Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-24 / 296. szám, szombat

! ÖNZETLEN SEGÍTSÉG, avagy: EGY FÉRFI BEVÁSÁROL Az új lakónegyed lelett még ott lebeg a távolodó hajnal ködköpenye, de a város már ébredezik. Sietve haladok a közeli tejcsarnok jelé. „— Tíz briós, de frissl Négy kifli, a kosár közepéről... ott a ropogósoki Fél vaj

i Ha ma kezdtek hordót, húsz deka liptói, különben sajt! Micsoda lista! legközelebb felírom. Most is csak az tartott viszsza, hogy jegyzékkel bevásárolni kizárólag a tyúkeszü emberek járnak. „— A táskába öt üveget teszek — elevenedik meg agyam magnóján párom hangja. — Három tejet hozzak, kettőt vissza, de ügyelj az elszámolásnál... Két tejföl, de félliteres üvegben!... A szódát jól megnézd, mert csak a fehér jó! A barnás nem elég szénsavas ... A tejcsarnok előtt beállok a várakozók sorába. Az előttem álló asszony (közelebb lehet az ötödik X-hez, mint a negyedikhezj, bizonyára ismer, mert feleségem hogyléte felől érdeklődik. Ismeretlen ismerősöm újabb és újabb kérdést szögez nekem. A kérdések nála, úgy látszik, témaváltást jelentenek, mert szóhoz sem enged jutni... Közben megtudom, hogy fuliska a neve, és az új lakónegyedben lakik férjével, akit még kőművessegéd korában szeretett meg. Életrajzát már nem fejezhette be, mert közben a pulthoz értünk. Félbeszakította a mondatot, kedvesen rámosolyodott az üzletvezetőnőre és mézédesen „tejecskét kért. Midőn megkapta, felém fordult: — Marika édes, szolgálja kt a szomszédomat, mert ő munkába siet. Én ráérek utána is. Kedves egy asszonyság. Sokat beszél, de a szíve jó. Lélekben elnézést kértem, amiért előzőleg már a csípősnyelvűek táborába soroltam. Hálám még csak fokozódik, midőn ... — Vegyen a briósból!... Frissek, ugye Marika? Megvettem a tíz brióst. — Nézze, milyen szép ropogós a kifli... Kiflit is vettem. Nem volt ropogós, de mai se. Azután rábeszélt, hogy vegyek zsömlyét is, maid ő kiválasztja. Eszembe juttatta a liptóit is, de csak mérés közben kérdeztem meg, mikor bontották ... Természetesen tegnap... A lecke szerint nekem így sajtot kellett volna vennem... A szóda vásárlásánál is segített. Ezt a szívességet m(ir jeliből csinálta. Egy-két üveggel nekem, egy-két üveggel magának. Mindig aszerint, melyiknek milyen volt a színe, gondosan ügyelve arra, hogy a sötétebbek nekem jussanak. Fizetés után, megköszönve szolgálatait sietve elindultam, de még hallottam a hangját. — A briós és zsömlye jöhet... kiflit ne adjon, mert tegnapi... Liptóit ma nem viszek, mert nem friss . . . Többet már nem hallottam. Most értettem meg segítőkészségét. MORVAY IMRE PAUL JONILL Goebbels titkos fegyvere ATOMREAKTOR A RENDŐRSÉG SZOLGÁLATÁBAN A meggyilkolt lány tenyerén talált egyetlen hajszál rávezetett a gyilkos nyomára. A hajszálat ugyanis atomreaktorba helyezték s így pontosan megállapították, hogy az egyik gyanúsított „tulajdona" volt. A torontói E. Jer c is professzor beszélte ezt el a kanadai nemzetközi a spektroszkópiai értekezleten. Az atomreaktorban a legapróbb tárgy ls ki van téve a neutronok bombázásának. Az ily módon keletkező sugárzás lehetővé teszi a nyomok felfedezését és megállapítását, ha súlyuk nem haladja meg a gramm egy milliárdnyi részét. Ezzel a módszerrel a termőtalaj elemeit is ki tudják mutatni, s így megállapíthatják, mely földben, milyen tájon termett az a mák, amelyből az elkobzott kábítószer-szállítmány ópiumát előállították. Ez pedig a kábítószer-kereskedők körözésében óriási segítséget jelent. GYÉMÁNTOK LENGYELORSZÁGBAN Délkelet Lengyelországban, az ún, Legninei-síkság területén lengyel geológusok kutatásai szerint valószínűleg gyémántmezőket rejt a föld. A vratislavai egyetem tudósai Legnice és Zlatoryje környékén olyan ásványok nyomára bukkantak, amelyek rendszerint a gyémánt „klsérőásványai". Ü] SZŐ 6 * 1964. október 24. BERLIN, 1944 júliusának vége. Goebbels kora reggel bement a propagandaminisztéríumbeli Irodájába. Már döntött. Döntését nagy hangon nyilatkoztatta ki: „Ha semmi egyébre nem való, mint hogy hülye jelszavakat szajkózzon, menjen azonnal a keleti frontra. Nekem meggyőző, nem meggyőződéses antinacionalistákra van szükségem." Miniszteri haragjának céltáblája egy Finck nevű pártfunkcionárius volt. Aznap reggel váltotta fel az Illetőt dr. Friedrich, a megszállt Franciaország volt párizsi adóállomásának kommentátora. Friedrich hozzálátott, hogy Irányítsa a felszabadított Európának szánt náciellenes adóállomások munkáját, amit magának Goebbelsnek ördögi terve alapján szerveztek meg. Friedrich, mint Armand Reyne elbeszéli, nem tartozott azok közé, akikre alkalmazni lehetett a náci párt egyszerű tagja jelzőt. Életerős, negyvenes éveiben járó férfi volt, kitűnő fellépésű, aki a párizsi egyetem orvosi karán végzett. Franciául kitűnően beszélt, csak egy kissé érezni lehetett beszédjén a falusit, aki „feltört" és Párizsban végezte tanulmányait. Egy kissé lassabban beszélt a rendesnél és szívesen használta a vásárcsarnok és a Quartier Latin környéki kis kávéházak argóját. Mozgalmas karriert futott be. Újságíró-csillag volt a párizsi rádióban, de sok különcségéről volt nevezetes, egyebek között arról is, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a propagandaminisztérium körleveleit, s azt tette, ami jólesett neki. Mikor aztán 1943ban a rádióban szenvedélyes beszédet mondott a Vatikán ellen, jóllehet Goebbels bizalmas körlevelében éppen elrendelte, hogy „udvarias tartózkodást" tanúsítsanak a magas katolikus klérus tagjaival szemben, maga se tudta hogyan, a keleti fronton találta magát. Az idők azonban változtak, egy év múltán Goebbelsnek eszébe jutottak Friedrich közkatona jó szolgálatai, amelyekhez hasonlókat felhasználhatnának „pszichológiai" operációjában is. Ekkor lépett a színre Armand Reyne. Húszon kétéves volt. Két esztendőnek előtte küldte őt Verneuil ezredes Németországba, hogy a „totális bevetés" örve alatt a Szabad Franciaország ügynökeként dolgozzék. 1943 novemberében kezdte működését a Radio Metropolban, amely a németek első kísérlete volt a „semleges" adóállomásokkal. Külföldön mindig azt hitték, hogy valami magánállomásról van szó, amelyik Svájcból vagy Svédországból sugározza műsorát, oly komoly politikai és katonai tájékoztatást nyújtott. Képzeljék csak el: naponta négyszer hírek, felolvasták a szovjet, az amerikai, az angol és a német főparancsnokság hivatalos katonai jelentését. A jelentéseket rövid hírek követték, majd egy-egy időszerű témával foglalkozó tízperces hírmagyarázat. A cél az volt, hogy oly módon semlegesítsék a szövetségesek propagandáját, hogy bizonyos tényeket „megfelelő mértékre szállítsanak le". Módszereiket rövidesen tökéletesítették. A náciellenes adóállomások, amelyeket Goebbels agyalt ki, 1944 augusztusában kezdtek működni. Az állomások szerkesztőségeit a Reichsrundfunk, az állami rádió terjedelmes Irodáiban helyezték el a berlini Hitler téren és szigorúan elkülönítették. A birodalmi rádió alkalmazottai közül senki se tudta, ml történik két emelettel feljebb, a titkos adóállomásokon, amelyeket Henri Róbert, Brusel National, A kommunista Belgium hangja, Ukrajnai partizánrádió stb. adóállomásnak neveztek el. Minden kollaboránsnak, aki itt szerkesztőként dolgozott, különleges szerződést kellett aláírnia, amelyben egyebek között leszögezték, hogy a legkisebb indiszkréció is államtitok 1944-ben Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere, náciellenes adóállomásokat létesített, amelyek programjukat a szövetségesek felszabadította országokba sugározták. Goebbels már nem bízott a német fegyverek győzelmében. A „pszichológiai akciót" biztosabbnak és hatásosabbnak látta. Nem állíthatta meg ugyan az ellenség előnyomulását, de legalább alaposan megrázkódtathatta a felszabadított területen elfoglalt pozícióit. „Titkos" állomásainak az volt a feladata, hogy az „igazi barát" szerepét játsszák, elítéljék s nácizmust, ezzel egyidejűleg azonban a tökéletes tárgyilagosság hangján rámutassanak az amerikai vagy orosz megszállás veszedelmére is. Egyszóval hetet-havat összehordtak, hogy a felszabadított államokban a szövetségesek közti kapcsolatokra szórt rágalmakkal szítsák a nacionalizmust. Senkinek sem volt szabad gyanút fognia, liogy német náci adóról van szó. A második világháború után valóban egyetlen egyet sem üldöztek ennek a titokzatos szervezetnek a kollaboránsai küziil — lett légyen az illetfi német, francia, orosz, belga, holland vagy litván. A szövetségesek nem is tudtak errfil az iigyröl. Húsz esztendővel később beszélte el a francia Armand Reyne — akinek sikerült behatolnia a titkos leadók eme hatalmas gépezetébe — a Constellation folyóiratnak élményeit a különleges szolgálatban álló titkos ügynök munkájáról. elárulásának számit, és halálbüntetést von maga után. Az operációt rendkívül ügyesen agyalták ki. így példának okáért a Henri-Robert adóállomásról az volt az általános vélemény, hogy az Action francaise ellenállási mozgalom tisztjeinek csoportja vezeti, vagy talán a hagyományos jobboldal hívei, akik harcoltak a nácik ellen, most pedig csalódottan látják, hogy helyüket amerikaiak, angolok, vagy szovjetoroszok foglalják el. Ezért visszatértek az ellenálláshoz, ismét „maquis" lettek és most „magáért Franciaországért" harcolnak. A Brusel National a belga király lelkes szócsöve volt a szélső baloldal garázdálkodása ellen, míg a Kommunista Belgium hangja a Vörös Hadsereg diadalait énekelte még ab-ban a reméhyben, hogy elsöpri az egész nyugati kapitalizmust. Mindegyik állomás vadul támadta a nácikat, elítélte az emberiesség ellen elkövetett bűntetteiket, ezzel egyidejűleg azonban elátkozta a szövetségesek valamelyikét is, amely a felszabadítóból megszállóvá lett. Az adásokat Berlinben játszották fel, majd a nyugati front közelében sugározták, sőt a biztonság kedvéért az egyes országok belsejében ls, mégpedig a Reichssichercheitshauptamt segítségével. Az 1944. július 20-1 merénylet után ugyanis az RSHA alaposan átszervezte az egész hírszerző és kémelháritó szolgálatot. Az RSHA nemcsak az egész akció titkontartásáért felelt, hanem magából az akcióból ls tevékenyen kivette részét. Politikai vagy katonai tájékoztatást nyújtott olyan eseményekről, amelyeketa nyilvánosság nem ismert, anekdotákat a szövetségesek parancsnokairól, vagy akárcsak egyszerű figyelmeztetést, hogy Hainaut vagy Normandia valamelyik falvában a toronyóra negyedórát késik, vagy tlz percet siet. Az ilyen apróságok hitelessé tették az adásokat, mivel a hallgatók azt gondolhatták, hogy „azok ott" jól lehetnek tájékozva. Armand Reyne francia „újságíró" feladata, aki dr. Friedrich utasításai szerint dólgozott, rövidesen rendkívül különleges jelentőséget nyert. Egy reggel Reynet beidézték a propagandaminisztériumba, ott pedig egyenesen Goebbels fényűzően berendezett dolgozószobájába vezették. Udvariasan felszólították, Hogy tegyen javaslatokat e „kényes" szolgálatok megjavítására. Ily módon holmi közvetítő szerepét kellett vállalnia a miniszter és a titkos szerkesztőség között. Goebbels adóállomásaival túl akart tenni az angolok Soldatensender-Calais állomásának sikerein. (Hasonló célú adóállomás, amely német nyelven sugározta műsorát és amelyet a náciellenes német tisztek hangjának tekintettek. Sefton Delmer újságíró irányította.) Vagy három héttel később Goebbels egy további beszélgetés folyamán váratlanul így szólt Reynehez: — Vegyünk példát az angoloktól. Időnként meg kell szakítani az adást, és közvetítsenek üzeneteket, ahogy a BBC teszi. Reyne nyomban ellene vetette: — Sajnos, miniszter úr, ez nehéz probléma. Milyen célt szolgáljanak, és kinek szóljanak ezek az üzenetek? Goebbels felemelte a hangját: — Nem erről van itt szó. Elég, ha fog valamilyen könyvet, felüti bármelyik oldalán és beolvas egy semmitmondó szöveget. Fontos csupán arról meggyőznünk a hallgatókat, hogy jóval nagyobb Jelentőségű mozgalom vagyunk, mint gondolják, hogy ügynökök vagyunk és utasításokat, vagy tájékoztatásokat közvetítünk. Armand Reyne beismeri, hogy előbb valamelyest megzavarodott. Váratlanul azonban nagyszerű és vakmerő ötlete támadt. Hisz ez egyenesen fantasztikus!... Rejtjelkulcsot kell kidolgoznia. Reyne ugyan nem volt a rejtjelzés specialistája, de alapos megfontolás után kidolgozott egy rejtjelkulcsot. A kulcs a protestáns biblia egyik kiadásán alapult, amelyről tudta, hogy megvan Verneuil ezredesnek is. Űjabb probléma: Hogy juttassa el a rejtjelkulcsot Párizsba? Valamivel előbb Reyne megismerkedett egy orosz származású fiatal franciával, aki német ügynökként dolgozott. Ez a fiatalember elárulta neki, hogy bizonyos feladatot kell végrehajtania Párizsban, és ejtőernyővel le fogják dobni a front mögött. Feladata rövidlejáratú volt. Elvégzése után Svájcon keresztül kellett visszatérnie, vagy pedig tökéletes okmányokkal átjutnia a fronton. Reyne ekkor elhatározta, -hogy mindent ogy kártyára tesz fel. Kockázatos vállalkozás volt, de mást néh tehetett. Azon Ígéret fejében, hogy a háború után teljes büntetlenséget biztosít számára, az ügynök elvállalta, hogy a rejtjelkulcsot és Reyne üzenetét eljuttatja Párizsba a megadott címre. Reyne még hozzátette, hogy ha Franciaországban mint kémet letartóztatnák, ily módon kijuthat a csávából. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, és Reyne hozzáfoghatott a munkához. Híreknek, amiket el akart juttatni Franciaországba, nem volt híjával. Csak a rejtjelzés okozott neki olykor gondot, és Reynenak ugyancsak meg kellett magát erőltetnie, hogy a szöveg érthető legyen a francia fél számára, mivel a leadott „üzeneteknek" egyidejűleg teljesen ártalmatlanoknak kellett lenniök. Ezzel az eredeti módszerrel Juttatta el Reyne egészen 1945 márciusáig a szabad Franciaországba mindazokat a híreket, amelyekről tudomást szerzett: a németek berlini csapatmozdulatairől', a légitámadások eredményeiről, a titkos fegyverek gyártásáról, valamint mindazt, amit a birodalmi kancellárságról és az RSHA köreiből tudhatott meg. Goebbels titkos leadóállomásai így bumeránggá váltak. Azért teremtették meg őket, hogy megmentsék a Harmadik Birodalmat, s ily módon bukását siettették. CONSTELLATION, Párizs Shakespeare Sir Thomas More című darabjában a csúcsos „a" kétszer fordul elő a „Marry God forbid that" sorban. Ugyanez a csúcsos „a" Shakespeare aláírásában Jellegzetes „k" a „knees" szóban a második sor végén Ugyanez a „k" Shakespeare végrendeletén látható aláírásában. SHAKESPEARE-E SHAKESPEARE? A Shakespeare-kutatók évtizedek óta azon vitatkoznak, vajon maradtak-e eredeti Shakespeare-kéziratok az utókor számára. A vita még nem dűlt el, de érdekes, hogy a mérleg serpenyője most azok javára billent, akik azt állítják, hogy igenis fellelhető néhány eredeti Shakespeare-írás. Legútobb Sir Edward Mond Thompson, a British Museum igazgatója erősítette meg ezt a feltevést. Grafológiai vizsgálatnak vetette alá a nagy író egyik legvitatottabb drámáját, a Sir Thomas More-t, mely legalább hat társszerző közös műve. Megállapították, hogy a Tudor-korszak uralkodó viszonyait erősen ostorozó drámát Antony Monday, Henry Chattel, Thomas Haywoad, Thomas Decker ós egy ismeretlen társszerző írta, aki valószínűen Shakespeare. A több mint százoldalas kéziratból három oldal teljesen eltérő, ezt tulajdonítják ShakespearenBk. Ezt a következő bizonyítékokkal támasztják ..alá. Shakespearetől hat hiteles aláírás maraöt fenn: három a végrendeletén (látszik, hogy reszkető kezű beteg embér Irtaj, kettő'külÓnféle okmányokon (egymásra- tornyosulnak a betűk, valószínűen nem volt hely) és egy rendesen kiírt, eléggé széthúzott aláírás. Az említett három oldalon négyféle „k" betű található, közülük az egyik megegyezik a Shakespeare aláírásában található ,,k" betűvel, ez nevezetesen a „knees" szóban fordul elő. A másik jellegzetes betű a csúcsos „a", mely az aláírásban és a „Marry God forbid that" sorban látható. A helyesírást illetően ez a név: Scilen 18-szor fordul elő, viszont a többieknél csak „silen" olvasható, de sohasem scilen, amit a scilence (szájlensz) azaz csend szóval hoznak öszszefüggésbe. A tudósok még vitatkoznak, de sir Mond Thompson érvei nagyon sokat nyomnak a latban, s fényt vetnek a Shakespeare-rejtélyre. ARAB KÖZMONDÁSOK • Az ostobának 77 hibát megbocsátanak — a bölcsnek egyetlen ogyet sem. • A gyengék fegyvere a bot. • Igazi szereleíni csak az első szerelem. • Harmattal a kiapadt kutat nem lehet megtölteni. • Megkérdezték az öszvért: „Ki az apád?" Az öszvér azt felelte: „Az én nagybácsim a 16". • Egy ujjad mögé nem rejtheted el az arcodat. • A gyönge fölött aratott győzelem hasonló a vereséghez. « nevek története, fejlődésének történelmi /X alakulása érdekes társadalmi folyamatokra üet fényt. A kezdet kezdetén egy névvel is beérték az emberek. Nevükhöz annyira ragaszkodtak, hogy féltett kincsként őrizték és ritkán ejtették ki. A primitív ember képzeletében a név és az ember lénye egy volt. Ezért törekedtek az ókori népek nevük megörökítésére, mert azt tartották, amíg nevük fennmarad, ők is élni fognak, ha nem ezen, akkor a más világon. A régi emberek felfogása szerint, ha valaki nevet változtatott, akkor megszűnt élni a régi én, és egy új lény kezdett új életet. Ezt a szokást a középkorban a szerzetesrendek ápolták. Aki kolostorba lépett, elhagyta világi nevét, és új nevet kapott, ami azt jelképezte, hogy új ember új életet kíván élni. Az afrikai törzseknél ma is felfedezhetők e hil nyomai. Ha egy gyermek, mondjuk Varanga meg betegszik, szülei úgy próbálják kigyógyítani, hogy más nevet adnak neki: Varanga beteg, de ha Va rangát Maurinak fogják hívni meggyógyul. A Bering-öböl vidékén lakó eszkimók a halál eszén „Nevében él az ember..." akarnak így kifogni: minden öreg nevet változtat, hogy „elkerülje a halált". Hérodotosz szerint Afrikában éltek olyan tör'zsek, amelyeknél nem voltak nevek. A kutatás megcáfolta Hérodotoszt. Etiópiában bizonyos törzseknél az anyák — nyilván valamilyen rossz szellem hatásától tartva — nem ejtik ki gyermekeik nevét, hanem valahogy körülírják. A zuluknál előfordul, hogy férjes asszonyokat nem a nevükön szólítják, hanem így: „Zitvana anyja". Indiában a férj és a feleség nem szólítja egymást néven, ha pedig idegen kérdezősködik valamelyik lány neve után, akkor egyenesen rossz szándékot sejtenek. A néven szólítás a civilizált országokban sem terjedt el. Angliában és Franciaországban csak a legjobb, legmeghittebb barátok szólítják egymást utónéven, még a legjobb ismerősök sem mennek túl a vezetéknév határán. A gyerekek is asszonyomnak, uramnak nevezik szüleiket. A történelmi fejlődés eredményezte a becenevek kialakulását. Például az oroszoknál Vaszilij volt a.szuzdali fejedelem, és a lovászát is így hívták/s hogy kettejük között legyen némi „osztálykülönbség", a lovászt elkeresztelték Vaszkának. A család- és vezetéknevek, rendszerint úgy alakultak ki, hogy valamelyik főúri, nemesi család birtoka után kapott nevet. Érdekes, hogy sokszor a gúnynevek, vagy az illető tulajdonságait jelző melléknevek kiszorították az eredeti családneveket. Például Kis Pipin, Szép Fülöp, Oroszlánszívű Richárd szerepel a történelemben. Arisztokleszt senki sem ismeri, pedig szülei így hívták a gyermek Platónt (későbbi neve nagyot jelent). Egyes népeknél — például az oroszoknál — a nemesi családok kiváltsága volt az apai név használata. Ugyanakkor a spanyol hidalgók 4—5 sőt 7—8 névvel „elő'kelősködtek". Az őskori népek név-büszkeségéből azért ma is maradt valami kortársainkban. Norvégiában megszokott név a Quisling, de a háború után tömegével változtatták meg nevüket a Quisllngek, mart szégyellték magukat a hazaáruló náci pribék miau,