Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-28 / 27. szám, csütörtök

A hatelemis apa A

z asztalon jó bor. Szerelmetes zoboraljl. Ma este kegyetlenül keserű. Bántó gondolatoktól mérgezett arany nedű. Komor a hangulat. Nekem szokatlan. Nálam a bor a könnyed rózsaszín, a mámor, a pihentető vendég. Most nem. Ez a pohár fájó önvallomás forrása Pedig csak jámbor elmélkedéssel kezdődött. A percek múltak, szó szót követett, s e parányi konyhában minden lelkiismeretvizsgálattá nemesedett. A gyerekekről van szó. És akaratlanul rólunk, — szülőkről is. — Hallom, Feriéknek mégsem sikerült tető alá hozni a házat. — Próbálom másra terelni a szót. Ki tudja, már hányadszor ma este. — Hát igen. — Érzem, a válasz csak hézagpótló, csak az Illendőség diktálta. — Beszélnem, kellene a tanítóval. Újból Zsuzsikához térünk vissza. És Veronkához. De inkább csak Zsuzsikáról beszélnek. Mert Veronka más. Egészen más. 0 már „önálló ember". Már éretségizik. — Csak „lámpalázas" ne lenne, és oly szorgalmas ügyefogyottan csendes. Elnézem őket. Veronkára gondolnak, az arcokon boldog, megelégedett mosoly és aggódás. — Vele már majdcsak lesz valami. De mi? — Igen, mi? Hova? Merre? Mert csak közepes tanuló. Igaz, az utolsó számtandolgozata egyes volt. Sokat fejlődött. A tanára is mondta. Csak „lámpalázas". Ezt Is mondta a tanár. Zsuzsika füzetjeit lapozom. Másodikos elemista. Szépen ír. Valóban szépen, csak hibásan. Jobban megnéztem a sorokat. Sokallom a hibát. Lép. ten-nyomon vét az írás jelekben és a számtanban is. Megfeledkezem magamról, megmondom a véleményem. Olaj a tűzre. Enyhíteni próbálom: „A fiam csúnyábban ír." Nem segít. Az asszony még mélyebbre horgasztja fejét. Az apa csak legyint egyet. — Sose lesz olyan, mint Veronka. A kislányra pillantok. A dundi arcocska fülig vörösödik. Rosszalló pillantásokat vet az apjára. Majd rám néz és az anyja mögé bújik. Én is zavarban vagyok. Kínossá fagy a hangulat. Senki sem mer szólni. Nézem az embert, s megdöbbenek. Az első találkozásunk jut eszembe. Akkor is megdöbbentett ez a nagy darab ember. Nem győztem csodálni a tenyerét. Hatalmas markában szinte elveszejt .az enyém. Egész lényéből. r. bestédéből, járásából, még az otromba kezéből is valami nagy kiegyensúlyozottság és életerő sugárzott. Irigyeltem. Később jobban megismertem. Gyakran találkoztunk a városban. Jólesett találkozni vele. Sok mindenről el tudtunk beszélgetni. Mindig feszélyezetlenül beszélt, és megvolt a maga véleménye a dolgokról. Ez tetszett. Mégis az első benyomás fénye egyre inkább lefoszlott róla. Közönséges értelmes munkásemberré vált tudatomban. Egyszerű, őszinte munkás, mint sokan mások. Naponta utazik munkahelyére, 1400 koronát" keres, házat épített, disznót ölt, van egy kis szőlője, egy kedves, beteges felesége, két iskolás lánya és gondja. Gondja, sok. Kínálja a bort. Felemelem a poharat, de nem iszom. Látom rajta, valamit mondani akar. Aztán mégis hörpintek egyet. Sokáig rágja a szót. Szája szögében furcsa mosolyt fedezek fel. Nagyot sóhajt. Tenyerével görcsösen végigsimítja a terítőt, s nagynehezen kiböki: — Könnyű maguknak, tanár úr. De egy hirtelen, szokatlan mozdulattal szájához emeli kezét. Űgy látom, megbánta, hogy belekezdett. Érzem, át kell segítenem ezen a válságos pillanaton. — Miért gondolja, hogy oly könynyű? — Könnyű, könnyű. Vagy legalább is könnyebb. Hát ide figyeljen: tudja meg, nekem csak hat elemim van. Buta, szerencsétlen a mi sorsunk. Mondja, mit segíthetek én gyermekeimnek? Parasztnak neveltek engem, nem úrnak. Ha még tudtam is valamit, azt is rég elfelejtettem. Tőlem aztán hiába kérdezi, hogy kérdőjel kell-e a végére, vagy pont, én meg nem mondom. Értse meg, én is szívesen segítenék! Maguknál ez más. Ez itt a bökkenő! Pedig én is embert akarok a gyerekből. De hogyan? I

ost én gondolkozom. Mert mit is mondjak? Ismerem, nem az az ember, aki könnyen megvigasztalódik. Tanácsot adjak?... Megzavar egy emlék. Az ünnepekben meglátogattam egy régi barátomat. Magyarszakos tanár. Bemutatta a kislányát, ötéves. Mondom, ötéves és sok-sok verset szavalt, énekelt, és kérkedve felsorolta a szófajokat, a mondatrészeket, legnagyobb vámsainkat, mondatot elemzett, egyrnfcval... Akkor, ott nem lehettem ü-iiieprontő, csak a fejemet csóváltam. De itt már nincs mit elrontani, itt egyszerűen vAUsaokU keli. Mľ Legszívesebben felállnék és hazamennék. Aludni kellene erre. Gondolkozni és úgy válaszolni. Mert válaszolni azért kell. Egyszer kell! „Miért legyen az enyém alábbvaló, mint a tanár úr gyermeke?! „Igen, ezt mondta, ha nem ís pontosan ezekkel a szavakkal. És már mondom ís. — Minden gyerek, még a tanár gyermeke sem születik rendkívülinek. A hajlam önmagában még semmi. Higyjék el, láttam én már olyan tanár-gyereket is, aki utolsó volt az osztályban. Felvillanak a szemek. Látom, a kínos hangulat egy kicsit feloldódik. Az asszony közbeszól: — No, hisz ott van a Máló igazgató fia, a Józsi... Bátrabban folytatom: — Ezekből a parányi porontyokból nagy embereket akarunk nevelni. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke több, nemesebb lenne nála. Ehhez a „több"-höz ma már minden gyerek csakis a tanulás útján jut el. És azt mondjuk, hogy tanulj fia-m, ott az iskola. Neked már ne kelljen annyit gürcölni mint apádnak. Ott az iskola, tanulj! Ruhára nincs gondod, semmire sincs gondod, hát tanuljl De az iskola azt mondja, hogy ez még nem elég. Segíteni kell a nevelésben. Jó példát kell mutatni. És jó példát mutatunk: mindent megteszünk a gyerek nevelése érdekében. Ha megteszünk, de mondjuk, hogy igen. Tehát teljesítjük kötelességeinket, és várjuk az eredményt. S az eredmény nem is késlekedik, s az eredmény hármas, négyes, ötös. Itt baj van. Itt valamit tenni kell. És valamit teszünk is, ha mást nem ís; szidjuk a tanítót. Igen, jogtalanul szidjuk a tanítót, pedig ő sokszor nem is hibás. Értsék meg, 25—30 gyerekkel dolgozik egyszerre, a gyerekek különböző adottságokkal rendelkeznek, az egyik ezt, a másik mást tanul könnyebben és szívesebben, mert a hatéves gyerekek már hatévesek. Hat év nagy idő. Hat év alatt számtalan hatás formálta a gyereket. Ezek szerint már nem egyenlők? Hát egyenlők is, meg nem Is. Egyenlőek, mint emberek, de egy kicsit már eltérnek tulajdonságaikban, szokásaikban, hajlamaikban és másban is. Pedig mi ugye egyenlőséget akarunk. De milyen egyenlőséget? Azt-e, hogy a lányom pontosan olyan legyen min. denben, mint a szomszédé? Nem. De azt igen, hogy minden gyerek — az enyém ls jó tanuló legyen. Hát ezt valóban mindnyájan akarjuk. Akarjuk?,.Akkor pedig segítsünk a gyereknek a tanulásban is! Jaj, mit beszélek? Nem merem folytatni. Ojból kínossá vált a hangulat. Gyorsan felállók, bocsánatot kérek a zavarásért, ök is boncsánatot kérnek. Hatalmas kezével enyhén megszorítja a kezemet. fsak otthon ocsúdtam fel: megInt megkerültem a lényeget. .. .Töprengek. Már lassan rámhajnalodik. Mi is az a „bökkenő?" Valahogy így mondta: „Tőlem aztán hiába kérdezi, hogy kérdőjel kell-e, vagy pont, én még nem mondom. De értse meg, én is szívesen segítenék!" Ez itt a bökkenő. Erre kellett volna válaszolnom. De hogyan? ... Igen, megvan a válasz. Apámról kellett volna mesélni. Ö is csak munkás volt, négyeiemis munkás. És disznót sem öltünk minden esztendőben. Ideges, gondterhelt ember volt már akkor is. Am ha hazajött, sose felejtette el megkérdezni, „no inas, mi újság az iskolában?, feleltél-e?, tudtad-e a leckét?, tanultál-e délután?" És este, fáradtan, bizony mindig le is ült hozzánk az asztalhoz, hogy megnézze a házifeladatot, vajon Jól csináltam-e, ós vajon tudom-e a másnapi leckét, és úgy tudom-e, ahogy az „egy szegény gyerekhez illik?" Mert a „szegény gyerek" a ml házunkban még rangot is jelentett! Így volt az mindaddig, míg el nem kerültünk a háztól. Nap mint nap kikérdezte a leckét tőlünk. Ha elakadtunk valamiben, még segíteni is tudott. Még polgártsta koromban ls. Segíteni? Igen, négy elemivel segíteni. És tudott, hiszen velünk tanulta a leckét. Sőt agy kicsit előre is, mert „mégsem lehetek apa létemre butább az elemista fiamnál." Emlékszem, számtalan estét a térkép fölött töltöttünk. Bizony, jobban ismerte, mint ml. Még egy nagyító üveget is szerzett, hogy a petróleumlámpa mellett is lássuk az apró betűket. M

egnyugszom. Arra gondolok, hogy majd egyszer raldezt elmesélem neki. Lehet, hogy majd megse hallgat, s újból újítási vágyairól fog beszélni. De esküszöm, hogy szemébe vágom: újítsunk közösen! Változtassunk meg egy közmondást! Így: a jó szülő is holtig tanul. De jó lenne, ha így lenne. Hogy sose legyen panasz a Zsuzsikákra, s a zoboralji bor se legyen töbhé keserű. KARDOS ISTVÁN EBEK LÁZADÁSA SZABÓ BÉLA REGÉNYE MÜVÉBEN NEM ELŐSZÖR csendül fel hol letompított fájdalommal, hol a feltörő szenvedélyek hangján, hol messzebbhangzóan, hol csendesebben a harcos humánum húrja. Különösen legutóbbi regényeiben újra és újra, makacs következetességgel törekszik művészi szintézisbe sűríteni az elembertelenedés szinte felfoghatatlan világát. Nem véletlen ez, hiszen legalább két nemzedéknek ma is riasztó és riadót doboló gyászos korélménye a fasizmus. Alig akad európai író, aki ne kísérelne meg legalább adalékokkal hozzájárulni lényege feltárásához. Kevés társadalmi jelenséget ismerünk, aminek ilyen mérhetetlenül nagy és műfajilag gazdag volna az irodalma. A második világháború utáni években szinte egyeduralkodó volt a dokumentum-regény, amely az események, a történelmi összefüggések tisztázására törekedett. Létjogosultságában ma sem kételkedhetünk. Egyrészt a fasizmus múltjának vannak még fehér foltjai, másrészt ez a múlt nem zárult le 1945-tel. A titkos levéltárakból napfényre kerülő elsárgult iratok éppen úgy, mint a világ nem egy pontján kísértetiesen a múltra emlékeztető jelenségek figyelmeztetnek erre. Mégis, a dokumentum-regény önmagában már kevés. Rengeteg könyvet olvashattunk például a koncentrációs táborokról. Többnyire a valóságnak megfelelően ecsetelték borzalmaikat, tényközlő, soha többet kiáltó szerepüknek eleget tettek. Mégis a hiányérzet mind jobban elhatalmasodott a figyelmes és igényes olvasón. Rájött arra, hogy a leírás valószerüsége nem adhat teljes képet. Az írónak elsősorban az a küldetése, hogy érzékenyen rátapintson az emberi lélek, a gondolatok és az érzések minden rezdülésére, az erkölcsi kérdésekre. Ha a fasizmus etikai lényegét kívánja felderíteni, akkor az iszonyat csak háttér lehet, amelyen hitelesen elénk vetítheti az emberek — fasiszták és antifasiszták — cselekvésének belső indítékait. A lélektani összefüggések tisztázása nélkül a művész és a művészet nem birkózhat meg ezzel a feladattal, megreked a félúton. A következmények egysíkú ecsetelése az okok, a kór megállapítása híján merevgörcsre vezet, mely a mű életerejét,' hatását bénít)

áľ' Kevés írónak sikerül ezt a buktatőt elkerülnie. Ennek alapvető okai közé tartozik — eltekintve attól, hogy a fasizmusról írni mindenképpen irgalmatlanul nehéz — az erőteljes tehetség hiánya. Két további körülménynek is szerepe van. Az egyik, hogy az írót fogva tarthatja élményanyaga. Nem tud fölébe emelkedni, madártávlatból tekinteni arra, ami életének része volt. A másik, hogy — a ritka kivételektől eltekintve — csak hoszszabb idő eltelte teszi lehetővé az emberi lélek bonyolult, gyakran érthetetlennek tűnő folyamatainak művészi rangú feltérképezését. Főleg ezért tudunk még ma is aránylag keveset egy olyan társadalmi jelenségről, amely nemzedékek életére nyomta rá eltörölhetetlen bélyegét — akár tudomásul vesszük ezt, akár nem. Mert túlzás nélkül, ünnep volt számunkra, amikor kezünkbe vehettük például Anna Seghersnek A hetedik kereszt, Róbert Merlenek Mesterségem a halál, Bruno Apitznak Farkasok közt védtelen, vagy akár Norbert Frýdnek Élők doboza című regényét. Ritka az ilyen könyv, amely az üldözők és az üldözöttek életének, tetteinek díszletei mögött keresi, kutatja a választ a társadalmi történés törvényszerűségeivel összhangban, a felelet nélkül maradt kérdőjelekre. A fasizmus és az antifasizmus lélektani lényegére tapintanak rá, homályos pontokat világítanak meg az emberi erkölcs sugárkévéjével. Nem a hogyanra válaszolnak, hanem a miértre. ILYEN SZÁNDÉKKAL íródott Szabó Béla regénye is. Eljutott a felismerésig, a kérdés megközelítésének új útját kell választania, hogy teljesebben vallhasson. Valószínűleg nemcsak e téma Irodalmi vetületeinek gyakori felemássága, hanem alkotói elégtelensége önmagával is sürgeti az új megoldást, az eltérő látásszöget. Ogy érzi, a művészet nem bírja el a fasizmus borzalmainak ábrázolását. Pedig amint mondottuk, a művészetnek nem is ez a célja, hanem sokkal inkább a lélektani háttér megvilágítása. Maga Szabó Béla ls ezt szeretné, csakhogy okkal-oktalanul, mégis tart a naturalizmus veszélyétől, mert nem tud szabadulni egy elembertelenedett világ nyomasztó élményanyagának közvetlen hatásától. Ezzel magyarázom, hogy regénye cselekményét váratlan, ďe eredeti ötlettel az állatok, a kutyák világába transzportálja. HAZAI MAGYAR IRODALMUNKBAN ez az első ilyen próbálkozás. A világirodalomban és az antifasiszta irodalomban is, előfordult már. Helyesen mutat rá E. Fehér Pál Vox humana című cikkében arra, hogy „az Ebek lázadása mintha Capek világhírű művét idézné (Harc a szalamandrákkal)." Csakhogy van itt némi elgondolkoztató különbség. Karel Capek még a második világháború előtt, a feltörő, de igazi arcát még leplezni igyekvő fasizmusról Írja meg gyilkos szatirikus regényét. Olyan egyenletet kell megoldania, amelyben összehasonlíthatatlanul több az ismeretlen, mint majd harminc év múltán Szabó Béla egyenletében. A másik eltérés, hogy a két mű megszületésének teljesen eltérőek a társadalmi körülményei, amelyektől természetesen szintén függ a megírás módja, műfaja. Ezeknek a tényeknek merev felfogása feltétlenül arra a következtetésre vezetne, hogy Szabó Bélának regényét ma már nem kellett volna szimbolikus formában megírnia. Minden jel viszont arra mutat, hogy Capek a polgári köztársaság körülményei között kisebb tényismerettel is vállalkozhatott volna a reális megírási módhoz, ha nem érezte volna úgy, hogy egy más világba helyezett szatírával többet árulhat el a fasizmus lényegéről. Szabó Béla ötletét is ez a szándék igazolja. Amennyiben ebben a formában az eddiginél többet mondhat, a felszín helyett a gyökereket tárhatja fel, akkor szimbolizmusa telitalálat, indokolt, funkciója kétségbevonhatatlan. Vizsgáljuk meg az Ebek lázadását e követelmény megvilágításában. A regény története dióhéjban a következő: Tip, egy kisvárosi revolverlap főszerkesztőjének világjárt kutyája hűségesen szolgálja gazdáját, amíg meg nem undorodik üzelmeitől, és a háború után haragra nem lobbantja a méltánytalan elbánás. Ekkor fogan meg benne a gondolat, hogy a kutyatársadalmat egyesítenie kell a kétlábúak ellen, akik hűségükkel visszaélnek. Így lesz Tipből az emberek ellen bosszút forraló Vezér. Először sztrájkra uszítja a kutyákat, hagyjanak fel az ugatással, hogy elszaporodjanak a tolvajok. Később sokkal fondorlatosabb és kegyetlenebb terv megvalósításához lát hozzá. CsodafegyH. Meličková 65. éves (CTK) — Tegnap ünnepelte 85. izületésnapját Hana Meličková nemzeti művésznő. 1928 óta működik a Szlovák Nemzeti Színházban, de a fasiszta elnyomás Időszakában haladó gondolkodásmódja miatt hat hosszú esztendőre leparancsolták a színpadról. De elhallgattatni nem tudták, Andrej Bagarral együtt járta Szlovákiát és a szlovák színművészet e két nagy egyénisége félelmet nem Ismerve hirdette a nép közfitt a művészetet. Hana Melifikovi a felszabadulás után visszatért a Szlovák Nemzeti Színházba, ahol a mai napig is gyönyörködhetünk művészetében Elsfi szerepe — 1928-ban Wllde Salomaja vok, azóta mintegy 200 szerepben lépett a nézők elé. ö volt az első szlovák Lady Macbeth és Ofélia. Nevéhez számtalan maradandó filmalakftás és rádiósxersp fűződik. A szlovák hivatásos satnjátseés 45 éves történetében vállalt kiemelkedő szerepéért az Erdeines művész is Nemzeti művész kitüntetést kapta. Tegnap az évfordulón a Szlovák Nemzeti Színház küldöttségé Ivan Thurzó igazgató vezetésével köszöntötte a iubUm ' ' vérként akarja bevetni a veszettséget, hogy megdöntse az emberek uralmát. Ebben nem tudja megakadályozni Fűszeres, a zsidó boltos és Rex, a költő megfontolt és hűséget pártoló kutyája. Az ebek lázadását végül mégiscsak elfojtja az emberi társadalom szervezett ereje. A REGÉNYT EGY KÖLTÖI METAFORA uralja, amely átizzik szinte minden során. Ez a hasonlat bizarr ugyan,, és később rámutatunk gyengéire ís, de mélységesen humanista gondolat rejlik mögötte. Szabó Béla egyenlőségjelet von a fasizmus és a hűtlenség között. Szerinte a fasizmus lényege nem más, mint hűtlenség „az emberiség nemes eszményeivel, a haladással, a fejlődéssel szemben". Erkölcsi síkon valóban ez a fasizmus lényege és Szabó Béla itt távolíthatná el a legtöbb fehér foltot ismereteink térképéről. Ezt a törekvését sajnos nem koronázza teljes siker. Ennek elsőrendű okát abban látom, hogy a regénynek főleg első harmadában az olvasó jogosnak és indokoltnak tartja a kutyák lázadását és többnyire rokonszenvezik Tippel és társaival, mert hűségüknek gyakran rúgás a fizettsége. Míg az emberi társadalomban a szerző által értelmezett hűség valóban non plus ultra, mert enélkül az ember megszűnik ember lenni, az ebek világában más a helyzet. Itt a feltétlen hűség egyben megalkuvás is. E ponton tehát sántít a hasonlat és a cselekmény bonyolítása közben részleteiben is kiugrik a párhuzam vitathatósága. Helyenként nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy a szerző erőszakoltan igyekszik illusztrálni megfogalmazott tételét: fasizmus — hűtlenség. Erre közvetve utal az is, hogy azok a részek hatnak erősen és hitelesen, ahol elragadja a meseszövés és a jellemábrázolás heve s megfeledkezik erről a tételről. A HASONLATBAN rám zavarólag hat, hogy lényegében két világ él itt egymás mellett — a kutyák és az emberek világa. S mivel a regény kutya alakjai magukra öltik gazdáik jellemvonásait s tulajdonképpen emberi társadalmat jelképeznek — felesleges kettősségnek tűnik ez a megoldás. Annál is inkább, mert ily formán a kutyák 55? äz emberek közti viszály kerül előtérbe és ez elhalványítja az alapvető konfliktust — Típnejt és a hűtlenség többi bajnokának összecsapását Fűszeressel és Rex-szel, a hűség áldozatra kész pártolóival. Márpedig világos, hogy a hasonlatnak ebben a részében a fasizmus és az antifasízmus erői néznek egymással farkasszemet. Valahogy az a benyomás alakul ki bennem, hogy Szabó Béla ebben a könyvében ls sokkal többet mond saját emberszeretetéről, mint a fasizmus emberségtipró lényegéről. Minden lényeges fenntartásom ellenére, mégis becsülöm ezt a regényt. Furcsa, de tény, éppen az, hogy a szerzőnek nem sikerül művében hitelesen igazolnia tételét, s figurái kicsúsznak a kezéből, önálló életre kelnek, mindennél meggyőzőbben bizonyítja: ha akarna sem tudna csinált regényt írni. Az Ebek lázadásénak néhány részlete az írói meglátás életerejétől duzzad. Ilyen például az ebek tanácskozásainak, a Vezérnek és a sintér macskájának, Rózának párbeszéde, Tip múltjának és gazdájának kitűnő jellemzése és általában néhány ebtípus valóban ragyogó és találó megformálása. A mű ötletessége, szellemessége is elvitathatatlan. EBBEN LATOM EREJÉT. A szatír* éle azonban, sajnos, kicsorbult. Egy sokat ígérő szándék csak torzó maradt. S bár a szerző eddigi alkotásai közül A család kedvence és főleg A2 élet peremén jobban a szívemhez nőtt, az Ebek lázadáséban vélem felfsdeznl Szabó Béla művészi szempontból eddig legigényesebb kísérletét. GALY IVÁIt • A CSEMADOK ragyolcl helyű saervezetében irodalmi önképzőkör alakult. Futó Ernő és Csomor Béla tanítók vezetésével már kétszer tartottak irodalmi előadást. Az önképzőkör előadásait vasárnap délutánonként rendezik. Egy-egy előadáson 35 —40-en is részt vesznek. (cs. z.) • A CSEMADOK taksonyi helyi szervezetének tagjai a napokban jóí sikerült Petőfi-estet rendeztek. AZ összejövetelen a falu dolgozói közül mintegy százan vettek részt. (n. g.| • A LOUVRE termeiben mintegy 3000 műtárgy foglal helyet. Ugyanennyi azonban pincékben és tárolókban várja, hogy a művészi szépet keresők szeme elé kerüljön. Körülbelül 1973-ban kerül majd erre s r, amikor' ra befejeződnek a világhírű múzeum kibővítési munkálatai, melyeknek költségei 50 millió frankot tesznek ki-. B. 0, MN. |én»Sr 2fl. 5