Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)
1964-10-10 / 282. szám, szombat
20 évvel ezelőtt, lff44. oWtóbef 7-6n ellátogatott Üjvárba a halál... A szovjet csapatok a Kárpátokon átkelve Románián keresztül benyomultak Magyarországra. Magyarország egy része ekkor rendkívül véres küzdelmek színtere lett. Budapest sokat szenvedett az amerikai és angol légierők gyakori és súlyos légitámadásaitól. A szövetséges légierők erős bombázó kötelékei gyakran átrepültek Újvár felett is. A légiriadók alkalmával azonban csak igen kevesen mentek óvóhelyre, a dolgot egyáltalán nem vették ko molyan, mivel a városban nem voltak fontos katonai célpontok. Az emlékezetes szombati napon délután fél kettőkor szintén megszólaltak a szirénák. A város lakossága, mint máskor, most is teljes közönnyel fogadta a riadót. Délután három órakor azonban erős bombázó légikötelékek érkeztek a város fölé, s a gépek megszokott búgását nagy hirtelen valami eddig soha sem hallott, különös, ismeretlen zaj váltotta fel. A repülők ugyanis egyszerre alacsonyabbra ereszkedtek, és a város különböző részei-: re dobták le a nagyméretű bombákét. Az ersekuj.vári állomás bombázás előtt.., A BORZALOM M—I ———— < ÓRÁI Mintha az öreg föld indult volna meg. A borzalom eme óráit lehetetlen emberi szóval kifejezni. Rettenetes süvitéssel óriási bombák hullottak. Hatalmas súlyukkal átütötték a többemeletes épületek betonmennyezetét, a pinceboltozatokat, majd szörnyűséges erővel röpítették levegőbe az egész épületet, a benne tarr tózkodókkal együtt. Mindenkin páni félelem vett erőt. A bent s kinn az utcákon átélt perceket leírni képtelenség. A robbanások száz foknál magasabb hőt fejlesztettek, s ezt még az óvóhelyen is lehetett érezni. A robbanások közelében tartózkodó emberek széttépett testrész-ei több száz méterre szóródtak szét. Az erős épületek kártyavár módján dőltek ösze. Maguk alá temettek mindenkit és mindent. A még pár perccel előbb büszkén álló emeletes épületek romhalmazé váltak. A szemés fültanúk, akik több mint 30 km-nyire voltak a várostól, azt beszélték, hogy ezekben az órákban füst, tűz, kén és portenger borította az egész várost. Olyan volt meszsziről, mint a bibliai Szodoma és Gomora, amelyre kéneső hullott... A város kegyetlen és embertelen bombázása három hullámban ismétlődött meg, és kb. délután öt óráig tartott. Végre csend lett. Az emberek kimerészkedtek rejtekhelyükről. Rendkívül szomorú és fájdalmas látvány tárult szemünk elé: a házak százai romokban hevertek, az úttestek a törmelékektől és a hatalmas gerendáktól teljesen el voltak torlaszolva. Lehetetlen volt eligazodni, az ember nem tudta, tulajdonképpen hol is van. Volt olyan utcarész, amelyen a romhalmazok ós bombakráterek miatt nem lehetett átmenni. • Mindenfelöl jajgatás, sírás, halálhörgés vagy kétségbeesett segítségkérés hallatszott. Tervszerű mentési munkálatokról szó sem lehetett. Az emberek úgy szaladgáltak össze-visza, mint az őrültek. Sokan elhalt hozzátartozóikat siratták, az anyák eszelősök módjára hajukat tépve, kezüket tördelve, sikoltozva a bombázás előtt eltávozott vagy iskolába ment gyermekeiket keresték. "Torkuk szakadtából nevüket kiáltozták. Az utcákon szörnyen megcsonkított holttestek és állati htillák hevertek. A fák ágain véres emberi testrészek és belek lógtak. Mindenütt vér, hulla, szenny, piszok és törmelék. SIRALMAS {•••liHHHHUR* LÁTVÁNY AZ ÍTÉLET NAPJAI Szemtanú emlékezése Érsekújvár bombázására szeszedéséről és kiásásáról gondoskodtak. A megtalált és összeroncsolt hullákat teherautókon és kocsikon a Szt. József köztemetőbe szállították. Ott a szemlélő elé ugyancsak szívet tépő látvány tárult. Egymás után jöttek a hullaszállító kocsik: öregeket, fiatalokat és apró gyermekeket hoztak. Sokan közülük rendkívül meg voltak csonkítva. Apák, anyák, testvérek, mint az őrültek keresgélték hozzátartozóikat a hullák között, akiknek legtöbbjéről a ruha is le volt szaggatva. Akadtak őrjöngö anyák, akik verekedtek egymással, mert mindegyikük a magáénak tartotta a felismerhetetlenségig megcsonkított kicsi gyermek holttestét. Egyiknek a feje, másiknak a keze vagy a lába hiányzott, vagy teljesen agyon volt lapítva. VAGON A MÁSODIK EMELETEN Az emberek lassan magukhoz tértek. A katonák, végre hozzákezdtek a mentési munkálatokhoz. Sajnos, nem sok eredménnyel. Mert ahol telitalálat volt, ott kivétel nélkül mindenki meghalt, aki csak annak helyszínén tartózkodott. Tudok olyan óvóhelyről ls, ahol telitalálat következtében egyszerre 80-an haltak meg. így a katonák már leginkább csak a halottak öszA városnak abban a negyedeiben, ahol a bombák lehulltak, hatalmas tölcsérek jelezték a robbanások helyét. Ezek akkorák voltak, hogy bennük egy kocsi lovastól megfordulhatott volna, és mélyek, hogy a talaftíz azonnal feltört bennük. Ám a vasútállomáson még borzalmasabb látvány tárult az ember elé. Az állomás és a pályatest egész területe szőnyegbombázást kapott, és így ott mindenki és minden elpusztult. Az öreg, kétemeletes állomásépület és a többi vasúti objektum úgyszólván teljesen romokban hevert. A rendkívül nagy területen fekvő pályatestet a több száz bomba valósággal felszántotta. A soksoik sínpár mind felszaggatva meredt az égnek. Mozdonyok, személy- és teherkocsik teljesen összetörve vagy felborulva hevertek egymás hegyén-hátán. A vagonroncsok tetején vagy alatta, itt ls, ott is szörnyen megcsonkított holttestek. Hogy milyen rettenetes ereje volt egy-egy bombának, azt a következő látvány sejtteti: az állomásépület egyik megmaradt kétemeletes részének tetején egy megrakott tehervagon díszelgett, amelyet a felrobbant bomba rettenetes ereje dobott oda. Itt is sok volt a halott, mert a bombázás idején éppen indulásra kész teli vonatok tartózkodtak az állomáson, köztük katonai szerelvények is. Az utasok közül so'kan az állomás előtti nagy és mély gödörbe menekültek, és ott érte őket a halál. A rájuk hulló föld nyomban el ls temette őket. A bombázáskor elhaltak részére a városban nem volt elegendő számú koporsó sem, ezért sóikat csak rögtönzött, gyalulatlan deszkaládákban temettek el. Mivel a depókban kevés volt a deszka, erre a célra a sportpálya deszkakerítését is felhasználták. 2000 HALOTT A bombázáskor városunk polgári halottainak száma — akiket hivatalosan Is agnoszkálni lehetett — 372 voit. Több mint száz utazó és átutazó katona az állomás bombázásakor halt meg. Ezeket a bomba az ismeretlenségig széjjeltépett, és össze sem lehetett őket szedni, mert földtömeg temette be őket. Nincsenek e hivatalos számba beleszámítva a városban tartózkodó ós meghalt német katonák, mert őket külön temették el,.vagy hazaszállították. Néhány óra alatt mintegy 2000 ember pusztult el Üjvárban. A borzalmat még az is tetézte, hogy több ezer ember hajlék nélkül maradt. Ezek ideiglenes elszállásolásáról a hatóságnak gyorsan kellett intézkednie. Hevenyében tömegszállásokra szalmát hordtak össze. A városba katonai munkaszázadok érkeztek a romok eltakarítására és egyben a vasúti fővonal gyors helyreállítására. A beomlott és feltárt óvóhelyeken még három nap múlva is sok megfulladt ember holttestére bukkantak. Haláluk okát abból lehetett megállapítani, hogy testük egyébként ép volt, de a fulladás közepette véresre harapdálták kezüket és ajkukat. TÍZÉVES ŐSZ FIÚCSKA A bombázás utáni napokban egy kb. 10 éves kisfiút mutattak meg nekem a hivatalban, aki az egész bombázást a vasúton túli negyedben egy ház kertjében a földre lapulva élte át. A kisfiúnak fekete göndör hajfürtjei az átélt ijedtségtől teljesen megőszültek, keze és válla állandóan rángatódzott. Egy 18 éves leány — kertjük a vasúti töltés mellett húzódott — szintén a kerítés tövében meglapulva élte át a bombázást. Édesapja elbeszélése szerint leányának ruháját a légnyomás úgyszólván rongyokba, cafatokba tépte szét. Mikor később, a bombázás után rátaláltak, eszméletlenül, majdnem teljesen ruhátlanul feküdt a földön. Feleszmélve elbeszélte, milyen borzalmas perceket élt át. Elmondta, hogy a felrobbant bombák erejétől szétszaggatott vagonrészek és többmázsás vasdarabok repültek el a feje fölött. Ez volt a magyarázata annak, hogy a naponként néha többször is megismétlődő légiriadók alkalmával az embereik ezrei a határba menek ül tek, Ae.esak * Igen kevesen bújtak el a szilárd nyilvános óvóhelyeken. A lakosok közül igen sokan a közeli falvakba menekültek, itt hagyták mindenüket, és csak a legszükségesebb holmijukat vitték magukkal. Csak puszta életüket akarták megmenteni. Külön csendőr- és rendőr-, valamint katonai őrjáratok cirkáltak a teljesen elhagyott városrészekben, hogy a lelkiismeretlen hullarablókat és tolvajokat szennyes munkájukban meggátolják. Szinte félelmetes volt este a város képe. Voltak városnegyedek, ahol egy lélek sem lakott. Például az úgynevezett Pirító negyedben — amely a bombázás alkalmával úgyszólván teljesen elpusztult — mindössze egy ember lakott. Az egyik este kimentem oda. őszintén megvallva, a félemeletes csendben hideg futott végig a hátamon. Sehol egy lélek, csak az út közepén a bombatölcsér mellett állt kért fegyveres csendőr, akinek szuronya megvillant a hold sápadt fényénél. Leigazoltatásom után úgy rohantam onnan, mintha kriptából menekültem volna. A bombázás idejétől az egész városra teljes sötétség borult. A villanyvezetékek és a transzformátorok tönkrementek, az áramszolgáltatás szünetelt. „ELLENSÉGES —— 8B gmwfii ťí "i 'i m ... FWmM Egész lakónegyedek bevertek romokban. LÉGIKÖTELÉKEK KÖZELEDNEK ..." A város lakosága jóformán még fel sem ocsúdott az átélt borzalmakból, amikor egy hét múlva, október 14-én, ugyancsak szombaton délután három órakor újból nehéz bombázók jelentek meg a város fölött. Az állandóan bekapcsolva hagyott rádió hangszóróiáiiói újra meg szólalt a budapesti riadó bemondójának hangja: „Figyelem, .figyelem! Észak felöl ellenséges légikötelékek közelednek déli Irányban." Pár másodpercre rá felüvöltöttek a szirénák. Légiriadó! Csak arra értünk rá, hogy fel; kapjuk kicsi batyuinkat, amelyekben a legszükségesebb személyi irataink, értékeink, egy napi hideg élelem, konyak, takarók voltak, s máris hanyatt-homlok rohantam családom tagjaival «a ferences barátok temploma és zárdája alatti katakombákból és kriptákból átalakított óvóhelyre. Ezúttal különösképpen kevesen voltunk az óvóhelyen. Alig lehettünk százan. Úgy látszik mindenkinek nem volt már Ideje iderohanni. Családommal a torony alapját képező erős fal mellé húzódtunk egy padra. Az óvóhelyen mélységes csend honolt, akárcsak a szomszédos kriptákban. Aggódva vártuk a következő pillanatokat... A katakomba sötétjében félelmetesen pislákoltak a gyertyák. Fényükben legalább a közelben állók arcát fel lehetett ismerni. Tőlünk kissé távolabb, a folyosó másik részében vagy húsz szerzetes nővér — apáca — szorosan összebújva, ujjaik között rózsafűzért szorongatva recsegő és könyörgő hangon szüntelenül ismételgették: Most segíts meg Mária ... Alig múlott el 15 perc, amikor az óvóhely északi vészkijáratának nyílásában figyelő sorstársunk izgatott hangon bekiáltott: A gépek már Újvár fölött vannak! Elállt a lélegzetünk: A halálmadarak ismert búgása máris felhangzott. A figyelő bezárta maga • után a vészkijárat ajtaját, s az egyik kis szellőztető nyíláson át hallottuk a lefelé hulló 10 tonnás bombák félelmetes süvítését, majd az ezt követő eget rázó robbanásokat. Aztán megmozdult velünk az óvóhely: mintha háborgó tengeren lettünk volna, hol a falnak, hol pedig egymásnak estünk. Ezek a földrengéshez hasonló földlökések percekig tartottak. Az óvóhelytől 50 méternyire robbant bombák légnyomása a szellőztető nyíláson keresztül melBg szél, a halál forró lehelete gyanánt csapta meg arcunkat, és eloltotta a gyertyák apró lángocskáit. A katakomba homályában szörnyű pánik keletkezett. Sírás, jajgatás és imafoszlányc'k innen-onnan. SZEMTŐL SZEMBEN A HALÁLLAL Az apácák kórusban könyörögtek: Most segíts meg Mária ... Tőlem néhány lépésnyire a páter, mint egy cövek, ólomszürke arccal állt, és égési testében remegett. Távolabb egy fiataiaszony a pad alá bújva hisztérikus őrjöngésbe kezdett. Előtte a földön két német katona térdelt, s mellét verve hango^ san ismételgette: Heilige Maria! Akadtak olyanok Is, különösen a férfiak között, akik nem imádkoztak, nem sírtak, nem jajgattak, hanem szótlaliiii dSc'tíéiin"** Összeszorított ajakkal. sóoszl^p^pj;, álltak, ' és várták a véget.. Csak tekintetük árulta el kétségbeesésüket. Ezekben a percekben ötlött át agyamon: e pillanatban még vagyunk, de a következőben talán már csak összeszaggatott húscafat marad belőlünk. Közel éreztem a haiált. HÁBORÚ,. ľ Életemben már sokszor és sokat találkoztam a Halál őfelségével. Az 1914—1918-as világháborúban a 33 hónapos harctéri szolgálat Idején körülöttem settenkedett, hol közelebb, hol távolabb: Láttam a voliniai mocsaraknál, az olikai frontáttörés 48 órás borzalmas pergőtüzében, a zaturcsei többnapos kézitusás harcok során, láttam a dermesztő 42 fokos hidegben a déli havasok szorosai és jeges kősziklái között. De nem felejtettük el még Verdunt sem — a poklok poklát, ahol a több hónapig tartó kegyetlen és véres csatáikban egy millió ember pusztult el. Halljuk a Piave habjaiban sírjukat lelt több százezer katona halálhörgését, fülünkben zúg még kegyetlenül Doberdó, San Martino, Monte Sabatinó, ahol még a kősziklák is égtek. Megborzadtam. Nem tudom, meddig tartott e vlziós emlékezés: fél, vagy egy percig, mert aléltságomból felzavart a második hullám. Már újból halljuk a gépek zúgását, a bombák sivítását és robbanását. Az óvóhely újból inog és mozog velünk... Késő este jöttem ki rejtekhelyemről. Félelmetes csend ült a város felett. E temetői csendet csupán a főtéren át robogó katonai autók zúgása zavarta meg néha. A távolból pedig halkan, de annál félelmetesebben morajlottak a közelgő szovjet hadsereg ágyúi. VÁGOVJTS GYULA ©f SZÖ 6 * október 10.
