Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-19 / 352. szám, szombat

Erich Maria Remarque német író tavaly ünnepelte hatvanötödik születésnapját. 1932 óta külföldön, 1939-től kezdve az USÁ-ban élt, majd Svájcban telepedett le végérvényesen. A pacifista szellemű Írónak Nyugaton a helyzet változatlan című megrázó művét 35 nyelvre fordították és 1959-ig 8-milliö példányban kelt el. További értékes, közkedvelt regényei: A három bajtárs, A diadalív árnyékában, A szerelem és a halál órája stb. A lisszaboni éjszaka című legújabb művének egyik fejezetéből szemelvényt közlünk az alábbbiakban: E. M. REMARQUE: SZÖKÉS F

eldkirchbe érkeztem, ahol egy kis penzióban szobát béreltem, nyár volt, a kirándulók fő idénye. Feltűnést nem keltettem, két hatalmas bőröndöm növelte tekintélyemet. Mégis elszántam magam, hogy veszni hagyom őket s csak egy batyut viszek magammal, amely nem gátolja mozgási szabadságomat. Belegyömöszöltem a legszükségesebb holmit és szobám bérét előre kifizettem egy hétre. Másnap útnak Indultam. Ügy éjfélig egy határmenti erdőirtáson lapultam meg. Még visszaemlékszem, menynyire összecsíptek eleinte a szúnyogok és hogy eltűnődtem azon a kékes színű gyíkon, amely a kristálytiszta vízben ficánkolt. Időnként kidugta fejét, hogy levegőt szippantson. Merengésem közepette elgondolkodtam azon, hogy ebben a kis vízmosásban zajlik le élete, amelynek partszegélye birodalmának határát jelenti számára. A maroknyi víztölcsérben benne van Svájc, Németország, Franciaország, Afrika meg Jokohama. Elgondolásom helyeslésének jeléül a kis hüllő hol a víz alá bukott, hol a felszínen jelent meg. Néhány órát aludtam, azután szedelőzködtem. Kényes helyzetem ellenére megőriztem nyugalmamat. Vagy tíz perc múlva egy vámőr alakja bukkant fel mellettem, mintha a földből nőtt volna ki. — Állj! Megálljon! Mit keres erre? — förmedt rám. Alighanem már hosszabb ideje leshetett rám a sötétség leple alatt. Válaszomat, hogy ártalmatlan kiránduló vagyok, egyáltalán nem méltatta figyelemre. — Mindezt majd elmondhatja a vámőrségen — morogta kelletlenül, miközben fegyverét lövésre készen nekem szegezte. Előtte kellett haladnom a legközelebbi telepig. Leverten, színleg szenvtelenül bandukoltam előtte, de a valóságban lázasan azon tépelődtem, hogyan szökhetnék meg előle. Csakhogy ez merő képtelenség volt. Emberem nagyon is jól értette mesterségét. Szüntelenül betartotta mögöttem a kellő távolságot. Észrevétlenül rávetni magam lehetetlenség lett volna és öt percig sem futhatnék anélkül, hogy ne legyen ideje utánam lőni. A vámbódéhoz érve ajtót nyitott és egy kis helyiségbe tuszkolt: — Gyerünk befelél Itt kell várakoznia. — Meddig? — tudakoltam. — A kihallgatásig. — Nem lehetne azt mindjárt elintézni? — kockáztattam meg a kérdést — Hisz nem vétettem semmit, amiért lecsukás járna. — Akkor meg nincs miért aggódnia. — Nem aggódom — válaszoltam, és letettem a batyut. — Kezdje a kihallgatástl — Akkor fogunk hozzá, ha majd mindent előkészítettünk! — szólt a vámőr és rám vicsorította hibátlan, hófehér fogsorát. Külseje és modora is vadászra hasonlított. — Reggelre megérkezik az Illetékes vámtisztviselő. Addig elalhat abban a kényelmes karosszékben. Csak néhány óráról van szó... Heil Hitler! Szétnéztem a helyiségben. Az ablakon rács, a nehéz ajtó kívülről elreteszelve. Innen ugyan bajosan lehetne meglépni. Különben ls beszélgetést hallottam átszűrődni a szomszédos helyiségből. Ültem és vártam. Végre tott olyan mundért viselt, mint a vadászok. — Elbarangoltam! — lódítottam tőlem telhetőleg nyugodt hangon. — Aztán meg olyan tüneményes éjszaka volt! Gyermekkorom óta először aludtam a szabad természetben. Tévedésből azonban — sajnos — a határ közelébe kerültem. Legyen szíves, kérem, igazolja a pénzügyőr úrnak, hogy önnél lakom. A vámőr megelégedett lakásadóm Igazolásával, de most meg a rendőr kezdte hegyezni a fülét: — Micsoda? A határ felől jött? Ugyan! Vannak okmányai? És kicsoda maga tulajdonképpen r Egy pillanat töredékéig elállt a lélegzetem. A pénz, amelyet Helena adott, a levéltárcámban lapult. Ha megtalálják, gyanúba fognak, hogy Svájcba akartam átcsempészni az összeget, amiért holtbiztosán lecsuknak. Hogy mi lesz azután, még elgondolni is rossz. Megmondtam tehát nevemet, de nem mutattam fel útlevelemet. — Vajon ki biztosít arról, hogy nem pont azzal az útonállóval van A bratislavai Hviezdoslav Színház nagy sikerrel látssza A. Miller: A bukás után című darabját. Képünkön: a két főszereplő: L. Chudík és M. Královičová. pirkadni, majd kékülni kezdett az égbolt. Nappalodott. Ojból ajtót nyitottak. Ügy tettem, mintha most ébrednék álmomból és nagyot ásítottam, amikor belépett egy vámőr. Vörös képű volt, kövér, és barátságosabbnak látszott a tegnapi vadászutánzatnál. — Végre! — böktem ki sértődötten. — Cudarul kényelmetlen hálóalkalmatosság az a karosszék! — Mi dolga volt a határon? — kérdezte a vörös képű és hozzálátott batyum tartalmának leltározásához. — Át akart szökni? Vagy csempészkedni akart? — Ócska nadrágot nem szokás csempészni — válaszoltam kurtán —, és szennyes inget sem. — Rendben van. X)e mit keresett éjjel a határon? — folytatta a vallatást, miközben félretette holmimat. Csak akkor eszméltem rá, hogy pénz van nálam. Ha megtalálja, végem van. — A Rajnában akartam éjszaka gyönyörködni — füllentettem bárgyún vigyorogva. — Ábrándozásra hajlamos természetjáró vagyok. — Honnan jött ide? Megneveztem a kis penzió elmét és a helyet, ahonnan érkeztem. — Ma reggel akartam visszatérni a penzióba — fűztem hozzá —, ott van a két bőröndöm. Szobám bérét Is előre kifizettem egy hétre. Ez csak nem vall csempészkedési szándékra? — Jól van, de először majd mindent ellenőrzünk. Egy óra múlva magáért jövök, együtt megyünk a penzióba. Megnézzük, mi van a bőröndökben. Fene sokáig tartott az út. A kövér finánc olyan éberen figyelte mozdulataimat, mint egy vizsla. Maga mellett tolta kerékpárját és nagyokat pöfékelt. Végre helyben voltunk. — Hát mégis megkerült! — kiáltotta valaki a penzió ablakából. És csakhamar ott állt előttem szállásadóm, pulykavörösen az izgalomtól. — Uramisten, már azt hittük, haj érte valahol! Hol a csudában járt egész éjszaka? A penzió tulajdonosnője szentül meg volt róla győződve, hogy meggyilkoltak, amikor reggel felfedezte vetetlen ágyamat. A környéken — úgymond — valamilyen gonosztevő garázdálkodik, akinek már több rablótámadás szárad a lelkén. Ezért értesítette a rendőrséget. És csakugyan, abban a percben meg is érkezett a penzió elé a rend őre. Az. is szakasaNagy József rajza dolgunk, akit keresünk? — fente fogát a vadász külsejű rendőr. Elnevettem magam, mintha jól mulatnék a vadászrendőr tréfáján. — Ezen nincs mit nevetni! — pukkadozott a rendőr és a vámőrrel karöltve hozzáfogott bőröndjeim átkutatásához. A második bőrönd oldalrekeszéből a vámőr nem kis meglepetésemre egy levelet halászott ki, amelyet magam sem ismertem. Abban a bőröndben volt, amelyet Osnabrückből hoztam magammal és amelybe feleségem öreg holmimat csomagolta. A rendőr szétteregette a levelet és olvasni kezdte. Én közben arcvonásait fürkésztem, hiszen nem tudtam, miről szól, s csak abban reménykedtem, hogy tartalma lényegtelen. A rendőr valamit mormogott, majd hozzám fordult: — Magát Josef Schwartznak hívják? — Az előbb már megmondtam nevemet — feleltem egykedvűen. — Csakugyan megmondta, ez igaz — bizonygatta a vámőr. — A levél tehát magára vonatkozik? — érdeklődött a rendőr. E

gy pillanatig habozott, amikor az Írás után nyúltam, de mégis odaadta. Megpillantottam rajta a nyomtatott fejlécet: az osnabrücki nemzeti szocialista párt címe volt. A sorokból kitűnt, hogy a párt osnabrücki szervezete arra kér mindenkit, akit illet, hogy a lehető legmesszebbmenő támogatásban részesítse Josef Schwartz nemzeti szocialista párttagot, akit fontos és bizalmas jellegű feladat elvégzésével bíztak meg. A levelet — Helena kézírásával — Georg Jürgens obersturmbannführer írta alá. — Így van? — kérdezte a rendőr az előbbinél lényegesen nagyobb respektussal. Zsebembe nyúltam útlevelemért, szeme elé tartottam és rámutattam a nevemre. De azon melegében viszsza is csúsztattam, s csak annyit vetettem oda fölényesen, hogy: — Államtitok! — Vagy úgy? — Ügy bizony. Remélem, hogy ez eleget mond! — fűztem hozzá halálos komolysággal. — Természetesen — pislogott a rendőr halványkék szemével. — Már értem: tn'érmegfigyelés. Ford.; G—k JACK LONDON: A sárga szakállas a fegyveres ifjú csöndesen és óvatosan lovagolt fölfelé a domb• /

\ oldalon. Huszonnégy-huszonöt esztendős lehetett, és ragyogó, pomi 1 pás fiatalsága gondtalan könnyelműségével bizonyára délcegen ülte volna meg a lovat, ha lényéből nem árad a meglapult, gyanakvással telt riadtság. Fénylő, fekete szeme nyugtalanul kutatta a környéket, ágak és gallyak rezdülése, madarak surranó röppenése riasztotta . meg; különösen az utat kétfelől szegélyező cserfa-sövényt figyelte feszülten. Messze nyugat felöl, szinte ütemes szabályossággal,, szakadatlanul kattogtak a fegyverek. Ez nem nyugtalanította, sőt éppen akkor kapta fel a fejét, ha néhány pillanatra abbamaradt a dörrenések tompa sora. Előtte, keresztbe fektetve a nyergén karabély hevert, hogy minden pillanatbon kezeüg"ébe vehesse. Hirtelen néhány fürj rebbent föl lova patái előtt. Riadtan rezzent össze, szinte gépiesen ágaskodott jel a kengyelben, és villámgyorsan vállához kapta a karabélyt. A következő percben elszégyellte magát, kissé bárgyún elmosolyodott, aztán tovább ügetett. Rendkívül forró nap volt. A lovas a kanyargó marhacsapáson, a b^rok és fák között megbújva, haladt fölfelé a domboldalon. Valahányszor kiszáradt tisztáson vagy letarolt legelön kellett átvágnia, előbb mindig megállította lovát, kémlelően leskelődött ki a bokrok közül, s csak azután ügetett át a veszedelmes területen. Nem volt gyáva, de bátorsága csak olyan voltmint általában a civilizált emberé, aki élni akar, és nem szereti a halált. Megfeszített, izgalmas lovaglás után, miközben nyergéből többször le kellett szállnia, és az indák s gallyak között csúszva-botorkálva maga után vezetnie lovát, végre elérkezett a dombtetőre, ahol áthatolhatatlan sűrűség jogadta. látszott, hogy az régebben legelő volt, mielőtt a háború a békés állatokat elriasztotta. Mindenfelől rejtett veszedelem acsarkodott rá. Egy puska, húsz puska vagy talán ezer halált hozó fegyver rejtőzhetett a fák és a dombok sűrűjében. Az ifjú most már félt, félt saját ijesztő elhagyatottságától. De kötelessége volt felderítem azt, ami után — folytonos rettegésben — egyre csak kutatott. Tovább kellett mennie, amíg valahol összetalálkozik egy fegyveres férfival, aki más irányból jön, hasonlóan bújkálva és leselkedve, akt szintén járőr, s akihez azután csatlakoznia kell. Ezernyi izgalom közepette lépésről lépésre haladt tovább az erdőben. Egyszerre csak egy tisztás közepén találta magát. Itt kicsiny farmházikó mosolygott jeléje. Körülötte semmi élet. Eltikkadt, cserepes ajkáról lenyalogatta a port, kihúzta magát, és elszántan kivágott a fák sűrűjéből a napsütésbe. Semerröl semmi nesz. Ellovagolt a házikó mellett, és mögötte csobogó, vidám patakocskát pillantott meg. Az erdő szélén megkötötte lovát, s mintegy száz méternyit gyalog tett meg, amíg a patakhoz ért. A karabélyt lövésre készen tartotta kezében. Már csak alig húsz lábnyira volt az enyhülést ígérő víztől, s ekkor megtorpant. Szemét a patak túlsó partján sötétlő pontra szegezte, mert itt valami megmozdult. Lassan leült, és térdére jektette karabélyát. Percek teltek el így, és feszültsége lassanként fölengedett, Lehet, hogy csak madár? Éppen indulni akart, amikor a bokrok sűrűje ismét megrezdült. A gallyak hirtelen széjjelváltak — majdnem fölkiáltott meglepetésében —, és egy arc bukkant elő az ágbogakból. Sárga színű, durva arc, többhetes, ritka, kusza szakállal, az övéhez hasonló riadt tekintettel. Az idegen szeme kék volt, s a megviselt arc hajlatába a fáradság ráncai valami nevelő vonást ágyaztak. Az Ifjú mindezt olyan élesen és tisztán látta, mintha nagyító lencsén keresztül figyelné. Hiszen csak húsz láb a távolság közöttük! Aztán óvatosan vállához emelte karabélyát, átpillantott a túlsó partra, és tudta, hogy a sárga arcú abban a pillanatban annyi már, mint maga a halál. Lehetetlen célt téveszteni. De mégsem lőtt. Leengedte a fegyvert és várakozott. A bokrok mögül előtűnt egy kéz, amely kulacsot markolt. A sárga szakáll a víz fölé hajolt, hogy megtöltse a kulacsot, .majd a kéz, a kulacs és a sárga szakáll eltűnt az újra összeboruló bokrok sűrűjében. Az ifjú még egy Ideig várakozott, majd — minthogy körülötte semmi sem mozdult többé — óvatosan visszakúszott lovához anélkül, hogy szomját oltotta voJ.na. Lassan átlovagolt a napfényes tisztáson, és belemerült az erdő hűs és védelmező árnyékába. A következő nap hasonlóan forró és tikkasztó volt. Az elhagyott kis farmház ott állt a tisztáson, körülötte semmi sem mozdult. Megkönnyebbülten lélegzett fel, ahogy elérte a házikót. Köröskörül látszott, hogy nem sokkal előbb elkeseredett küzdelem szintere volt ez a hely. Belépett a házikóba, amelyet a harc belülről is teljesen jeldúlt. Ahogy szobáról szobára járt, közben mindenünnen Óvatosan kijeié kémlelve az ablakon, lépten-nyomon üres tölténytarakra hágott meg mindenféle odvas lomra, ami azt mutatta, hogy ott emberek aludtak. A második szoba padlóját alvadt vér és szerteszórt kötözőszerek tarkították: tisztán látszott, hova fektették a sebesülteket. Az ifjú újra kilépett a szabadba, s most a gyümölcsösbe jutott, itt béke volt, a fák ága roskadozott az érett almától, amit a harcosoknak nem volt idejük leszedni. Az ifjú most megtöltötte zsebét az édes gyümölcscsel, s miközben szedegette, falatozott is. Már éppen nyeregbe akart szállni, amikor az állat hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Az ifjú óvatosan hallgatózott, s a feltúrt talaf felett rezdülöen visszhangozva mintha paták tompa dübörgését hallotta volna. Odakúszott az istálló szögletéhez, és kémlelve kipillantott. Tíz-tizenöt lovas közeledett a tisztás túlsó oidaláról. Mintegy száz méternyire lehettek, s egyenesen a házikó felé ügettek. Megálltak a közelben, néhányan leszálltak a nyeregből lovuk szerszamát igazgatták, mások meg lóháton maradtak, mint akik tudják, hogy csak rövid ideig tartózkodnak majd itt. Ügy látszott, mintha tanácskoznának. Az ifjú hallotta, amint hevesen és izgatottan vitatkoznak valamin a betolakodó idegenek gyűlöletes nyelvén! Az ifjú nesztelenül nyeregbe szökkent, s türelmetlenül várakozott. Egyszerre lépteket hallott közeledni rejtekhelye felé. E pillanatban olyan vadul vágta belé éles sarkantyúját az allat oldalába hogy az felhorkant, és hatalmas szökelléssel előre ugrott. A házikó szögleténél még szembe nézhetett a betolakodott ellenséggel — bár tiszti egyenruhát viselt, alig látszott húszéves gyereknek —, azután lova vad vágtatással nekiiramodott, és mint a villám, suhant el a szétugráló, meglepett emberek mellett. Láthatta, amint azok fegyverüket vállukhoz emelik Mögötte eldorrent az első puskalövés, majd a második, de ő szélvészként vágtatott előrehajolva nyergében. Minden baj nélkül átugratott négy láb magas sövényen. Hat-nyolcszáz meternyi távolságból sötétlett jeléje az erdő, és ő tudta hogy csak a sűrűséget kell minden baj nélkül elérnie. A ló sebes vágtatással szelte át a távolságot. Most már valamennyi jegyver utána tüzelt. A puskaropogás osszeolvadt, félelmetes, dübörgő zúgássá egyesült mögötte. Equ aoluó'átütötte sapkáját. Észre sem vette. y y * A lövések lassan ritkultak. Az ifjú tudta, hogy tölténykészletük hamarosan elfogy. Végül már egyetlen dörrenés sem hangzott mögötte Ekkor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sértetlenül megmenekült a hirtelen támadás tüzéből. Ugyanebben a pillanatban a bokrok között közvetlenül maga előtt megpillantotta a sárga szakállas férfit, akit äz előző nap a patak partján látott. Ott térdelt nem messze tőle a földön szeméhez emelte puskáját, és nyugodtan, hosszan célzott. Az ifjú belevágta sarkantyúját a ló szügyébe, még jobban lekuporodott a nyeregben, ide-oda forgóit, hogy célzás közben ellenfelét megtévessze A lövés azonban még mindig nem dörrent el. A ló minden ugrással közelebb és közelebb jutott az életmentő erdőhöz. Már csak száz méternyire volt a sűrűségtől, s a golyó még mindig késett. £

kkor hirtelen meghallotta a dörrenést, az utolsót, amit életében érzékelhetett, mielőtt hosszú, vergődő zuhanásában lebukott a földre. Azok, akik a ház felől figyelték, látták, amint bukfencezve leesik lováról, és ifjú teste mozdulatlanul terül el a fűben. Helyeslőleg, éljenezve tapsoltak a sárga szakállú jérjinak a pompás lövésért. Fordította: BARTOS ZOLTÁN C| S7Ô 8 * 1964. december 19.