Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-30 / 29. szám, szombat

Az alábbtakban részletel közlünk a fenti címmel a közeltövöben megjehnö regényből. A regény' a Szlovákiai Politikai Könyvkiadó és a magyarországi Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Egri Viktor új regényében az elmúlt évtizedek megrázkódtatásokban és küzdelmekben bővelkedő körképét adja. A regény főhőse, az emlékezését író Takács Ferenc 13 füzetében egy egyszerű, küzdelmes emberi élet történéseire bontva jelennek meg az elmúlt évek problémái, mégpedig olyan megvilágításban, amely összhangban van a legújabb értékelések következtetéseivel. A közeljövőben megjelenő könyv — minden bizonnyal — az olvasók között is meleg fogadtatásra talál. A

nyám az első éjszakét velem együtt még Vince bácsi hálában töltötte; oly nagy volt benne a félelem, hogy reggel csak hosszii rábeszélés után lépett be házunk udvarába, ahonnan tíz hónappal ezelőtt elhurcolták. Este, amikor megjöttünk, vacsora «tán Vince bácsi kezébe nyomtam az Oj Szót. — Olvassa, Vince bácsi! Az első fecske! Örömmel nyúlt utána, belelapozott, majd eltette és megjegyezte, hogy a vasárnapi nyugalomban az első betűtől az utolsóig elolvassa. Kívánságára minden héten elhoztam neki az újságot, de szemmel láthatóan egyre lankadó érdeklődéssel olvasta. Végül is kíváncsian megkérdeztem: — Mi baja a lappal, Vince bácsi? Tálán nem tetszik magának? — Mi tessék rajta? Talán az, hogy magyarul van megírva? — felelte. Nem ő volt az egyedüli, aki nem barátkozott meg az újság szellemével. Az olvasók közt nem egy akadt, aki az első köztársaság idején tagja volt a Szentiványl és Szüllő vezette Egyesült Magyar Nemzeti Pártnak, s most azt várta, hogy a lap — ha az magyar nyelvű és a magyarok nevében beszél — legyen ellenzéki, szálljon szembe a kormánnyal, bírálja keményen intézkedéseit, ne értsen egyet a politikájával. Az ellenzékieskedés furcsa módon nem csupán a kimondottan maradi elemek magatartását Jellemezte, hanem az olyan emberekét is, mint amilyen az orosz fogságba esett és a Vörös Hadseregben harcolt Vince bácsi volt. Akkoriban sok vitám volt vele és a többiekkel is, akik a lap szerkesztőire egyszerűen ráfogták, hogy „beeseheltek". Május elsején a hetilap napilappá alakult át, a példányszáma erősen csökkent, ós hosszú időbe, évekbe telt, míg az ellenzékleskedők jobbik része megértette, hogy a párt és a kormány politikáját hirdető magyar lap felvilágosító ós tájékoztató munkájával éppen a mi érdekeinket védi. Akkoriban, negyvenkilencben és az ötvenes évek elején engem is gyakran ért vád, hogy becseheltem. Nem hangoztatták nyíltan, a szemembe senki nem merte mondani, de azért tudomásomra jutott. Nagy adag türelem meg higgadtság kellett, hogy ez az ostoba gáncsoskodás leperegjen az emberről, és ne érezzen haragot azokkal szemben, akik így magyarkodtak. Smatlák a karácsonyt még a házunkban töltötte családostul, de az új esztendő első hetében felkészült a visszaköltözésre. A hó végén megjött édesapám is Pista öcsémmel. Pista két hetet töltött otthon türelmetlenül és mikor bejelentette, hogy visszautazik, már én sem csodálkoztam. Anyám már ősz óta tudta, hogy Milada „nyelvtanításának" szerelem lett a vége. Elhatározott dolog volt, hogy Pista nem hozza ide a bizonytalanba a menyasszonyát, de Smidáék befogadják a házukba, a családjukba. így kellett lennie, a szerelem nem ismer nemzetiségi megkülönböztetést és faji előítéletet, én is jónak láttam, hogy Pista visszamenjen, az az idegen cseh föld így közelebb kerül hozzánk. Farsangkor csöndben megtartják az esküvőt; legalább én jöjjek el, ha a szülők ebben a különös „törvényen kívüli" hazaköltözködésben nem mernének vonatra szállni — ezzel vett tőlem búcsút Pista öcsém. tel, az anyanyelvein vató' véleménymondás lehetőségét. Az ország több mint ötszázezer magyarja már nem titokban, de nyíltan kinyilváníthatja akaratát, faluban és városban szervezkedhet és a természetes kiválasztódás törvénye szerint társadalmunk legkiválóbb, haladó gondolkodású, baloldali érzelmű tagjait állíthatja a helyi szervezetek élére. Ma már félig történelem ez a viharosan Induló kezdet, a sok gáncs és ellenállás, a becsehelés bélyege, de a helyi és járási potentátok mesterkedése ls, amellyel a szervezkedést gátolni, vagy ütemét fékezni akarták. Nem tudom, minek köszönhettem, hogy negyvenkilenc márciusában a Kormánypalotában tartott alakuló EGRI VIKTOR: Azon a nyáron más fordulat ls történt. Egy szombat este édesapám azzal fogadott, hogy Hubík Dani keres. — Nem tudja, mit akar tőlem? — faggattam türelmetlenül apámat. — Nem kötötte az orromra — felelte kissé bosszúsan. — Láttam a képin, igen izgatott volt. Csak aztán bele ne másszatok valami ostobaságba. Megértettem az öregemet, hogy bántja a nagy titkolózás, haragudtam is Danira, hogy olyan kurtán-furcsán üzen. — Ne féltsen minket, apa — mond— Járjatok szerencsévell Ogy tettek-vettek, hogy ne foghassa ríjuk senki, tüntetni jöttek, de jólesett ezt a rosszul leplezett mozgolódást látni és érezni. Csak egy intés kell és jönne a fél falu vasvillával, akár puszta kézzel ls segítségünkre. A csendőrök talán tudták, mire készülődünk, de egy sem mutatkozott. Benn a bíró szobájában ott ült már Stefunkó kövér méltósággal, de mintha kevesebb rátsrtiság áradt volna belőle, amikor beléptünk. — Deputáció? — pillantott ránk meglepetten. — Miféle ügyben? — A maga ügyében — felelte HuMEGMONDOM MINDENKINEK N

égy esztendeje már, hogy megszűnt a pusztító öldöklés, a fasiszták határtalan kegyetlenkedése, ám ha békén éltünk is, még nem ért véget hányattatásunk. Most a CSEMADOK megalakulásával új fejezet kezaődött az életünkben, egyesületünk létrejöttének puszta ténye jelezte, hogy megszűnt a jogfosztottság, számunkra ís ütött az igazi felszabadulás órája, és biztonságos új élet veheti kezdetét. Amiről a tanfolyamon Kántor doktorral oly hévvel vitatkoztam, most kézzelfogható valóság lett: birtokunkban a szerv, amely megadja az összefogás, a szervezkedés, az összejövegyűlésen a háromszáz meghívott közt én is ott lehettem; talán a felkelésben való részvételemnek, vagy annak, hogy pártlskolai végzettségemet számon tartották. Bárhogy volt, engem ez ugyanúgy sarkallt, mint a többi meghívottat. Otthon, Bélafalván én indítottaméi a szervezést, szívvel-lélekkel fogtam neki, de kezdetben botladozva ment, az emberek gyanakodtak és száz kifogásuk volt, hogy visszahúzódjanak, továbbra ls begubózzanak. Meg kellett értenem, hogy akit sokat ütnek, nehezen hiszi el, a bot nem arra kell, hogy üssön, hanem, hogy támaszt adjon. Tavaszig mindössze harmincan ' álltunk össze, de még abban az esztendőben közel százra szökött fel a számunk, és ez már nagy eredmény volt. Elnökül Vince nagybácsimat választottuk meg; a hirtelen kapott tisztség egyszeriben feltámasztotta benne azt a fiatalt, aki félig virtusból, félig a szíve parancsára a vörösökkel tartott, és keményen állta a sarat. Tagtoborzó körutunkon nemegyszer megesett, hogy akit felkerestünk, szégyenkezve szabadkozott: — Ne haragudjatok rám, de én reszlovakizáltam. Nem állhatok be közétek. Vince bácsi szomszédja, Halász Géza ugyanúgy érvelt: — Én ls aláírtam azt a papírt, a reszlovaklzációt. Kitörülnék a nevemet a névsorból. — Ki az, aki kitörülné? — kezdtem faggatni. — Hát az, aki ellenőrzi. — De hiszen mi vagyunk az ellenőrök. Csak azokhoz látogatunk el, akiknek köztünk a helyűk... Ha máskülönben jónak látja, minek szabódik? Géza bátyám hallgatott és keserves képpel csak nézett, bámult ránk. Éreztem, hogy belül háborog és kínlódik. Szlovák szókincsében jóformán száz szó sincs, csak a jónapot-ot tudja, meg a hivatalok neveit, a hivatalos írásokét — azokat évek múlva is szlovákul mondja —, most meg azon töpreng, szlovák-e valóban vagy magyar? Dilemmában van, minek is vallhatja magát, nem éri valami büntetés — talán utólag külön parancscsal a Dunántúlra menesztik —, ha a három évvel ezelőtt kényszerűségből aláírt papírt most a belépésével megcáfolja. — Hát magyarnak érzi-e magát, Géza bátyám, vagy szlováknak? — kérdeztem végül. — Miért kérded, ha tudod, kl és ml vagyok? — szólt rám dühösen, mire én válaszképpen erélyesen eléje toltam a belépési nyilatkozatot. — írja alál Úgy hangzott ez a felszólítás, hogy nincs ellene apelláta, nincs többé kibúvó, alá kell írni, de láttam, éreznem kellett, hogy Géza bátyám örül a nyomatékos felszólításnak, amely megváltotta kétségeitől. Hadd mondjam el itt ebben a krónikámban, hogy választások előtt vagy a gyerekek iskolába íratása idején nemegyszer találkoztam ezzel a kétellyel, és mindig sok jó szó kellett, hogy Géza, a Pista, a János bácsik és a fiatalok ís bátran, felemelt fejjel annak merjék vallani magukat, akik mindig is voltak, becsületes, dolgozó magyaroknak. Mindaz, amit itt feljegyzek, talán agyonpolitizáltnak tűnik, ebben a nagyon személyes természetű vallomásomban, de ez ls életem tartozéka, erről is beszélnem kell, ha azt akarom, hogy számadásom ne legyen túlságosan hézagos, ne adjon számot olyan dolgokról, amelyek a távolálló szemében talán kevés jelentőséggel bírnak — a mi életünkben azonban nem voltak apróságok. tam. — Ha neki forró a feje, az enyém józan marad. Hubik Dani gyermekkori jő barátom, néhány esztendővel Idősebb nálam, alig valamivel túl a harmincon; alacsony termetű, érettségizett ember. Mostanában a szomszédos állami gazdaságban dolgozott, azelőtt két teljes esztendeig építkezéseken kereste kenyerét. így voltunk akkor mind, ahhoz nyúltunk, ami éppen akadt, és keveset számított, kinek milyen az Iskolája és kl mihez ért... Hubíknál nagy meglepetésemre nagy társaságot találtam. Többnyire velem egykorúakat. Bor az asztalon, a képük vörös és bár nyitva van a szoba két ablaka, szinte vágni lehet a füstöt. Égtem a kíváncsiságtól, mit jelent ez az összeverbuválás. ^anl hangos fogadjlstennel köszöntött és mindjárt egy poharat nyomott a kezembe. Oly sietve töltöltte tele, hogy túlcsordult. A máskor komótos lassúsággal beszélő ember most Izzott, szinte lángot vetett titokzatos izgalmában. Koccintottunk és ahogy letettem poharamat, Lehotai Béla, mint a héja lecsapott rám: — Csak te hiányoztál nekünk, pajtás! Hétfőn reggel velünk jössz a tanácsházára. Rácsudálkoztam. Mi az ördögöt keressek éppen hétfőn a tanácsházán, amikor a járáson kell jelentkeznem a heti instruktázsért. Ha elmulasztom, dorgálás jár érte. De ezek a Daniék valami igen fontos dologban sántikálnak — apám jól megfigyelte — ideje, hogy megtudjam, miben? — Megyek, ha megtudom, mi keresnivalóm a komiszárnál? Dani vette át a szót Lehotaitól: — Csak annyit, hogy menesztjük őkelmét meg a titkár urat. Nem tűrhetjük, hogy Benešék és a demokrata párt fejeseinek emberei tovább üljenek a nyakunkon. Az első pillanatban azt hittem, hogy rosszul hallom Danit. Nem csekélység, amiben a fejük fő! Dani félrevont a sarokba és magyarázni kezdte, ha nem láttuk a dekrétumot, amely a falu élére állította Stefunkót, most nem várunk az egyre késő újabbra. Ütött az óra, hogy megfosszuk a ránk kényszerített tisztségtől. Csak azt tesszük itt a magunk portáján a falu érdekében, amit februárban a munkások tízezrei tettek Prágában és Pozsonyban az egész ország dolgában. Egyszerűen a kész tények elé állítjuk a felsőbb hatóságokat és majd eldől, kinek lesz igaza, a közhangulatnak-e, vagy maradnak a nyakunkon a régi rend csahosai? De ki vonhatná kétségbe, hogy nem azt tesszük, amit a józan ész diktál és a párt jónak lát? Eldöntöttük, hogy semmiféle erőszakot nem alkalmazunk. Stefunkót szép szóval meggyőzzük, hogy el kell tűnnie, levitézlett, vége a kisklrályságának! E

lhatároztuk azt ls, hogy a hétfői vállalkozásba csak azokat avatjuk be, akikről tudjuk, hogy nem figyelmeztetik Stefunkót a várható veszedelemre. Apám előtt nem titkolhattam, mire készülünk és reggel láttam, hogy Vince nagybátyám a bajusza alatt mosolyog és derűsen vizslat. Nem is állhatta meg, hogy oda ne vesse: — Kössétek fel jól a gatyátokat, fiúk!.Ha ütni kéne, Itt volnék én is. Nálam még van mit törlesztenie. — Bízza csak ránk azt a régi adósságát — biztattam. — Ha várni tudott három évtizedig, holnapig kibírja. Hétfőn reggel, amikor betértünk a tanácsházára, kint az utcán a kapu előtt és az úttesten vagy százan ácsorogtak, és mind úgy tett, mintha a véletlen hozta volna ki a házból. Aki nem bírta kl, odavetette kurtán, akár Vince bátyám: bík Dani, akit szószólónak szemeltünk ki. — Mi bajuk velem? — Csak annyi, hogy elég volt a parancsolgatásból. Hívja be a titkár urat. Nem kellett behívni. A fekete lüszterkabátos fiatalember riadt alázattal már ott állt a hátunk mögött. — Átvesszük a pénztárt, a község Iratait és könyveit, aztán mehetnek isten hírével — folytatta Hubik. — Itt nincs többé szükség magukra. — De uraim, elvtársak, ez erőszak! Ki hatalmazta fel magukat, hogy így ránk törjenek? — hördült fel Stefunkó pulykavörösen, és a telefon után nyúlt. Nyilván a csendőrséget akarta hívni vagy a Járást felzavarni, küldjenek azonnal segítséget, akadályozzák meg, hogy erőszakkal megfosszák tisztségétől. — Hagyja a telefont! — szólt rá Lehotai. —• Uraim, én felsőbb rendelkezés nélkül semmit sem adok át — mondta Stefunkó makacsul, de hangja már bizonytalan volt és nyugtalan pillantással mintha biztatta volna a titkárt: szedd a lábad és teremj itt rögtön segítséggel! Hubik Dani ekkor odalépett az asztalhoz: — De nehezen mozdul a méltóságos úri Talán azt akarja, hogy erőszakkal távolítsuk el? Szép szó nem elég? Stefunkó felállt, majd visszaroskadt a helyére. — Legalább egy telefont engedjenek meg! Hubik rám nézett, én meg Intettem: hagyd, hogy telefonáljon. — KIVBI óhajt beszélni? — kérdezte Dani mézes udvariassággal. — A járással. — Leheti — mondta Dani és Stefunkó helyett nagyot forgatott az ócska telefonkészüléken. Amint a posta jelentkezett, átadta a kagylót Stefunkónak. — Tessék! S

tefunkó a főnököt kérte, kesergett és magyarázkodott, vagy tíz percig beszélt, kapkodva, egyre nagyobb szüneteket tartva és egyre sápadozva, míg végül csuromvizesen letette a kagylót. Aztán üres tekintetét ránk vetette, éreztem, hogy nagy szavakat keres, amelyekkel kellő méltósággal búcsúzhatna, majd zsebébe nyúlt, kihúzott egy kulcscsomót és levágta az asztalra Hubik elé. — Vigye!... De én mindenről írást kérek. Nálam rend volt, nem cigányvlrtsaft! Mikor kiment, kint az emberek hangtalan sorfala várta. Azokban a hónapokban bizonyára más falvakban is ugyanez történhetett. Valahogy a levegőben volt, hogy egy mesterkélten teremtett helyzetnek véget kell vetni, és a járáson jobbna'k látták, ha az ügyek úgy alakulnak és intéződnek, ahogy a nép kívánja. Most hirtelenében a hivatalos szervek hallgatólagos beleegyezésével néppé, jogokkal rendelkező nemzetiséggé léptünk elő. Ebben az esztendőben és az utá^ na következőkben is meg kellett tanulnunk a közigazgatás, a szervező mun-ka csínját-bínját, de a politikai élet ábécéjét is. Egykori régi párttagoknak és nekünk fiataloknak is fel kell készülnünk, hogy a nemzeti bizottságokban, a megalakuló egységes földművesszövetkezetekben átvegyük a vezetők szerepét. Aligha túlzás, ha ebben a krónikámban azt írom, hogy itt Bélafalván — és ezt tapasztaltam sokfelé a szomszédságban is — a közigazgatási élet úgyszólván összeolvadt kulturális egyesületünk benső életével. Gyűléseinken nem csupán a tagok, hanem a község minden polgára megjelenhetett, nem voltak titkaink, olyan ügyeink, amelyeket nem vitathattunk volna meg az egész lakosság előtt. Jól emlékszem, hogy már az első, alakuló összejövetelünkön Vince bái tyám szocialista építést emlegetett, és ez akkor, a gyűlés felforrósodó hangulatában már nem úgy hangzott el, mintha számunkra tartalmatlan jelszó lett volna. A járás küldöttje a nemzetiségi helyzetről, majd a tervgazdálkodásról beszélt. Előttem nem volt új ez a fogalom, amellyel most kellett volna Ismerkednem, de az egykori legényegylet termében szorongó faluslak legtöbbje először hallotta anyanyelvén. Kívánták, hogy én is szóljak: városban nevelt, pártiskolát végzett ember vagyok, hozzá még kitüntetett hős, rokkant mivoltom ellenére is az a valaki, akitől nem ls keveset, hanem jóval többet várnak, mint más földi halandótól. Nem készültem fel semmiféle beszédre, sohasem volt kenyerem az ilyen ünnepi felszóla-* lás, kínos zavarba jöttem, de hát az ilyen nyilvános beszéd sem lehet rosszabb, mint ha Kántor doktor faggatna a szemináriumon. — Hogyan ls állsz azzal a szocializmussal, Takács elvtárs? Mondd el most szépen, nagyon egyszerű szavakkal, mit is jelent nektek, hogy egyenjogúak lehettek? Ügy éreztem, mintha rám függesztené tekintetét és jóakaratúan, de kissé gunyorosan is így biztatna: — Rajta, kezd el, ez a te igazi vizsgád! Nem mondtam sokat, csak éppen azt, amit ebben a percben a fejem és a szívem diktált: — Egyenjogúak lettünk, barátaim, és ez azt jelenti, hogy a ml egünkön is kisütött a nap, a szabadság napja. Most aztán rajtunk áll, hogy élni is tudjunk ezzel az egyenjogúsággal. Ám vigyáznunk keli arra ls, hogy ne csak papíron maradjon. Az a Jó, amit fent számunkra megadtak az legyen idelenn is jó és ne akadjon senki, aki ezt nem így akarná. A

mikor ezt így fiatalos hevemmel csaknem öntudatlanul valami furcsa benső sugallat parancsára először kimondtam, nem sejtettem még, hogy olyan bajra tapintottam, amely az eljövendő években annyi keserűségre ad majd okot. Az iskolában megtanultam, hogy nekem, ha kommunistának vallom magam, minden erőmmel törekednem kell, hogy a gyakorlatot az elmélettel összhang, ba hozzam. A pártdokumentumokban kifejtett egyenjogúságunk valóban egy új élet biztosítéka volt, de ez a jog szerinti egyenlőség a gyakorlatban bizony még sántikált. Hogy miért történt ez így, hogy az érdekeinket biztosító helyes elvek és határozatok miért torzultak el és másultak meg életünkben nem ls egyszer, erről a későbblek során — amikor életünk kerékkötői, forrófejű nacionalisták klcsinyeskedése miatt jómagam ís keserű tapasztalatokat szereztem — még beszélnem kell. Ha emlékezetem nem hagy cserben, ezt a rögtönzött kis beszédemet így folytattam: — Senki sem foghatja ránk, hogy nem szeretjük a munkát. De most aztán köpjünk a markunkba és neki a dolgoknak! Oj élet legyen itt, szocialista élet! Az alapokat most kezdjük lerakni, becsületesen és jól megfontoltan. Nem lesz itt soha semmi baj, ha mindenki azt mondja velem: most aztán gyűrkőzz neki és építs, segíts építeni és nem fél kézzel, de tiszta szívvel, egész emberséggel! Amikor a kézről szóltam, nem gondoltam rá, hogy nyomorék vagyok, felemeltem ökölbe szorított jobbomat, míg a másik, a csonka, bénán simult az oldalamhoz. Oly dörgő és heves taps tört kl erre, hogy meglepetésemben arcomba ment mind a vérem és szememet elöntötte a könny. Mem tudtam folytatni, hiszen az is sok volt, amit mondtam, s úgy hangzott, mintha falum előtt fogadalmat tettem volna, éreztem, hogy pirulnom kell, nem tettél még értiik semmit, mégis hangzatos szavakkal élsz, ki adott jogot neked, hogy így kérkedj? Le kellett ülnöm, hogy felindultságom csillapuljon és jó volt. hogy lassan elterelődött rólam a figyelem. Emlékszem arra ls, hogy ott este kezdett először alakot ölteni bennem a gondolat: összetört és megzavart életemnek talán tudok még értelmet is adni. Több mint egy esztendeje már, hogy így élek, család nélkül, Igaz, most van a közelemben valaki, aki gondomat viseli, az édesanyám — itt élek a szülői házban, de amikor az ember közel jár a harminchoz, sem az anya, sem a szülői ház nem tudja pótolni az igazi otthont, a család melegét. Hogy ml dolgod van ezen a világon, azt ma az emberek előtt kimondtad és ha kérkedő, nagy szavakkal mond. tad kl, hát azon kell lenned, hogy igazai legyenek, tartalmat kapjanak. Ü-J SZÓ 8 * w

s- l""

1

4* ^