Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-26 / 329. szám, csütörtök

Beteljesült régi óhaj... Akadtak emberek 1944 november végén is, aktk bíztak a fasiszta hadvezetés „csodáiban". Lacsni András, a leleszi főjegyző ezek egyike volt. — Emberek, csak ki­tartás, — biztatgatta azokat, akik­kel találkozott — fegyvereinkben nem csalódhatunk... Vaszl Lajos, a „jól informált" kisbíró is kétel­kedett ebben. — Főjegyző úr, azt mondták, Ungvár felől a „sztalin­orgonákat" hallani.. .1 — Ugyan Lajos, hogy képzelsz ilyet... A mi „boforcaink" azok. A németek rövidesen bevetik a „csodafegyvereket". Talán maga sem hitte, amit mondott. Türelmet­lenül húzta elő íróasztala fiókjá­ból a „fekete füzetet", amelynek boritólapján ez állt: „Megbízhatat­lanok". Belelapozott. Bajusz József, Lengyel Gyula, Zsigmond József, id. Ilkó István, Török Imre, T. Gá­bor János, Varga Ferenc, ifj. Ku­lik János, M. Palágyl János ... — olvasta a neveket. Senki más, csak ezek a kommunisták terjesztik a híreket — gondolta. — De honnan kapják a tájékoztatást? A rádiókat összeszedtük . .. Akkor még nem is sejtette, hogy Marci András, Ll­plcky Ferenc rádióit naponta több­ször is körülülik a kommunisták, hogy meghallgassák a moszkvai rá­dió magyar adását. November 22-én reggel katonai teherautó rohant végig a falun. Az oldalára ez volt írva: „Éljen Szálasll Győzelem, vagy Szibéria!" A községháza előtt lelassított. Nyurga, bajuszos magyar hadnagy szállt kl a sofőr mellől. — Kalo­csai őrmesteri Körülzárni a fa­lutl... Se ki, se be... tudjátok! — adta kl az utasítást a teherau­tóról leugráló katonáknak. Néhány pillanat múlva már a főjegyző aj­taján kopogtatott a nyilaskeresztes tiszt. — Parancsot hoztam főjegyző úr, azonnal doboltassa ki! Még mielőtt a kisbíró közhírré tette a faluban, hogy minden 18 és 50 év közötti férfi jelentkezzék a községházán, Bajusz József és néhány társa élelemmel megrakott hátizsákokkal már útban volt a „Vilhány" és az „Ilhó" felé. Ebben a két erdőben húzódott meg 150— 200 katonaszökevény, akikről a le­leszi elvtársak gondoskodtak. Néhány óra múlva benépesült a községháza udvara, majd délután elindult a jelentkezők menete Ki­rályhelmec felé. Útközben többször szétrlasztották őket a fejük felett cirkáló „Ráták". Mire beértek a járási székhelyre, alig maradt be­lőlük néhány fiatal. A többi út­közben „meglépett" ... November 24-én este nyolc le­leszi kommunista vett részt a párt­taggyűlésen. Bajusz József a moszkvai rádió adása alapján rö­vid tájékoztatást adott a front ál­lásáról. „Éberen járjatok a falu­ban, vigyázzatok, mér csak napok kérdése és szabadok vagyunk ..." — Jóska, át kellene venni a ha­talmat a községben — javasolta Lengyel Gyula. — A párt még erre nem adott utasítást, várni kell — válaszolta Bajusz József. Másnap délután a szálasl had­sereg egyik szakaszvezetöje ron­tott be Lengyel Gyula lakására. — Büdös kommunista, maga katona­szökevényeket bújtat, majd ... Nem folytathatta tovább. Az utcán fel­harsant a takarodót jelző trombi­ta hangja, a szoba homályából két fiatal magyar katona lépett elő, fegyverüket a hívatlan vendégre szegezték. — Lelépni, szakaszve­zető úr, még mielőtt vitéz társai itt nem felejtik! — pattogott a ma­gasabbik parancsszava. A szakasz­vezető be se várta a végszót. Nem ok nélkül menekültek a nyilas katonák. A szomszédos Bacska felől ropogós csárdás hang­foszlányait hozta a novemberi szél. Estére a református temetőben adtak találkát a leleszi kommu­nisták. Bajusz Jóska felöltője alá rejtette a féltve őrzött vörös zász­lót. Hátha már este fogadhatjuk a felszabadító szovjet katonákat — gondolta. A sírhantok között meghúzódva várták Bacska felől a szovjet hadsereg hangosanbeszélőn sugárzott üzenetét. Nyolc óra felé, néhány dal kíséretében teljesen jól hallhatták: „Kedves leleszi elvtár­sak! Köszöntjük önöket a felsza­badított Bacska községből. Holnap Lelesz következik. Nyugodalmas jó éjszakát.. Vasárnap, november 28-án reg­gel néhány háztetőn vörös zászlót lengetett a szél. A szovjet hadse­reg katonái bevonultak Leleszre, majd rövid pihenő után folytatták útjukat Királyhelmec felé... Harc és munka a Bodrogközben Bodrogköz, a kolet-szlovákial síkság jelentős része. Délről a Tisza, északról a Latorca és Bodrog folyó ha­tárolja. Lakói emberemlékezet óta túlnyomórészt föld­müveléssel foglalkoznak. Nem azonos feltételek mel­lett. Ezer és ezer kérges tenyerű zsellér, napszámos emberfeletti verejtékes munkával Jóformán éhbérért ter­melte a javakat a kizsákinányolóknak. A kis- és közép­parasztoknak emberültőkön át a medrükből gyakran ki­lépő folyók mocsaras területeinek megművelése okozott komoly gondot. Keveset termett a föld, kicsi volt a jö­vedelem, számtalan kisparaszti gazdaság „került dob­ra" ... Ennek a vidéknek gazdag múlttal rendelkező mun­kásosztálya olég korán felismerte a kizsákmányolók el­leni harc gyakorlati szükségességét. Tudatára ébredt: sorait tömörítve szervezetten kell erejét harcba vetnie. Több mint négy évtizeddel ezelőtt alakult meg Király­helmecen a kommunista párt, később Lelesz, Szentes, Battyán, Zemplén, Nagykövesd, Perbnnyik és Kisgéres proletárjai is pártszervezeteket létesítettek. Bodrogköz kommunistái n Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására kitartó munkával szervezték és lelkesítették a tömegeket a kapitalista elnyomók elleni harcra. „Földet, munkát a népnek" jelszó alatt köve­telték a dolgozók jogainak biztosítását. A szentesi kő­bányában, a leleszi papi nagybirtokon, a vékei, zétényi, nagykövesdi, zempléni uradalmakban sztrájkokat szer­veztek a bérek emeléséért... Két évtizeddel ezolőtt, ezekben a napokban léplek hazánk területére a felszabadító szovjet hadsereg ka­tonái. Azóta új történelem Íródott itt is, mint mindenütt az országban. A felszabadult nép merész munkájának történelme. A nagybirtokokat, a zsellértanyákat, elsö­pörte a történelem vihara és a „megzabolázott" folyók vize sem veszélyazteti többé a virágzó macőgazdasá­got.., Boly a fejlődés útján Valahányszor megfordulok a Bod­rogközön, felidéződnek bennem a le­tűnt világ rossz emlékei. A felszaba­dulás előtt sokat jártam ezen a tá­jon. Gyalog, kerékpáron, itt-ott pa­rasztszekéren döcögtem végig az or­szágútnak nevezett árkos-gödrös buk­tatókon a falvakat. Akkor az emberek egyik faluból a másikba, de még a járási székhelyre is gyalogosan, sze­kerekkel közlekedtek. A korabeli viszonyokra jellemző párbeszéd még ma ts bennem él. Ara­tás Idején a bakon ülve, a Latorca menti községeket látogattam. A mel­lettem ülő szikár, napbarnított gazdá­tól megkérdeztem: kié a szép búza­tábla az út mindkét oldalán? A lele­szi apátságé. Kié a dombtetőn zöldel­lő szőlő? Az apátságé, Kié az elénk táruló, fehérre meszelt, terjedelmes major? Az apátságé. Akármit kérdez­tem, egyforma választ kaptam. Ezen a vidéken mindenhol akadt egy-egy Majláth, Szlrmay, Zichy, Vécsey bir­tok. A parasztcsaládokra alig jutott néhány árnyi terület. Az uradalmak majorjaiban összezsú­foltan, vályogházakban, hegyén-hálán élt a cselédnép. Idénymunkák Idején a nyitott színekben, fészerek alatt a távoli vidékről Idetoborzott nincstelen „surtimások" laktak. A falu utcáin a zsúpfödeles házak bordázata kikandi­kált a rávert sár alól. A tenyérnyi ablakos szobák mélyén asszonyok és leányok kenderből, lenből szőtték a család fehérneműjét. Még a felszabadulás előtt történt. Bolyban a kommunisták egyik gyűlé­sén vettem részt. A környező falvak küldöttei Is jelen voltak. Az elkesere­dett hangú gyűlésről küldöttséget me­nesztettek a járási hivatalba, hogy tolmácsolja a lakossúg követelését: építsenek utakat, vezessenek be köz­munkát, hogy enyhíteni tudják az éhező munkanélküli családok sorsát. Húsz és egynéhány év után, most falusiakkal teli autóbuszon, portala­nított aszfaltúton utazom errefelé. A falvakban mindenhol kigyúlt a vil­lanyfény. Új iskolák, új kultúrházak épültek. A csapott üstökű, szalmafe­deles házakat, sárkunyhókat mind el­söpörte a fejlődés szele. Aki Innen elszármazott, nem ismerne rá szülő­falujára. Minden megváltozott ezen a tájon. A falu, az emberek, a föld. Az átala­kulás nem jött magától. Sok-sok meg­próbáltatás, harc árán végre diadal­maskodott az odaadó munka. A meg­szállás Idején Horthy csendőrei hiába figyelték árgus szemekkel a kommu­nisták tevékenységét. Az üldöztetés, a terror nem félemlítette meg az embe­reket. Bolyban a párt alapító tagja, a hetvenéves Kovács Péter elvtárs elmondja: — A falu nincstelenjel, de még a gazdák sem fordultak el tőlünk, kom­munistáktól. A borzalmas világégés közepette pedig szinte keresték az utat hozzánk... A felszabadulás után rengeteg gyűlé­sen tanácskoztak a falu népével. Mit tegyenek, hogy az évszázados parasz­ti nyomort végre felszámolják? így született meg a gondolat: szövetkezni kellene. A szövetkezet alapítóihoz kezdetben huszonötén csatlakoztak. Váratlan fordulat volt ez a község életében. Az emberek találgatták, vajon olyan befolyásos gazdák, mint Rigó András, Kóborl János, Panykó István és Balog Sándor miért határozták el magukat arra, hogy szövetkezetet alakítanak. — Ez az egyetlen lehetőség mind­annyiunk számára, ha javítani aka­runk sorsunkon. Egyedül mindenki el­bukik, földhöz ragad. Együtt, egymást támogatva azonban boldogulhatunk — válaszolta szomszédainak Balog Sán­dor, amikor arról faggatták, Igaz-e a hír, hogy belépett a közösbe. Az eltelt évek megérttették a bo­lylakkal, hogy a kimondott szó nem volt üres szalmacséplés. Tények és eredmények győzték meg az embere­ket. A 25 alapító fogadalma az volt, nem tesznek egymás között különb­séget, nem veszik figyelembe, ki mennyi földdel lépett a nagyüzemi gazdálkodásba, ki honnan és mikor jött a faluba. Közös a vagyon, a mun­ka, a gond, a jövedelem. Ezt mondták ki az alapítók. Azóta ls ehhez igazo­dik a becsület mércéje az EFSZ-ben. Mindenki aszerint részesül a kiter­melt javakból, amennyit a közösért, a falu társadalmáért dolgozott. Ez lett a szövetkezet alaptörvénye, amit a mai napig betartanak. Amióta együttesen gazdálkodnak, az év végi elszámolásnál mindig hiánytalanul kifizették a munkaegy­ség tervezett értékét. Sőt, az utóbbi, években mindig túl is szárnyalják. A háború előtt és utána még a leg­jobb gazdák sem tudtak a búzából 18—18 métermázsánál többet termelni mg Hajdú István hektáronként. A nagyüzemi gazdálko­dásban nem ritkaság, ha átlagosan búzából elérik a 34—38 métermázsát, cukorrépából a 380—420 métermázsát. A szövetkezet évi bevétele megköze­líti az ötmillió koronát. Mindezt 590 hektár szántón és 250 hektár réten és legelön érik el. Szedlák István 34 254, Hogya Lajos 30 800, Bukus János 28 600, Illés Béni 22 506 koronát keresett az elmúlt esz­tendőben. A traktorosok és gépészek évi átlagkeresete meghaladja a 24 000 koronát. Tucatjával sorolhatnám azo­kat az EFSZ-tagokat, akik 15 000— 20 000 korona jövedelemmel számol­nak zárszámadástól-zárszámadáslg. Pe­dig itt sem osztanak el mindent az év végén. Gondolnak gazdaságuk fej­lesztésére, értékes gépeket vásárol­nak. A közös gazdaság tiszta vagyo­na 8 600 000 korona. A község végén, ahol valamikor ma­lom állt és csak két ház volt nagy távolságra egymástól, az utóbbi tíz évben felépült az új falurész. Több mint harminc ház sorakozik egymás mellett. Egyik szebb a másiknál. Csu­pa háromszobás lakás fürdőszobával. A község 280 házából 58 teljesen új. A régleket ls kicsinosították, átépítet­ték. Bennük új bútor, szőnyeg, füg­göny és mindaz, ami meghitté teszi az otthont. A parasztházak tetején elhe­lyezett antennák elárulják, hogy 86 televízió van a községben. A jóra vál­tozott élet további bizonyítéka, hogy 24 zongorát, 16 személykocsit, 89 ke­rékpárt vásároltak a faluban. Az új utcasor is úgy keletkezett, mint a szövetkezet. Közös munkával, együttes gondok és örömök között. Sok mindenről vallanak az itt látot­tak. Jómódról, bizakodásról. Hiszen akik ilyen családi házakat építettek és építenek — bíznak a holnapban. A nagyüzemi gazdaságban közös mun­kával teremtették elő mindazt, ami házuk tájékán van. Társak a munká­ban, a szocialista társadalom építésé­ben elismerik és tudják, hogy csakis együttesen boldogulhatnak. Bolyban az emberek közös, társa­dalmi ügyüknek vallják mindazt, ami szövetkezetükkel, gyönyörűen fejlődő községükkel kapcsolatos. Ennek a ne­mes együttérzésnek, összefogásnak az eredménye, hogy községük felszaba­dulása 20. évfordulójának ünnepségei alkalmából elnyeri a „Példás község" címet. Megérdemelten ... A felszabadulás után épült ez az új liazsor Bolyban. (Molnár J. felv.) Újból megindult az élet... A felszabadulás napián, 1944 vember 26-án tért vissza a sá rospatakl gyűjtőtáburból Király­helmecre Hajdú István, a kommu­nista párt régi tagja. Első útja la­kására vezetett. Régen látott sze­retteit, feleségét és öthonapos Klá­rika kislányát a háza alatti pince bejáratánál, szovjet katonák tár­saságában találta. Velük együtt él­vezte a felszabadulás első perceit. Alig töltött néhány órát családja köré­ben, szovjet ka­tonák keresték fel. Hajdú ko­vácsmester nem habozott. Hor­váth Tibivel, Bogoly Palival éjjel-nappal patkolta a lo­vakat. Kilenc napon ót dol­goztak a raktáron levő félkész­szekerek összeállításán. Paramo­nov kapitány vette át a szekere­ket. — Mit fizetünk, tovariš Haj­dú? — kérdezte. — Semmit, — hangzott a vá­lasz. — Csak vigyétek és üldözzé­tek a fasisztákat. Másnap Skoda Gyula, a Járási pártbizottság tagja már korán reg­gel benyitott a kovácsműhelybe. — Pista, a járást katonai parancs­nok kéret, azonnal keresd fel. Krlkun őrnagy a községházán várta őket. — Tudod, hol a helyed Hajdú elvtárs? — hangzott a katonás kérdés. — Úgy vélem, Igen ... — Nemcsak szekereket kell csi­nálnod, meg a lovakat vasalnod — vágott közben a szovjet parancs­nok. — Más kötelességed ls van, mint kommunistánuk. Te leszel a járási párttitkár. Személyesen fe­lelsz azért, hogy a helyi nemzeti bizottságba megfelelő emberek ke­rüljenek. A város élére Bók János, a mun­kásosztály hűséges harcosa került. Megalakult a járási nemzeti bi­zottság. Később vidéken ls meg­szervezték a közigazgatást, akti­vizálták a megszállás előtti köz­ságl pártszervezeteket. A kommu­nisták minden igyekezetüket arra összpontosították, hogy rövid időn belül újból meginduljon a nor­mális élet, biztosítsák Királyhel­mec és környéke lakosságának el­látását, megélhetését. Fáradozásuk nem volt sikertelen. Előkerültek a perbenyíki len­törőgyár hajtó­szíjal, megin­dult a király­helmeci, bacs­kai és bolyi ma­lom. Lisztet kap­tTsssm tak a P^ ks é8 e k> Í >\' hogy kenyeret > I , ^ süthessenek. pH Az uradalmi er­mm dőkből tüzelőt kapott a lakos­ság. A tanítók, nyugdíjasok részére folyósították a járandóságokat. Kríkun őrnagy, — civilben kö­zépiskolai tanár — éberen őrkö­dött afelett, hogy minél hamarabb helyreálljon a rend s az emberek feledhessék a háború borzalmait. Gyakran naponként magához ké­rette a Járás és a város vezetőit, vagy személyesen látogatta meg őket. — Hajdú elvtárs, gondoskod­jatok arról, hogy mindenki a he­lyére álljon. A tanító tanítson, a borbély borotváljon. Bók elvtárs, intézkedj, hogy az Iskolákban tisz­taság, ivóvíz legyen. Bánik elvtárs, — Intézte a szót a népi milícia já­rási parancsnokához — felszállít­tatod a Monyha-tanyáról a gróf zongoráját. Gondoskodtok zenekar­ról. Hetenként kétszer népmulat­ság lesz a kultúrházban ... Mindez meg ls valósult. Az Ifjú­ság ls összefogott. Színdarabokkal látogatta a falvakat. Rendezőjük Rajz János, a budapesti Nemzeti Színház jelenlegi Kossuth-díjas művésze volt. Hajdú elvtárs Ung­várról hozott orvost Királyhelmec­re... Amikor a csehszlovák kormány Košicére ért, Hajdú István párttit­kár és Kollár László járási elnök lovasfogattal tette meg az utat Királyhelmecről Košicéig, ahonnan 24 millió koronát hoztak a járás­nak. A klrályhelmeci kommunisták jó­voltából Így indult meg röviddel a háború után újból a normális élet... KULIK GELLÉRT­MÓZES SÁNDOR Bók János ŰJ SZÓ 4 * 1964. november 26.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents