Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-10 / 282. szám, szombat

o CHAPLIN: W///////////////////////// A „Nyolc Iancashire-í legény" Charlle Chaplin most készülő Eletem ctmü könyvének második fejezetéből kö­zöljük az alábbi részletet,- amely szep­tember huszadikán egyidöben jelent meg Londonban a Sudney Times és Moszkvá­ban az Izvesztyija hasábjain. Apára ismert egy Mr. Jackson ne­vezetü embert, aki egy tánco­sokból álló színtársulat vezetője volt. A társulatot Nyolc iancashire-i le­gényének hívták. Apám meggyőzte anyámat, hogy nem lenne rossz meg­próbálkoznom a színészi pályával: biztosítva lenne a szállásom és a kosztom, s ráadásul kapna utánam hetenként fél koronát. Anyám eleinte ingadozott, de miután találkozott Mr. Jacksonnal és a családjával, beleegye­zett. A közönségnek tetszett a „Nyolc lancashire-i legény", mert — ahogyan Mr. Jackson mondta — nem hasonlí­tottunk a színházi gyermekekre. Vidéki szereplésünk idején minden héten más városban jártunk iskolába. Az ilyen tanulás természetesen nem spkkal gyarapította ismereteimet. Abban az időben a bohózat és a cir­kusz társítása új dolognak számított. Az érdekes dekorációk is szenzációt keltettek. A porond fele például vízzel teli medence volt, körülötte peregtek a táncszámok. Csillogó ruhás, csinos lányok kato­nás sorrendben jöttek a színre, s egyenesen bemeneteltek a medencé­be, míg el nem merültek. Mikor az utolsó is eltűnt a vízben, megjelent el­nyűtt ruhában, cilinderrel a fején Mar­selin, a nagy francia komikus. Leült egy hokkedlire, kezében horgászbot és egy ékszeres doboz. Ráakasztott a ho­rogra egy briláns nyakéket, s beleha­jította a vízbe. Kicsit később elkezdte dobálni a medencébe az apróbb éksze­reket, míg csak ki nem ürült teljesen a doboza. Hirtelen észrevette, hogy ráharapott valami a horgára, nosza el­kezdte rángatni a botot, hogy partra húzza a zsákmányt. Nagysokára ki­vonszolt a vízből egy idomított kisku­tyát, amely utánozta mindazt, amit Marselin csinált: ha Marselin leült, a kutya is leült, ha Marselin fejre állt, a kutya is fejre állt. Marselin produkciója nevetséges volt és bűbájos, London lelkesedett érte; A konyhajelenetben nekem is ad­tak egy kis szerepet, amelyet Marse­linnel együtt játszottam. Macska vol­tam, s miközben lefetyeltem a tejet, Marselin, aki hátrált a kutyától, meg­botlott bennem és hanyat esett. Min­dig panaszkodott rám, hogy nem dom­borítom elég magasra a hátam, ami enyhítette volna az esését. Marselin volt az előadás csillaga. — 1918-ban Los Angelesbe érkezett egy cirkusztársulat. Velük volt Mar­selin is. Azt gondolom, ő a főszereplő, s végtelenül megdöbbentem, amikor felfedeztem a bohócok egyik csoport­jában. A nagy művész elveszett a há­romarénás cirkusz extravagáns forga­tagában. Bementem hozzá az öltöző­be, s emlékeztettem arra,hogy valami­kor együtt játszottunk. Nagyon ked­vetlenül reagált rá. Egy évvel később New Yorkban öngyilkossággal vetett véget életének. De visszatérek arra az időre, amikor Londonban játszottam. Minden hét vé­gén meglátogattam anyámat. Sápadt­nak és soványnak tartott, úgy vélte, hogy árt a táncolás a tüdőmnek. Ez annyira nyugtalanította, hogy levelet Irt Mr. Jacksormak, aki felháborodott a dolgon, s végül is elküldött haza, mondván, nem érek annyit, hogy nyug. talanságot okozzak az én gyenge szí­vű anyámnak. Néhány héttel később érezni kezdtem az asztmát. Anyám továbbra is varrónőként dol­gozott, s nekem is sikerült keresnem hetenként 5 sillinget, az iskola után tánctanítássai az egyik családnál. Már a nyári szünet elején az egyik nap megállítottak a házunk kapujában a szomszéd gyerekek. — Anyád megbolondult — mondta az egyik kislány. — Mit akar ez jelenteni? — kérdez­tem. _ — Igaz — szólt egy kisfiú. — Házról házra jár, bekopog az ajtókon, nyújt egy darab szenet, és azt mondja, hogy ajándékba hozta gyerekeik születés­napjára. T ovább nem hallgattam, felrohan­tam a lépcsőn és kivágtam az ajtót. Egy ideig álltam az ajtóban, igyekezve kifújni magamat, s mereven néztem anyámat. Nyár volt. a szoba levegője fülledt. Anyám az ablaknál ült, mint általában. Lassan megfordult és rámnézett. Az arca sápadt volt és elgyötört. — Mama! — mondtam csaknem kiáltva. — Mi az? — kérdezte érzéketlenül. Hozzárohantam, levetettem magam a padlóra, fejemet a térde közé fúr­tam, és hangos sírásra fakadtam. A körzeti orvos morc öreg ember volt, megnézte az anyámat és azt mondta: „Elment az esze, küldjétek kórházba." Irt egy papírt, amelyen az állt, hogy anyám a helytelen táplálkozástól be­teg, nekem pedig elmagyarázta, hogy az éhezéstől ki van merülve. A kórház egy mérföldre volt tőlünk. Mire odaértünk, anyám jobbra-balra tántorgott a gyengeségtől, bár Igye­keztem tartani öt. A járókelők nyilván azt gondolták, hogy részeg. Egy fiatal orvos fogadott bennünket a kórházban. Amikor elolvasta a pa­pírt, kedvesen így szólt: „Jól van Mis­sis Chaplin, jöjjön ide." Anyám készségesen engedelmeske­dett. De amikor a két nővér karonfog­ta, megértve, hogy magamra hagy en­gem, váratlanul megfordult. — A viszontlátásra, mama, holnapig — mondtam, igyekezve, hogy hangom nyugodt legyen. Másnap nem látogattam meg anyá­mat, ahogy ígértem neki. Képtelen voltam rá. A háztulajdonosnő közben találkozott az orvossal, aki megmond­ta neki, hogy anyámat átszállították a lelkibetegek kórházába Kain Hillbe. Ez a szomorú hír megnyugtatta a lel­kiismeretemet, mivel Kain Hill 20 mér­földre esett tőlünk, s nem volt pén­zem az útra. Sidneynek hamarosan meg kell érkeznie, majd együtt meg­látogatjuk, gondoltam. Összebarátkoztam a favágókkal, akik a Kenningtoni úti kertek alatt egy is­tállóban dolgoztak. Kedvetlen halk szavú emberek voltak, izzadásig dol­goztak a sötét istállóban, fűrészelték, aprították s kötegekbe kötözték a fát. Körülöttük forgolódtam, s néztem, hogya;. dolgoznak. Olyan gyorsan vág­ták a fát, hogy öröm volt nézni. Ké­sőbb segíteni kezdtem nekik. S annak ellenére, hogy soha sem érdeklődtem a fizetségről, a hét végén a favágók vezetője adott egy hat pennyst, amit nagyon kellemes figyelmességnek vet­tem. A favágók reggel héttől este hatig dolgoztak, sőt néha még tovább ts. Mindig elszomorodtam, amikor bezár­ták az istálót és hazamentem. Az egyik nap a vezető meglepett minket egy­egy kétpennys jeggyel a dél-londoni koncertterem kakasülőjére. Nagyon tűzbe jöttem, mivel azon a hétén Fréd Karno társulata lépett fel. (Évek múl­tán én is leszerződtem ehhez a társu­lathoz). M ikor az egyik este éjszakai szál­lásom felé igyekeztem, a háztu­lajdonosnő a kapuban várt rám. Fel­B tűnó izgatottsággal átnyújtott egy táv iratot: „Holnap reggel tízkor érkezem a Waterloo pályaudvarra. Szeretettel Sidney." Kinézésem nem volt* éppen a legal­kalmasabb arra. hogy bátyámat az ál­lomáson várjam — a ruhám piszkos és rongyos volt, a cipőm enni kért, a sapkám is annyira viseltes volt, hogy a bélés kilógott mint a nők ruhája alól az alsószoknye A mosakodásom az utóbbi időben abból állt, hogy le­öblítettem magam a favágók vízveze­tékénél. Amikor Sidneyre vártam a pályaudvaron, a fülem és a nyakam szürke volt. Sidney rám nézett és megkérdezte: „Mi történt?" Azt mondtam neki; „Mama megté­bolyodott és bevittük a kórházba." Az arca elkomorodott, de uralkodott ma­gán: „Hol laksz?" — Ugyanott. Sydney elment a csomagjáért. Észre­vettem, hogy sápadt és lefogyott. Fo­gatot rendelt, a hordárok felrakták rá a csomagját a banánnal tele ládával együtt. —- Ez a mienk?" — kérdeztem tőle izgatottan. óiintott. „Még nem érettek. Vár­ni kell néhány napot, amíg megehetjük." Útközben anyám felöl kérdezgetett. Túlságosan nyugtalan voltam, seip­hogy értelmesen be tudtam volna szá­molni a történtekről, de ő félszavakból is megérteit mindent. Aztán elmondta, hogy odaérkezésekor megbetegedett, mire otthagyták egy kórházban, s hogy visszafeléjövet keresett húsz font sterlinget, s alig várta már, hogy átadhassa anyánknak. Beszélt a ter­veiről is, ott akarta hagyni a tengert, hogy színész legyen. Számítása szerint a pénz húsz hétre elegendő kettőnk­nek, ez idő alatt akart munkát keres­ni a színháznál. Sidney még ezen a napon bejárta az üzleteket s felöltöztetett engem tető­től talpig. Este kicsinosítottuk magun­kat, s elmentünk a dél-londoni kon­certterembe. Sidney az egész előadás alatt ezt hajtogatta: „Hogy örülne a mai estének a mama!" Elmentünk meglátogatni anyát. Szinte kibírhatatlanok voltak a percek, amelyeket a várószobában töltöttünk. Anya sápadt volt, az ajka megkékült. Megismert bennünket, de hűvösen fo­gadott. Régebbi élénksége mindörökre eltűnt. Egy jól megtermett, beszédes nővér kísérte: „Milyen: kár, hogy most jöttek mondta. — Ma nem vagyunk egészen jól, igaz drágám?".­t ;'r « Anya kedvesen náaett rá, félig el­mosolyodott, minthe azt várta volna, mikor megy el. — El kell jönniök még egyszer, amikor egy kicsit jobban leszünk — tette hozzá a nővér. Végül magunkra hagyott. Sidney megpróbálta felvidítani anyát, mesélt neki a szerencséről, amely végre rá­mosolygott, a pénzről, amit keresett, s arról, miért maradt olyan sokáig tá­vol. Anya csak bólogatott, távol volt tőlünk, mélyen elmerülve valamiben. Azt mondtam neki, hogy hamarosan jobban lesz." Persze — mondta anya bánatosan —, ha azon a napon adtál volna egy csésze teát, minden rendben lenne." K ésőbb az orvos megmondta Sid­ueynek, hogy anya agyvelejét kétségkívül az éhezés viselte meg, s hogy hónapok szükségesek ahhoz, hogy meggyógyuljon. Nekem még sok-sok napig a fülem­be csengtek s üldöztek a szavai: „Ha ... azon a napon adtál volna egy csé­sze teát, minden rendben lenne." JOZEF KÔSTKA: Éjszaka. (Bronz, 1940.) ROSE NYLAND: Petrul inka P etrullnka kicsi vált, törékeny és arányos termetű. Aki , ánézett, nehe­zen tudta elképzelni, hogy vállának egy rándításával, felsőtestének egy fél fordulatával nyomorékká tudott változni. Petrulinka arcát talán még szépnek is nevezhetném, szabályos, tiszta volt. mint a hús­vét vasárnap reggel. Dexa jasitzták előtt felismerhetetlenül eltorzult, mintha álarc alá rejtené sugárzó gyűlöletét. S voltak akik nevettek ezen. Petrulinkának nem ez volt az igazi neve. A németek adták neki, s ő ui­selte, méltó gyűlölettel. •— Ki vágy te, fickó? — Petrulinka, uram — jelelte kifogástalan alázatossággal. „Ha ezek engem egyszer agyonütnek, részegen teszik, és nem is sejtik, milyen nagy igazságért történik mindez" — mondogatta Petrulinka. Igazi nevét csak néhány ember ismerte a táborban, de egyre inkább feledésbe merült. Azt, hogy honnan került ide, már senki sem tudta. Este volt. Az emberek elhelyezkedtek a priccseken. Hátul, a sarokban a lengyelek, a fal hosszában a csehek, az. ajtó mellett a franciák és a ju­goszlávok. Együtt voltak itt az idegen munkaszolgálatosok és a foglyok. A láger a koncentrációs és a munkatábor keveréke volt, a fasiszták sze­szélye szerint. Kint fújt a szél, teli marokkal szórta a havat a deszkajalak réseibe. Idehallatszott a kaszárnyából az ordítozás. Az urak félelmükben megint leitták magukat. Petrulinka a kihűlő kályha közelében átlt, karjait jelé myújtotta, hogy még egy kis meleget érezzen. — Ki vagy te tulajdonképpen, Petrulinka? Petrulinka jelnézett. A kérdező fiatal volt, mint ö maga, és csak nem­régen került a táborba. — Úgy érted, ki voltam, vagy hogy ki vagyok? A fiú hallgatott. — Látod — mondta Petrulinka —, nem tudod. Pedig ez nagy különbség. Ha te most azt kérded, ki voltam, akkor is más, és ha azt, hogy ki vagyok, megint más választ kell adnom. Mert én valamikor olyan jámbor, tudod, jólélek voltam. — Most már nem ugyanaz vagy? — Nem. Többé már nem az — ingatta fejét Petrulinka. — Ha te el­mennél most a falumba, és azt mondanád, hogy egy idevalósi legény, így és így néz ki, Petrulinkának hívják, és agyonütött egy emberi, no persze ez csak példa, akkor mit gondolsz mit válaszolnának? Hát, ahogy leírtad, tényleg a faluból való, de az nem ölhetett embert, mert sírva fakadt, ha egy pillangót látott meghalni. Mert így volt. A kaszárnyáiból most éneklés hangzott. ' ' " — Honnan való vagy, Petrulinka? — No, hallod, hát egy faluból, délről. Sétrki se jósolta meg nekem, hogy egyszer északon halok meg, jégben és hóban. A barakkban csend volt. A fiú halkan és bátortalanul kérdezte: — Félsz tőle, Petrulinka? Petrulinka végighúzta ujjait a falon, a bőr melege sötét csíkot hagyott a csillogó déren. Fél szemmel a fiúra nézett. — Láttál már valakit, aki nem félt? Az ajtót felszakították. Odaátról jött, és imbolyogna ám a Küszöbön. — Petrulinka, bohóckodj! — Igenis, őrmester úr! — És Petrulinka hirtelen kis nyomorék emberré változott. Arca olyan merev lett, amilyen még a halottaknak sincs. Ferde testét kivonszolta az ajtón. --Ez az! Remek! — nyögte a nevetéstől fuldokolva az őrmester. Petrulinka látta, alaposan be van rúgva, ide-oda tántorog. Kilépett az éjszakába, a csikorgó fagyos éjszakába. A kaszárnyához vezető út felett szikrázott az ég, a távolban káprázatos színeiben csendesen lobogott a sarki fény. Csodálatos színjáték. A szépség előtt az ember át­szellemült, tiszta arccal áll meg. Petrulinka kiegyenesedett. — Hé, paprikajancsi, bohóckodni! — üvöltött az őrmester. Petrulinka ismét meggörnyedt. Merev arcán nyoma sincs az értelemnek Ma hosszúnak tűnik az út a kaszárnyáig - mint mikor az ember először vagy utol,ara jar egy úton. A hó vastagon fedte az utat. Petrulinka egyszer összehúzott szemmel nézett az őrmesterre. Megpróbálta maga elé képzelni a feleséget és a gyerekét. De ezt az embert nem lehetett elképzelni fennek es apának. Az asszony és a gyerek puszta léte - gondolta Petru­linka - valamilyen nyomot hagy az ember arcán. De ezen a snapsztól duz zadt, durva arcon nem fedezett fel semmit. Az ilyeneknek talán nincs is gyerekük. Vagy olyanok ezek, hogy nem látszik meg rajtuk? Egu parastí­emberen a falujában bárki észreveheti. Ezen itt nem. Úgy látszik, ma annyira berúgtak, hogy azt sem tudják, mit csinálnak Pedig mar a legszörnyűbbet teszik, ha nem is sejtik ...A fiatalember furcsa testevei, különös arcával közeledett; egy fogoly, aki már döntött, világosan egyszerűen. Es az agya ma este tisztán, gyorsan dolgozott. Nagy tetszéssel fogadták. — Petrulinka táncolj! Asz ellenség ott ül, kövéren, akar egy tülzabátt pék. PetruHnka lesütötte a szemet és táncolni kezdett. A botond táncolt. Szemét lecsukva tartotta tte lássák a benne égő tüzet. Az őrnagy az asztal mellett ült. Késő éjszakára járt az idő, s Petrulinka csak bolondozott. A terem vissz hangzott a zúgó nevetéstől, Most Petrulinka eltáncolta az „öngyilkos tán­cát". Iszonyattal teli tánc volt ez, s Petrulinka mesterien csinálta. Gonosz mosolyba merevült arccal, csak a tagjait nyújtogatta. Az öngyilkos, látható an, nem tud meghalni. Mindig visszatér az életbe. A méreg, hiába itta mea kijön belőle, a kötél elszakad, s amikor kiugrik az ablakból a balkonra esti: Háromszor, ötször túlélt a halálfélelmet, s végül életben marad. Ez aztán az igazi tréfa. Görnyednek a nevetéstől. Petrulinka nézi oke a szeme sarkából. — Itt van, vedd el! Elérkezett a pillanat, az ezerszer gyakorolt pillanat! Egy kéz felé nyújtif a pisztolyt, és mézédes hang szól hozzá: — Nesze, Petrulinka, ezzel talán sikerülni fog! Nevetés. Zúgó brutális nevetés. PetruHnka fogja a pisztoliyt, lassan tel emeli. G yorsan Petrulinka, gyorsan, ha késlekedsz elmúlik a pManal. Sok oai a lelkiismeretükön, szolgáltass igazságot, Petrulinka! Megtudják legalább, milyen nagyon jogos volt! F eszesen áll az arányos termet, világos és tiszta az arc, áll Petrutinkr egy pillanatig. Azután megfordul, céloz és lő. Az őrnagy lezuhan a székről, a teremben elhal a nevetés. Egy másodpercig csend. Azután üvöltve vetik rá magukat. A barakkban az emberek hallották a lövést. Egy szöt sem szóllak. Az égőn remegve tmnyt ki a sarki fény. SZABÓ VALÉRA fordítása. ťfy SZO 8 * oktéber tt.

Next

/
Thumbnails
Contents