Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-05 / 338. szám, szombat

RÄOZ ERNŐ: ASSZONY KREMATÓRIUMBÓL A

földig érő sárga brokátfiiggöny sápadt keretbe foglalta az ablaktámlákon áttetsző kékes, téli derengést. Olyan volt a látvány, mint egy kép megfakult rámája, melyből épp az imént vették ki a festményt. Bántotta a szemet ez az üresség. A hegyek fölött, az üdülő fölött ólomlábú felhők úsztak, árnyékot vetettek a fénnyel szembefordulók arcára. Árnyékot az arcra, árnyékot a kedélyekre. Ugyanaz a program délelőtt, délután és este. Römi, sakk, kanaszta... römi, sakk, kanaszta... Csömör, ásítás, unalom. Olvasni sem lehet örökké. — Üdülés ... Téli üdülés... — ismételgettem, morogtam kártyázás közben, mert egyre inkább lehangolt a társalgóra telepedő árnyék, az ablakréseken belopakodó szél. Valami halkan zakatolni kezdett bennem, majd egyre követelőzőbben dobolt az agyamban. Figyeltem a hangra: „Tél... szél, tél... szél..Összesöpörtem a kártyát, és az asztalra dobtam. A gondnoknö furcsán nézett rám. Péter, a színész, aki az előbbi játszmában partnerom volt, széttárta a karját, és tragikus pózt öltve hahó tára ingerlő fintorral az arcán dúdolni kezdte: — C, csillapuljál, csillapuljál, gondolj énrám...! A lammermoori Lucia hangulata jól illett a teremre nehezedő némasághoz. Kártyázásra többé gondolni sem lehetett. Ülünk az öblös fotelokban, a támla vaskos párnáira támaszkodva, és hallgatjuk a terasz rácsai között a szél jajgatását. Irma, a felszolgálólány feketét hordott körül. „Tél... szél, tél... szél...! — Soha többé nem megyek téli üdülésre — mondtam. — Homály. Mindenütt homály. Kripta. — És mi? Halottak a kriptában — ásított Péter. Senki sem nevetett. , És akkor — mintha csak a szél zúgásának messziről hangzó visszafojtott akkordja lenne — megszólalt egy asszony: — A halottak sohasem lázadoznak. . . Mindenki a beszélő felé fordult, aki magába süppedten ült egy kerek asztalnál egyedül, semmivel sem törődve. Nem emlékeztem az arcára, pedig az ismerkedési esten mindenkinek bemutatkoztam. Vagy mégis? Tegnap este háborús filmet néztünk a TV-ben. Stukák vijjogtak, harckocsik és csizmák dübörögtek. Egy asszony rosszul lett... — Az idegeivel van baj — mondta reggel a gondnoknö, — háborús emlék. Nem figyeltem a szavára, újságot olvastam éppen. És most itt ül az asszony, akit még tizennyolc év után is nyugtalanít egy emlék. Könyökig érő fekete kesztyűt visel. Magányos különc — gondoltam részvéttel —, bizonyára azért olyan törődött az arca, mert sohasem tartozott senkihez. — Üljön át hozzánk! — kérlelte Péter. Elfogadta a meghívást, de sem öröm, sem meghatottság nem látszott a tekintetéből. Kavargatta a feketét. A pillanatnyi csendben csak a kanál apró koccanása hallatszott. Péter ásított, és kicsit megkésve — restelkedve kapta arca elé a kezét. A kávéról beszéltünk. Valaki a kubai kávét említette. „Egészen más arómája van, mint..." — Péter barátnője közbevágott: — Én úgy főzöm, hogy az őrölt kávéba fél kanálka kakaót teszek. x Az asszony ránézett: — Nápolyban hamuíze van a feketének... Mintha sajnálkozást éreztem volna válaszában. Most már bizonyosan tudom, hogy nem a kanál egyhangú surrogása váltotta ki a bennem hirtelen támadt feszélyezettséget. Inkább az asszony jelenléte. Valami rejtett tragédiát sejtettem félmondatai mögött. Érdekelt is, de ugyanakkor gyűlöltem távolba néző, magából semmit láttatni nem engedő tekintetéért. — Járt Nápolyban? Bosszantott Péter barátnőjének tapintatlansága. — Emlékszik a Castello dell'Ovóra, ott a Molo San Vincenzo mögött? — folytatta áradozva, és nemcsak szemével, hanem szájával is várta az asszony válaszát. — Ö, ha tudnátok, milyen csodás a hangulat azon az apró szigetecskénl Így van, asszonyom? Finom ívű gyémánt az öböl kék foglalatában. És a Porta Capuana renaissance oromzata! ... Megvan még? Nem rombolták szét a bombák? — Nápolyban az öblöt emlegetik szüntelen, pedig nem a tenger, hanem a Campo Santo a legszebb — válaszolt mélységes alázattal az asszony. — A földkerekség legszebb temetője. Nápolyból én csak a temetőre emlékezem... Csend telepedett közénk, és én arra gondoltam: jól láttam, jól sejtettem az előbb. Nem tragikus hős ez az asszony, csak emlékeitől megszállott világjáró különc. Rámnézett, mintha a gondolataimból olvasott volna. És akkor, abban a pillanatban megvillant előttem igazi arca. M

ár nem ért meglepetésként, bármit mondott. Vele együtt éltem át a sorsát? Nem! Előtte, a történetét megelőzve futott a képzeletem, és borzongást éreztem a tagjaimban, s kívántam, hogy halljam, amint gondolataimat kifejezi. Ugyanaz a borzongás futott végig bennem, mint amikor arról beszélt, hogy Nápolyban hamuize van a feketének... — Fiatal tanárnő voltam akkor — kezdte minden bevezetés nélkül. — Épp csak hogy tanulmányaimat végeztem, de már az Akadémia leendő tagjakénl emlegettek. Megtisztelő volt az ajánlat, magától a minisztertől érkezett: négyévi tanulmányút Olaszországban állami ösztöndíjjal. — Mi tarthatott volna vissza, mikor az ókor titkainak kutatása volt életem vágya?! Egy, csak egyetlenegy. Férjem volt már, jól kereső orvos, és két kislányom. „Megoldjuk ezt is, Katalin" — ajánlotta a miniszter. „A férje a gyermekekkel minden évben két hónapot tölthet Rómában." — Ügy dolgoztam Rómában, Nápolyban, mint akinek élete függ a munkájától. Nekem akkor... — értsék meg, háború volt már, nem tehettem másként —, az volt az elképzelésem, hogy a bombázások elől sikerül a családomat Rómába kimentenem. Miért ne sikerülne? — gondoltam. — A Vatikánban is voltak barátaim. — A levelek nagyon rossz híreket hoztak hazulról: „Gettóba gyűjtik a zsidókat — írta a férjem. — A,szegényebbeket deportálják". — A szegényebbeket? Nem hittem a leveleknek. — Írtam a miniszternek. Nem válaszolt. Nagy későn kaptam csak értesítést idegen, ismeretlen aláírással. Persze, nem A DIKTÁTOR SZULETESE Chaplin vallomása a fasizmusról önéletrajz-könyvében Charlie Chaplin Életem című autobiográfiai írásából egyre-másra közöl az Izvesztyija részleteket, még mielőtt az Inosztrannaja Lityeratura (Külföldi Irodalom) jövő évi első számaiban sor kerülne a könyv teljes közlésére. Az eddig megjelent részletek legérdekesebbje a Diktátor születésére emlékezik, mindenekelőtt azokra a rendkívül feszült háború előtti évekre (és az első háborús évekre), amikor oly zavaros és ellentmondásos légkör jellemezte az Amerikai Egyesült Államok vezető köreinek törekvéseit. Chaplin így ír erről: — Korda Sándor már 1937-ben azt tanácsolta, készítsek Hitlerről forgatókönyvet, melynek alapgondolata abból a tévedésből indulna ki, hogy van egy hasonmása. En alakítanám Hitlert, hiszen a diktátor bajusza szakasztott olyan volt, mint az én ismert figurámé. Korda szerint még jobb volna, ha mindkét szerepet én játszanám el... A könyv egyébként jó lehetőséget adott a burleszkre és a pantomimra. Nagy lelkesedéssel láttam munkához, két évbe tellett, amíg a forgatókönyvet megírtam. — Már az első év után nyugtalanító híreket kaptam az United Artísts cégtől. Figyelmeztettek, hogy a cenzúra kellemetlenségeket támaszthat. Könyörögtek, hogy mondjak le erről a filmről és közölték, hogy sem Angliában, sem Amerikában nem fogják soha bemutatni. De kemény maradtam, s kijelentettem, hogy akkor is megcsinálom, ha nekem kellene mozit bérelnem a bemutatására. Hitlert nevetségessé akartam tenni! Még korántsem készült el a film, amikor Anglia hadat üzent a hitleristáknak. Jött a német betörés Belgiumba és Dunkerque. A helyzet ekkor már New Yorkban is változott, Chaplint táviratokkal ostromolták: „Igyekezzen a filmmel, mindenki ezt várja!" A film elkészült részeit, mintegy a felét, előzetesen a New York-i Astormoziban mutatták be, meghívott közönségnek, Roosevelt elnök személyi tanácsadója, Harry Hopkins is megnézte és így nyilatkozott: „Nagy film lesz, de nem fog tetszeni a nézőknek, nem lesz kasszasiker". Ho'pkins tévedett: a Diktátort tizenöt hétig játszották két New York-i moziban, telt házak mellett. Chaplin a továbbiakban így ír erről. — A Diktátor nagy sikert aratott az amerikai nézőknél, de kétségtelenül titkos ellenségeskedést váltott ki ellenem. A lapokban különféle inszinúációk jelenlek meg. Eleinte gyengécske támadások voltak, ostoba fecsegések a zsugoriságomról, mindenféle mendemonda Pautetteről (Paulette Godard filmszínésznö Chaplin felesége volt. A szerk.) és rólam. Egyébként az ellenséges kampány ellenére a Diktátor továbbra is kasszasiker maradt. És bekövetkezett a japán támadás Pearl Harbour ellen. Már küldtek amerikai hadosztályokat is a tengeren túlra,, a szovjet csapatok pedig tartották a frontot Moszkva alatt. Egyre időszerűbbé vált a második front megnyitása. Milyen hangulat uralkodott ekkor az USA-ban? — Roosevelt kedvező álláspontot foglalt el a második fronttal kapcsolatban — írja önéletrajz-könyvében Chaplin. — S jóllehet a fasisztabarát elemek meghúzódtak, mégis mérgezték a levegőt. Semmilyen eszköztől sem rettentek viszsza, csakhogy összeveszítsenek orosz szövetségesünkkel. ,Hadd ontsák csak mind a ketten a vérüket (a németek és az oroszok. A szerk.), majd zsákmány felosztásánál ott leszünk" — mondogatták, és minden igyekezetüket latba vetették, hogy a második front megnyitását megakadályozzák. Nehéz idők jártak akkoriban. Napról napra újabb hírek érkeztek az oroszok szörnyű veszteségeiről. Chaplint meghívták San Franciscóba, hogy szólaljon fel az Oroszország megsegítésére alakult bizottság gyűlésén. (A bizottság elnöke Joseph E. Davis volt, az Egyesült Államok egykori moszkvai nagykövete). Tízezer ember töltötte be a hatalmas termet, ahol a gyűlést tartották. Erről Chaplin ezt írja: — A bizottság elnöke arra kért, hogy legalább egy órát beszéljek. Ez megrémített. Ekesszólásom maximális határa ugyanis négy perc. Idegesen mentem ki a dobogóra. A tapsok közepette valamennyire összeizedtem gondolataimat. Mikor a zaj elült, csak egyetlen szót mondtam: „Elvtársak!" Nevetés tört ki. Midőn abbamaradt a nevetés, hangsúlyozottan megismételtem: „Igen, pontosan ezt akartam mondani — elvtársak!" Megint csak nevettek, de ezt a nevetést már tapsvihar nyomta el. Es így folytattam: „Remélem, hogy ma sok orosz van ebben a teremben, s miután jól tudom, hogyan harcolnak és halnak meg honfitársaik ezekben a pillanatokban ts, nagy megtiszteltetésnek veszem, ha elvtársaknak szólíthatom Önöket". Nagy taps tört ki. Ekkor visszaemlékeztem a „hadd ontsák csak mind a ketten a vérüket" véleményre, s elhatároztam, hogy ezzel kapcsolatban is kifejezést adok megdöbbenésemnek. De valami visszatartott ettől. — „Nem vagyok kommunista — folytattam a beszédemet —, csak egyszerűen ember, és úgy godolom, hogy megértek minden emberi reagálást. A kommunisták ugyanolyanok, mint a többi emberek. Mikor elvesztik a karjukat, vagy a lábukat, ugyanúgy szenvednek, mint mi valamennyien, és ugyanúgy halnak meg, mint mi. A kommunista anyja éppoly asszony, mint bármely más anya. Ha tragikus hírt kap fia haláláról, éppúgy zokog, mint más anyák. Hogy megértsem őt, nem kell kommunistának lennem. Elég ehhez, ha csak egyszerűen ember vagyok. Es jelenleg igen sok orosz anya zokog és igen sok fiú pusztul el..." Negyven percet beszéltem már, de nem tudtam előre, miről fogok beszélni a következő percben. Meg is nevettettem a hallgatóimat azzal, hogy anekdotákat meséltem Rooseveltről. „MosP meg itt van ez a háború — fűztem tovább a szót —,' és most arról beszélek, hogy segítenünk kell az oroszokon. Pénzre is szükségük van, de ennél valamivel több is kell nekik. Hallottam, hogy Észak-Írországban kétmillió katona tétlenkedik, amikor az oroszok egymagukban tartják fel a nácik kétszáz hadosztályát. De hiszen az oroszok a szövetségeseink, akik nemcsak saját országukért harcolnak, hanem a miénkért is! Es ha én valóban ismerem az amerikaiakat, akkor tudhatom, hogy nem szeretik a más vállára rakni a saját terhüket... Nyissuk meg hát késedelem nélkül a második frontot!" Chaplin ekkor úgy vélte, hogy gondolatai visszhangra találtak sok hallgatója szívében és agyában. Legalábbis az ovációkból erre következtetett. Az ünneplés közepette mégis arra gondolt: nem ment-e el túl messzire? De elszégyellte magát erre a gondolatra, mert mindjárt a front jutott eszébe, a gyötrődő, pusztuló tíz' ezrek. Aztán^később újra részt vett egy tömeggyűlésen New Yorkban, bár Jack Warner, az ismert amerikai filmproducer óvta ettől, ö tudta, miért. Chaplin mégis elment a Carnegie Hallba. Ez akkor történt, amikor Oroszország már kivívta nagy győzelmét a Volga mellett. A gyűlésen a többi között megjelent Pearl Buck, Rockwell Kent, Orsón Welles és sok más ismert személyiség. „Ez a gyűlés — írta annak idején a Daily Worker — Charlie szerelmi találkája volt hallgatóival". A nagv művész, mint könyvében írja, másként vélekedett: — Különös előérzet gyötört. És valóban: a második front melletti fellépéseim fokról fokra kihatottak magánéletemre. A gazdagok nem hívtak meg többé házaikba, birtokaikra. Ekkor feltettem magamnak a kérdést: mi is késztetett arra, hogy politikai tevékenységet fejtsek ki? Á színész beszélt vajon belőlem, akit az a nagy lehetőség ösztönzött, hogy így közvetlen kapcsolatot létesíthet nézőivel? Tanúsíthattam volna-e Ily mértékű donguijote i magatartást, ha nem írtam volna meg antifasiszta könyvemet? Ügy tűnik, ezek az elemek mind fennforogtak. De mindennél erősebben hatott a fasizmus iránti utálatom és gyűlöletem. gondoltam arra, hogy közben nyilasok kerültek a kormányba. Ivott a kávéból. Lassan, gondolkodva szűrte ajka az italt. — Nem untatom Önöket ezzel a történettel? — kérdezte. Péter előrebukott vállal, ajkát félig szétnyitva ült, az aszszony pedig, mintha egyedül hozzá intézné szavait, folytatta: — Akkor támadt az a kétségbeesett ötletem, hogy halálhíremet költöm. Talán így, talán ezzel a lépéssel megadják férjemnek a vízumot. Egészen furcsa körülmények között „távoztam az élők sorából". Senki sem tudott róla, csak egy orvos, aki a halotti bizonyítványt kiállította. (Mekkora hős volt!) A szabadságával, az életével játszott. — A magyar lapokban is megjelent halálom híre. Képzelhetik, micsoda lelkiállapotban voltam, hiszen akikért tettem, akikért vállaltam, azokat a csalásról nem értesíthettem. — Rosszul ismertem a nyilasokat. A beutazást nem adták meg férjemnek. Helyette a kormány küldöttjeként egy professzor érkezett, és én a krematórium szertartástermének emeleti fülkéjéből néztem végig a „hamvasztásomat", s hallgattam a professzor kenetes beszédét. „Tehetséges ember volt, kivételes képességű tudós" — hangoztatta többször is, majd egészen különös módon méltatta érdemeimet: „Nagy kár — mondotta —, hogy olyan szerencsétlen házasságot kötött..." — Szerencsétlen házasság?... Sírás folytogatta a torkomai. Nagyon szerettem az uramat és gyermekeimet. Már nem nézett ránk az asszony. Szinte csak magának, maga elé beszélt, mint akinek nincs szüksége részvételre, együttérzésre. Amikor szüksége lett volna, akkor egyedül volt. Mélységesen egyedül. Ahogy csak a mártírokat hagyja magára a sors. Ivott egy kortyot, majd folytatta: — Nem tudom, honnan volt erőm hogy végignézzem, aminl a beszéd végeztével az Akadémia koszorúját ráhelyezte az urnámra. Professzor ... Nyilas professzor ... Mintha egy gyilkos fojtogató, szőrös kezét éreztem volna a nyakamon. — Hogy tehette? Hogyan vállalhatott ekkora áldozatot? — kiáltottam közbe. — Hiszen nem élhetett iratok nélkül, nem élhetett régi nevén tovább Olaszországban! Rámnézett, mint aki kábulatából hirtelen ébred. — Mindennel számoltam. A Gestapo előre látható érdeklődésével is. Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, erre nem került sor. Senki sem keresett, A krematórium fűtője adott szállást. Ott dolgoztam mellette, ott maradtam éjszakára is a kemencék mellett. A kemencék torka azt juttatta eszembe... Ne! Ne kívánják, hogy felidézzzem a gondolataimat. Ahányszor halottat hamvasztásra hoztak, mindig úgy éreztem, a férjem, a gyerekeim feküsznek a koporsóban. És én bocsátom rájuk az áramot, én gyújtom meg a csontokat hamuvá perzseló lángot. Ott tanultam meg, azokon a nápolyi éjszakákon, hogy a halottak sohasem lázadoznak. — En sem lázadozom — folytatta kis szünet után — Pedig a családomat is gázkamra, a krematóriumok gyilkos lángjatüze emésztette el. Nem lázadozom — ismételte. — Csak emlékezem. Lehet, különösnek tartják az emlékezéseimet. Ismerem az összes hamvasztási eljárásokat a Siemens-, Schneider-, a Klingensierna-féle berendezések elvét, működését. Ismerem az Olaszországban használatos Gorini-Veniniféle eljárást és Knös rendszerét, melynél a hulla alulról kezd bomlani, és így a hamvasztási folyamat gyorsabb. Tudósnak készültem, és a halál szakértője lettem. Minden esztendőben elzarándokolok a német haláltáborokba. Nem gyötrődni vágyom, nem megszállottságból teszem. Emlékezni akarok... E

lhallgatott, de szava, szavának visszhangja még percek múltán is ott úszott a levegőben, mint a tűz nyomán alászálló pernye. És hamuszíne, hamuize lett a levegőnek. A teremben, a brokátfüggönyök sápadt keretében fojtogatóan szállt cigarettánk füstje. Oj SZÓ 8 * 1964. december S. /-