Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-30 / 29. szám, szombat

ra? Mielőtt felelhetnék, szedi elő a papírjait. Középiskolát végzett. Kitűnő eredménnyel. Ez egy évvel ezelőtt történt, s máig sem sikerült álláshoz jutnia. Tekintetem az angol Barclays Bank oszlopos épületére vetődik. Lagos Gazdag! verset? Kérdezem joruba sofőrömet. Nem, sohasem hallottam. Elszomorodok. Az idézet Nigéria nemzeti himnuszából való... HfJW

P

1 Trlbtllimm A félig szigeteken, félig szárazföldön elterülő nigériai fővárosban nem egyszerű, s nem is olcsó a közlekedés. Külföldi számára különösen nem, mert mindenhová taxival kell mennie. Az angoloktól örökölt etikett nem engedi meg számomra, hogy a feketék által használt autóbuszba üljek. S a taxi drága. Alkuszik hát az ember, amíg vagy belefárad, vagy a taxis beadja a derekát. A taxis tíz shillinget kér. Én nyolcat ajánlok. Az isteneket hívja segítségül. Tönkre akarom tenni? A lagosiak számára megszokott és fölöttébb szórakoztató jelenetnek egy szerencsés pillanatban odaérkező másik taxis vet véget. Megsemmisítő pillantást vet alkutársamra, és valósággal rámförmed. Üljön be! Elviszem nyolcérj. S mielőtt a bennem felvefődő kérdést szavakba önthetném, kirobban belőle a kézenfekvő magyarázat. Csak nem hagyom, hogy Hgy ibo taxis kirabolja magát, ö persze egy másik törzsből való. Joruba. Egyszerre minden világossá válik előttem. Itt találkoztam először Nigéria egyik nemzeti betegségével, a „tribalizmussal", ami magyarul törzsi ellentétet, viszályt jelent. Hangosan idézek: „Különbözhetünk egymástól törzsileg és nyelvbén, de egyesít mindannyiunkat a testvériség ..." Ismeri ezt a Estefelé újra kisétálok a Marinára. A sétányon szerelmesek nevetgélnek, élvezik a tenger fslől érkező hűs áramlatot. Kigyulladnak a parti neonlámpák. A faóriások lombja sejtelmesen susog. Talán évszázadok titkait súgja a szerelmesek fülébe. A többnyire angolok lakta villákból árad az esti fény. Készülnek az angolok legkiadósabb napi étkezésére, a vacsorára. Frissen sült csirke, olasz bor és amerikai Coca-Cola kerül az asztalra. Jó étvággyal esznek. Nem zavarja őket, hogy a szomszédos kis utcában földre terített gyékényeken, rozsdás bádoglemezek alatt „álmodik a nyomor". Lagosban, a kontrasztok afrikai metropolisában kiegészíti egymást a fény és az árnyék. Bolyongásaim során csak kétféle emberrel találkoztam itt. Vagy nagyon gazdaggal, vagy nagyon szegénynyel. Kevés azoknak a száma, akik e két nagy kategória közé esnek. Az egyik azért nagy, mert minden az ő birtokában van, a másik pedig azért, mert semmije sincs. Se kenyere, se munkája. „Mi, lagosiak, — mondotta egy fiatal nigériai újságíró — értelmes emberek vagyunk. Tudjuk azt is, hogy fény nélkül nincsen árnyék. De az utóbbi időkben egyre többen teszik fel nálunk a kérdést: vajon törvényszerű-e, hogy Nigériában oly kevés a fény és oly sok az árnyék?" A nigériai hivatalnok ox** fordi angolsággal megfogalmazott mondataiból szemrehányás áradt felém. Miért nem jövök többször Lagosba? Hiszen mint újságíró bizonyára tudom, hogy az ötvenöt milliós Nigéria milyen fontos szerepet tölt be az 1tj Afrika arculatának formálásában. Készségesen bólintok. Látom, tetszik neki, hogy végül is egyetértünk. Az incselkedés ördöge azonban diadalmaskodik a kötelező udvariasság felett. Az Accra—

Lagos repülőút mindössze egy órát vesz igénybe. De sajna, erre az egy órára, ha hiszi, ha nem, három teljes hónapot kellett várnom. A vízum istenének malmai lassan őrölnek. Különösen, ha szocialista országból akar idejönni az ember ... Sajnálkozva csóválja a fejét. A vízumügyek nem hozzá tartoznak. A lagúnák Lagos, a lagúnák városa azonban csakhamar elfeledteti velem a bürokrácia packázásait. Hosszú napokat töltök azzal, hogy ismerkedem ezzel a hatalmas kiterjedésű várossal. Járom a széles sugárutakat, a tengerparti sétányokat, s megcsodálom az Independence Building felhőkig nyúló huszonhat emeletét. A városnak vitathatatlanul legszebb útja a lagúnaparti Marina. Év százados, óriásira nőtt fák hűs lombjai alatt gondtalan Járókelők ezrei andalognak. A lagúna sötétkék vizén tengerjáró hajók ringatóznak Fürge csónakokon halászok indulnak a tengerre,' hogy néhány óra múlva gazdag zsákmánnval térjenek meg Paloták, felhő karcolok vizsgálgatják tiikör képüket a legúnák méltóság teljesen szunnyadozó vizében Mintha azt kérdezgetnék a türelmes víztükörtől, melyikük a szebb, a pompásabb? Néhány száz méterrel odébb teljesen ellenkező kép fogadja az embert: keskeny, kis utcácskák milliónyi deszkából vagy hullámlemezből eszkábált bódéval. Tulajdonképpen ez itt az igazi Lagos. Annyi itt az ember, hogy csak alapos könyököléssel, harsány „lesz szíves!" kiáltásokkal lehet előbbre jutni. Gyermekek szurtos hadseregei játszanak, hancúroznak az utca porában. Üzletüket egy hatalmas mére- • tií kosárban vagy tálcán a fejükön hordják az árusok, s úgy kínálgatják portékájukat. Itt a frissen siilt plantin! Parancsol földimogyorót? Amerikából érkezett, eredeti cowboy öltözet! Angol kétszersült! Japán zsebrádió! S mi szem szájnak ingere. Előbb csak forog a fejen, mint a körhinta. Később fokozatosan tisztul szemem előtt az afrikai utca képe. S ami az imént még összefüggéstelen hangzavar volt, az most mo zaikokra bontott összhang. A lagosi utca emberének min dennapi életét ábrázoló freskó, amelynek színeit megiri gyelhetné bármelyik európai nagyváros. Flnyck i» árnyak' Lagosban szemkápráztató gyorsasággal váltják egymást a fények és az árnyak. Ha balra fordulok, luxusáruktól roskadozó kirakatokat látok. Ez itt a Kingsway Nagyáruház. Odébb a Leventis, még távolabb pedig az indiai Glamour kínálgatja csillogó-villogó árutömegét. Az utca másik oldalán viszont koldusok százai. Mintha Afrika minden nyomorékát ide gyűjtötték volna. A kikötőben munkanélküliek ezrei lesik a pillanatot, amikor, ha csak pár órára is, némi kereseti lehetőség adódik. Bárcsak befutna egy ha Jó ... Értelmes tekintetű, rosz szul öltözött fiatalember állít meg. Nincs szükségem ste ward boyra, afféle háziszolgáAZ ÚJ SZO SZAMARA IRTA: M. ANTYIPOV ÉS P. BALABANOV (APN) á városok olyanok, mint az ** emberek. Mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, a maga színe. A maga ne mében mindegyik utánozha tatlan és nagyszerű. A fiatal szovjet városokban Járva az ember mégis önkéntelenül észreveszi azt, ami közös vonásuk. E hasonlatosság: a fiatalos lendület, a sugárzó öröm, a magabiztos haladás. Gyivnogorszk, Bratszk, Szolnyecsnij, Jasznij... Mennyi komszomolista, mennyi pionírváros! Számuk évről évre növekszik. A térképen hiába keressük a költőies nevű Szcsasztyije (Boldogság) várost. Még nincs rajta, de már helyet foglal a gazdag ukrán földön. ... Két óra repülőgépen, azután gépkocsin, s máris eljutottunk a Donyec északi partján fekvő Szcsasztyije városba. Boldogság... sok mindent beszélnek róla az emberek. A lapokból megtudtuk, hogy a hivatalosan is boldogság városának nevezett település hatéves. — Tudják, az újságok összezavarták a dolgokat — zsörtölődött Szergej Sztrenko, a helyi őslakosok egyike. — Hat évvel ezelőtt a város csak újjászületett. Ez már a második ... - Hát az első? ADA ALEKSZEJEVA ELEGEDETT. A KÍSÉRLET SIKERÜLT. AZ ÖRiÁSI ERÖMÜ BONYOLULT MŰSZEREI ENGEDELMESKEDNEK A MOSOLYGÓ LÁNYNAK. Az öreg érdekes, kétévszázados történetet mesélt el. Kétszáz évvel ezelőtt a Donyec lakatlan északi partján vagy harminc házikóból álló kis település Jött létre. Szökött jobbágyok alapították. Földet műveltek, halásztak, állatokat tenyésztettek. A parasztok azt hitték, megszabadultak az elnyomástól. Szabadon, szépen éltek, s falujukat' Szcsasztyijenak, boldogságnak nevezték el. Házikóikban azonban nem sokáig honolt a boldogság: a cári tisztviselők tudomást szereztek a lázadókról, és jelentették 11. Katalin cárnőnek. Egy' Koválinszkij nevíí cári udvaronc kérte a cárnőt, engedje meg, hogy a cárnő hálószobájától dolgozószobájáig hordozhassa uszályát. Ez a szolgalelkűség annyira meghatotta II. Katalint, hogy az észak-donyeci földeket Kovalinszkijnak adományozta. A parasztok nagy árat fizettek lázadásukért. Kettős úrbér, naphosszat tartó robot a földesúri birtokon, testi fenyíték. Többé nem hívták Szczasztyijenak falifjukat. A földesúrról egyszerűen Kovalinkának nevezték. Csak évszázadokkal később gondoltak a falu régi nevére, amikor új élet köszöntött be az Észak-Donyec partjain. Qj é!»* ... Széles betonúton robogunk. Ez a Lenin utca. Világos színű emeletes épülettestek, rendezett járdák, fiatal topolyfasorok. ft Szcsasztyije város az erőműnél kezdődik. A városka lakói szeretik a villanytelepet, büszkék rá, és sokat emlegetik. Ez érthető is: sok ember sorsa örökre összefügg az erőművel, itt találták meg helyüket az életben, itt találták meg boldogságukat... A város apraja-nagyja tudja, .hogy a villanytelep az ország legnagyobb hőerőműve, egyike a legnagyobb eurőpai erőműtelepeknek. Jelenleg kétszer annyi villamos energiát fejleszt, mint a híres Dnyepri Vízi Erőmű. Azt is tudják, hogy a gépházban éjjel-nappal csak a gépek szolgálnak, emberek itt nincsenek, s a 11 turbina közül 4 kétszáz megawattos, a többi száz megawattos. A legközelebbi három évben további négy hatalmas aggregátort állítanak be. Az idő nem vár, sietniünk kell. Jelenleg nagy építkezés folyik. Nemcsak az építők és a mű dolgozói, hanem az egész város is együtt él az építkezéssel, problémáival, a nehézségekkel. Nagyezsda Zajarnaja komszomolista, a vízi erőmű laboránsa: — Itt születtem Szcsasztyijeban 1938-ban. A harkovi vegyipari technikum negyedéves levelező hallgatója vagyok; Nemrégen végeztem el a koreográfiai iskolát, most egy gyermek-balettcsoporttal foglalkozom, van vagy harminc kis ballerinám. Ivan Seka a turbinarészleg főgépésze: , — Azelőtt más erőművek építkezésén dolgoztam. Munkahelyet ajánlottak itt, hát elfogadtam. Vonzott a város érdekes neve. Részt vettem mind a 11 turbina szerelésében, büszke vagyok rá. Díszjelvénnyel tüntettek ki. A harkovi gépipari technikum levelező hallgatója vagyok. A város minden lakójának sorsa szépen, érdekesen alakult. Itt van például Jurij Scsedrin mérnök. Lakatos volt. Most végezte el a főiskolát, s esténként előadásokat tart. Házukban örök otthonra talált a zene. A házigazda egy esztrádzenekar műkedvelő tagja. Felesége, Ljudmila zeneiskolában tanít. S amint az egyik képen látjuk, Lenocska sem marad el papája és mamája mögött. Anatolij Belinszkij az erőmű ügyeletes géplakatosa a legnépszerűbb ember a telepen: költő, színész, rendező. — Igazat mondva, számomra a legnagyobb boldogság az, ha verseket írhatok — mondja Tolja. — Ivan Kobiljanszktj helybeli zeneszerzővel együtt dalt írtunk városunkról. A neve is az: Dal a Boldogság városáról. A település a felismerhetetlenségig megváltozott! Negyvenhat évvel ezelőtt a faluban 370 lélek közül csak egy volt írástudó: Vaszilij Zavarika, egy obsitos katona. A mai városnak kilenc különféle iskolája, két könyvtára van több mint 15 ezer kötetnyi állománnyal. Minden ne gyedik lakos továbbképzi magát. Valaha csak három utcája volt a falunak: Krivulka, Hosszú utca és Homok utca. A várost most nyílegyenes útvonalak szelik át. Nevükben visszatükröződik az új élet: Szovjet utca, Lenin utca, Köztársaság utca, Barátság utca, Alekszandr Matroszov utca. Az útkereszteződéseken tágas terek, az utcaszegleteken üvegből és alumíniumból épült kioszkok. A városnak nyári mozija, művelődési otthona, 13 üzlete, rtégy étterme van. A városi tanács végrehajtó bizottsága érdekes adatokkal ismertetett meg. A lakosság lélekszáma már meghaladja A VÁROSBAN SZERETIK A ZENÉT. SZERGEJ SCSEDRIN MÉRNÖK CSALÁDJA NYUGODTAN ALAKÍTHATNAK ESZTRÁDTRIÖT. a 15 ezret. Tavaly mintegy kétszáz gyermek született. Á múlt évben tíz hónap alatt összesen száz házasságot kötöttek. ... A futóhomok helyett bársonyos ukrajnai szellő tart a folyó, a földek felől a városba. Eltűntek a homokbuckák, nem tudtak • dacolni a városalapító Jövevények akaratával. A város peremén emelődaruk. Oj házak lépnek az ember szolgálatába. A város, amelyben örök otthonra lelt a boldogság, bizakodóan néz a jövőbe. A VÍZI ERÖMÜ MŰVELŐDÉSI OTTHONÁNAK PLAKÁTJAI FELHÍVJAK A FIGYELMET A SZÖRAKOZÁSI LEHETŐSÉGEKRE. (P. Balabanov felvételei). 1365. január 30. A Jjj SZÚ 7