Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-05 / 308. szám, csütörtök

Napirenden: AZ ISKOLAÜGY A CSKP Központi Bizottságának 19B4. október 21- 22-én megtartott ülésén VLADIMÍR KOUCKY elvtárs beszámolójában az iskolaügy és az ifjúság nevelését érintő kérdéseket elemezte. A beszámolót élénk vita követte, melyben az elvtársak részleteiben világították meg a problémákat. Az alábbiakban ismertetjük olvasóinkkal az egyes felszólalások lényeges pontjait. FRANTIŠEK ŠORM elvtárs felszólalásában hangsúlyozta, hogy a dolgozók szakmai színvonala, magas fokú műveltsége és kulturális érettsége a mi társadalminkban legalább olyan gazdagságot jelent, mint maguk a termelőeszközök és ezen értékek gyarapítása éppen olyan figyelmet és anyagi gondoskodást igényel, mint maga a termelés. Úgy vélem — mondotta Sorm elvtárs, — hogy mai nehézségeinkért a feltételezettnél jóval nagyobb mértékben okolhatjuk a dolgozók szakképzettségében fennálló fogyatékosságokat és meggyőződésem, hogy e nehézségeket csakis úgy küzdhetjük le, ha többek között e téren is rendet teremtünk, ami tulajdonképpen az oktatás és nevelés tökéletesítését jelenti. A továbbiakban Šorm elvtárs hangsúlyozta a Csehszlovák Tudományos Akadémia, valamint kutatóintézetei és a főiskolák közötti minél szorosabb együttműködés kiépítésének fontosságát. JOZEF PUČÍK elvtárs a tanoncképzés kérdését vetette fel és többek között ezeket mondotta: „Harcolnunk kell az olyan törekvések ellen amelyek minden áron uniformizálni akarják az egyes tanágazatokat és nem törődnek a sajátos feltételekkel. A vegyiparban például az új műszaki feltételek más követelményt támasztanak az Ipari tanulókkal szemben, mint más ágazatokban". Felszólalása további részében rámutatott, a vegyipar automatizálásának alacsony színvonala összefügg azzal, hogy nagyon kevés szakosított mérnökünk van. Előtérbe kerül tehát a főiskolát végzett műszaki szakemberek posztgraduális tanulmánya, ami azonban újabb problémák elé állítja a főiskolákat. A vegyészeti főiskola azonban nehezen tud majd a reá váró feladatokkal megbirkózni, miután műszaki felszerelése elavult, kevés a helyisége és problémát jelent a műszaki irodalom, a folyóiratok és tansegédeszközök beszerzése. Ügy vélem — mondotta Puőík elvtárs —, hogy a főiskolákkal kapcsolatos eddigi politikánkon változtatni kell. A vegyipar fejlesztése szempontjából hasznosabbnak tartanám, ha egy vegyigyárral kevesebbet építenénk fel, és annak árán inkább a vegyészeti főiskolai oktatást hoznánk rendbe. Ez a befektetés a jövőben százszorosan megtérülne. MARTIN VACULÍK elvtárs a délmorvaországi kerület fiataljainak helyzetét taglalta, javasolva, hogy a Z-akciót elsősorban az iskolaügy megsegítésére kellene irányítani. Hangoztatta, hogy az egyes ágazatokat rá kellene szorítani, hogy bizonyos öszszegeket az iskolaügy fejlesztésére fordítsanak, hiszen a dolgozók műveltségének és szakképzettségének fokozása az ő ügyük ls. Az Is igaz, hogy az üzemek a dolgozókat javasolják ugyan továbbtanulásra, ám az iskola befejeztével nem helyezik őket felelősségteljesebb funkcióba. Tehát ezen a szakaszon ls pocsékoljuk az erőnket. JARINA STUDIHRADOVÁ elvtársnő az észak-csehországi kerület tanügyi heiyzetét elemezte és kijelentette, hogy a tanítók munkáját anyagi szempontból is jobban kell értékelni, hogy ezzel hangsúlyozzuk a tanító társadalmunkban betöltött szerepét és nagyobb követelményekkel léphessünk fel minden pedagógussal szemben. Ügy véljük — mondotta — v hogy a kerületi szerveknek nagyobb jogkört kellene biztosítani az iskolapolitika kérdéseinek megoldásában. A továbbiakban a napközi otthonok, Iskolai klubok és az iskolán kívüli gondoskodás problémáival foglalkozott. VASIL BIĽAK elvtárs felszólalását az iskolaügy helytelenül végrehajtott decentralizációjának hibáival kezdte. Többek között hangsúlyozta, hogy a nevelésben és az oktatásban nem lehet .kész receptek szerint eljárni. A tanítóktól alkotó munkát várunk, ami azonban semmiképpen sem tér, het el a központi irányvonaltól, isko' lapolitikánk fő irányától. Ezután a dtfferenciáció kérdéseit taglalta, majd leszögezte, hogy a kilencéves alapiskolák színvonalában a sjlrgetô, döntő változást csak akkor érhetjük el, ha megoldjuk a kevésosztályos iskolák problémáit. Szlovákiában a gyermekeknek csaknem 50 százaléka kevésosztályos Iskolába jár. A probléma megoldása azonban éppen gazdasági lehetőségeink miatt elhúzódik. A legnagyobb gondot — mondotta Bil'ak elvtárs — a tanyai és hegyvidéki települési iskolák okozzňk, amelyekben még kifejezettebben nyilvánulnak meg az alapfokú kilencéves iskolák pedagógiai, didaktikai és szervezési hiányosságai. A hegyvidéki és tanyai gyermekek 70—80 százaléka már az ötödik évfolyamból kimarad. Egyrészt azért, mert túl meszsze laknak az Iskolától és a gyermer kek naponta 10—12 kilométert is gyalogolnak. A tanítók helyzete is rendkívül nehéz ezekben az iskolákban, ahol nincs lakásuk, nem tudnak rendszeresen étkezni s ezzel magyarázható, hogy csaknem évről-évre cserélődnek. Az ilyen iskolákra természetesen nem kerülnek tapasztalt pedagógusok, hanem elsősorban fiatal tanítók, akiket a járási nemzeti bizottság Ígéretekkel vagy fenyegetésekkel nyer meg. Az illetékesek már kidolgozták a szükséges intézkedéseket, amelyek javulást ígérnek. A távoleső településekről és tanyákról á teljes szervezettségű kilencéves alapiskolákba kell tömöríteni a gyerekeket és az itt létesített internátusban elszállásolni őket. Ezt a tervet azonban nem sikerül egyetlen ötéves terv leforgása alatt megoldani. Meg kell fontolnunk tehát, hogyan javítsunk a helyzeten az adott körülmények között. Ha tudjuk hogy a közeljövőben nem helyezhetjük el ezeket a gyermekeket bentlakásos Iskolában, akkor helytelen betiltanunk ezeken a vidékeken a kevésosztályos iskolák építését. JAROSLAV KLADIVA elvtárs hangsúlyozta, hogy az oktatás még nincs eléggé összehangolva a műszaki és gazdasági káderek irányító rpunkájával szemben támasztott igényekkel. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az oktatással eddig javarészt csak az iskolák foglalkoztak. Egyes termelési ágazatok és vállalatok még azzal s km törődtek, hogy a szakképzett káderok szükségletét elemezzék. Hangoztatta a nagyobb vállalatok és a főiskolák szorosabb együttműködésének igényét. FRANTIŠEK VLASÁK a főiskolák és a tudományos kutatómunka együvé tartozásáról beszélt, és hangoztatta, hogy a népgazdaság ÚJ Irányítási rendszere és a tudományos- műszaki fejlődés szempontjából különös fontossággal bír a főiskolai végzettségű szakkáderek száma és minősége. FRANTIŠEK KUBA elvtárs az Ipari tanulók és a tanintézetek kérdéseivel foglalkozott. Az üzemi fiatalokról történő gondoskodással kapcsolatban kijelentette, a fiatal munkások előkészítése nem kielégítő helyzetének egyik oka, hogy az üzem gyártási és nevelési feladatai közé mesterségesen éket vernek. Mintha az üzemnek nem lenne elsődleges érdeke a jó munkások nevelése. OLDFTICH STARÝ elvtárs a főiskolák végzett növendékeinek elhelyezéséről és gyakorlati munkájáról beszélt, majd kitért a főiskolák ideológiainevelő munkájára ' is. Foglalkozott a Csehszlovák Tudományos Akadémia és a főiskolák együttműködésével, megállapítva, hogy ezt az elvet csak Igen kevés munkahelyen valósítják meg, gyakorta pusztán szubjektív, illetve presztízs okokból. VLADIMÍR M F.DUNA elvtárs a brnói műszaki főiskola problémáit tárta fel. BEDRICH KOZELKA elvtárs a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom szemszögéből mérlegelte a tanoncnevelés és a dolgozók továbbképzésének kérdéseit. JAROSLAV JF.RABEK elvtárs arról beszélt, hogv a főiskolák végzett növendékei közül sokan nem ott lécnek munkába, ahová képesítésük szól. Hangsúlyozta még a termelést gyakorlat és a szakmai gyakorlat^jelentőségét a főiskolákon. MIROSLAV VÝSKOT elvtárs az iskola- és a termelés kapcsolatának kérdéselvei foglalkozott. Leszögezte, hogy az Iskola és a termelés kapcsolata nélkülözhetetlen, ám ezt a kapcsolatot célszerűen, helyesen kell Irányítani. hogy együtt szolgálják az ifiú ember igazi művelődését és öntudatának kialakulását. VILFIM NOVÝ elvtárs a pártfőiskola távlataival kapcsolatos kérdéseket vázolta, tavasolta hogy a Pártfőiskolára a jövőben lehetőleg fiatalabb, harminc éven aluli elvtársakat küldjenek. olyanokat, akiknek érettségijük,van. EMIL CHLEBEC elvtárs, a KeletSzlovákiüi kerület sajátos helyzetéből indult ki. Ugyanis a kelet-szlovákiai kerületben az Iskolaügy terén az országban talán a legnehezebb a helyzet. Kérte, hogy a kerületben engedélyezzenek több tanítói lakást építeni.' CESTMlR CÍSAR elvtárs felszólalásában az iskolaügy feladataival és az e feladatok teljesítéséhez szükséges anyagi lehetőségekkel foglalkozott. Kiemelte, hogy az iskolaügynek feltétlenül több évre előre tisztáznia kell a távlatokat, nemcsak a feladatokat, hanem az anyagi és káderellátást Illetően Is. Miben látom én a probléma magvát? — tette fel a kérdést. — Abban, hogy megvizsgáljuk a nemzeti jövedelem elosztásának eddigi tételeit. Ügy vélem, hogy a munkaerők újraképzésére fordított eszközöket a termelőerők fejlesztésére fordított eszközök keretébe kell bevonni, hogy az előbbire ne úgy tekintsenek, mintha az életszínvonallal kapcsolatos ügyről lenne szó. Ugyanis, ha az iskolákban a fiatalok felkészítésére fordított tételeket, mint az életszínvonalhoz tartozó valamit vesszük figyelembe, akkor annak az a gyakorlati következménye, hogy a termelőerők fejlődésének egy részét, tehát a termelőeszközöket előnyben részesítjük a fejlődés másik részével, a szakképzett munkaerőkkel szemben. Nem csoda azután, hogy a dolgok eddigi alakulása odavezetett, hogy aránytalanság állt be a termelési kapacitás növekedése és a szakképzett káderek lemaradása között./ Egyetértek Puőík elvtárssal abban, hogy néha hasznosabb az emberek művelődésére és szakmai felkészültségére költeni, mint egy új üzemre, ahová nem tudunk sem minőségben sem mennyiségben megfelelő munkaerőket beállítani. Felszólalása további részében Cisáf elvtárs a tanítók és pedagógusok helyzetét és problémáit ismertette, kiemelve, hogy fokoznunk kell a tanítók társadalmi jelentőségét és ennek a jutalmazásban ls kifejezésre kell jutnia. Majd foglalkozott a kevésosztályos iskolák kérdésével és az iskolaépítés feltételeivel. Ezután áttért a főiskolák problémáinak taglalására. Leszögezte, hogy a főiskolák munkájának minőségére döntőhatással van a professzorok és docensek tudományos színvonala. Maga a pedagógiai munka színvonalának emelése megköveteli a főiskola részvételét a tudományos kutatómunkában. Ezzel kapcsolatban Cisáf elvtárs figyelmeztetett arra, hogy nem engedhetjük meg a kettőzött kutatásokat. Cisáf elvtárs felszólalása befejező részében az iskolaügy irányításának kérdéseiről beszélt. Alapvető közös célunk — mondotta —, hogy fokozzuk az iskolaigazgatók, a főiskolákon pedig a rektorok és dékánok jogkörét. Befejezésül Cisáf elvtárs javasolta külön iskolaügyi minisztérium, mint önálló központi szerv létesítését. BOŽENA MACH

Ä

COVA elvtársnő az Ifjúság neveléséről, a könnyűipari tanoncképzés problémáiról és a tankönyvkiadás kérdéseiről beszélt. JÁN PROCHÄZKA elvtárs a tanítói hivatás sajátosságait ecsetelte. Az ifjúság nevelésével kapcsolatban kijelentette, hogy a Koucký elvtárs által említett autóút építését meg kellene valósítani, mert ez csak hasznára válna a fiatalságnak. KAROL ŠIŠKA elvtárs felvetette, szükség van-e arra, hogy a főiskolákon is tanítsák az orosz nyelvet, amikor a hallgatók a középiskolában azt éveken át tanulják, sőt érettségiznek is belőle. Érintette még ezenkívül a különösen tehetséges gyermekek oktatásának kérdését. IVAN MÁLÉK elvtárs a tanulók tehetségének feltárásáról, a tehetség fejlesztéséről, a gyakorta tapasztalható passzivitás káros voltáról, a gondolkodás logikájának fejlesztéséről és az ezzel kapcsolatos nevelési feladatokról beszélt. Meghalt Bóka László Bóka László, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanszékvezető profeszszora a MTA levelező tagja vasárnap, 54 éves korában elhunyt. Távozásával érzékeny veszteség érte az irodalmat és a mnsvar tudományos életet. Bóka László költő, regényíró és tudós volt, színes egyéniségű nevelő. Író és irodalomtiidósi munkája a felszabadulás után virágzik ki. A legnagyobb élményt, a szocialista humanizmus korszakos jelentőségű irodalmi átélését lózspf Attila lírája közvetítette számára, s lett kiindulópontja Aranv. Gárdonyi. Móricz és főleg Adv marxista szellemű, gazdag eredményű feldolgozásának. Az úi marxista irodalomtudomány sokat köszönhet az ő igényességének, nagy tájékozottságának. esztétikai érzékének. Gazdag írói és tudományos munkája mellett a tanárok, irodalmárok egész sora tanulta meg az ő szenvedélyével szeretni és becsUlni a művészetet. Nemzedékek sorát nevelte fel, s emlékét az irodalom, a tanítványok és a magyar közvélemény egyaránt megőrzi szívében. FÁBIÁN ZOLTÁN (MNK): , FOLYOSÓN i i A folyosó hosszú volt és széles. Két oldalt, szemmagasságig zöld /

\ olajjestés fedte a falat, fölötte szürke-fehér volt a meszelés. I \ Egyik felől ajtók voltak, csontszínüre festett, egyforma ajtók, rajtuk nikkelezett fémszámok: a kilincsek is fehér fémből készültek, de tompább volt a fényük. Mástk felöl magasahb ablakok nyíltak, amelyek elé zúzmarás ágak nyúltak fel. Ennyit látott az asszony a fákból, az ágakat, ezeket sem látta tisztán, párás volt az ablaküveg. A tizennégyes ajtó mellett ült a

v padon, s kicsit 'lihegett. A bal kezében botot tartott, szorongatta a fogantyúját. Kék selyem hálóinge körben alul kilógott a csíkos flanellköpeny alól. Az ajtók között a padok fehérek voltak, mint szemben a fűtőtestek az ablakmélyedésekben, frissen mázolt fehérek a zöld fal előtt. Megszámolta, hány bordája van vele szemközt a radiátornak? — Tizenkettő — mondta ki hangosan, s örült, hogy tud számolni. Még egyszer megszámolta, most jobbról bal felé: valóban tud-e? Annyi volt így ts, tizenkettő, tizenkét zömök, öntöttvas borda. Arra gondolt, ma már a tizenkettes ajtóig kellene elfutnia, legalább addig. , Oldalvást csúszni kezdett a padon, jobb kezével az ülődeszka peremébe kapaszkodott, úgy húzta magát. Balfelöl a bot segített. Ez csalás — jutott eszébe. Megállt. — Ne haragudj! — mondta, szégyenkezve nézett ki az ablakon. Innen már lói kilátott az egyik háromszögű párafolt fölött, és az ágak ts mások voltak. Látszott, hogy közvetlenül az ablak előtt egy japán-akác göcsörtös, girbegurba ágvégei kunkorodnak, meredeznek, mögötte pedig hatalmas, símakérgü platánfa áll, zúzmarás karjai méltóságteljesen nyúlnak fel a szürkeségbe, akár a sziámi Shiva istennő szobroké. Az asszony nem tudta, milyen hosszú lehet a folyosó, hogy hol kezdődik s hol a vége, akár erre nézett, akár arra, mind a két felől lengő üvegajtó volt, amelynek homályos, recés üvegén át csak tűnő-jövő árnyalakokat látott, semmi mást. Azt tudta, hogy arra, jobbkézre lépcsőház van, lépcső le a kertbe. , Arról jössz mindig — gondolta. Emlékezett, hogy még nem tudott feli kelni az ágyból, amikor már megfigyelte: látogatáskor arról érkezik a férje, messziről megismerte a lépteit, akárhányan járkáltak ts a folyosón. Ideges, szapora léptekkel jön mindig, de csak az ajtóig, ott mindig megtorpan, s két-három lélegzetnyi idő is elmúlik, amíg csöndesen benyit a kórterembe. Előre dőlt, két kézzel markolta meg a bot fogantyúját, s féloldalasan rátámaszkodva, felállt a padról. Kiegyenesedni nem tudott rögtön, lefutott agyáról a vér, hallotta, ahogy surrog lefelé az erein. Lába előtt a kövezetet nézte. — Álljatok meg! — mondta a piros meg fehér mozaiklapoknak, keringtek körülötte, s hintáztak a talpa alatt. — Álljatok meg! Álljatok meg! — ismételgette, közben bele-beleharapott az alsó ajkába, amely duzzadt volt és cserepes. Nem félt, de szerette volna, ha minél előbb elmúlna a szédülés. Tudta, ha sokáig tart, akkor jön a fájdalom, jön oda hátra, jobb oldalt a koponyájába, oda mélyre, ahol nem lehet kitapQgatni, csak lüktet, fáj, s akkor muszáj lefeküdni. Itt akarlak megvárni, itt kinn, a folyosón — mondta magában. Óvatosan felegyenesedett. Így jobb volt. Behunyta a szemét, majd rögtön kinyitotta, próbált egyetlen tárgyat nézni, egy valamit — az ablakkilincset. Sikerült. A kis nikkelezett fémtest biztos pont volt, nem mozdult el, nem forgott, nem látszott kettőnek, szabályosan keresztbefordítva csillogott az ablakrámán. Vaskos két vége, mint két mágnes-pólus, lassanként egyre szélesedő, egyre táguló körökben rendet teremtett körülölte. Ügy érezte, már nem mozog talpa alatt á kövezet. Megnézte. Valóban nem mozgott, olyan volt, mint egy fényesre vikszelt, Óriási sakktábla, csak a fekete négyzetek pirosak voltak benne. Ezen mosolyogni kellett. Elgondolkozott, látott-e már valaha piros-fehér sakktáblát? Az jutott eszébe, amikor annak idején Gizi néni, a fizikatanárnőjük először mutatott be nekik mágnes-kísérletet, papírlap, rajta vasreszelék, alatta mágnespatkó. Gizi néni rövid, kövérkés mutatóujjával megkocogtatja a papírt, s a szürke vasreszelék a két pólus fölött egymásnak karikázó, szétnyíló ívekbe rendeződik a fehér lapon. Furcsa volt, tréfának tűnt, bűvészmutatványnak, az egész osztály nqvetett. Jobb lábát előre csúsztatta, a ballal utána lépett. A botot nem merte mindiárt előre húzni, rézsút a háta mögött hagyta, úgy támaszkodott rá. Ez kényelmetlenül esett, kifeszült a dereka, s a csíkos flanellköpeny is szétnyílt rajta. Összehúzta magán a köpenyt, aztán kinyújtotta a jobb kezét az ablakkilincs felé, nem érte el. Messze volt még, nagyon messze. Bal kézzel gyorsan felemelte a botot, s előrébb telte, azután még előrébb, még előrébb, egészen a papucsa orra mellé. Állok — gondolta. Hangosan is kimondta: —. Állok! — Hirtelen sírni szeretett volna. — Nem, nem sírok — mondta. Ne félj — tette hozzá magában. Megszámolta, hány kocka van még az ablakig, hét mozaiklap volt előtte, négy piros meg három fehér a bal lába, négy fehér meg három piros a jobb lába előtt. Azon kezdett gondolkozni, milyen is volt akkor, amikor még nem tudott számolni? Nem emlékezett rá. Arra emlékezett csak, hogy a férje, nagy nevetve, minden látogatáskor megkérdezte, mennyi kétszer kettő, s ő mondott rá valamit. Mennyit? Erre sem emiekezeit, csak még arra, hogy a férje mindig mosolygott és bólogatott; annyi, éppen annyi. De a szeme, a szeme az irtózatos volt. Akkor nem tiidta milyen volt, nem fogta fel ésszel, csak most tudja, hogy felidézte; olyan volt, mint a porlepte ablaküveg, szürke, fénytelen. Behunyta a szemét, hogy ne lássa. Ogy is látta. Vakon előre lépett kettőt, már majdnem elérte az ablakkilincset, de nem tudott örülni. Eszébe jutott, hogy valamit még tudnia kellene a mágnesességről, valamit, amit nemrég olvasott róla. Miben olvasta? Valami nagyon fontos volt, erre emlékezett, és arra ts, hogy ürült nek!. Mikor olvasta? Igen, örült neki, mint valami személyes jóhirnek, s most nincs sehol. Riadtan körülnézett. Egyedül volt a hosszú, széles folyosón, egészen egyedül. A lengő üvegajtók mögött árnyékok mozogtak, fehér árnyékok. Hátra nem mert nézni, félt a padoktól, amelyek a zöld fal előtt hosszúak voltak és fehérek, mint a recés üvegen túl az árnyalakok, félt a csontszínű altóktól, amelyeken hidegen fénylett a kilincs és' fenn a nikkelezett szám. Felkiáltott: — Ne hagyj! — Az üres folyosó kongott, visszhangzott: Nem mert még egyszer kiáltani. Elindult. Egy lépés, kettő, három, ott volt az ablaknál. Homloka magasságában az ablakkllincs. Belekapaszkodott, — a jobb kezével. A fákat nézte, a japán-akácot, és mögötte az öreg platánt. Az akácból Innen sem látott többet, csak a kusza, egymásbacsavarodott ágakat, hajlataikban a csomósán betapadt havat, a platánnak a törzsét is látta, sima volt, erőteljes. Megérezte, hogy hideg az ablakkilincs. Hideg — mondta magában. — Hideg, érzem — mondta hangosan. Azután ismételgetni kezdte mármár kiabálva. — Érzem, hogy hideg. Érzem. Ezzel a kezemmel érzem. Ezzel. — S mutatta, hogy a jobb kezével, mintha ott állt volna a férje előtt. z ujjai nem éreztek még, csak a tenyere, a tenyere közepe. Az ujjai idegenek voltak, mintha műanyag ujjai lettek volna, amelyeket úgy ragasztottak volna oda az orvosok. A tenyere, az már nem, az már élt: az övé volt. Elengedte az ablakkillncset. Maga elé tartotta nyitott jobb kezét, nézte kis, kerek öblöt, benne a barázdák nagy M-betűjét. Itt szoktad megcsókolni — jutott eszébe. A szájára kapta a tenyerét, s szorította rá, szorította.., A 1881 november 5. * ŰJ SZÖ 5