Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-14 / 317. szám, szombat

E

lektromérnök vagyok, egy rádiógyárban dolgozom. Néhány társammal együtt én tervezem a gyár újdonságait. Gyakran, amikor a mérő indikátorok vibráló mutatóit nézem, amikor egy új vevőt próbálok ki és a csavarhúzó hegyével ellenállások, kondenzátorok szövevényben matatok, régi-régi képek villannak fel víziószerűen a szemem előtt. S érdekes, minden képen, amit a nyitott belsejű rádiók sugallnak, ott, van az apám. Ö — a múló évek változásokat hozó pergése nyomán mindig más és más alakban — és a rádiói... A legrégibb képek huszonöt-harminc évesek. Szinte öntudatra ébredésem korszakáig kell értük visszanyúlnom. Apám akkor még fiatal ember volt, barna arcú, széles vállú parasztember. Néha elvitt a szekerén, ha csalamádéért ment a teheneknek, vagy a rétre egy Illatosra száradt szénaboglyáért. Erős volt, okos és kevésszavú. Vasárnap délután kiült a szomszédokkal a ház elé, csupa férfi és ha voltak is ott asszonyok, nem szóltak bele a beszélgetésbe, mert az ő témáikról ment a szó —, idősebbek és fiatalabbak — politizáltak. Katonaélményeikből, vásári tapasztalataikból és az újságokból vették politikai jártasságuk alapjait és szenvedélyes vitákat rendeztek a világ ügyes-bajos dolgairól. De a legérdekesebb újdonságokat — emlékszem — mindig a rádióból szerezték. Az este hallgattam a híreket... így vezették be ezeket a legfrissebb és legmegbízhatóbb értesüléseiket. Akkor még kevés rádiókészülék volt nálunk, kettő, három ha lehetett. Költséges mulatságnak számított a rádió a petróleumlámpák falujában, drága szárazelemekre működött, az akkumulátort pedig kéthetenként be kellett vinni a városba, hogy töltsék meg új árammal. Mert akkor nálunk még csak telepes rádiók voltak, s a hangszórójuk is külön állt a készüléktől, nem építették belé. A hangszórót aztán kitették az ablakba és a cigányzenét vagy a híreket hallgatta az egész táj. Akárcsak ma televíziót nézni, úgy jártak akkor rádiót hallgatni az emberek. Ültek eresz alatt, köveken, padokon, némelyeknek már a kútvályún jutott hely és cigarettázva figyelték a paplrtölcséres kerek doboz rekedtes beszédét. Egyszer aztán apám is vett rádiót. Használtan vette, s a vételt hosszas gondolkozás, mérlegelés és tanácskozások előzték meg. Megéri-e? Nem romlik-e el hamarosan? Győzik majd elemmel? És hova szerelik be? Kezdetleges rádiókészüléket vettünk, már akkor is nyolc-tíz éves lehetett.' Húsz zseblámpaelemből összekapcsolt telep és egý négy voltos üveg akkumulátor táplálta belé a villamos energiát. Hangszórója természetesen nincs beépítve a készülékbe és nincs keresőtábla az állomások nevével. A kereső transzformátorok tengelyén számokkal és jelzésekkel ellátott korongok voltak, mint a rövidhullámú adókon. Amikor apám — arcán feszült figyelemmel — csavargatni kezdte a kereső korongokat, sípolva és fütyülve betört a szobába a nagyvilág. A feketekeretes hangszóró erőlködve hörögte és gurgulázta az éter ezernyi zaját, amíg végre tisztán és érthetően felcsendült benne a keresett állomás. Gyorsan megtanulta apám kezelni a rádiót, nehéz kezével is néhány nap múlva már gépiesen találta meg az állomásokat. Aztán a fejét a két kezére hajtva, térdére könyökölve hallgatta a híreket. Ilyenkor ez olyan volt, mintha a világgal beszélgetne. S a nagyvilág komoly, hitelt érdemlő beszédtársnak bizonyult, bár senki nem tudta, hogy f hol van lényegében ez a csodálatos és józan társalgó, aki felvetett kérdéseire sosem várt feleletet. De érdekes dolgokat tudott mondani. Néha . még mesélt is, ez volt a mi napunk ilyenkor, gyerekeké. Apám elgondolkozó, komoly arcán is láttam, hogy megbecsüli a póznák közé kifeszített , antennán érkező jeleket és értesüléseket. Legtöbbször még az olyan égető munkák idején is, mint a gabonahordás, bejött meghallgatni a déli híreket. A lovak az udvaron álltak addig, lóherét kaptak, azt rágták, s az apám verejtéktől fényes kalapjában, átizzadt ingében, nyitott sarkú bőrpapucsában, vagy éppen mezítláb friss értesüléseket keresett a barna bakelitgombokkal. Most, ahogy visszagondolok minderre, mohó érdeklődésében is a világ dolgaira trányított figyelmében volt valami sorsszerű és döbbenetes. Volt benne valami a parasztember nyugtalanságából, ahogy riadtan figyeli az egyre terebélyesedő világégésről érkező híreket és latolgatja, hogyan lesz, mi lesz. ..? S a lelke mélyén balsejtelmek erősödnek, szorongások nőnek, mintha érezné, hogy valami r El jen a köztársaság! FILM KÉSZÜL HAZÁNK FELSZABADULÁSÁRÓL megindult és egyre közeledik, vala*mí, amit pontosan nem ismer és ami az ő évszázados, alig változó és szigorúságában is otthonos falusi világára is nagy hatással' lesz. Olyan volt ez, mint amikór a végtelen sztyeppék állatai izgalomtól remegve beleszimatolnak a levegőbe, mert ösztönösen megérezték, hogy ég a sztyeppe és a lángok közelednek. Hatalmasan és megállíthatatlanul közelednek .. . Mire aztán a lángok elérték a falut, régen nem volt már meg a rádió, be kellett szolgáltatni a németeknek, de különben sem lehetett volna elemeket venni hozzá. M

egszakadt hát a beszélgetés a világgal, a hírek ugyan ott úsztak most is láthatatlanul és megfoghatatlanul a kék levegőben, őszi ködökben és hóviharok szilaj szárnyain, de apám számára immár hozzáférhetetlenül. Jött a front, a színészek éneke. Megszólalt a rádióm, zenél és érthetően beszél. — Szól — mondtam apámnak —, jöjjön, hallgassa meg! Fejére tette a hallgatót és igazgatott a detektor acéltűjén. Sokáig igazgatta és a kondenzátorral kereste az állomásokat. ^ — Szól — mondta elismerően —, igaz... magyarul, szlovákul és németül beszél... — Este biztosan több állomást is fog majd ... — lelkendeztem. Este már magyarul hallgatta a híreket. Nem dicsért, de láttam, hogy elismerően értékeli tudományomat. Nem magányos sziget már a falju, ahol az ember csak azt tudhatja, ami a falu határán belül történik. Űjra szól hozzánk a végtelen, amely mindenkihez tud szólni, mert nemzetközi, kisajátíthatatlan és közkincs, az elektromos hullámok békésen összeférnek Charlie Chaplin 19B4. november 14-én Stockholmban Ingmar Bergman filmrendezővel beszélget. Hogy miről folyt a társalgás? Természetesen a filmről. (CTK felvétele.) majd elvonult, és a ragyogó békés tavaszban ott maradt magára hagyatva, hadi követelmények során kifosztva, tehetetlenül a falu. Nem volt tehén, nem volt ló, sem disznó az ólban, nem volt liszt, zsír és cukor. Krumpli volt csak, de az is kevés. És nem volt összeköttetés a világgal. Sem a távolival, a messzi idegennel, sem a közelivel, a szomszédos várossal. Magyarul csak a szomszéd faluval volt összeköttetés, és az azon túl lévő faluval. Űj könyv vagy újság nem volt magyarul. Volt ellenben egy vékonylábú, nyúlásnak indult kamasz, akinfek éppen akkor kezdtek nyiladozni a szemei az élet csodáiba, ébredezett a fantáziája, és régi újságokban, poros könyvekben kutatott a padláson. Ez a kamasz én voltam.Nagy titokban hadi telefonhuzalból antennát húztam ki a padláson. Volt még aztán egy ócska furnérdoboz és egy karnyi vastag sárgaréz dróttekercs, pontjosan kilencven menettel és minden tíz menetnél leágazásokkal. Aztán volt egy pici, az ember markában jóformán elvesző, ezüstösen csillogó kődarab, olyan, mint egy haszontalan, parányi ékszer, gyűrűből kihullot drágakő. — Mi lesz ez? — kérdezte apám, amikor földvezetékül egy tankágyú lövedékének rézhüvelyét ástam el a fal tövében. — Rádió — mondtam magabiztosan —, kristélydetektoros ... — Ne mondd... Szól is majd? — Fürkészve nézett, komolyan vegyen-e. — Kell szólnia... — állítottam. — Le van írva, hogyan kell csinálni. Miért ne szólna ...? A

kkor éreztem először az emberi teremtő erő nagyszerűségét és diadalát. Én a félembernek számító kölyök, meg tudom szólaltatni a világűrt. Titokban próbáltam ki a rádiót, hátha nem sikerül. Fülhallgató a fejemen, antenna, földvezeték bekapcsolva, minden a helyén — mint amikor a felnőttek egy száz megavattos' aggregátort indítanak. A

v detektor tűjét azután rátettem a kristályra. A fülhallgatóban sistergés, sercegés, aztán valami távoli, halk zene, andalító és csábos, mint KOSIK IOZSEF ratza benne és eljutnak ahhoz, aki várja őket. A padláson öreg rádióújságot találtam s bennük telepes rádiók terveit. Egycsöves, kétcsöves vevőkét, melyek annyira ingerelték a fantáziámat, hogy futottam utánuk, mint az ámokfutó. Ki kell próbálnom ... csinálnom kellene ilyen készüléket! A tervrajzok olyan csodás titkokat ígértek mint az egyiptológusnak egy frissen felfedezett királysír hieroglifái. Szinte lángolt a lelkem a tudásvágytól, s az apám engedte. Ma már tudom, két oka volt mindenbe beleegyező jóindulatának. Itt vált el az életutunk, itt lettem más mint ő és számára egy kicsit idegen. Olyan emberi lény, aki fia az embernek és mégis tisztelni kell, mert tud valami titokzatosat, valami az apja számára érthetetlent. Ismeri a mindenség titkát, a rádióhullámok törvényszerűségeit. Csinálni tud valamit, rádiót, amire neki — az apámnak — olyan nagy szüksége van. Mert szüksége volt a hírekre, a külvilág hangjára, amikor körülötte megmozdult a biztosnak vélt világ, csúszni kezdett a föld, és a parasztélet értékei nevetséges módon veszni kezdtek. Ezért hajolt esténként a kristálydetektor fölé és intett csendre mindenkit, ha a hallgatóban csendesedett a beszéd. Ezért adott pénzt hangszóróra, elektroncsövekre, tekercsekre, és kondenzátorokra, mert szüksége volt valakire vagy valamire, aki megmondja neki, hogy mi lesz a világgal. Ezért nézte el. hogy dologidőben napokat bíbelődöm a sárgaréz-huzalokkal, a forrasztópákával, tűrte a konyhában a szénsav bűzét és amikor a hangszórónak meg kellett szólalnia, félóránként bejött hozzám, hogy szól-e már? Fát vágott akkor, hideg tél idején,''és az emberek arról beszéltek, hogy egyeseket Csehországba telepítenek a faluból. Apóm meg vágta a fát a szín alatt, mert erőse

n kellett fűteni, és közbe be-bejott, mintha melegedni jönne, pedig tudtam, hogy az alumínium alvázon épülő készülék izgatta őt. Tudni akarja apám, hogy mi lesz vele? Ml lesz a parasztemberrel? Körülötte sokan megtalálták akkor A filmnek, amelyet Znojmó környékén forgatnak a munka címe: Éljen a köztársaság! Ez lényegében mindent meg is mond: felszabadulásunkról, a köztársaság megújhodásáról, új életünk születéséről, a régi és az új harcáról szól majd a készülő film ... A barrandovi filmstúdió és a Hadsereg Film közös alkotása új szemszögből mutatja be felszabadulásunkat. Már magában az alkotók személye — Jan Procházka Irta a forgatókönyvet, a rendező Karel Kachyüa — sejtteti, hogy a film az elkövetkezendő év jelentős kulturális eseménye lesz. A film alkotói nemcsak dokumentálni kívánják a húsz év előtti dicső napokat... Hanem három nesovicei áprilisi napot (Nesovicének hívják a történet színhelyét (egy 11 éves kisfiú szemével ábrázolják. Olin kisebb növésű társainál, ezért Pindának hívják, s kirekesztik maguk közül. Nem játszanak vele háborúsdit, nem szeretik. Az apja sem szereti, akinek a kisfiúnál sokkal fontosabb Julina — a lő. Annak ellenére, hogy "az apa Julinát előnyben részesíti, a fiú mégis szereti a lovat, sőt a faluban a legszebb, legjobb íónak tartja s még ennél is tovább megy: gyermeki fantáziájában Julina táltos, szerinte ha akar még repülni is tudna ... A gyermeki képzelet tarka mozaikjára vetítve tulajdonképpen a pénzért és a hatalomért folyó könyörtelen küzdelem játszódik le a faluban... A gyermeknek mindene a 16. S ezt a csodálatos kedvencet — egy nappal a felszabadulás előtt — három német katonaszökevény elviszi Pindától s ráadásul a gyermeket még meg is verik. Az új, két részes szélesvásznú film igyekszik híven'tükrözni a falu légkörét, közvetlenül a felszabadulás után. A film alkotói dél-morvaországi születésűek, ismerik hőseiket, ismerik a környezetet. Átélték a felszabadulást, látták, hogy földijeik milyen kitörő örömmel fogadták felszabadítóikat, a szovjet katonákat. Magában a film, különösen a szereposztás nem kis gondot okozott a film alkotóinak. Karel Kachyňa és a többiek sokáig keresték, kutatták a legmegfelelőbb szereplőt, míg végül is a Brno melletti Výškovon megtalálták Olin alakítóját. A választás Zdenék Istibűrekra esett. A kedves, gyengéd édesanya szerepé! Nadežda Gajerová, az apa szerepét pedig Vladimír Miiller alakltja. Rajtuk kívül számos szovjet, prágai, brnói, plzeni, gottwaldov! és jihlavai színészt láthatunk a filmben. — ov — A festő és a népdal Közismert dolog, hogy sok költőt ihlettek meg a népdalok. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a nép költészete más művészeti ágak nagyjait is maradandó alkotásokra ösztönözte. A legnagyobb népdal-festőnek Mikoláš Aleš bizonyult. Ez a cseh festőművész keresztül-kasul barangolta szép hazánk tájait, ahol nem csupán a természet nagyszerűsége ragadta meg, hanem a nép élete, szokásai dalai, az egyszerű dolgos emberek sorsa. Aleš számtalan cseh és szlovák népdalt illusztrált, festett vagy rajzolt meg. Ki ne ismerné a naptárakra, meghívókra, műsorlapokra és más kiadványokra ma is szívesen nyomtatott, kedves Aleš-ŕajzokat? A festő fiatal barátainak gyakran elmondta egy-egy képe történetét. Még oly képek is, amelyeket nem kísérnek népdalok sorai vagy strófái, dalok hangulatában születtek. Csaknem minden képe keletkezésének megvolt a maga dala. S alkotásaira mutatva nemegyszer mondotta Mikoláš Aleš: „Lám, mit tud a cseh dal!..." (szgy) a számításukat, csak ő nem. Meg a sorstársai, a délszlovákiai falu parasztjai. A

mikor már magyar lapokat olvasott, hálózati rádiót hallgatott és a szövetkezet teheneit gondozta apám, még mindig a rádió fölé hajolt esténként. A múló évek sodra, őszülő haja és egyre lassuló, öregedő járása nem hoztak számára megnyugvást. Gondja, baja is volt elég. Én otthagytam. Nem volt mit adni enni a tehénnek. El kellett adnia. Disznót sem hizlalhatott, mert nem volt kukorica, /^lacsony volt a munkaegység értéke ' és osztalék is alig jutott. Érezte, hogy napról-napra fogy az ereje és talán leginkább akarta tudni, mint bármikor is, hogy mi lesz vele? Aztán látogatásaim során egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem hallgatja olyan feszült figyelemmel a híreket. S az arca közömbös, 'nem ül már rajta a lélek vergődése és keserve, mint azelőtt. M

iért, kérdeztem magamtól, tőle nem akartam megkérdezni, miért, hogy már nem hallgatja...? Ta'án megnyugodott és elégedett az életével? Nem hinném. Vagy beletörődött a sorsSba? Ez már inkább igaz lehet Dédapja, nagyapja, apja még úgy élhetett, ahogyan az őseitől tanulta. Neki vihar forgatta fel az életét és másképpen él, mint ahogy megszokta, öregségére élni tanul. Ötvennyolcadik születésnapja alkalmából vittem neki ajándékul egy nagyszerű szuperrádiót. Magam készítettem és beleépítettem mindent, amit a modern technika tud ezen a téren, örült neki. — Valóban te csináltad? — kérdezte s láttam rajta, hiszi is, n^eg nem is. S amellett ez szerezte neki a legnagyobb örömet. Lám, mit tud az ő fia...! — Én hát... — nevettem és megmagyaráztam, hogy hogyan kezelje. Hol keresse a rövidhullámokat, hol foghatja a televízió adását. A kocsimmal ugrottunk haza, velem volt a feleségem is. Nagyszerűen éreztük magunkat, boroztunk és hallgattuk az új rádiót. Lefekvés előtt eszembe jutott, hogy elfeíejtettük meghallgatni a híreket. — Édesapám — néztem a szemébe csodálkozva —, elfelejtettük meghallgatni az esti híreket...! Rámnézett és arca nyugodt maradt. — Nem baj — j mondta —, majd meghallgatjuk holnap, vagy holnapután. Ügy sem tud már nekem senki, semmi újat mondani. — Jő — mondtam —, majd holnap meghallgatjuk. Csak el ne felejtsük holnap is .. .1 ÜJ SZÓ 8 * 1964. november 14.