élesen elhatárolja magát az irredentizmustól s az urak Magyarországától. „A cél: küzdeni a hamis, bűnös nacionalizmus ellen, mely az irodalompolitikában a kényelmes igazolás eszközét vélte megtalálni, mely így nem más, mint az irodalom elejtése és ugyanakkor a magyarság értékének lebecsülése. Küzdelem az önképzőkör! Irodalom ellen, az uram-bátyám írók, kataszteri tollnokok, a kvaterkamagyarság, az asztaltársasági magyarság irodalma ellen. Küzdelem azon poli. tika ellen, mely csak a témák hazafiságában keresi és értékeli a nemzeti és költészeti értéket. Küzdelem az „író" ellen, aki a fájdalmat konjunktúrával kapcsolja, mert útja, vágya végén nem áll más, csak a — díszpolgárság ... Küzdelem más munkával, jobb munkával, űj lehetőségek, nagyobb utak, keményebb küzdelmek akarásával". (22. o.) Ez a program lázadó, újat követelő lendületével hasonlít több forradalmi avantgardista irány, így például a bécsi Ma körének kiáltványaihoz és nyilatkozataihoz, s nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy nálunk reális volt, mert a polgári demokráciának a magyarországi rendszerénél sokkal szabadabb légköre lehetőséget nyújtott megvalósításához. Ezzel szemben az is igaz, hogy igen kevés valósult meg belőle: provinciánkon „az önképzőköri irodalom", a „kvaterkamagyarság" veszélye nagyobb volt, mint Magyarországon, s a „pesti mérték" következetes elutasításával Fábry figyelmen kívül hagyta, hogy odaát nemcsak reakciós politikusok vannak, hanem a mieinknél tehetségesebb, magasabb szfnvonalú művészek is. Minderre utólag maga a szerző is figyelmeztet a könyv előszavában, s ugyanitt példamutató bátorsággal szól későbbi kritikáink merev szempontú, dogmatikus hibáiról is: „Amit később a fasizmus főismérveként átkoztunk és pellengéreztünk — a kizárólagosságot és tekintetnélküliséget — azt igazunk tudatában, tiszta szívvel parancsként gyakoroltuk. Irodalmi vésztörvényszék voltunk. Az akkoriban a nevemhez tapadt „Szlovenskó réme" jelző mindennél többet mond". (11. o.) A KÖTET első írásaitól kezdve megfigyelhetjük az író humanista eszméinek (emberirodalom) és jellegzetes expresszionista kifejezéseinek, szellemes szójátékainak és szópárhuzamainak kialakulását és továbbfejlődését. A hasonló eszmeiség, a rokonszellem felismerése egy-egy műben már kezdetben is szubjektív ítéletre, túlzásokra csábítja az egyébként szigorúan tárgyilagos kritikust. Például, az avantgardista „emberirodalmat" képviselő Földes Sándorról már 1925ben is ilyen túlzó elismeréssel nyilatkozik: „Mindig egy név, egy újabb név előre, előre egészen — életre. Magyarul: egyszer Ady, aztán Kassák, és most: Földes Sándor... Földes Sándor: a tömeg forradalmár-emberségének kinyilatkoztatása. A negyedik osztály mindent vádoló, mindent vállaló megváltó hangja. Pozitivítás Tett. Élet". (54. o.) Ebben a korban Kassák volt az avantgardizmus legtekintélyesebb magyar képviselője, s a húszas évek első felében Fábry is többé-kevésbé hatása alatt állott (később éles hangú bírálatokat írt róla), amint ezt a modernista versekéhez hasonló stílusú esszéi ls bizonyítják. „A háborús föld szimfóniája, ahogy az ember rémült, veszett szemmel babonázta, amíg meg nem történt az áthasonulás csodája: a földből hús és húsból föld: a háború konzervdoboza az acél terpeszkedő dróthimnuszának fókuszában, amit a hadiszállító bitangok földdel töltöttek, amire az éhség gyilkos kutyaszemei hiába vetették magukat. Hullaszínek és éhséghangok testvéri szimfóniája". (73. o.) A húszas évek második felében Fábry, bírálatai egyre radikálisabbakká, osztályharcosabbakká válnak: az intellektuális lázadóból kommunista publicista lesz. A marxizmust kezdetben nem dogmatikusan alkalmazta, s ha van is ítéleteiben némi túlzott szigorúság, a lényeges dolgojtban mindig igaza van, s kritikáinak elvi megalapozottságát, határozottságát még számos ellenfele (a megbíráltak közül) is elismerte. Elvi könyörtelenséggel támadja a provincializmust, a dilettantizmust, az irodalmi giccset, s mindez csak használhatott a szlovákiai magyar irodalomnak. Holló Ferenc regényéről (Az arany amulett] szóló bírálatát például így kezdi: „Lélegzetelállító némely ember rövidlátó bátorsága és szemtelen naivitása. Holló Ferenc volt az, aki a szlovenszkói irodalmi cirkuszba betoppanva, azonnali sürgős és kemény kritikát követelt, tisztogatást, rostálást, miegymást. Most, hogy elolvastam Holló Ferenc regényét, bután és értelmetlenül bámulom bátorságát: ml köze Holló úrnak és az arany amulettnek a mai irodalomhoz és kritikához? Hogy mer ez az ember a fórumra mászni és tolvajt kiabálni?" (76. o.) Holló Ferenc biztosan megsértődött, de nem kétséges, hogy Fábrynak igaza volt. Hasonlóan főbekóllntó kritikát írt Farkas Istvánnak Lelkek feltámadása című regényéről, pedig öt első elbeszéléseinek megjelenése után még bíztatta és értékelte. „Aki ennél naivabb és lehetetlenebb lelki feltámadást isnier, az csal vagy festi magát... Bizonyos: Farkast is kikezdte már a legrettenetesebb szlovenszkói betegség: a provincionalizmus, melynek egyetlen mértéke: a toll közvetlen környezete; provincionalizmus. mely nem tudja megérteni, hogy épp a regényírónál a legfontosabb: a világtávlat... (82. o.) Darkó István: Zúzmara és Egri Viktor: Demeter megtérése című regényének megbírálásában már érződik némi merevszempontúság, a tartalmi, eszmei követelmények túlhangsúlyozása, állításai lényegükben helytállóak, szigorúak, s igazságosak. Igaz, Fábry terminológiái közt van Ilyen, mint: „valóságmarkolás", „talajos önközpont", melyeket nehezen lehet az esztétika nyelvére átültetni, s a megbírált író néha nem tudhatja konkréten, mit kérnek tőle számon. Még Inkább kísért a kritikusi szubjektivizmus veszélye az olyan jelenségben, hogy Egri Viktorról általában csak elmarasztaló, Szabó Béláról Dedig általában elismerő véleményeket találunk a könyvben. NEM LEHET célunk, hogy itt Fábry esszéinek valamennyi vitatható részével foglalkozzunk, szól róluk a szerző előszava és dr. Turczel Lajosnak a könyvhöz írt utószava is. A harmincas évek első felében írt kritikákról azt kell megállapítanunk, hogy ekkor többé-kevésbé a Rapp-ista (az Oroszországi Proletár írók Szövetségének rövidítése) írók dogmatikus-sematikus irodalomszemléletének hatása alatt állott. A párt által később feloszlatott és megbélyegzett Rapp-ban jelentős szerepet játszottak a moszkvai magyar emigráns írók, s folyóiratuk, a Sarló és KalaDács Irányadóul és példaképül szolgált a Fábry szerkesztette Az Otnak is. Természetesen, nem lehet ezt a mozgalmat sem egyoldalúan és a történeti helyzet figyelembe vétele nélkül elítélni: a maga idejében elsősorban DOlitikat szerepe volt, s mind a moszkvai emigráns írók. mind Fábry akkori alkotásaiban találunk jelentős értékeket. Hatását azonban megtaláljuk a politikai tartalmat erőltető vagy a formát lebecsülő bírálatokban, így például Bányai Pálnak kissé igénvtelen stílusú, nagyrészt tőmondatokban frt Felsőgaram című regényében ezt kifoeásolia: ..Bányait a szavak zenéie elragadja, az emberi sorsok ízét kóstoleatia. szelet zúgat és az erdő oreonáiát Bánvai R mai. hellvel, idővel nontossn kicövekelt kemény, nyers valóságból túl sok líCARMELO GONZALES (Kuba): Haza vagy halál (részlet) REGINO PEDROSO: Miénk a fö£d Kuba népe a napokban ünnepelte győztes forradalmának 6 évfordulóját. Ebből az alkalomból közöljük a kubai forradalmár költő 1933-ban Irt versét. Pedroso abban az időben a latin-amerikai expresszionizmus egyik kiváló képviselője volt. Hagyd nekik dollárjaikat, bankjegyeiket meg a Wall-Street-et. Itt vagyunk - mező és városok szomorú emberei. Hagyd nekik isteneiket meg pompájukat: isteneikörökre süketek a mi panaszainknak, pompájuk lopott: a mi nyomorúságunkból cifráikodnak. Mi is gazdagok vagyunk, ám a mi kincsünket nem veheti el tőlünk senki! Miénk a nap végtelen kohója, kalapács dala, a tenger halakkal hímzett hatalmas szőnyege, közös ereje gyáraknak, műhelyeknek, lázadó mozdulat, remény és izom. Miénk a szenvedés fájdalma... meg a várakozásé! Jönnek majd nagy napok, mint új pénzérmék gurulnak életünkre, a mi kezünk megtelik majd örömmel! Hagyd őket ma, arany vízkórosait, ami a miénk, nem veheti el tőlünk senkii Miénk a végtelen föld, miénk az alkony virágzása, minden érlelődő vágy. Miénk a szél óriás sarlója, mely learatja holnap a jövő fürtjeit! (1933) SiMOR ANDRÁS fordítása rát facsar". (95.) A lírát és a lírai kifejezéseket ekkor számos cikkében negatívumként, elmarasztalásként használja, ami érdekes módon hasonlít ahhoz a korábbi avantgardista törekvéshez, mely a lírai szépséget a valóságot elködösítő, megvetendő giccsnek (például Forbáth Imre első verseiben) tartotta. Ez a nézet abból a vulgáris forradaimiságból indult ki, hogy a rothadó kapitalizmus világát nem lehet szép költeménnyel ábrázolni. Ebben a korban Fábry a lírával szemben mindenekelőtt a politikai szándék, a „kiállás" egyoldalú követelményét hangsúlyozza, mint például Lírikusok Szlovenszkón című esszéjében: „Kit nem döbbent meg ez a kísérteties egyezés? Itt nálunk a Vozárit mellre ölelő Szalatnai, ott a Kosztolányit prezentáló Németh László?! Olyan döbbentők, olyan sokat mondók, olyan egycéiúak ezek az ijesztően egy nyelvjárású dokumentumok! A szándék — ami egyértelmű az írói bátorsággal, a korszerű szocialista vállalással és kiállással — nemcsak Magyarországon, de a legradikálisabb magyar szellemterületen, Szlovenszkón is elveszett. Elveszett, mert tudatosan elvesztették". 1936-tól kezdve Fábry kisebb Írásai a népfrontot hirdető Magyar Napban, terjedelmesebb esszéi pedig továbbra is az erdélyi Korunkban jelennek meg. Ekkor alakul ki műveiben következetes európai jelentőségű antifasizmusa mellett „vox humánájá"-nak máig élő erkölcsi tartalma: már nem szektánsan értelmezett szocialista humanizmusa. A népfrontkorszakban Irt kritikáinak hangja megértőbb, körültekintőbb, irodalomszemlélete fokozatosan eljut mai szintéziséhez. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy megszabadul minden hibájától: máig is gyakran kísért például ítéleteinek szubjektivizmusa, s az összefüggésekből kiragadó idéző módszere, melyek, kiváló alkotásai mellett, előfordulnak pályája valamennyi szakaszában. A kiragadott idézetek kedvelése összefügg expresszionista, gondolatokat ki emelő, axiómákat fogalmazó stílusé val, ami esszéiben gyakran randkívü tömör és találó megfogalmazást ered ményez, néha azonban többé vagy ke vésbé ellentmondásba kerül a bírál mű egészével. A MÁSODIK fejezetben közölt, a felszabadulás után szerzett tanulmányok és újságcikkek egy véglegesen kialakult, kiváló esztétikai ízlésről és szocialista humanista erkölcsi magatartásról tanúskodnak. A Szentivání Kúria és a Forbáth Imre költészete című esszék a maguk nemében egyedülállóak, irodalmunkban még felülmúlhatatlan jelentőségűek, összegezésül azt kell megállapítanunk, hogy a Kúria, kvaterka, kultúra igen értékes hozzájárulás a csehszlovákiai magyar művelődés történetéhez, fontos adalékokat jelent az egyetemes magyar irodalom számára is, s mindenekelőtt hozzásegít egy olyan írónk és kritikusunk életművének megisme. réséhez, akinek külön fejezetet kellene szentelni mind a magyar, mind a csehszlovákiai irodalom történetében. (Megjelent a magyar—csehszlovák közös könyvkiadás keretében. Bratislava. 1964.) CSANDA SÄNDOR 19B5. január 9. * ÜJ SZÓ 9