Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-18 / 321. szám, szerda

Szakemberképzés - ifjűságnevelés Mire yan szükségünk ahhoz, hogy }ől éš kulturáltan éljünk? Elsősorban békére, azután jó egészségre, több ós olcsóbb élelmiszerre, ruhára, lakásra, sokféle jó iparcikkre. Szocialista rendszerünk lényegéből fakad, hogy ezek biztosítása államunk fő célkitűzése legyen. Ebből a törekvésből ered az is, hogy a szocialista társadalomnak állandóan több és jobb szakképzett dolgozóra van szüksége. Az előttünk álló nagy feladatok megoldására a fiatal nemzedéket szívóssá és életkedvre kell nevelni, hogy ne féljenek az akadályoktól, szembeszálljanak a nehézségekkel, és le is tudják győzni őket. Az iskoláinkból kikerülteknek legyenek magas kulturális, erkölcsi igényeik és ízlésük, legyenek ideológiailag kiválóan képzett emberek. A tudományok birtokbavétele - a fiatalság fő feladata Tudományos kiképzés nélkül elképzelhetetlen eredményes munka az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben, a kultúra területén és a honvédelemben. Enélkül elképzelhetetlen a technika fejlődése, a munka termelékenységének emelkedése, a szükségleti cikkek fajtáinak bővítése. Az iskolának és a tanítónak az a legfőbb feladata, hogy a felnövő nemzedéket a tudományok alapjainak biztos, rendszeres, pontos és aktív ismerőjévé képezze. A középiskolákon például a kémia tanítóinak feladata, hogy biztosítsák a kémia alapelemeinek tökéletes elsajátítását, hogy a középiskola a főiskoláknak képzett embereket adjon, és ezzel megkönynyítse a tudomány és technika korszerű színvonalán álló káderek képzését. A korszerű tudományos ismeretek tökéletes elsajátítása érdekében fontos, hogy ezeket az ismereteket az agy necsak befogadja, hanem jól át is gondolja, kritikusan feldolgozza, s ezzel meggyőződéssé váljék. A fiatalsághoz fordulva I. P. Pavlov akadémikus ezeket mondotta: „Tanuljátok, gyűjtsétek és állítsátok egymással szembe a tételeket. Bármenynyire is tökéletes lenne a madár szárnya, mégsem tudna sohasem felemelkedni, ha nem támaszkodna a levegőre. A tétel — a tudósok levegője. Nélkülük sohasem tudnának felemelkedni. De tanulva, kísérletezve, megfigyelve arra törekedjetek, hogy ne álljatok meg a tételek felszínén. Ne alakuljatok át a tételek levéltárosaivá. Igyekezzetek behatolni keletkezésük titkaiba. Kitartóan kutassátok az őket Irányító törvényszerűségeket." Tehát azt kell elérni, hogy a tételek és az elméleti összefoglalások a tanulók tudatában rendszeres tudássá egyesüljenek. Nálunk pedig gyakran előfordul, hogy a tanulók „beszajkózzák" a követelt tananyagot, és nem értik meg kellőképpen a probléma lényegét. Az ilyen tudás nem elégséges, mert nem tartós, nagyon gyorsan „kipárolog" a tanuló fejéből. A humánus tudományok előadásának óriási jelentősége van abban, hogy a tanulókat megismertetik a társadalmi fejlődés törvényeivel, és kialakítják társadalmi világnézetüket. A természettudományok tanításának jelentősége abban áll, hogy megismertetik a tanulókat a természet törvényeivel, amelyek az ember célszerű tevékenységét irányítják, és kialakítják bennük a dialektikus materialista világnézetet. A természettudomány tanításában megvan a lehetőség arra, hogy ennek a feladatnak megfeleljen. A nevelés nem azonos a kiképzéssel M. I. Kalinyin azt mondja, hogy „a nevelés meghatározott világnézetnek, erkölcsnek, az emberi társasélet szabályainak begyakorlása, a jellem és akarat, a szokás és ízlés meghatározott vonásainak kialakítása, meghatározott lelki sajátosságok kifejlesztése stb." A szaktantárgyak oktatása folyamán a tanítónak, tanárnak nemcsak szaktudást kell nyújtania az ifjúságnak, hanem jártasságot kell adni a társas viselkedésben, fokozni kell az akaraterőt és irányítania a jellemet, a tanulók érdeklődési körét és hajlamait, a tanulók felfogó-képességét és tehetségét. Minden tanító és oktató egységesen és kitartóan foglalkozzék a tanulókkal, hogy bennük a megfelelő tulajdonságokat kifejlessze. Az oktatás tehát a nevelés döntő tényezője. A tanító tartsa szem előtt, hogy az oktatás a neveléssel összefügg, és nem különálló tényező. Főiskoláinkon az utóbbi években rohamosan növekedett a hallgatók száma. Szlovákiában 1945 óta a főiskolai hallgatók száma kb. 15-szörösére nőtt. A főiskolai tanerők száma azonban nem nőtt ezzel arányosan. A nemzetközi viszonylatban aránylag kis számú főiskolai oktatógárda nehezen tudja biztosítani a szakképzés kellő színvonalát, s a hallgatók nagy száma miatt a nevelés követelményeit. A szakképzés másik oldalát — a nevelést, főiskoláinkon aránylag eléggé elhanyagolják. Ezért olyan fontos nagy súlyt vetni a nevelésre, főleg a középiskolákban, ahol a tanítóknak sokkal megfelelőbb eszközök állnak rendelkezésére, és ahol egy oktatóra sokkal kevesebb tanuló esik mint a főiskolákon (főleg az első évfolyamokban). A főiskolákon igyekeztünk szaktudást adni az ifjúságnak, de nevelésükre nem fordítottunk elég figyelmet. A nevelömunka nem egyszerű és könnyű, mint minden munka, ahol embereitkel dolgoznak. Nem minden tanító, tanár tudja helyesen összekapcsolni pedagógiai munkájában az oktatást a neveléssel, a politikai-nevelő munkával. A lehetőségek nem egyformák minden tantárgyban. A nevelés komplex feladat, mely magába foglalja a szakképzést, világnézeti Körséta a Márton-napi vásáron A múlt hét végén, péntek reggel zsúfolt vonatok, autóbuszok szállították a messze környék kíváncsi látogatóit a Léván megrendezett, immár hagyományos Márton-napi vásárra. Rég járt ennyi vendég a járást székhelyen! A jőtéren és a sátor övezte utcákon olyan nagy volt a jorgalom, amilyenre nem emlékeznek Léván. A Denk Szállótól a piacig húzódó, egyébként elég széles utca is szűknek bizonyult a vásár látogatóinak befogadására. Azonban mindenki jelkereshette azt a sátrat, ahol a vásárfiát megvehette. Legnagyobb érdeklődés a cipó-, textil- és a konfekciós sátrak felé irányult. Nagyon sokan kihasználták az árcsökkentéssel járó előnyöket, rengeteg férfiöltöny, női ruha már az első napon gazdára talált. Gyermekcipőben azonban nem volt nagy választék, főleg az olcsóbb, divatjamúlt, a kiárusítás sorsára jutott lábbeliket kínálgatták. — Női harisnyanadrágot se lehet kapni — jegyezték meg a sátrakat fürkésző asszonyok, akik az első napon már hajnaltól türelmetlenül várták a vásár megnyitását. A rossz nyelvek szerint a hiánycikkeket a vásár megnyitásának előestéjén kiárusították. Hasonlóképpen volt ez a manchesterbői készült fiúnadrágokkaf is. Igaz, másnap feltöltötték a készleteket, de az első napi tolongás és áruhiány a kereskedelmi vállalatok felkészülésének sok hibájára mutatott rá. Egyébként a vásár rendezői feladatuk teljesítésében jól vizsgáztak. Hangosbeszélőn tájékoztatták a vendégeket, melyik sátorban milyen árut lehet kapni, zeneszámokkal szórakoztatták a vásárlóközönséget. A Márton-napi vásáron mind az állami, mind a szövetkezeti kereskedelem sok-sok sátorral, jó minőségű áruval képviseltette magát. Kár, hogy egyes „népművész" vállalkozók gicscses falvédőket, képeket nagy „választékban" állítottak ki közszemlére a vásáron. Léva piacterén és a közvetlen mellékutcákban kaptak helyet a szövetkezetek italt, pecsenyét, hurkát árusító sátrai. A farnadi szövetkezetesek jó szilvapálinkával, finom házi kolbásszal csalogatták sátrukba a vendégeket. A nagyköröskénylek körtepállnkávál, májas hurkával, az érsekújvári járásból érkezett baracskai szövetkezetesek pedig zamatos óborral, pecsenyével kínálgatták a látogatót. — Milyen eredménnyel zárult a vásár? — kérdeztem vasárnap késő este a városi nemzett bizottságon ülésező értékelő bizottság tagjaitól. — Ilyen vásárra még az idősebb lévaiak sem emlékeznek — tájékoztatott fán Vilhan elvtárs, a VNB alelnöke. — A kedvező időjárás sok látogatót csalt a vásárra. Eredmény? Ezt a kereskedelmi vállalatok forgalmának lebonyolításával, a bevételekkel tudom kifejezni; 7,5 millió korona értékű áru talált gazdára, félmillióval több, mint a múlt évi Márton-napi vásáron. Éjfélre hajlott az idő. A sátrak elárusítói fáradtan csomagolták és szállították el az árut. A vendéglátóipar sátrában azonban még ily későn sem hagyott alább a jó hangulat. A szövetkezetesek sem tudták „eligazítani" vendégeiket. Fiatalok, idősebbek egyaránt jól mulattak a vásáron, érdem szerint mindenki megkapta, vagy megvette a Márton-napi vásárfiát. IthJ nevelést, erkölcsi nevelést stb. Hangsúlyozni kell, hogy ma nincs szükségünk hangzatos jelszavakra, hanem tettekre. Tudjuk mindnyájan, hogy ez a feladat nagyon nehéz, mivel nemcsak a múlt hibáit kell megszüntetnünk, hanem a nevelés egészen új formáit kell kidolgoznunk. A tanító, a tanár a tanulók nevelésében központi személy Az állam őt bízta meg, hogy a felnövő nemzedéket nevelje, s ezért munkájának eredményessége érdekében használjon fel minden helyes eszközt és módot. A tanítás helyes megszervezésével jelentős sikereket érhetünk el a kitartás, szervezettség, fegyelmezettség, aktivista és kezdeményezési készség fejlesztésében. A tanító úgy lássa ei a kötelességét, hogy a tanulóknak példaképül szolgáljon. Az előadásra mindig jól felkészülve menjen. Minden tanulóval egyformán bánjon és nyugodtan értékelje a tanulók eredményeit. Mindig tartsa meg ígéretét és soha ne ígérjen olyat, amit teljesíteni nem tud. önkritikával értékelje saját munkáját és ténykedését. Tudjuk, hogy míg a fiatal diákok — kb. a pubertásig — az idősebbek (vagyis főleg a szülők és tanítók) nézeteit kritika nélkül elfogadják, addig a középiskola felsőbb osztályaiban, egyetemeinken a tanulók, hallgatók nagyon is kritikusak. Jól megfigyelik a hibákat, a helytelen Jelenségeket, melyekkel találkoznak. Ezért nem helyes, ha a tanítók, tanárok a diákokkal való munka közben leegyszerűsítik a problémákat, idealizálják a helyzetet, s nem beszélnek a hibákról. Ez ellentétes pártunk irányvonalával is. Nyíltan kell beszélnünk a hibákról, mert csak akkor tudjuk eltávolítani. Ez a nevelésnek egy nagyon fontos mozzanata és eszköze. Az ifjúság pszichológiájának további vonása az ellenkezés a dogmatikus moralizálással. A fiatalok nem tűrik, ha valaki — történjék a legjobb akarattal Is — megpróbálja rájuk kényszeríteni saját véleményét. A mai ifjúság nem szereti a pátoszt és frázisokat, tényeket akar, tárgyi érveiéit, konkrétumokat. Ezért a nevelőmunkában nagyon fontos a vita, a szabad véleménynyilvánítás, melyet természetesen helyesen kell irányítani. Mindnyájan azt akarjuk, hogy ifjúságunk szakképzett, kulturált, erkölcsös, ideológiailag képzett legyen. Ezért állandóan szem előtt kell tartani, hogy a képzés, az oktatás, nem azonos a neveléssel, és a kettő közül egyik sem hanyagolható el. TÖLGYESSY GYÖRGY docens, a kémiai tudományok kandidátusa Tejtermelés terven felül A dunaszerdahelyi járásban minden feltétel megvan rá, hogy az év végéig a mezőgazdasági üzemek 4 millió liter tejjel többet adnak el a tervezettnél. Az egy hektárra eső piaci tejtermelés az idén eléri a 400 literes átlagot, ami 60 literrel jobb a tavalyinál. A termelési igazgatóság, valamint a szövetkezetek vezetői megtették a kellő intézkedéseket, hogy a tejtermelés a téli hónapokban is a jelenlegi szinten maradjon, i Ez idén sokkal több banán kerül piacra, mint az elmúlt években. A legtöbb szállítmány Ecuadorból és a Kanári-szigetekről érkezik. Jelenleg a lovosicei raktárakban 600 mázsa banánt érlelnek. Képünkön Miloslava Fischerová a raktár hőmérsékletét és levegője páratartalmát ellenőrzi. (O. Holan felv, — CTKJ Qisszhang...£2 sszha Visszhang,,, Ismerjük meg jobban a szovjet irodalmi életet Most, a csehszlovák—szovjet barátság hónapjában hagyományosan több anyag jelenik meg arról az országról, amelynek szabad életünket és ebből adódó lehetőségeinket köszönhetjük. Van ennek ugyan egy kis kampányíze, amely különösen ebben az esetben itt-ott zavaróan hat, hiszen kölcsönös barátságunk olyan folyamat, amely nem zárható egy hónap kalodájába. Viszont a józanul ítélő olvasótábor minden bizonnyal érdeklődéssel fogad minden olyan írást, amely hangzatos, kerek szavak helyett gondolatokban gazdag. Ilyen cikknek tartom például Jiff F. Franék írását a LITERÁRNI NOVINY 46. számában, amely bár főleg a cseh és az orosz irocialmi kölcsönhatás kérdéseivel foglalkozik, néhány bátran általánosítható, figyelemre méltó megállapítást tartalmaz. A kiindulópont annak a körülménynek rögzítése, hogy a szovjet irodalom Csehszlovákiában már a két világháború közti időszakban jelentős szerepet töltött be. Mi sem bizonyltja jobban művészi erejét, mint hogy a burzsoázia ellenállásának gátjait is erősen megrongálta és utat tört hozzánk. Nem mindenki tudja, hogy ekkoriban a szovjet kiadványok abszolút számát tekintve — elsők voltunk a világon. Sajnos a felszabadulás utáni tizenöt—húsz esztendőben igényességünk mércéjét leszállítottuk és így történt, hogy valóban kimagasló alkotások mellett tömegével népszerűsítettük a gyengébb műveket is. A dogmatizmus hatására nálunk is szembeállították a szovjet irodalmat majdnem az egész jelenkori világirodalommal. Ennek azután törvényszerűen meglett a böjtje. A kedvezőtlen visszahatás különösen két szélsőséges felfogásban jelentkezett. Egyrészt nagy méreteket öltött a nyugati irodalom igénylése, ami önmagában még nem egészségtelen jelenség, de azzá vált párosulva a szovjet Irodalom maradéktalan elvetésével. Másrészt gyökeret vert az a meggyőződés, amely szinte szentségtörésnek vette a szovjet irodalom bárminemű bírálatát és eleve bizalmatlanul kezelt minden nyugati alkotást. A szovjet irodalom túlbuzgó és kritikátlan terjesztésének ezek a következményei sok kárt okoztak. Mégis igazat adunk a cikkírónak abban, hogy a háború utáni két évtizedben a szovjet irodalom nálunk jelentősen hozzájárult egy egész nemzedék szellemi életének, öntudatának, lelkes építő szándékának kialakításához. Az ily jellegű pozitív hatást csak meghatványozná, ha napjainkban erőteljesebben küzdenénk a múlt említett két szélsőséges nézetének továbbélő maradványai ellen. Ez elsősorban azt követeli meg, hogy jobban tájékozódjunk a szovjet irodalmi életben. Az olvasók széles rétegei nálunk például aránylag részletesen tudomást szerezhetnek róla, melyik szovjet Írót miért bírálták meg, de alig tudnak valamit a bírálat utáni alkotó tevékenységükről. A cikkíró példaként említi meg Jevtusenkőt, akiről sokan nem tudják, hogy a szigorú bírálat után nem érte az elhallgattatás sorsa, hanem ellenkezőleg — új művei érvényesülésének tág tere nyílt. J. F. Franék bírálja ezzel kapcsolatban kulturális életünk magába zárkózottságát, aminek következtében többek között azt sem tudjuk, hogy a modern szovjet irodalom Nyugaton kimagasló sikereket ér el. Sokat jelentene a szovjet és a csehszlovák tollforgatók személyi kapcsolatainak elmélyítése is. A legfontosabb azonban az irodalmi kölcsönhatás fokozása, amely mindkét irodalmat megtermékenyíthetné. Például a szovjet költészetet gazdagítaná a modern cseh líra színes metaforáinak tanulmányozása, míg a cseh költők szovjet társaik epikai fegyelmezettségét vehetnék szemügyre. A cikk azzal a gondolattal záruj, hogy egyik legfontosabb feladatunk kölcsönösen felmérnünk a jelen helyzetet és bírálnunk mindazt, ami az irodalmi közeledést megnehezíti. Vitáink szubjektivista és relativista jellege ellen Már több ízben hírt adtunk arról a vitáról, amelyet ez év elején indított a LITERÁRNÍ NOVINY a harmincas és az ötvenes évek cseh irodalmáról. Tulajdonképpen az első időszakban vitának alig nevezhető volt ez az eszmecsere, hiszen résztvevői szinte egybehangzóan bírálták az említett időszakok irodalmát, többek között néhány nagy egyéniségét is. A dialógus csak azzal alakult kl, hogy a RUDÉ PRÁVO több cikkben határozottan vállalta az opponens szerepét (főleg Kolár, Fojtlk és Taufer elvtársak cikkeiben). A legújabb fejlemény, hogy pártunk központi lapja e szombati és vasárnapi számában közölte JiH Taufeŕ újabb terjedelmes tanulmányát, amelynek elme: Megjegyzések a tegnapról és a máról szóló jelenlegi vitákról. Valóban Taufer tágítja a vita keretét, jól megalapozott írásában főleg polémiáink általánosítható alapvető gyengéit veti alá elemzésnek. Persze az Indítást itt is az LN vitájának anyaga, elsősorban a szerkesztőség által néhány hónappal ezelőtt hat neves íróval, filozófussal és más szakemberrel megszervezett, és a folyóirat 24. számában közölt beszélgetés adja meg. A tanulmány szerzője bírálja a LITERÁRNI NOVINY szerkesztőséget, hogy úgy látszik, az anyag szerkesztésében valamiféle dogmatikus csökevényt lát, teljesen szabadjára engedte a vitát s ugyanakkor szinte teljesen ignorálta azokat a RUDÉ PRÁVOBAN megjelent Írásokat, amelyeknek szerzői eltérő álláspontra helyezkedtek. Ennek következtében a nézetek tisztázása helyett a vita zűrzavarba torkollt. Taufer véleménye szerint nem járult hozzá az említett korszakok irodalmi jelenségeinek tárgyilagos felméréséhez, hanem közvetve napirendre állította „marxista kritikánk és esztétikánk helyzetének kérdését a hatvanas években". Tanulmányában ezután részletesen és konkrétan boncolgatja a vitában elhangzott helytelen nézetek rendszerét. Főleg arra mutat rá, hogy a történelmi környezetbe ágyazott, valóban tudományos értékelés helyett nemegyszer érvényesül az osztály- és ideológiai szempontokat elhárító és háttérbe szorító, a „tiszta tudomány" egyedüli létjogosultságát hangoztató szemlélet. Ezzel magyarázza többek között azt, hogy ennek a felfogásnak hívei úgy kerülnek egyes marxista terminológiai kifejezéseket, mint ördög a szenteltvizet. Például a marxizmus—leninizmus fogalma helyett következetesen használják a tudományos materializmus kifejezést. Szembeállítják továbbá ezt a „tiszta elméletet" és „tiszta tudományt" a gyakorlati politikusok „elméleti dilettantizmusával." J. Taufer az ilyen és az ehhez hasonló megnyilvánulásokról szólva több ízben bizonyltja, hogy ezek a nézetek legfeljebb új köntösben jelentkeznek, de a munkásmozgalom, történetében nem újak, más formáikkal számtalanszor szembeszálltak a marxizmus—leninizmus klasszikusai. Hazai tollforgató az egyetemes magyar irodalom kontextusában Fábry Zoltánról eddig is számos tanulmány és szakdolgozat, cikk és ismertetés látott nyomdafestéket a magyaországi sajtóban. Egyike a legértékesebbeknek B. Nagy László írása, amelyet a KORTÁRS novemberi száma közöl, mintegy másfél Ívnyi terjedelmében, A stószi mérték címmel. Ezt a nézetünket elsősorban az táplálja, hogy N. Nagy László nem az ismert életrajzi és életművi adatok újraelevenltésére építi tanulmányát, hanem arra törekszik, hogy kijelölje Fábry helyét az egész magyar irodalom kontextusában. Nagyon találóan állapítja meg ezzel kapcsolatban, hogy „...életműve a szó többféle értelmében is kisebbségi eredetű, de semmilyen értelemben sem kisebbségi érvényű." Az önbírálat hangján szól arról, hogy a stószi szó internacionalizmusa „mindeddig éppen nálunk nem vert testvér-visszhangot." Tanulmánya egy másik részében az esszének, az egyik legjelentősebb irodalmi műfajnak jelentőségét méltatja. Kiemeli, hogy éppen itt, pontosabban a történelmi esszében éri el Fábry alkotó munkásságának csúcsait, mert ebben nemcsak szemlélője és elemzője, hanem egyben résztvevője is a történelemnek. Érdemének tulajdonítja, hogy a két háború közti időszakban vállalta az egyik legnehezebb feladatot: a kor középponti gondolatait hirdette kisebbségi sorsban „periféria-emberként", és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy „az éledő periféria (vagyis a Horthy Magyarországon túli haladó magyar irodalom — G. I. megj.J eleven áramlásba hozta egy időre a „halott centrumot." A tanulmányíró részletesen értékeli Fábry életművét és emberi alapállását, amelyet így summáz: „Vállalás és változtatás — önmagunké és a világé — e szavakban sűrűsödik a Fábry-pálya . .." B. Nagy László tanulmányában — amint említettem — főleg arra igyekszik nem csekély eredménnyel, hogy hangsúlyozza Fábry és az egyetemes magyar irodalom kapcsolatát. Ez magyarázza, hogy kicsit a háttérbe szorul benne kiváló esszéírónk, publicistánk és kritikusunk szerepe a csehszlovákiai magyar szellemi életben. De ez, amint már nemegyszer szóltunk róla, a mi feladatunk és — nem csekély tartozásunk... G. I. 19«t november 18, * (Jj SZÖ S